/
Текст
DÁVID ATTENBOROUGH
madaqaszkár
allat—
paradicsoma
ÜTIKALANDOK 81
ej Dávid Attenborough, 1961
DÁVID ATTENBOROUGH
Madagaszkár,
állatparadicsoma
2O1OO13O695X
BUDAPEST, 1969
A mii eredeti címe és kiadója:
ZOO QUEST TO MADAGASCAR;
LUTrERWORTH PRESS LONDON
Fordította
KŐSZEGI IMRE
Szakmailag ellenőrizte
és a fordítást az eredetivel összevetette
DR ANGHY CSABA
RÉV *972
A. fényképek a szerző felvételei.
Kivételek: az 56. oldal után levő tanrek kéjjé,
melynek közlési joga a Fox Photos Ltd-é;
a 136. oldal után levő 3. melléklet felső képe,
amelyet a Londoni Zoologlcal Society engedélyével közlünk,
és a 137. oldal előtt levő melléklet oldal képe, amelynek közlési joga
a Keystone Press Agency Ltd-é.
MEGÉRKEZÉS
Az élővilág 50 millió éves lomtára
Élő állatősök
Kimondhatatlan malgas nevek
A- makikat a törvény védi!
Madagaszkár szigete a világtérképén csak jelentekte-
len, apró szilánknak látszik, amely Afrika keleti ol-
daláról pattant le. Valójában nagy kiterjedésű: ezer-
hatszáz kilométer hosszú s négyszer akkora, mint
Anglia és Wales. Azonkívül állatainak, növényeinek
és lakosságának jellege legalább annyira különbözik
Afrikáétól, mint a hatezer kilométer távolságra eső
Ausztráliáétól.
Nairobiból repültünk oda. Magasan szálltunk Kenya
fátlan, barna síkságai fölött, amelyeket csak tüskés
cserjék pöttyöztek be, és imitt-amott magányos pál-
mák, amelyek úgy emelkednek fölfelé árnyékukról,
mint gombostűk a térképen. Itt sok állat mutatko-
zott. A repedésnek látszó vadcsapások mentén lassan
baktattak a gnu-csordák. Harminc, motorjaink zúgá-
sától megriadt, karcsú zsiráf nyargalt repülőnk moz-
gó árnyéka elől. Rajtuk túl zebraménes legelt, antilo-
pok és törpeantilopok társaságában. Gépünk maga-
sabbra emelkedett, a Kilimandzsáró távoli, hóval bo-
rított kiemelkedése irányában, s odalenn az állatok
láthatatlanná törpültek. De bár többé nem bírtuk
megkülönböztetni őket, tudtuk, hogy szunyókáló
5
oroszlánok lesik az alkalmat, mikor szemelhetik ki
elejtendő zebrájukat, hogy poros páncélú orrszarvúak
állonganak a tüskés fák alatt, és hogy majmok, hiénák
meg vadászkutyák csapatai kutatnak a száraz, barna
fűben.
Afrika hamarosan elmaradt. Zanzibárnál elértük a
partot, és nekivágtunk, hogy átkeljünk a csillogó,
kék Mogambique-csatorna fölött, amely elválaszt
bennünket Madagaszkártól. Kibontakozott előttünk
és lassan csúszott felénk a Komori-szigetek keskeny
hullámtöréssel övezett piramisa, s mialatt mi züm-
mögve csüngtünk az égbolton, elvonult bal szárnyunk
alatt és hátul eltűnt. Majd, nem egészen két órával
az után, hogy elhagytuk Afrikát, megjelent a párás
látóhatáron Madagaszkár.
Új világhoz közeledtünk. Az előttünk elterülő er-
dőkben és lapályokon egyetlenegyet sem fogunk
találni azok közül az élőlények közül, amelyektől
Kenya szavannái hemzsegnek: nem fogunk találni
sem majmot, sem antilopot, sem elefántot, egyet-
len nagy húsevő állatot sem. Átkelésünk rövid
ideje alatt a törzsfejlődés ötven millió évét tettük
meg visszafelé. Belépünk a Természet egyik lomkam-
rájába, ahol elszigeteltségben fennmaradtak az élet-
nek azok az ősi, idejét múlt alakzatai, amelyek a vi-
lág többi részéből már régesrég eltűntek.
A lomtár vonzó erejét, nem csupán a visszavágyó-
dás táplálja. Egy régi, Edison-féle fonográf viasz-
hengere talán azért kelti föl kíváncsiságunkat, mert
az a maga idejében új és forradalmi volt, és meri
érzékelhető benne a mi korunk kifinomult készüléke.
A padlástér pora alatt és pókhálói mögött fölfedez-
hetnek olykor valami különös, ócska szerkezetet.
€
amelynek nem lettek utódai, és most már olyannyira
elavult, hogy rejtélyes a rendeltetése. Emeljék föl egy
elfelejtett láda recsegő fedelét, és esetleg előhúznak
belőle egy abroncsos szoknyát vagy valami annyira
különös szabású ruhát, hogy elcsodálkoznak az ízlés
és a divat szertelen változásain.
Ugyanez az elragadtatás, a múltba való behatolás-
nak ugyanez az érzése fog el valakit, aki Madagaszkár
állatait kezdi tanulmányozni. Ezek is régmúlt idők
fennmaradt tanúi; ezek is furcsák es különösek ne-
künk, akiknek meghittek azok az erősen fejlett lé-
nyek, amelyek a világ többi részét lepik el. A múl-
tunkat láthatjuk bennük.
Ötvenmillió évvel ezelőtt Madagaszkár és Afrika
még egy volt. A földtani értelemben már öreg világ
akkor még nem hozta létre a majmokat és az ember-
szabású majmokat, és a fejlődés fájának legmaga-
sabb ágát, amely végül majd az emberrel folytató-
dik, a makinak — félmajmoknak — nevezett lények
foglalták el. Ezek már birtokában voltak sok olyan
jellegzetességnek, amelyek később a majmokat jel-
lemezték. Ugyanolyan alakú és arányú testük, em-
beri jellegű fogódzkodó kezük és lábuk volt. Pofájuk
azonban hosszúkás volt és rókaszerű. Idézőjelhez ha-
sonló alakú orrlyukaik a kutyáéra és a macskáéra
emlékeztettek. Agyvelejük aránylag kicsiny volt, és
koponyájuk elülső oldalán még nem fejlődtek ki azok
a bonyolult lebenyek, amelyek — úgy látszik — a
fejlettebb értelem székhelyei. Szaporodási szerveik
kezdetleges jellegűek voltak, és egyik-másik fajta
megőrizte azokat a bőrredő-csökevényeket, amelye-
ket a kenguruk és más erszényes emlősök újszülött,
embrionális kicsinyeik elhelyezésére zsebül használ
nak.
7
A. makik :-ff: aranykorukban — nagyon szerencsés
csopöi'tot alkottak. Madagaszkár, amely a jelek sze-
rint fő szálláshelyük volt, ebben az időben még Ösz-
szefüggött a világ többi kontinensével. A makik sza-
porodtak és messze földön elterjedtek, s csontjaikat
ősmaradványok formájában otthagyták Anglia, Fran-
ciaország és Észak-Amerika kőzeteiben.
De mintegy húszmillió évvel ezelőtt két nagy vál-
tozás következett be. Először Madagaszkár szigetként
vált el a kontinenstől, és másodszor Afrika mérhetet-
len fejlődési táptalajából sokkal fejlettebb élőlények
emelkedtek ki. Ezekkel az állatokkal, közöttük a na-
gyobb agyvelejű majmokkal és a hatalmas ragado-
zókkal szemben a makiknak hosszú ideig nem sike-
rült kiharcolniuk az élelmet és a helyet. Ennek kö-
vetkeztében Madagaszkáron kívül a legtöbb makiféle
és közeli rokonaik kihaltak, s csak kevés, olyan je-
lentéktelen teremtmény maradt életben, amely védel-
met talált a sűrű erdők homályában; Afrikában a
pottó. a medvemaki és a fülesmaki, Ázsiában pedig
a lórimajom. Ámde magán a szigeten biztonságban
élt a makik fő törzse, mert köröskörül védelmezte a
tenger, az az akadály, amelyen Afrika időszerűbb
emlősei nem tudtak áthatolni. Ennek következtében
Madagaszkár maki-lakossága tovább szaporodott, és
a fajták tekintélyes számú változatát fejlesztette ki.
Ma több mint húsz különböző makifajta él. Nagy-
ságra és alkatra némelyik egérre, némelyik mókusra,
némelyik cibetmacskára emlékeztet. Egyik csoport-
juk majomszerű, és az emberszabású majomhoz csak
egy állat hasonlítható. És noha ezek az állatok az em-
ber korai ősei, és ezért a zoológus számára rendkívül
érdekesek, mégis meglepően kevéssé ismertek. Csak
8
egyik-másik él meg fogságban és tanulmányozható
állatkei-tekben. Van sok olyan, amelyet Madagaszkár
területén kívül sohasem tartottak fogságban.
A. sziget állatvilágának sajátossága nem merül ki
csupán a makik létezésében. Van itt még sok más
különös lény is: tanreknek nevezett sündisznószerű
allat (sértés sün), amelynek csak Kongo szívében és
az Antillákon akadnak közeli rokonai; kígyó, amely
nem az afrikai pythonnal, hanem a dél-amerikai
boával tart rokonságot; és a madarak negyvenhat
olyan neme, amely nem él sehol másutt a világon
Megbűvölten néztünk le az alattunk elterülő er-
dőkre, vörösiszapos folyókra és kopár dombokra. M-ár
tudtuk, hogy néhány napon belül saját szemünkkel
láthatjuk meg ezeknek az élőlényeknek némelyikét.
Nehéz volt úrrá lennem türelmetlenségemen. •'
*
A sziget közepén, Madagaszkár fő légikikötőjében
szálltunk le. Nem tudtam biztosan, milyen látványra
számítsak a repülőtérről a fővárosba vezető harminc
kilométeres autóutunkon, de kétségtelenül más vala-
mi tárult elém. Bár a nap trópusi fénnyel ragyogott,
hűvös és üde volt a levegő mert hegyvidéken jár-
tunk, ezer méterre a tenger színe fölött. A hullám-
zó, fátlan dombokon nem termesztettek gabonát vagy
maniókát, mint ahogyan Afrikában tennék, hanem
helyette a táj minden gyűrődését és zugát — taka-
rosán — kiképezték lépcsős rizsföldekké. Akár vala-
hol Ázsiában lennénk. Az út szélén álldogáló embe-
i ok arca' megerősítette ezt a benyomást, mert arc-
9
bőrük világosbarna, hajuk sima fekete volt, mint
a malájoké. Másrészről ruházatuk — széles karimá-
jú nemezkalap és a vállukon átvetett, lepedőszerű,
élénk színű posztópalást — a dél-amerikai földmíve-
sekhez tette hasonlóvá őket. Azok a falusi épületek,
amelyek között elhajtottunk, nem voltak kezdetleges
sárkunyhók. sem bekerített králok, hanem kétszintes,
meredeken magas tetejű, ösztövér vöröstégla házak,
amelyeknek keskeny emeleti erkélyét szögletes osz-
lopok tartották.
A falunevek rémítően kimondhatatlanok voltak:
Imerintaiatosika, Ampahitrontanaina, Ambatomíra-
havavy. Szorongással képzeltem el, a szigetet bejár-
va milyen nehéz lesz eligazodnunk, ha ezek a szavak
jellegzetes helynevek. Ekkor még nem sejtettem, hogy
a feladat valójában még sokkal nehezebb, mint kép-
zelem, mert a malgas szavakat ritkán ejtik ki úgy,
ahogyan írják. Az első és az utolsó szótagot legtöbb-
ször figyelembe sem veszik, középen pedig egész sor
betűt összevonnak vagy elhagynak, olyan szertelen
módszerrel, hogy amellett az angol helységnevek
kifacsarodott kiejtésének jellegzetes példái nevetsé
gesen egyszerűnek látszanak. Az idegenek kedvéért
végül is egyetlen nevet ésszerűsítettek: Antananarivo,
a főváros nevét mindig Tananarivének ejtettek. Most
aztán így is kell írni helyesen.
A dombsorra épült város rizsföldek lapos síkságá-
ból emelkedik ki. amely olyan alaposan körülzárja,
hogy a pár év előtti árvízkatasztrófa idején a főváros
szigetté változott, amelyet csak csónakon lehetett
megközelíteni.
A város fölött uralkodó legmagasabb csúcson
nég szögletes épület áll; a múlt század közepén an -
10
goi építész tervezte. Hajdan Madagaszkár utolsó ki-
rálynőjének palotája volt. A királynő barátsági szer-
ződést kötött a franciákkal; és amikor nem teljesítet-
te a szerződés feltételeit, letették a trónról.
Az ő uralkodásának végétől kezdve francia kor-
mányzás és megszállás alatt állt a sziget, mígnem —
pár hónappal megérkezésünk előtt — a malgasok
visszanyerték függetlenségüket. Francia szót hallani
mindenfelé, a piaci alkudozáshoz francia taglejtese-
ket használnak. A csinos malgas lányok sokat elsajá-
títottak a francia sikkből, és magas sarkú cipőkben
sétálnak, a legelegánsabb ruhákat viselik, hosszú, fé-
nyes hajukat bonyolult módon feltornyozzák. A város
éttermeiben kitűnő, ötfogásos menüt szolgálnak föl,
hozza burgundi vagy Rhóne-vidéki borokat, és az ut-
cák a gallok parfüm jenek s a fokhagymának azt a fi-
nom keverékét illatozzák, amelyet Dakarban vagy
Algírban, nemkülönben Párizsban ugyanúgy beszív-
hat az ember.
Ütitársammal. Geoffrey Mulligannel együtt tavaly
a Csendes-óceán délnyugati részében jártam. A szi-
getek lakóiról és szokásaikról készítettünk akkor fil-
met. Most elsősorban az állatok érdekeltek. Az volt a
tervünk, hogy a következő három hónapban filmre
veszünk sok madagaszkári állatot, és — ha engedélyt
kapunk rá — fogunk néhány példányt és elvisszük
a londoni állatkertnek. Tudtuk, hogy valamennyi ma-
kiféle védettség alatt áll. de reméltük, engedélyt kap
hatunk egy-két allat elfogására abból a fajtából,
amelyikből több van Ennek értelmében fölkerestük
M. Pauliant, a Tudományos Intézet francia igazgató-
ját. Szívélyesen fogadott bennünket és udvariasan
meghallgatta, mi a tervünk, szándékunk.
11
— Sajnálom — felélte —, de kérnem kell önöket,
ne fogjanak el semmilyen makit. Törvény értelmében
mindenkinek tilos makit megölni, vagy akár csak
ölbeli állatként tartani is. Persze, nincs rá személy-
zetünk, hogy egész Madagaszkáron érvényt szerez-
zünk a törvénynek, ezért megbízottaink és az erdé-
szeti minisztérium alkalmazottai igyekeztek megma-
gyarázni a népnek, hogy nem szabad bántani a maki-
kat. Most már végre mutatkozik eredmény. De ha
most önök elkezdenek állatokat fogdosni, és ráveszik
a lakosságot, hogy segítsen ebben önöknek, akkor a
nép azt fogja hinni, hogy más a törvény a külföldi
fehérek és más a malgasok számára, és akkor nagy-
részt hiábavaló volt a munkánk. Kérem önöket, mint
természetbarátokat, akiknek van érzékük az ősi élet-
formához, tegyenek eleget kérésemnek, és ne zavar-
janak minket a ritka állatok megőrzésére irányuló
tevékenységünkben.
Ilyen kérést csak teljesíteni lehet.
— Filmezzék őket minél többet — folytatta M.
Paulian. — Az ilyen megörökítések rendkívül érté-
kesek, mert még nagyon kevesen csinálták. Engedélyt
adok önöknek, gyűjthetnek sok más állatot, amelyet
nem fenyeget a kihalás veszélye, és gondoskodom
kísérőről, aki vezetőjük és tolmácsuk lesz.
M. Paulian még többet tett, mint amennyit ígért.
Néhány napon belül hozzásegített minket ahhoz,
hogy egy Land Rovert béreljünk, belépési engedélyt
szerzett nekünk a sziget távoli részében fekvő Védett
Erdőségekbe, és bemutatott bennünket Georges
Randrianasolo malgas fiatalembernek, a laboratóriu-
mok munkatársának, aki hivatalból beutazta az egész
szigetet, hogy madarakat és rovarpéldányokat sze-
-12
rezzen az Intézet gyűjteményeibe. Az alacsony, kar-
csú Randrianosolőt vékony, inas lába törékenynek
mutatta, ámde az ilyesmi gyakran vall végtelen szí-
vósságra. Lelkesen lángolt szeme, amikor beavattuk
terveinkbe. Kétségkívül türelmetlenül várta ő is az
indulást, akárcsak mi.
SIF AK A
A terepjáróban minden csavar fontos1
Mi minden fér el egy brousse-taxiban?
A sifaka élete — és amit a nép hozzáképzel
Ütra készen álltunk. Két ládában fél hónapra ele-
gendő élelmet helyeztünk el. Volt sátrunk, hálózsá-
kunk. A fényképező fölszerelést gondosan elcsoma-
goltuk vízhatlan, hőálló üveggyapot dobozokba. Több
ezer méternyi, fölhasználásra kész filmszalagot töl
töttünk kazettákba. Voltak hálóink, csapdáink és
gyűjtődobozaink. Nekünk teljesen új ország felderí-
tésére indultunk, olyan állatok országába, amilyene-
ket eddig nem láttunk, sem Geoff, sem én. Minden
utazásnak ezek a legboldogabb és legizgalmasabb pil-
lanatai.
Új területnek nekivágó minden expedícióm indulá-
sakor elfogott a várható élmények megérzésének ez
az izgalma, és átéltem ezt különböző helyzetekben:
amikor piszkos kis fehérhajón vágtam neki a tenger-
nek, amikor erdők szegélyezte, üvegsima folyón vitt
az ár külmotoros kenuban, amikor lovon ültem és
poggyászomat nyikorgó ökrösszekér vontatta utá-
nam.
A körülmények ezúttal kevésbé voltak regényesek.
Land Roverben hajtottunk, makadámúton, de az
izgalom ugyanolyan heves volt. Elindultunk. Élvez-
tük azt a boldog, nyugalmas időt, amely az enge-
14
délyhajszolás, a szervezés és a bürokratikus ostoba-
ságok vége és az expedícios bosszúságok és csalódá-
sok kezdete között adódik. Mialatt az akadálymentes
úton robogtunk és torkunk szakadtából énekeltünk,
izgalom és várakozás töltött el minket azért, ami előt-
tünk áll.
Motorunk dinamója egy órán belül levált helye-
löl. Geoff újból felerősítette az alvázról leszerelt csa-
varral, és máris folytattuk utunkat. Pedig ez volt
autónk rakoncátlanságának első bemutatkozója és
jövendő viselkedésének nyomatékosan intő jele, mert
alig egy hét múltán határtalanul megátalkodottá és
félelmetesen gyengévé vált a kocsi. Az a csavar,
amellyel a dinamót fölerősítettük, voltaképpen csak
első tagja volt annak a sornak, amely a karosszériától
a motor rejtett részeibe tartott, és ott olyan felada
tokra kényszerült, amelyeket épeszű gépészmérnök
sohasem tételezett volna fel róla. Ha mindezt tud-
juk, talán megfordulunk es visszatérünk Tananari
vébe, hogy más autó után nézzünk, de mámoros han
gulatunkban akkor egy múló dinamóhiba nem jelen-
tett nekünk egyebet, csak jelentéktelen zavart. To-
vábbhaladtunk dél felé, vígan daloltunk, mintha mi
sem történt volna.
Ezen a napon ötszáz kilométert tettünk meg azo-
kon a dombhullámokon, amelyek Madagaszkár ge-
rincét alkotják. Az út majdnem üres volt, eltekintve
a brousse-taxiktől, az apró, nyomorúságos, agyon-
zsúfolt bozoti bérautóktól, amelyek állandóan szágul-
doznak a falvak között, és mindenkit fölvesznek az
út széléről, aki csak int nekik. A legtöbbször oly-
annyira túl voltak tömve, hogy karok, lábak és fejek
buggyantak ki belőlük az ablakokon, de sohasem lát-
15
tűk, hogy vezetőjük elszalasztottá volna a kínálkozó
viteldíj bezsebelését. A batyukon vagy ládákon ülő
fehér tógába burkolózó emberek az út szélén lestek
rájuk, kilométerekre bármiféle látható településtől.
Ha lett volna helyünk, szabályos üzletelést folytat-
hattunk volna emberek falutól faluig való szállításá-
val, de tragacsunk hátsó része csaknem a mennyeze-
tig volt megrakva készletekkel és fölszereléssel, és le-
hetetlennek látszott, hogy bárki is benyomakodhatnék
még oda.
Lehetetlennek látszott, igen, mindaddig, amíg
össze nem akadtunk egy brousse-taxivál, amelyet
úgy túlzsúfoltak, hogy hátulja tengelytörés következ-
tében leült a földre. Ebből az alkalomból fölfedeztük,
hogy valójában van még helyünk két kosár csirke,
három férfi, egy kisfiú és egy, a legszerényebb becs-
lés szerint is legalább százkilós hölgy számára. Amá-
lavao városában fejeztük be a napot, tettük le uta-
sainkat, már kevéssel a sötétség beállta után. Ez az
éjszaka a könnyű utazás végére tett pontot.
Amikor másnap folytattuk utunkat dél felé, poros,
hepehupás, barázdás csapáson haladtunk, amely majd-
nem kirázta fogainkat helyükből, jóformán lehetet-
lenné tette a társalgást a kocsi belsejében, és három-
szor vetette le a dinamót helyéről.
A táj ellenben rendkívül látványos volt. Az út
mindkét oldalán pőre sziklahegyek emelkedtek, ame-
lyek füves lejtői egészen a hegy lábáig tele voltak
szórva ház nagyságú, simára csiszolt, szürke sziklák-
kal. Voltak házikenyér formájú csúcsok, amelyekből
még egy kisebb cipó magasodott ki, voltak félkupola
alakúak, és voltak, amelyek csipkés oromzatú, hatal-
mas bástyákra emlékeztettek. Georges megmondta
IS
valamennyinek a nevét. Elmesélte, hogy a nép számos
csúcsot szent helynek tart és ott temeti el halottait.
Az egyik négyszögletes tetejű tömbön valamelyik
háború idején egy egész törzs keresett menedéket
Végül az éhség megadásra kényszerítette, és az ellen-
ség élve hajigálta le őket a háromszáz méteres mély-
ségbe.
Kevés volt a fa, mert a malgasok az évszázadok fo-
lyamán lekopasztották a szigetről legtöbb erdejüket,
és a talajerózió úgy lemeztelenítette a sziklás alta-
lajt, hogy az kiáll a keskeny földréteg alól, mint a
kiéhezett állat bordája. Az utolsó néhány évtizedben
buzgón kísérleteztek a lepusztult terület beültetésé-
vel, de talaj tulajdonságai annyira megváltoztak,
hogy az őshonos fák már nem élnek meg benne, és
helyükre az erdészek Ausztráliából behozott eukalip-
tusz csemetéket ültettek. A kimerült talajon csak
ezek képesek fejlődni, de egyhangú soraik unalmas
helyettesítői a gazdag változatosságú madagaszkári
bozótnak.
Déli irányú utazásunk harmadik napján elhagytuk
az eukaliptuszokat is, megérkeztünk a terméketlen
déli országrészbe, amelynek kiégett homokjában csak
különleges sivatagi növények tenyésznek.
Egyes helyeken beültették a földet szizálkender
párhuzamos soraival — minden cserje félelmetesen
vastag húsú dárdák csokra, közepéből kinőtt, virágos
ágakat hordó, magas árboccal —, de a homok túl-
nyomó részére csak fügekaktuszt és tövises, száraz,
levéltelen bokrokat telepítettek.
Váratlan, színpadias változás következett ekkor. Az
út mindkét oldalán egymás mögé sorakozó, tíz méter
magas, karcsú, ágtalan növényoszlopok emelkedtek.
2 Madagaszkár
amelyek nehéz tüskefegyverzetet és húszfilléres nagy-*
ságú, gyönge, világoszöld, kígyóvonalú levélsorokból
álló ruhát viseltek. Néhány törzs csúcsát fonnyadt,
barna virágok bojtja koronázta. Ezek a furcsa növé-
nyek kaktuszra emlékeztettek, de távolról sem tar-
toznak ehhez a rokonsághoz, hanem a didierék cso-
portjához, amely a világon sehol máshol nem talál-
ható meg, csak Madagaszkárnak ezen a részén.
Ez az erdőség volt utunk célja, mert Georges biz-
tosra vette, hogy itt fogjuk megtalálni az első, kere-
sett állatot, a legmajomszerűbb makit, a sifakát.
Georges indítványozta, hogy töltsük az éjszakát
egy faluban, amelyet ő Fu-tak néven említett. Mi-
vel ekkor már jól ismertem a malgas kiejtés sajátos-
ságait, nem volt meglepetés, amikor a térképen
Ifotaka elnevezéssel volt található, Ambovombé vá-
rosától északra. Didierea-bozótos terület középpontjá-
ban, tamarindfák erdejében feküdt Fu-tak, kicsiny,
négyszögletes fakalitkákból álló falucska. Sötétedés-
kor érkeztünk, a falufőnök fogadott és elvezetett a
falu gite d’étape-jához, a vendégházhoz. A ládaszerű,
mocskos építménynek pókok lepte betonpadlója, tö-
redezett gipszvakolata és zsúpteteje volt.
Kellemetlen éjszaka várt ránk. Az áporodott, por-
szagú levegőben szúnyogok énekeltek. Alighogy el-
aludtam, mászkálás és zörgés zajára riadtam föl. A
sötétben csak annyit láttam, hogy szúnyoghálóm
veszettül leng. Kitapogattam zseblámpámat és meg-
gyújtottam. A fénysugárban nagy, barna patkányt
pillantottam meg, amely arcomtól néhány hüvelyk-
nyi távolságban úgy szökdelt föl s alá szúnyogháló-
mon, mint egy jojó-korong. A fénytől megijedt, le-
pottyant a padlóra, és eliramodott a helyiségben ar-
18
rafelé, ahol Geoff aludt mélyen, mit sem sejtve gyöt-
relmeimről. Sajnálatomra, a patkány elfutott az ő
hálója mellett, és eltűnt a sarok egyik lyukában.
Feküdtem a sötétben, képtelen voltam aludni. Tá-
volból dob pufogását hallottam. Néhány perc múlva
szandált húztam és kimentem, Georges csatlakozott
hozzám, és követtük a hangot forrásáig, a falu túlsó
végébe. Egy férfi és egy nő vert két nagydobot a
földön ülve. Előttük fahasábok égtek, s a lángok fé-
nyében egy középkorú, félmeztelen, fehér agyaggal
bemázolt arcú nő járt peckesen föl és alá. Körülöttük
táncoltak harmincan-negyvenen a faluból. A magas,
izmos, negroid arcú férfiak különös, kötött sapkát
viseltek, amelynek nyeles csúcsán a makk kupacsára
emlékeztető valami volt, és olyan rövid ágyékkötöt,
hogy ülepük fedetlenül maradt. Teljes talpon táncol-
tak, szenvedélyes, szögletes kar- és testmozdulatok-
kal; miközben vonaglottak és dobbantottak, kifeje-
zéstelen, maszkszerű arcuk tökéletesen elmerült tán-
cuk bonyolultságában.
A mellettem álló Georges láthatóan zavarban volt.
Mint művelt, városi malgas kissé szégyellte, hogy
ilyen együgyű dolgokat művel az a nép, amely nem-
rég vívta ki politikai függetlenségét.
— Beteg a nő — mondta —, és őt gyógyítják a
tánccal. Ezek antandrók. Afrikaiak.
*
Másnap reggel elindultunk sifakát nézni. Kelle-
metlen hely volt az erdő, amelyben dolgoztunk A
didierea törzsek tüskéi és a közöttük burjánzó tövi-
19
ses bokrok belekapaszkodtak ruháinkba és felhasítot-
ták bőrünket. Sok helyütt félig kidőlt törzsek torla-
szolták el utunkat, amelyek úgy összegubancolódtak
az aljnövényzettel, hogy lehetetlen volt átlépni fö-
löttük vagy átbújni alattuk. Csak úgy juthattunk
volna át rajtuk, ha késsel vágunk utat, de erre a mű-
veletre nem szívesen vállalkoztunk, mert föltétlenül
zajt okozott volna. Ezt elkerülendő, gyakran hosszú
kitérőkre kényszerültünk, vagyis lehetetlen volt tar-
tanunk az egyenes irányt.
Hogy még nehezebb legyen a dolog, erősen meg
voltunk rakodva. Geoff karján dajkálta fényképező-
gépét, Georges a súlyos háromlábú állvány alatt bot-
ladozott, és én cipeltem a méter hosszú teleobjektí-
vet. Noha még a kora reggelben jártunk, olyan hő-
ség volt, hogy derekasan izzadtunk, sós verejtékünk
elborította és gyötrelmesen marta karunk és lábunk
karcolásait.
Egy órája törtettünk már a sűrű, ellenséges erdőn
keresztül. Észrevettem, hogy előttem ritkul a didierea
cölöpkerítése, és föllélegezve arrafelé tartottam, mert
reméltem, hogy olyan nyílt, alkalmas helyet találok
ott, ahol pihenni és tájékozódni lehet.
Késem hegyével óvatosan félretoltam egy vékony,
tüskés gallyat, és éppen ki akartam lépni a napfény-
re, amikor a tisztás közepén három kis fehér alakot
pillantottam meg, amint egy alacsony, virágzó bokor
mellett álltak. Buzgón tépdesték a cserjéről a szirmo-
kat és két kézzel tömték szájukba. Dermedten álltam,
és az állatkák még fél percig lakmároztak. Ekkor a
mögöttem közeledő Georges, akinek sejtelme sem volt
arról, hogy én mit látok, rálépett egy ágra. A recs-
csenésre a három állat hátranézett felénk, és azonnal
20
odébbállt. Hosszú hátsó végtagjaikon páros lábbal
ugráltak tova a földön, s rövid karjukat úgy tartották
maguk előtt, mint a zsákfutásban versenyző embe-
rek. Néhány másodperc alatt végigszökelltek a tisz-
táson és eltűntek a didiereában.
Geoff mellettem állott, és egy pillanatig egyikünk
sem szólt, nehogy megrövidítsük az elbűvölő lát-
ványt.
Georges boldogan vigyorgott.
— Sifaka — mondotta. — Megmondtam maguk-
nak, hogy itt lesznek, és újra meg fogjuk találni
őket, mert nem mentek messzire.
A filmfelvevőt gyorsan fölszereltük állványára, be-
állítottuk a hosszú objektívet, azután követtük a si-
fakákat a bozótba. Az összeállított készülék nemcsak
hogy nagyon nehéz volt, de a tüskés sűrűben végte-
lenül körülményesen lehetett szállítani, mert az áll-
vány három lába folyton beleakadt a kusza ágakba.
Szerencsénkre, nem cipeltük messzire, mert Georges,
aki az élen cserkészett, néhány perc múltán föl-
emelte kezét. A lehető legcsöndesebben odakúsztunk
hozzá. Előre mutatott, és ott, a lengő didierea tör-
zsek között megpillantottunk egy fehér szőrcsomót.
Óvatosan nyomultunk előre, Georges és én húztuk
félre a ritkás ágakat, hogy Geoff zajtalanul vihesse
el közöttük gépét.
Végre alkalmas pontot találtunk, amely aránylag
jó kilátást biztosított. A didierea törzs csúcsán csim-
paszkodó sifaka észrevette megjelenésünket, de nem
látszott különösebben nyugtalannak. Talán úgy érez-
te, hogy tíz méter magasan a levegőben kevésbé kell
tőlünk tartania, mint amikor lenn a földön először
pillantott meg bennünket.
21
Lépésről lépésre vittük a sifaka felé a felvevőgépet,
amíg csak már nem sok értelme volt a további meg-
közelítésnek, mert Geoff a teleobjektív segítségével
premierplán fölvételeket készíthetett az állat pofájá-
ról. A sifaka vastag, selymes bundája hófehér volt,
csak feje búbján látszott rozsdabarna folt. Hosszú, bo
zontos farkát begöngyölítette lába közé. Pofája szőr
felen, koromfekete és nagyon kevéssé majomszerú.
elhatárolható orra miatt. Karja lényegesen rövidebb
volt lábánál: ez a magyarázata, hogy miért jár föl-
egyenesedett testtel a földön.
Miközben lebámult ránk lángoló topáz szemével,
különös, röffenő-tüsszentő hangot hallatott, amelyet
így lehetne leírni: „sii-fak”. Kétségtelen, hogy neve
ebből a kiáltásból keletkezett, és míg az európai
zoológusok legtöbbször a három szótagú „sifaka" szót
használják, a malgasok szokásuk szerint nem ejtik ki
a szóvégi „a”-t, úgyhogy az ő ajkukon az állat neve
csaknem ugyanúgy hangzik, mint az állat kiáltása.
Nemcsak izgalom fogott el, hanem a kiváltságosság
érzése is, mert ez az állat nem él meg rabságban, és
csak nagyon kevés természettudós látott élő példányt.
Azért már leírták ugyan részletes anatómiáját, de
nem valami sokat tudunk természetrajzáról. Minden
szaktekintély egyetért abban az egy tekintetben, hogy
a sifaka csodálatosan ugrik. Némelyik anatómus azt.
állítja, hogy a sifaka siklórepüléssel hajtja végre nagy
ugrását, annak a bőrredőnek a segítségével, amely
felső karja és melle között feszül.
Mostani helyzetünk alkalmas volt arra, hogy ki-
próbáljuk ennek igaz voltát, mert az előttünk levő
sifaka a didierea egy másik nyiladékának szélén tar-
tózkodott. Ha jobban el akart távolodni tőlünk, ak-
22
kor vagy egy alacsonyabb ágra kellett leugrania, vagy
a több mint hét méterre levő legközelebbi didierea
törzsre átlendülnie. Föltételeztem, hogy az átugrást
választja, hacsak a távolság valóban nem túl nagy. Fel-
vevő gépünket kissé oldalt toltuk, hogy a lehető leg-
jobb rálátásunk legyen, azután Georges kihívóan el-
indult az állat felé. Az tágranyílt szemmel lenézett
rá. háromszor-négyszer prüsszentett, végül inába
szállt a bátorsága, összeszedte magát, és erős hátsó
lábának hatalmas lökésével nekirugaszkodott a tér-
nek. Mialatt a levegőben repült, hátsó lábát előre-
húzta, hogy mindkét keze és lába készenlétben legyen
az előtte levő, függőleges törzs megragadására. Ennek
következtében teste függőleges helyzetbe állt, farka
pedig utána úszott. Hallható puffanással érkezett cél-
hoz, és karjával átfogta az ágat. Mialatt a hajtás még
remegett az ütődéstől. a légtornász válla fölött hátra-
pillantott ránk. Semmi kétségünk sem maradt: ezt a
csodálatos ugrást pusztán hátsó lábának óriási erejé-
vel hajtotta végre, mindenféle sildás segítsége nélkül.
Valamit tehát már tanultunk.
Az itt élő nép kész volt mindenféle tájékoztatással
szolgálni a sifakáról, de nehezen válogattuk külön az
igazságot a meséktől. Azt mondták, hogy az állat ért
a gyógyításhoz, és hogy a sebesült sifaka bizonyos
leveleket tapaszt sebére, a gyógyulás siettetése vé-
gett. Megragadó dolog ez, ha csakugyan igaz. Egy
másik elbeszélés szerint a szülés előtt álló nőstény
sifaka letépi a szőrt melléről és alsó karjáról, puha
bölcsőt készít belőle, és kavicsokkal nehezíti, hogy a
szél cl ne vigye. Ez talán igaz lehet, mert néhány
megfigyelő beszámolt arról, hogy a kiskölykes sifaka
anyának említett testrészein nagyon kevés a szőr. Mi
.23
ezzel szemben később megállapítottuk, hogy az új-
szülöttek már igen kicsiny korukban ugyanúgy any-
juk testén csüngenek, akár az emberszabású majmok
kicsinyei, így tehát a fájdalmak árán létrehozott böl-
csőt csak nagyon rövid ideig használhatnák.
Egy bájos hiedelemnek azonban bizonyára reális
alapja van. A sifakák korán reggel fel szoktak mászni
a legmagasabb fára, és ott üldögélnek magasra tar-
tott mellső lábbal, kelet felé fordulva, hogy a nap
első, melegítő sugarai mellüket érjék. A nép azt
mondja, hogy a sifakák jámbor, vallásos teremtmé-
nyek, a napot imádják. Részben ezért is a sifakát
fndiként, szent állatként tisztelték, és hajdanában
senki sem merte volna bántani. Az állatok balszeren-
cséjére azonban gyorsan eltűnőben van a régi hit,
még itt Madagaszkár egyik legtávolabbi részében is.
Egy este beállított a gite d’étape-ba egy falubeli em-
ber, és fölajánlotta, hogy csapdával fog nekünk né-
hány sifakát. Elutasítottuk, és Georges mindent el-
követett, hogy meggyőzze őt: ezt az eljárást a tör-
vény tiltja. Láthatóan nem sok hatással volt az em-
berre. Biztosra veszem, ha pár frankot kínálok neki,
hoz nekünk sifakát, élőt vagy holtat.
Igaz, végtelenül könnyű lett volna megfogni őket,
mert bizakodó természetű állatok, és ha fenn voltak
az ágak között, mi meg nem mozdultunk túl hevesen,
elég közel mehettünk hozzájuk, mégsem futamodtak
meg. Napról napra filmeztük őket. A délelőtt nagy
részét alvással töltötték a didierea-erdő ringó tör-
zseinek csúcsán, ott napoztak és táplálkoztak. A leg-
forróbb napszakban mélyebbre másztak le, ágak kö-
zé, ahol kevésbé voltak észrevehetők, és ott szunyó
káltak, a legvalószínűtlenebb és látszólag veszedel-
24
Tananarive. Madagaszkár fővárosa
-
A- út mindkét oldalún kopár sziklahegyek emelkedtek
A didierea-erdőhen j
Tamarmdfákon lakmároztak a sifakák
A sifakák hirtelen abbahagyták a játékot és lebámultak ránk
Halomba gyűllek a tojásdarabok
Geoffrey Mulligan és a helyreállított aepyornis-tojás
mes helyzetekben. Olykor lábukat lógatva támasz-
kodtak egy ágcsonknak, máskor térdüket állukig fel-
húzva görnyedeztek, ismét máskor — és ez volt a
legmulatságosabb — karral kapaszkodva teljes hosz-
szukban elnyúltak egy ágon és kétoldalt lelógatták
lábukat.
Minden délután, körülbelül négy óra tájban, meg-
jelent egy öttagú sifaka család a falu közelében,
hogy a tamarindfák hosszan lelógó, paszulyszerű gyü-
mölcséből faljanak. Vidáman szaladgáltak a fákon
fel és alá, mint ahogyan kötélhágcsón kúsznak a ten-
gerészek. és némi habozás után gyakran kimerész-
kedtek a legszélső gallyakra is, hogy leszedjék a kü-
lönösen csábító gyümölcsöket. Körülbelül egy óra
múltán letelepedtek, és elégedetten csámcsogtak fe-
jünk fölött, miközben a hanyatló nap mézszínűre fes-
tette fehér bundájukat. De a sötétség közeledtére el-
vonultak, visszatértek didierea erődjük biztonságába.
Egy este azonban visszamaradt közülük kettő, egy
pár. A nőstény leült egy vízszintes ágra, lábát lóbál-
ta, és fogaival fésülte bundáját. Észrevettük, hogy
háta mögül közeledik a hím. A nőstény úgy tett,
mintha nem venne róla tudomást. A hím hirtelen rá-
vetette magát úgy, hogy csaknem lelökte az ágról, és
szakszerűen fél-nelsonba fogta. A nőstény átfordult,
kibújt a birkózó-fogásból, és jobb karjának hajlatával
elkapta a hím fejét. Az kisiklott, két karját a nőstény
derekára fonta és átölelte. A nőstény hangtalanul
nagyra tátotta száját. Megesküdtem volna, hogy ne-
vet. Öt percig viaskodtak egymással. Akkor aztán
hirtelen abbahagyták, leültek egymás mellé és lebá-
multak ránk, akik tizenöt méternyire voltunk alat-
tuk Nem mozdultunk. A nőstény hirtelen megfor-
25
dúlt, bal lábának hosszú, fogódzó ujjaival megragad-
ta a hím felső karját, s megkezdődött a birkózó mér-
kőzés második menete.
Nem volt ez igazi küzdelem, mert bár egyikük áll-
kapcsa néhányszor összezárult a másik mellső vagy
hátsó lábán, sohasem harapták meg egymást. Ját-
szottak.
Fiatal állatok gyakran játszanak, észrevehetőleg
azért, hogy megtanulják és gyakorolják azokat a fo-
gásokat, amelyekre majd felnőtt korukban lesz szük-
ségük. A kölyök kutya rázza a cipőt, ahogyan később
majd a patkányt rázza; a macska ráveti magát a fo-
nalgombolyagra. hogy elsajátítsa azt a mozdulatot,
amelyre későbbi életében lesz szüksége az egérfogás-
hoz. Felnőtt állatok rabságban gyakran rászoknak a
játszásra, úgy látszik, főként azért, hogy levezessék
nem teljesen igénybe vett életerejüket. De ritkán
akad példa arra, hogy teljesen kifejlett állatok pusz-
tán szórakozásból játsszanak a vadonban. A termé-
szet kegyetlen világában nemigen marad idő kikap-
csolódásra.
De a sifakáknak láthatólag nem kell farkasszemet
nézniök olyan feladatokkal, amilyenek a legtöbb ál-
latot gyötrik. Nem kell élelem után járniok: renge-
teg a mangófa, tamarindfa, virágszirom, nedvdús
zöld rügy s könnyen megtalálható. Nem ül mindig
nyakukban a félelem, mint ahogyan nem kell folyton
rejtőzködniük sem, mert nincsenek természetes ellen-
ségeik. És van életüknek még egy, még alapvetőbb
tényezője: családban élnek.
Ha megfigyelnek egy majomcsapatot, hamarosan
rájönnek, hogy közösségük társadalmi rendje szi-
gorú alárendeltségi viszonyon alapszik. Mindén ma
26
jóm tisztában van társadalmi helyzetével. Aláveti
magát a felsőbb rangúnak, könyörtelenül elnyomja
a társadalmilag alatta állókat. Ennek következtében
ritkán, sőt inkább sohasem látható, hogy két kifejlett
állat cél nélkül, csak szórakozásból játékba bocsát-
koznék.
A sifakáknál nem tapasztaltunk ilyen rendszert.
Családi életük alapja mintha a ragaszkodás volna
Megfigyelésünk sok órája alatt egyszer sem észlel-
tünk civakodást, ellenben sokszor láttuk, mint ebben
az esetben is, hogy játszottak egymással, cirógatták
egymást.
Elbűvölő volt a látvány, és több mint egy óra hosz-
szat ültünk fájuk alatt. Végül a nap kezdett vörös
színbe váltani. A nőstény kiszakította magát pajtásá-
nak fogásából. Bal lábával ügyesen lerúgta az ágról
a farkát, mint ahogyan egy Viktória királynő korabeli
hölgy igazítja el maga mögött hosszú uszályát. A hím
követte, együtt tértek vissza az ágakon didierea-erdő-
beli hálóhelyükre.
AZ ÓRIÁS MADARAK
Élt-e Szindbád ruk-madara?
Marco Polo tudósítása
Ért-e franciául a kecskepásztor fiú?
Óriástojáshéj-bSség
Miért halt ki az aepyornis?
Ifotakából és különös didierea-erdőiből nyugat felé
tartottunk, még sivárabb és még szárazabb területre.
Kocsink kerekei gyakran merültek egy láb mélyen a
homokba. Ha lassan hajtottunk, elvesztettük lendü-
letűnket, és a mély bevágások megállítottak bennün-
ket, miközben a kerekek hátulja homokból valóságos
tollforgót köpött hátrafelé. Ha gyorsan haladtunk,
elkerülhetetlenül akkorákat csúsztunk jobbra-balra,
hogy igazán féltünk volna, ha az út két oldalán nem-
csak tüskés bokroknak, kutyatejnek vagy szizálken-
dernek, hanem másnak is ütődhettünk volna. A ho-
mok két bevágódása között első sebességre kapcsol-
tunk, es zúgva törtünk utat a meredek sziklahátakon,
miközben recsegve-ropogva folyton ide-oda csapód-
tunk.
Érthető, hogy a kocsi nem fogadta megértéssel ezt
a korához és állapotához oly méltatlan bánásmódot.
Épp mire elérkeztünk Ampamihy városkába, föl-
mondta a szolgálatot. A lengéscsillapító lecsavarodott
az alvázkeretről, a szorítóbilincs csavarai elnyíród-
tak, és a kilyukadt pneumatik helyett használatba
kellett vennünk a tartalék tömlőt, amely vékony, ra-
28
gyás gumiból és puszta vászonból való nevetséges tá-
kolmánynak bizonyult.
Egy napig dolgoztunk a kocsin. Geoff műszaki ta-
lálékonyságát a végsőkig igénybe vette a munka, és
miközben én ismételten beszámoltam bajainkról a
bámészkodók és tanácsadók kíváncsi seregének, tete-
mesen gyarapítottam francia műszaki szókincsemet.
Georges a piacokon és az indusok boltjaiban cserké-
szett, s rozsdás vacakok, csavarok vegyes gyűjtemé-
nyével és antik gyújtógyertyákkal tért vissza. Ezek
némelyikét azonnal felhasználtuk olyként, hogy né-
hány, a motorban és a felfüggesztő szerkezetben szol-
gálatot teljesítő csavart visszarakhassunk szabályos,
a kocsiszekrényben levő helyére. A maradékot eltet-
tük tartalékba.
Amikor végre úgy-ahogy rendbehoztuk az autót,
megint folytattuk utunkat a sziget délnyugati sarka
felé. A tengerparttól néhány kilométernyire tábori
ütöttünk egy helyen, amelyet térképünk kék vonal-
lal és Linta Fleuve (Linta-folyó) szóval jelölt. Folyóra
számítottunk. Nyolcszaz meter széles, alacsony szik-
ákkal szegélyezett folyóágyat találtunk, amely csu-
pán száraz, forró homokkal volt tele.
Megl atározott céllal jöttünk ebbe a sivatagba:
hogy a világ legnagyobb tojásait keressük, tojásokat,
amelyekből méltán kelhetett ki a ruk-madár legen-
dája.
Az arab népmesék sűrűn említik ezt a gigantikus
lényt. Amikor a középkori keresztes lovagok vissza-
29
tértek Európába, magukkal hoztak néhány ilyen el-
beszélést; a legáltalánosabban ismert utalás Szind-
bád, a tengerész mondájában található. Szindbad
az Ezeregyéjszaka meséje szerint — ház nagyságú
tojást talált. Valamelyik útitársa feltörte, és a ruk-
madár bosszúból hajójuk fölé repült, s miközben
szárnyával elsötétítette a napot, sziklákat ejtett le
rájuk, úgyhogy hajójuk végül elsüllyedt.
Marco Pólónak — a tizenharmadik században —
a ruk-madár nem monda volt, hanem élő állat. Apró-
lékosan leírta:
„Szakasztott olyan volt, mint a sas, de irtózatos
méretű, igazán olyan nagy, hogy szárnyai harminc
lépésnyi távot takartak be, farktolla tizenkét lépést
tett ki és ehhez aránylóit vastagsága. És olyan erős,
hogy karmaiban fölemel egy elefántot, magasra száll
vele a levegőbe s leejti akként, hogy az darabokra
törik. Miután pedig így megölte, lecsap rá és egyvég-
téből fölfalja.”
Polo sohasem állította, hogy látta volna az irtóza-
tos nagy teremtményt, de létezésének bizonyítására
leírja azt a tollat, amelyet urának, Kublai kánnak
küldtek. Ez kilencven arasz hosszú volt, a toll kerü-
lete pedig két tenyérnyi. Ez az elgondolkoztató tárgy
alighanem egy elszáradt pálmalevél lehetett, a tizen-
harmadik századbeli Pekingben kétségkívül ritka és
szokatlan látványosság.
Polo azonban még továbbment. Bár azon a vidéken
nem járt, mégis komoly beszámolót adott arról, hogy
a madár a „Madagaszkártól délre fekvő” szigeteken
el. Első olvasásra ez eléggé értelmetlen, mert Ma-
dagaszkártól déli irányban több száz kriométernyire
sincsenek szigetek, de ez a följegyzés mégsem any-
30
nyira értelmetlen, mint amilyennek látszik. Polo azt
írja, hogy „Madagaszkár”-on igen sok a teve, és hogy
ott van az „elefántagyar”-kereskedelem nagy köz-
pontja. Ez a két közlés azonban nem állja meg a he-
lyét arra a szigetre, amelyet most Madagaszkárnak
nevezünk. Valószínű, hogy Polo valójában Mogadis-
cióról beszél, amely Afrika észak-keleti partján fek-
szik, és ahol csakugyan sok a teve és az elefántcsont.
Ha ez a helyzet, akkor a „Mogadisciótól délre eső
szigetek” kétségkívül Madagaszkárt és csatlós szige-
teit, Réuniont és Mauritiust jelentik. Ezenkívül: az ő
tájékoztatói bizonyára alapos joggal hitték, hogy a
ruk-madár ezen a tájon él, de ezt az okot az európai
tudományos világ nem ismerte meg előbb, csak há-
romszáz évvel később, 1658-ban.
Ebben az évben nyomatta ki első, a szigetről szóló
könyvét a francia Sieur Étienne de Flacourt, akit
királya a Francia Kelet-Indiai Társaság igazgatójává
és Madagaszkár kormányzójává nevezett ki. Ez a fi-
gyelemre méltóan aprólékos mü közli a növények,
ásványok, halak, rovarok, emlősök és madarak jegy-
zékét. Ezek között olvasható a következő:
„A vouron patra óriás madár, amely az ampatre
nép földjén (Madagaszkár déli részében) él, és akkora
tojásokat rak, mint a struccmadár. A struccok fajtá-
jához tartozik. Tény, hogy e hely népei nem fogják el,
mert ez a legelhagyatottabb helyeket keresi föl.”
A beszámoló nem okozott szenzációt, nem sok fi-
gyelmet keltett és hamarosan feledésbe merült abban
az időszakban, amikor minden utazás új csodákkal
és felfedezésekkel szolgált. De 1832-ben egy másik
fiancia, Victor Sganzin megpillantotta a „vouron
patra” egy tojását. Az emberek vizeskorsónak hasz-
31
nálták. Elképesztő nagy volt; több mint harminc
centiméter hosszú, hatszor akkora, mint egy strucc-
tojás Sganzinnak sikerült vásárolnia egy példányt
a bennszülöttektől, és egy fehérhajóval Párizsba
küldte. A hajó szerencsétlen módon léket kapott, és
elsüllyedt La Rochelle-nél, s a tojás odaveszett. Euró-
pa csak 1850-ben látta meg ezeket a különös tárgya-
kat: egy Abadie nevű kapitány három teljes tojást
és néhány csonttöredéket vitt el Franciaországba.
Néhány éven át tudományos körökben nagy nézet-
eltérések voltak a tekintetben, hogy miféle madár
tojj a ezeket a rendkívüli tojásokat. Egyes szaktekin-
télyek kitartóan állították, hogy az állat csak valami
olyanféle sas lehet, amilyet Marco Polo írt le. Mások
úgy vélték, hogy a madár nagy pingvin lehetett, vagy
óriási guvat. A vita végül akkor dőlt el kétséget ki-
záró módon, amikor néhány hatalmas madárcsont ke-
rült elő Közép-Madagaszkár egyik mocsarából. Ezek-
ből teljesen világosan kitűnt, hogy struccféle, szár-
nyatlan madár volt. Több mint három méter magas
volt, és a tudósok elnevezték aepyornisnak.
Mégsem ez volt a legnagyobb madár, amely valaha
létezett, mert a kihalt, új-zélandi moa valamivel ma-
gasabbra nőtt — az aepyornis ellenben rendkívül zö-
mök termetű volt és kétségkívül a legeslegnehezebb
madár, mert — egyes becslések szerint — csaknem
öt mázsát nyomott.
Flacourt kifogástalan véleményt adott. Az a tény,
hogy ő a struccok fajtájához tartozónak írta le mada-
rát — megtetézve azzal, hogy nem ismerte a csont-
jait, sem az összehasonlító anatómiát, amelyek vitát
kizáróan vezették volna el ehhez a megállapításhoz —
arra mutat, hogy az ő tájékoztatói kétségkívül saját
32
szemükkel látták az élő állatot. Sajnos, a madár most
már teljesen kipusztult, mert bármennyire hatalmas
terület is Madagaszkár, nincs annyira ismeretlen ré-
szé, hogy ott még rejtőzködhetnék ilyen, aepyornis
nagyságú élőlény. Mindennek ellenére még lehet ta-
lálni gigászi tojáshéj-darabokat, és reméltem, hogy
a kiszáradt Linta-folyó homokjában fölfedezünk —
ha nem is teljes tojást, de legalább egy kis tojástöre-
déket.
*
Felütöttük sátrunkat egy ebtej fa alatt, amely a sok
kilométernyi körzetben egyetlen vizforrás, egy tíz
méter mély kút közelében nőtt. Távoli települések-
ről ide jártak az emberek, hogy csordulásig merítsék
vödreiket maguknak és idáig hajtott csordáiknak. Az
állatokat a száz méter távolban levő tüskés cserje-
bozót árnyékában hagyták, és egyszerre mindig csak
néhány állatot engedtek oda, amelyek aztán mohón
vedelték a forrás mellett levő nyílt betontartályba ki-
öntött vizet. Zebu volt a legtöbb állat, girhes, légy-
petével borított, szélesre nyílt szarvú barmok; de volt
sok, tiszta fehér kecske is, amelynek selymes gyapja
olyan finom és olyan nagy értékű, hogy az arab ke-
reskedők, akik vásárolják, elnevezték muhajjámák,
aminek a jelentése „elsőrangú” vagy „válogatott”.
Ez a szó ferdült el azután mohair-ré.
Az emberek külseje erősen afrikai volt; a férfiak
rövidre nyírták gyapjas hajukat, a nők húsz-harminc
kis fonatba csavarva két fülük mögött csomóba kö-
tötték. Közelről tanulmányoztam őket, mert eszembe
jutott: Victor Sganzin száz évvel ezelőtt látta, hogy
3 Madagaszkár
33
óriási tojásokat használtak ötliteres edény helyett.
Minden férfi, nő és gyermek valamiféle edénvt ci-
pelt: bádog vödröt, ócska konzervdobozt, kulacsot
vagy kettőbe vágott és kötélfüllel ellátott rozsdás
benzinkannát. Egyiknél sem volt semmi olyasmi, ami
tojásra hasonlított volna. De akkor alig mertem re-
mélni, hogy könnyen találhatok ilyesmit.
Georges nagyon türelmetlen volt már, hogy a Tu-
dományos Intézet számára valami különleges kakukk-
féle madarat szerezzen, amely állítólag a bozótban él.
Mialatt tehát ő egyedül ment el kakukkot keresni,
Geoff és én nekiláttunk, hogy tojásdarabokat szed-
jünk.
A nap vadul sütött a felhőtlen égről és áttüzesítette
a fövenydombokat. A homok teteje olyan forró volt,
hogy mezítláb járni benne, legalábbis nekünk, ke-
servesen kínos lett volna, és a napsugár olyan erő-
vel verődött vissza róla, hogy hunyorítanunk kellett.
Örákig botorkáltunk gyötrelmek között, a homok min-
den lépés alatt besüppedt, és így a járás kétszeresen
fárasztó volt.
Bár a sivatag kiégettnek látszott, sok jelét talál-
tuk az életnek: egy kígyó tekergésének helyét; egy
gyík nyomát — farka vékony, hullámos barázdát
hagyott két lábának lenyomatai között —; lövid nyelű
nyílvesszőhöz hasonló nyomok láncát, amelyet kis
madarak lépegettek a homokba.
Az alacsony tüskebozót ágait hálóikkal befonták a
pókok, és- valamilyen csodálatos módon alsó végükre
üres csigahéjakat kötöttek, hogy függő nehezékként
feszesen tartsák a selyemszálakat. Az egyik bokor
alatt szép, hatvan centiméter hosszú teknősbékát fe-
deztünk föl, amelynek kupolás, csokoládébarna pán-
34
célján sugár alakban sárga, vonalas bemélyedések fu
tottak szét
Hallottuk, sok törzs imádja ezeket az állatokat. Ha
férfi találkozik eggyel, apró áldozati ajándékot he-
lyez a teknőjének tetejére, és folytatja útját, boldo-
gan, hogy összeakadt vele, mert ezt kedvező előjel-
nek tekinti. De a mi szerencsénkre egyáltalában nem
volt kedvező hatással a találkozás, és áthevülten, ki-
száradtan, üres kézzel vánszorogtunk vissza tábo-
runkba.
Délután, amikor a nap heve mái’ kitombolta ma-
gát, újabb kísérletet tettünk. Két óra múltán végre
találtam valamit. Három kis darabot, amelyek húsz-
filléres nagyságúak és két pénzdarab vastagok vol-
tak. Egyik felük fakó volt, másik, világossárga olda-
lukon határozott szemcsézet mutatkozott. Nem lehe
tett ketseges, egy óriási tojás darabjai voltak. Le-
ültünk egy húsos levelű cserje gyér árnyékába, lele-
tünket vizsgálgattuk, rá-ráköpdösve, hogy felületét
letisztítsuk, és ekkor egy kecskenyájat hajtó, poros,
borzas kisfiú közeledett felénk, aki mindössze kék
üveggyöngy nyakláncot és ágyékkötőt viselt. Odahív-
tam és megmutattam neki kincsünket.
— Nagy tojást keresek — mondtam franciául —
Ezek ... kis darabok . .. nem jók. Nagy darabot ke-
resek.
Rám meredt, tökéletesen értelmetlenül
— Oeuj — ismételtem meg nagy komolyan, fran-
ciául. — Grand oeuf.
De szenvtelen fiatal arcán a megértés szikrája sem
mutatkozott.
Elismerem, hogy szegényes a francia tudásom, de
nem hittem, hogy egy született franciát megértett
35
volna. Nyilvánvalóan csak az itteni malgas tájszólást
beszéli. Még egyszer megpróbálkoztam. Kezem ívelő
mozdulataival igyekeztem szemléltetően jelezni, hogy
milyen alakú és milyen nagy az a tárgy, amelyet ke-
resek. De mit sem használt. A fiú elnézett fölöttem,
észrevette, hogy kecskéi elkóborolnak, utánuk hají-
tott egy követ és elfutott.
Akármilyen kicsinyek voltak is a héj darabkák
örültünk nekik. A táborba visszatérve érthető büsz-
keséggel mutogattam őket Georges-nak. Jóllehet sze-
rénykedésből nem mondottam ki, magamban remény-
kedtem, hogy sikerült meggyőznöm, milyen sassze-
mem van, hogy a tábort környező üres pusztaságban
fölfedeztem ezeket az apró töredékeket.
*
Amikor másnap reggel fölébredtem, egy magas, so-
vány, lepelbe burkolózott asszony állt a sátor előtt, és
engem bámult a moszkitóhálón keresztül. Fején nagy
kosár ült. Arab köszöntéssel megérintette jobb kezé-
vel homlokát és szívét. Kikászálódtam hálózsákomból
és igyekeztem összeszedni szellemi képességeimet,
hogy belebocsátkozhassam abba a hosszú, kifacsart
francia nyelven folytatandó társalgási küzdelembe,
amelyre föltétlenül szükségem lesz, ha meg akarom
tudni, hogy mit óhajt. Fölöslegesen izgultam: a nő-
nek nem volt szüksége szavakra, tettei beszéltek he-
lyette. Egyszerűen levette fejéről a kosarat, és ki-
borította a földre a tojáshéj darabok egész zuhata-
gát.
Elképedten néztem a halmot. Világosan tisztázó-
36
dóit, hogy az előző napi kis pásztorgyerek pontosan
megértette, mit akarok én kibányászni a sivatagból,
és elterjesztette a hírt falujában. De ugyanígy kide-
rült az is, hogy amiéit három héjtöredeket találtam,
még egyáltalában nem vagyok sasszemű, hanem alig-
hanem inkább félvak. Ez az asszony néhány óra alatt
legalább ötszáz darabot szedett össze.
Igyekeztem köszönetét mondani, és jutalmat ad-
tam neki. Ö a köszönet jeléül újból megérintette hom-
lokát és méltóságosan elsétált, azzal a pompás, egye-
nes testtartással, amely azokat az embereket jellem-
zi, akik terhet szoktak hordani fejükön.
Ekkor már Georges és Geoff is ébren volt. Cso-
dálkozva turkáltunk ujjainkkal a hatalmas gyűjte-
ményben, azután nekiláttunk a kávéfőzésnek. Még
nem forrt a víz, amikor a második asszony megérke-
zett. ö is hozott egy kosárrakomány tojáshéj törme-
léket. »
- — Tiszta szerencse — szólt Geoff —, hogy a kö-
lyök nem értette meg a maga franciáját. Maga talán
öt- frankot kínált neki egy darabkáért, es most cső-
döt jelenthetnénk.
Sokkal nagyobb eredményt értünk el, mint amek-
korára számíthattam, amikor tojáshéjdaiabok után
érdeklődtem. Am most, amikor el akartuk terjesz-
teni a hírt, hogy többet nem kérünk, képtelenek vol-
tunk elállítani a tojáshéjaknak a táborra zúduló ára-
datát. Óránként érkezett friss utánpótlás, és a nap
befejeztéig több mint harminc centiméter magasra
nőtt a halom az ebtej fa alatt. Elképesztő bizonysága
volt ez annak, hogy valamikor milyen sok lehetett
az aepyornis. Minden madártojás héja mészből áll,
de míg a legtöbbje pápírvékony és ezért könnyen por-
37
rá törik, aepyornis tömör, vastag tojáshéja nem
pusztul el egykönnyen. így tehát valahány aepyornis
csirkenemzedék kikelt, a törött tojáshéjak ott ma-
radtak elszórtan a földön és nagy mennyiségben
gyűltek össze.
Eredeti célom az volt, hogy egy-két töredékdara
bot találjak. Ez is elég komoly feladatnak látszott, de
miután most fölfedeztük, hogy milyen sok a héj,
megnőttek igényeim. Túl szép lett volna azt várni,
hogy teljes, sértetlen tojást találunk, mert hiszen
csak a kevés megzápult és meddő tojás maradhatott
meg egészben, és az elmúlt évszázadok során ezek
nagy részének össze kellett törnie. De valamennyi tö-
redék. amit az asszonyok hoztak, aránylag kicsiny
volt. Most abban reménykedtem, hogy találhatunk
egy aránylag nagy darabot, melynek görbülete vala-
milyen elképzelést adna arról, hogy mekkora lehe
tett az eredeti tojás.
Másnap Geoff és én elhatároztuk, hogy külön-külön
kutatunk, mert így nagyobb területet deríthetünk föl
Most, hogy már jól tudtuk, mit keresünk, minden-
felé megláttuk a héjtöredékeket, és dagadó zsebbel
tértem vissza a táborba. De valamennyi darab kicsi
volt.
Geoffot a tábortól nem messzire találtam meg, egy
mély gödör fenekén, amelyet a frissen kivájt homok
halmai vettek körül. Ésszerűen rájött arra, hogy ha
képtelenek vagyunk egy igazán nagy darabot talál-
ni, akkor a legokosabb dolog az, ha módszeres kuta-
tást végzünk egyetlen, lelettel biztató helyen avég
bői, hogy összegyűjtsünk — mondjuk — egy tucat-
nyi töredéket, amelyek egy és ugyanazon tojásból
származnak, és ennek folytán kiegészítik egymást,
38
Kitűnő eredményt ért el, büszkén mutatott nekem
tizennégy darabkát, amelyeket mind egymástól leg-
följebb harminc centiméternyire fedezett föl. Elvit-
tük ezeket a sátorhoz, megmostuk, és hozzáláttunk az
összeállításukhoz. Két töredék végre egymáshoz tar-
tozott.
Mialatt egy harmadik darabot kerestünk, amely
ezekhez illeszkednék, újból megjelent a kis pásztor-
fiú. Közönyösen lépdelt felénk, és szurtos ruhacafatba
csomagolt valamit hozott. Letette a földre, kibogozta
a csomókat. Körülbelül húsz héj darabka volt benne,
részben elég kicsinyek, részben csészealj nagyságúak,
vagyis kétszer akkorák, mint amilyeneket eddig lát-
tunk. Georges nem volt a táborban, madárkereső
útra ment, ezért én magam próbáltam kikérdezni a
fiút: több helyről szedte-e össze, vagy egy ponton
találta-e az egész gyűjteményt? Nem tudtam válasz-
ra bírni. Szép jutalmat adtam a kölyöknek, ő meg
szó és mosoly nélkül visszasietett a kútnál levő kecs-
kéihez.
Szétteregettük a homokon és szemügyre vettük a
darabokat. Mintha összerakóst játszanánk. De a kö-
zönséges összerakó játéknál tudják, hogy valamennyi
darab ugyanannak a rejtvénynek a része, hogy min-
den darab előttük fekszik, és hogy mindvalahány
összetartozik, és teljes képet alkot. A mienk sokkal
nehezebb és sokkal izgalmasabb volt. Vajon ezek az
előttünk heverő darabok több tojáshoz tartoznak?
Elégségesek ahhoz, hogy elfogadható egészet csinál-
junk belőlük?
Néhány percnyi próbálgatás és hibázgatás után
kiválasztottam két részt, amelyek sarkos szélei ha-
sonlítottak egymásra, összeillettek. Ragasztó tapasz-
39
szál összeerősítettem őket. Azután még egy párt ta-
láltam, majd egy ötödik darabot, amely az első kettő-
höz tartozott. És egy óra múltán két féltojásunk volt.
Két kezembe fogtam a két részt, és óvatosan egymás-
hoz próbáltam. Tökéletesen illettek egymáshoz. Csak
néhány apró darabka hiányzott.
A teljes tojás elképesztően nagy volt. Hosszúsága
valamivel több volt harminc centiméternél, a ..has-
bősége” 68,5 centiméter, leghosszabb kerülete — a
két sarkán keresztül mérve — 82,5 centiméter. Egyik
oldalán a legkisebb töredékek is egymáshoz kapcso-
lódtak, és az érintkezési vonalak sugárszerűen, kerék
küllőiként futottak szét egy központból. Talán ez volt
az a hely, ahol a tojást ütés érte és széttörte, arány-
lag nem nagyon régen. Dédelgettem magamban azt
a regényesebb elképzelést, hogy ez volt az a pont,
ahol az újszülött aepyornis csirke, amely rendkívül
erős kis jószág lehetett, csőrével utat nyitott magá-
nak, ki a világba.
A tojás héjának egyes részei érdesek és kopottak
voltak, kétségkívül a szél fújta homokszemék dör-
zsölő hatása következtében, más részek ellenben,
amelyek talán félig a homokba temetődtek, fénye-
sek és tiszták voltak, akár most élő struccok tojásai.
Ha ez a madár Flacuort idejében még élt, ami jelen-
téséből következtetve valószínű, akkoi’ talán arány-
lag nem is olyan régi időkig fennmaradt, és a mi
tojásunk csupán kétszáz-háromszáz éves. De ugyan-
úgy heverhetett már több ezer év óta is. Nincs lehe-
tőség ennek tisztázására.
Miért halt ki a madár? Több elmélet is kialakult.
Az egyik — szerintem rendkívül crőltetetten — föl-
tételezi, hogy tűzhányók kitörése folytán, aminek
40
nemrégi nyomai ma is megtalálhatók a sziget, szá-
mos részén, mérges gázok keletkeztek és a madarak
megfulladtak. Egy másik elmélet önként kínálkozik
az új-zélandi moa eltűnésének magyarázatából. Né-
hány szaktekintély azt állítja, hogy a maorik, mivel
szigetükön nem voltak nagy emlősök, amelyek hússal
látták volna el őket, élelemszerzés céljából vadász-
ták, és végül kipusztították a nagy madarakat. A
strucc és a kazuár azonban akkora rúgásokat oszto-
gat, hogy kifordul tőlük egy ember bele, és így a
kétszer olyan súlyos aepyornis bizonyára nagyon fé-
lelmetes vadállat lehetett Vajon a malgas törzsek
csakugyan húsáért vadászták és irtották volna ki ezt
az óriási állatot, amikor volt a szigeten sok más vad,
mint például a maki, amely kifogástalanul jó eledelt
szolgáltat?
A legvalószínűbb magyarázat az, hogy a madár az
éghajlat változása miatt halt ki. Madagaszkár a szá-
zadok folyamán kétségkívül szárazabba lett. A széles
Lonta-folyó kiszáradt medre erre a változásra utalt.
Az aepyornis nagy testsúlya, valamint csontrendsze-
rének arányai alapján egyes tudósok azt gondolják,
hogy a madár mocsarakban élt. Amikor szárazság
lett úrrá a szigeten, a madár elvesztette természetes
környezetét és kipusztult.
Mi volt előbb: a ruk-madár meséje vagy a csodá-
latos tojások híre?
Lehet, hogy amikor arab hajósok átkeltek vitorlá-
saikkal a Mogambique-csatornán, megláttak a mada-
gaszkári parti halásznép csónakjaiban az ivó víztar-
tónak használt héjakat, és ebből a magból keletkezett
a monda. Talán ettől függetlenül virágzott s terjedt
szét a rege az arab világban, aztán később Marco Polo,
41
igazolást keresve, belefűzte a Madagaszkárról szóló
tudósításba. Senki sem tudja megmondani.
Az aepyornis bizonyítható valósága nekem volt
olyan különös és izgalmas, mint akármilyen ruk-ma-
dár, s mialatt kezemben tartottam a teljes tojást, nem
volt nehéz elképzelnem azt az időt, amikor a Linta-
folyó medre barna, örvénylő áradattal volt tele, s
három méter magas óriás madarak gázoltak méltősá-
gosan a mocsarakban.
FLAMINGÓK, TANREKEK
ÉS EGÉR MAKIK
Fia mingó-lesen
A tüskés tanrek nem sün, és nem a bátorság jelképe
Két tucat egérmaki
Helyreállított, értékes tojásunkat ölemben dajkál-
tam, mialatt a Linta-folyótól visszafelé zötyögtünk
és bukdácsoltunk a kövekkel teleszórt dombokon és
a didierea erdőkön keresztül, északnak Ampanihybe,
azután jobb utakon nyugat felé, a Szent Ágoston
öbölhöz és Tuléar városába.
Karácsony táján rendszerint zsúfolt ez a város,
mert széles, napfényes homokpartja, zömök, tollas
lombozató pálmasorai és zafírkék tengere kellemesen
emlékeztetnek Dél-Franciaország divatos üdülőhe-
lyeire. A Tananarivében élő gazdagabb franciák el-
özönlik Tuléart, mert sietve menekülnek a sűrű eső-
zés elől, amely az évnek ebben a szakában áztatja a
fővárost, zuhatagos folyókká változtatja utcáit, s a
levegőt úgy áthatja nedvességgel, hogy a szekrénybe
tett cipőn zöld penész virágzik ki.
De mi két hónappal korábban jöttünk Tuléarba.
mielőtt az első nyaralók érkezése esedékes. Utcái
félig üresek voltak, és a gyalogjáró kövei olyan ret-
tenetesen áttüzesedtek, hogy égő fájdalmat okoztak
a vékony szandálon keresztül. A fő szálloda előtt egész
sereg nő ült, meglapulva a nap kegyetlen ostroma
43
plöl. Előttük kagylókúp, fényes és csíkozott porcelán-
kagylók, vérpiros nyílású rózsaszín sisakos kagylók,
fehérre fakult koralldarabok sora, mind szép rendben
elhelyezve, vesszőkből font gyékényeken. Annyira
letörte a nőket a turisták távolmaradása, hogy ami-
kor'bementünk, elfelejtettek megrohamozni bennün-
ket.
Több napig a városban maradtunk, mert Georges-
nak közeli rokonai éltek itt, akiket hónapok óta nem
látott, mi pedig boldogan szakítottuk félbe a táboro-
zást, és rövid időre az elpuhult életmód gyönyöreit
élveztük. A szálloda bárjában éjszakánként csak ke-
vés helybeli ember fordult meg. Amolyan zárt körű
klubhangulat uralkodott köztük. Nagy erőfeszítése-
ket tettek, hogy megtudják, mi dolgunk van ezen a
területen. Amikor a futball-labda nagyságú tojások-
ról beszéltem, az iddogálók túlnyomó része hitetlen-
kedett. Csak egyetlen kövér, golyófejü, sportinges
férfi fogadta el készpénznek előadásunkat. Ö harminc
éve él Madagaszkáron — mondotta —, és jól tudja,
hogy a Dél sivatagaiban különös dolgokat lehet ta-
lálni. Az óriás tojások ezek között a legkevésbé érde-
kesek. Kétségbe vonhatatlanul tudja például, hogy a
tüskés bozót legtávolabb eső részeiben él egy törpe
törzs, amelynek tagjai nem magasabbak kilencven-
százhúsz centiméternél, és akikről még mit sem hal-
lottak azok a bölcs professzorok, akik azt állítják,
hogy minden ilyesféléről tudnak. Holott valójában
ezek a törpék a sziget őslakói, akik régebben érkeztek
ide, mint az európaiak vagy a jelenlegi malgas tör-
zsek.
— Akkor hát miért hallgatnak róluk a malgasok?
— kérdezte valaki.
44
— Azért — felelte komoran a sportinges ember —,
mert a malgasok vadásznak rájuk és megeszik őket.
A tojásról szóló elbeszéléseink jelentősége elhal-
ványult az ilyen baljós kinyilatkoztatások mellett, és
amikor végre állításaink igazolására bemutattam ma-
gát a tojást, egyáltalában nem keltett akkora hatást,
mint amekkorát — szerintem — megérdemelt volna.
*
Tuléartól északra, ugyanúgy mint délre, a tenger-
part mentén néhány sós to terül el, amelyekről azt
mondták nekünk Tananarivében, hogy a flamingók
seregeinek fészkelő helyei. Az első, amelyet fölkeres-
tünk, messze délre feküdt és a kimondhatatlan
Taimanopentsotsa-tó nevet viselte. Hogy oda juthas-
sunk, a varostól közvetlenül délre komppal kellett
átkelnünk az Onilahy-folyon, azután egy álló napig
hajtottunk laza homokbuckák végtelen sokaságán.
A tó másfél kilométer hosszú, maró-keserű, zava-
ros vízfelület volt, és közepén, objektívjeinknek el-
érhetetlen messzeségben megpillantottunk egy körül-
belül száz főből álló flamrngócsapatot, vékony, szög-
letes alakokat, amelyek lassan mozogtak a meleg pá-
rában. Nagy volt csalódásunk. Nemcsak hogy lehetet-
len volt megközelíteni őket, hanem a madársereg
nagysága is jelentéktelen volt azokhoz az óriási, több
százezres madárgyülekezetekhez képest, amelyek Ke-
let-Afrika sós tavain gyakoriak.
Beszéltünk a tóparti falu néhány lakójával, és meg-
kérdeztük tőlük, vajon a madarak itt fészkelnek-e,
mert most ugyan lehetetlenség filmet készíteni róluk,
45
de ha az év későbbi folyamán itt költenek, akkor na-
gyon is érdemes lenne visszajönni, felfújható gumi-
csónakokkal és a maró lúgos víztől lábunkat megvédő
gumicsizmákban, hogy fölvételeket próbáljunk ké-
szíteni róluk, ahogyan kis sárfészkeikben állnak.
Egy-két idősebb ember kijelentette, hogy az el-
múlt években a flamingók a tó északi végének sós
laposain fészkeltek, és már sok-sok esztendeje ez a
szokásuk. Nem voltam bizonyos abban, mennyire ad-
hatok hitelt a tájékoztatás eme részletének. Egy ki-
csit úgy hangzott, ahogyan ilyen emberek udvarias-
ságból, a legjobb szándékkal, gyakran engednek a
való tényekből olyan közlés javára, amely — úgy vé-
lik — örömet szerezne az idegennek.
A Tuléartól északra eső tavak legnagyobbika, az
Ihotry-tó volt a következő, amelynek megszemlélését
elhatároztuk. Az oda vezető út, noha komp nem
okozott nehézségeket, nem volt éppenséggel egyszerű
vagy egyenes. Kilométereken át homokbuckákon ha-
ladtunk. Azután a szárazföld belseje felé irányt vált-
va, változatos síkságokra érkeztünk, amelyeket bar-
na, kúp alakú, a tankcsapda betoncövekjeivel egyen-
lő nagyságú termeszbolyok szegélyeztek.
Mialatt észak felé tartottunk, a növényzet már nem
volt annyira gyér, és hamarosan majomkenyérfák
közé értünk, amelyek magasabbak és szebbek voltak,
mint amelyeket Afrikában valaha is láttam. Hatal-
mas, hengeres törzsük meredeken emelkedett tíz-ti
zenhárom méter magasra, ott azután gallyaik kicsiny,
lapos tetejű, ágas-bogas koronát alkottak, amely a ha-
talmas fához képest olyan lehetetlenül kicsi volt,
mint amilyen aránytalanul ábrázolja a fát egy gyer-
meki rajzkísérlet. Afrikában a majomkenyérfa ne-
46
Vetséges alakját avval a mesével magyarázzák, hogy
az idők kezdetén az első majomkenyérfa megsértette
istent, és erre ő büntetésből kitépte a földből, azután
megfordítva visszadugta, gyökereivel fölfelé.
Amikor messziről megpillantjuk a fát, nehéz hű
képet alkotni igazi nagyságáról, mert szemünk mint-
egy nem hajlandó tudomásul venni, hogy ilyen lehe-
tetlenül otromba fa létezhetik, és ezért hozzánk a
valóságosnál közelebb esőnek fogja föl, vagyis ki-
csinyíti méreteit, és így teszi elfogadhatóbbá képzele-
tünk számára. Teljes, gigantikus nagyságát csak ak-
kor fogtuk föl igazán, amikor elhaladtunk egy kidőlt
és az út mentén oldalt heverő példány mellett. Vas-
szürke törzséhez arányítva Land Roverünk úgy eltör-
pült, mint ahogyan eltörpült volna egy óceánjáró ha-
talmas vaskazánja mellett, amely teljes szélességében
betölti az utcát, amikor sötét éjszaka a városon ke-
resztül a hajógyárba szállítják.
Az Ihotry-tó körül sűrűn nőnek majomkenyérfák.
és két fa között egyszer csak rózsaszínű derengést pil-
lantottunk meg. Gyorsan arra hajtottunk, és a fákon
túl felbukkant a tó, amelyet elborított a flamingók
csácsogó, gágogó, fenségesen szép serege. Becslésem
szerint tízezren lehettek, de talán kétszerannyian is
voltak.
Sátrat vertünk a tóparton, egy kis halászfalu mel-
lett, és az iszapos vízszélen négyszögletes vadász-
Icshelyet építettünk felvevőgépeink számára. Napról
napra ebben a fülledt, levegőtlen zárkában kuporog-
tunk, lestük a langyos vízben gázoló madarakat. Két
fajta keveredett a seregietekben: százhúsz centimé-
ternél magasabb nagyflamingó, amelynek túlnyo-
móan fehér tollazatát csak szárnyain díszítik sötét-
47
rózsaszín csíkok, és valamivel alacsonyabb kisfia-
mingó, amelynek sötétebb fekete a csőre, és amelynek
egész tollazatát általánosabban elborítja a rózsaszín,
noha csak a szárnyain sűrűn. Van valami rendkívül
megrendítő az élőlényeknek ekkora nagy sokaságá-
ban. Nem csupán lélegzetállító szépségük okozza ezt,
és nem is csak falkáiknak megszámlálhatatlan nagy-
sága, hanem inkább az életerő lenyűgöző jelensége,
az élet gyötrelmesen sürgető vágya, amelyet ugyan
végeredményben fölbonthatunk következményeik kli-
nikai egymásutánjára, és grafikont készíthetünk azok-
ról az ösztönökről, amelyek bizonyos mértékben kor-
mányozzák, de még ha megszámolhatnék a falkákat
és megmérhetnék egyedeiket, akkor is mindig marad-
na benne valami, ami számunkra megfoghatatlan.
Reggelente egyenletesen oszlottak el a madarak a
tó déli végében. A víz sehol sem volt mélyebb kö-
rülbelül harminc centiméternél, és a flamingók nagy
méltóságosan lépkedtek benne. Rózsaszín, vékony lá-
bukat magasra emelték a levegőbe, hosszú nyakukat
tekergősen lekonyították, hajlított csőrükkel a víz-
ben. Torkuk szivattyúzó mozgásával vizet húztak át
a csőrük belsejében levő lemezek között, és így szűr-
ték ki az apró élelemcsipeteket, a fölösleges vizet pe-
dig oldalt kinyomták. A két fajta egyforma szűrő-
berendezéssel dolgozik, de más-más szinten kotor. A
kisfiamingó mikroszkopikus algákat keres, amelyek
a víz legfelső centimétereiben úsznak, míg a nagyob-
bik fajta mélyebbre fúrja be fejét, hogy apró rákokat
és más kis élőlényeket szedjen össze.
így eszegetnek körülbelül délig. Akkor már a me-
leg olyan erősen verődik vissza a tó színéről, hogy
a levegő rezeg, és már a tőlünk néhány méter távol-
48
bán táplálkozó madarak képe is homályossá és resz-
keteggé válik. A filmezés lehetetlenné lett, és öröm-
mel hagytuk el fullasztó rejtekhelyünket, hogy a tá-
borban keressünk menedéket. De a hőség ellen ott
sem volt védelem. A levéltelen fák között nemigen
lengedezett a legenyhébb szellő sem, s ha fújt, az
sem hozott felüdülést, mert olyan forró s száraz volt,
mint a kályhából kifúvó levegő. Ebben az időpont-
ban láthatóan maguk a flamingók sem csináltak sem-
mit. A legtöbbjük abbahagyta a táplálkozást, és moz-
dulatlanul állt a fénylő vízen mutatkozó tükörképe
fölött.
Három óra tájban, amikor a hőmérséklet már elég-
gé csökkent ahhoz, hogy légreszketéstől mentes föl-
vételeket készíthessünk, visszatértünk rejtekünkbe.
mert ekkor a madarak már egészen másként viselked-
tek. Nem kotortak többé, hanem sorra elhagyták a
tápterületet. Amikor egy-egy csapat fölkerekedett
és kitárta szárnyait, megmutatták vörös és fekete tő-
tolláik teljes, elragadó pompáját, s tükörképük az el-
pirulás gyönyörű, lágy rózsaszínjét varázsolta a tó
vizére. Hosszú lábukat maguk mögött lógatva, nya-
kukat előrenyújtva repültek, azután leszálltak a tó
valamivel mélyebb, északi végében. Némelyek ott
hosszú, háromszoros-négyszeres láncot formállak,
amely több száz méterre kígyózott. Mások sűrűn ösz-
szetömörült csapatokba gyülekeztek, magasra emel-
ték fejüket s úgy álltak egymást lokdösve, ütögetve.
Bizonyos távolból vékony lábuk nem látszott, s így
összetömörült testük sűrű rózsás felhőt alkotott,
amely mintegy harminc centiméter magasan lebegett
a víz színe fölött.
Mit csináltak? Vándoiútra készülődtek? Vagy a tö-
4 Madagaszkár
49
fneges udvarlásnak, a párosodás előjátékának vala-
milyen formája volt ez? Mennél tovább figyeltük
okét, annál jobban éreztem, milyen keveset tudunk
ezekről a gyönyörű seregietekről. Vajon inkább csak
látogatóba jönnek Madagaszkárra, a Mocambique-
csatornán túlról költöznek át ide? Ha ez a helyzet,
a tónak milyen adottságai vonzzák őket a több száz
kilométeres tengeri útra? És ha nem afrikai madarak,
akkor vajon itt fészkelnek? És ha nem itt, akkor Ma-
dagaszkárnak melyik más részében?
Elmentünk a faluba, hogy beszéljünk a halászok-
kal, hátha választ kapunk kérdéseink valamelyikére.
Amikor beléptünk a nyomorúságos falucskába, amely
bűzlött a gyékényekre terített, napon száradó tilapia
halak átható, erős szagától, azonnal feltűnt, hogy a
házak között felgyűlt szemétben rózsaszínű tollak
hevernek. Kétségbevonhatatlan bizonysága volt ez
annak, hogy a lakosság fogdossa és eszi a madara-
kat. Georges már járt azelőtt a faluban, és a lakosság
tisztában volt vele, hogy kormányhivatalnok. Tudták
azt is, hogy a kormány megtiltotta a madarak mé-
szárlását.
Talán ezért kételkedtek szándékunkban, amikor
részleteket tudakoltunk tőlük a flamingókról. Min-
denesetre, sok kérdésünkre adósok maradtak a vá
lasszal. Csak két dolgot állítottak bizonyossággal. Elő.
szőr, hogy körülbelül egy hónappal ezelőtt sokkal
több madár élt a tavon, és másodszor, hogy tudomá-
suk szerint a tó langyos és sós tocsogóiban sohasem
építettek sárfészket a madarak.
•
50
Amikor a majomkenyérfák mögött lezuhant a látó-
határra a nap, és vörösödé sugarai már kezdték el-
veszíteni hevük jó részét, a madársereg rózsaszíne
összefolyt a fénylő lánggal égő égbolttal, és felragyo-
gott a tó vizében. A nagy, barna ölyvek és a fehérrel
tarkázott varjak letelepedtek a fák tetejére, hogy tol-
lászkodjanak, és annyira lehűlt a levegő, hogy egy-
két órás séta kellemesnek ígérkezett. Ebben az idő-
ben mi is, mint a falu lakói, lementünk a tópartra,
hogy a szélétől egy méternyire ásott lyukakból vizet
merítsünk. Ez a víz, miután a talaj megszűrte, nem
volt annyira keserű, mint magáé a tóé, de azért isza-
pos és kellemetlen ízű maradt. Ez volt az egyetlen
forrásunk, és rengeteget ittunk belőle, hogy pótol-
juk a nap folyamán testünkből izzadással elvesztett
folyadékot. Egészségügyi okokból a gondosan felfor-
ralt vízbe klórozó pirulákat dobtunk, de noha kávé-
port vagy gyümölcslikőrt is kevertünk hozzá, minden-
nek az elvégzése után az eredmény sohasem volt
több, mint hogy egy kissé enyhítettük a víz elűzhe-
tetlen, rossz mellékízét.
Ezeken a szép estéken időnként hátat fordítottunk
a flamingóknak, és barangoltunk a majomkenyérfák
alatt, a közöttük növő tüskés bozótban. Belekukkan-
tottunk a fák üregébe, az ágak közt fészket keres-
tünk, korhadó rönköket fordítottunk fel, hátha talá-
lunk valamilyen állatot.
Sokféle madár akadt: bíborszínű szövőpinty, pa-
csirta, búbosbanka, sisakos gyöngytyúk, és csapatok-
ban a komoly, szürke fejű, zöld testű, madagaszkári
törpepapagáj — de egyikből sem valami sok. Magán
a tavon is a flamingók mellett csak néhány fajta mu-
tatkozott: egy-két magányos kócsag kis falka piros
4’
51
Csőrű réce és — főként este — égy raj hosszú szár-
nyú, elegáns mascarene halászka. Kígyót nem talál-
tunk, és nem bukkantunk semmiféle emlősre, míg-
nem egyszer este, egy rönköt felfordítva, kicsinyke
kis tüskés tanreket láttam meg, amely friss barna le-
velekkel bélelt otthonos kis üregében gömbölyödött
össze álmosan.
Nem volt hosszabb tizenöt centiméternél, szeme
parányi, nedves és hegyes orra körül sok hosszú ba-
juszszál. Hátát teljesen elborították a rövid tüskék.
Valójában pontosan úgy festett, mint egy kicsinyí-
tett sündisznó, s ha régebbi olvasmányaimból nem
tudtam volna, hogy igazi sündisznó nem található
Madagaszkáron, föltétlenül annak tartottam volna.
Belső fölépítése azonban világosan tisztázza azt,
hogy a tanrek egészen másféle állat, és bár ugyan-
úgy mint a sündisznó, a rovarevők nagy családjának
tagja, mégis több jellemző vonása határozottan egye-
zik az erszényes emlősökéivel. Ezen túlmenően, szá-
mos zoológus minden emlős közül a legprimitívebb
lénynek tekinti. Mint Madagaszkár oly sok állata,
a tanrek sem fordul elő természetes körülmények
között a szigeten kívül sehol, és nincs más közeli
rokona az egész világon, csak az óriás vízicickány,
amely Nyugat-Afrika erdeiben él, továbbá egy so-
lenodonnak nevezett különleges állat, amely csupán
Kuba és Haiti szigetén található.
Madagaszkáron sokféle tanrek él, és valamennyi
tüskeköpeny alá rejti igazi énjét. Némelyik kicsiny,
szőrös, sárgán csíkozott fekete állat. Némelyik va-
kondokszerű, némelyik cickányszerű, és mások a rizs-
földek töltéseibe ásnak üreget, s úgy úszkálnak a csa-
tornákban meg az elárasztott rizsföldeken, akár a
52
vízípatkányok. Az egyiknek az a furcsa megkülönböz-
tető jele, hogy a farkában negyvenhét csigolya van,
több mint akármelyik emlősében. Valamennyi közül
a legnagyobb egy nyúl méretű állat, amelyet olykoi’
farkatlan tanreknek neveznek — indokolatlanul, mert
több másfélének sincs farka —, és amelynek merev,
tüskés prémjében hátul a nyakánál néhány kis tövis
bújik meg.
Később, amikor már fogtunk néhány példányt, föl-
fedeztük, hogy a tanrek magatartása fegyverzete sze-
rint más és más. A mi kis tüskés tanrekünk labdává
tudott összegömbölyödni, ha nem is olyan tökélete-
sen, mint a sündiszno, de kétségkívül elég jól ahhoz,
hogy vele megvédje magát kutya vagy más állat
ellenében, amely húsételre vágyik, de nem olyanra,
amelyet egy harapásnyi tüskével körítettek.
A tanrek a nappal legnagyobb részét ilyen helyzet-
ben tölti, éjszakára azonban kiegyenesedik, és ide-oda
szaladgál, miközben kis orra a levegőben szimatol je-
lek és ingerek után, amelyeket apró szeme bizonyára
nem képes felfogni. Ha ilyenkor megérintettük, föl-
húzta vállait és nagyon is nyilvánvaló erőfeszítéseket
tett, hogy tüskéit beledöfje ujjainkba. Ha még to-
vább ingereltük, akkor csak ritkán kapott kis áll-
kapcsával felénk, ellenben rendszerint feje alá húzta
hátsó lábait, és nagyon igyekezett azon, hogy a feje
tetején levő tüskéket előrehozza, amíg csak nem ta-
lálkoznak hátsó felének tüskéivel.
E szokása folytán tilos tanreket enni minden mal-
gas férfiúnak, aki szeret vitézségére hivatkozni, mi-
vel a nép azt tartja, hogy aki eszik a húsából, azt
okvetlenül gyávasággal fertőzi meg a tanrek, mert
53
gyávaságnak fogják föl azt, ha valaki nem támadva
védekezik, hanem csak labdává gömbölyödik Össze.
Ezzel szemben a nagy, farkatlan tanrek, amelynek
nincsenek tüskéi, az első támadásra odakap és ha-
rap. Ennek következtében nincs tabu, amely akár egy
malgas katonának is megtiltaná elfogyasztását, és
nagyon is vadásszák a húsáért. Mivel komoly a ha-
rapása, ebből az ő kárára babona keletkezett. Az
asszonyok ugyanis nagyon szívesen veszik alsó áll-
kapcsát, amelyben rendkívül sok és a legtöbb emlő-
sénél nagyobb számú, többféle, éles, fehér fog van.
Ezeket gyermekeik nyakába akasztják, mint taliz-
mánt, hogy jó erős fogaik nőjenek.
Még öt ilyen bájos kis tüskés tanreket fogtunk, és
valamennyit egy szalmával bélelt dróthálós kalitká-
ban tartottuk. Föltételeztük, hogy rovar és giliszta a
rendes táplálékuk, és mind a kettővel bőségesen el-
láttuk őket. De adtunk nekik kis nyers húsdarabká-
kat is, ezeket az éjszaka folyamán mohón fölfalták,
és szépen gyarapodtak tőlük.
A tábor néhány látogatója, miközben nálunk üldö-
gélt és figyelte, hogy milyen furcsa dolgokat műve-
lünk a butángáz-főzővel, a magnóval és a felvevő-
gépekkel, észrevette, mennyi örömünk van az álla-
tokban. Az üres konzervdobozokat, eldobott filmsza-
lag-darabokat és a fölösleges palackokat boldogan el-
vitték, s megfelelő idő múlva viszontláttuk ezeket a
tárgyakat, mint vízhordó edényt, poharat, vagy — ha
nem voltak hasznosíthatók — egy darab zsinór segít-
ségével felfűzték nyakláncnak a gyerekek számára.
Hárman közülük egy este eljöttek a táborba, hogy
mindezt viszonozzák egy ingbe kötözött vonagló
gombolyaggal. Amikor az ing egyik ujját kibogoztam
54
és belenéztem, nem is egy, hanem igen sok kis, sző-
rös, csillogó szemű és hosszú farkú állatkát pillan-
tottam meg. Embereink nem is hozhattak volna ne-
künk ennél kedvesebbet: microcebusokat, egérmaki-
kat, az egész makinemzetség legkisebbjeit.
Amikor végre sikerült áttelepítenünk őket egy ka-
litkába, akkor állapítottuk meg, hogy huszonkettőn
vannak. Visszavonultak a láda hátterébe és nyugtala-
nul pislogtak. Fák üregében találták őket, és egészen
bizonyos volt, hogy éjszakai állatok, amelyek gyűlö-
lik a nappali fényt. Zsákszövet darabkákat akasztot-
tunk a kalitka elé, mire a homályba letelepedtek.
Éjszaka azonban legjobb formájukat mutatták be,
amikor a holdfényben körös-körül ugráltak a kalitká-
ban.
Nagyon hasonlítottak az afrikai galagóra, de meg
kisebbek voltak, mint azok közül a legapróbbak. Sőt,
ezek a legparányibb állatok a főemlősök alosztályá-
ban, mert — bozontos farkukat nem számítva —
mindössze tizenhárom centiméter hosszúak. Nagy,
kissé kidudorodó szemük nappal meleg, sárga színű,
de most a sötétségben tágra meresztették íriszüket,
hogy jobban lássanak, és szemük mély világosbarnává
változott. Nagy fülük papír vékonyságú, akár a hosz-
szúfülű denevéreké; állandóan mozgatják, billegte-
tik és rezegtetik, hogy a leghalkabb hangot is felfog-
ják.
Bár kedves és megható látványt nyújtanak, való-
jában vad állatkák. Amikor esténként szöcskét, bot-
sáskát és bogarat raktunk be ketrecükbe, kéjes cir-
pelő cincogással vetették rá magukat, apró lábuk közé
fogták a rovarokat, és úgy ették ki lágy potrohúkat,
mint ahogyan a gyerekek a mogyorót a héjából.
55
Az összes maki közül csak ezeknek az állatoknak
a gyűjtésére kaptunk engedélyt, mert a malgasok
nem vadásznak rájuk húsukért, és szerencsére nem
fenyegeti őket a kihalás veszedelme. És nem estünk
a rossz példamutatás látszatába sem, hogy megszeg-
jük a mindenféle makira kimondott tilalmat, mert
a lakosság nem tekinti őket a maki-család tagjainak,
hanem inkább különös fajta egérnek véli. A tanrekek-
kel együtt az egérmakik alkották a magját annak a
kis állatgyűjteménynek, amelyet végül magunkkal
vittünk a londoni állatkertnek.
Most már több mint egy hónapot töltöttünk a
sziget déli felében, többet, mint amennyit tervünk-
ben magunk elé tűztünk. Távoznunk kellett, ha nem
akartuk, hogy más részeken kifogyjunk a látogatási
időből. Tábort bontottunk, és a majomkenyérfák kö-
zött visszafelé indultunk Tuléarba.
Tüskés tanrek
Amikor előjöttek, a gyékényben egy tetemet hoztak
A család lassú négyest láncolt a ravatal és a sír nyitott szája között
Sok tetem már alig volt egyéb, mint a régi szertartások lambáinak
szétfoszlott maradványaival kevert por
Csoportokban ülő nők térdükre vették a begöngvblt hullákat, így foglalkoztak
a holtak telkeivel
A holttesteket egymás után felsegítették az emberek vállára, és ünnepi
menetben megkerülték velük a sírboltot
Mahafali sírbolt
A valiha-Játékos
A HOLTAK LELKEI
A malgas sírok sok tabuja
Különös halottkultusz
A „visszatérés” szertartása
A lélekvándorlás hitéből a krokodil húz hasznot
Egész Madagaszkár népe tiszteletben részesíti a ha-
lottakat. Noha a kereszténységet több mint egy év-
századon át hirdették, terjesztették erélyesen és olyan
áldozatossággal, hogy sokszor mártíromság szárma-
zott belőle, az ősök tisztelete megmaradt a törzsi hi-
tek leghatékonyabb elemének. A nép azt mondja: a
halottaktól jön végső soron minden jó, egészség és
termékenység. Ha az ősök elégedetlenek és boldog-
talanok, akkor nem vigyáznak leszármazottaik jó
sorára, s a családot szegénység, meddőség vagy be-
tegség látogatja meg. Ennek folytán nagy gondosság
és figyelem illeti az ősöket.
Az viszont nagyon különböző, hogy milyen formá-
ban fejezi ki tiszteletét egy-egy törzs. Miközben ke-
let felé robogtunk Tuléarból, Tananarivébe vissza ve-
zető utunk első szakaszán a mahafali nép területére
értünk, és itt, a zord sivatag legmagányosabb helyein
bukkantunk a holtak komoran nagyszerű otthonaira.
Minden sírbolt négyszögletes, kővel szegélyezett
építmény, a család tagjainak közös sírhelye. A leg-
szebbnek, amelyet láttunk, mintegy tíz méter hosszú
és "százhúsz centiméter magas oldalai voltak. Tetejé-
57
nek kavicsokkal borított felszínéből gyönyörű, fara-
gott oszlopok emelkedtek ki, sor sor mögött. Szá-
rukra rombuszok, négyzetek és körök mértani ábráit
vésték be, végüket pedig a lakosság legértékesebb
jószága, a hosszú szarvú zebu szobrává faragták ki
Az összes fal mentén a temetési szertartások során
feláldozott sok marhának a szarva feküdt, csavart
heggyel kifelé fordítva, hogy mintegy védelmezzék
az alattuk eltemetett holttesteket. A szarvak körül
helyezték el a halottak túlvilági szolgálatára rendelt
áldozati tárgyakat: tükröket, lepattogzott zománcú
tálakat és fém dobozokat, amelyek a szikkasztó nap
alatt átforrósodtak és összevissza görbültek.
Georges beszélt nekünk arról a számtalan sok ta-
buról, amelyek ezeknek a megkapó emlékműveknek
az elhelyezését, mintázását és szerkezetét szabályoz-
zák. Sok tényező parancsolja, hogy a sírboltot elha-
gyatott helyre kell építeni; látása ugyanis fájdalmas
és keserű emlékeket ébreszt; ha pedig árnyéka egy
házra esnék, azt okvetlenül halállal fertőzné meg;
továbbá az éjszaka folyamán az ősök lelke elvándo-
rol a holttestből, és ha a sírbolt közel van a faluhoz,
akkor esetleg visszatér az élők hajlékába, mintha a
sajátja volna az.
A sír szabályos elhelyezése is igen fontos dolog
A malgas házakat mindig úgy tájolják, hogy az ajtó
pontosan nyugat felé nézzen. Ha a sírt is ugyanígy
helyeznék el, akkor a halott zavarba jöhetne, és je-
lenlétével gyötörné az élőket. Ezért a sírokat tudato-
san úgy kell építeni, hogy a négy világtáj irányára
ferdén álljanak.
Az építés fáradságos folyamata közben sok más,
aprólékos szokásra kell tekintette] lenni. Nagyszámú
58
zebut kell áldozni, és vérükkel szokás szerint meg-
nedvesitik azokat a nagy kőlapokat, amelyek majd
a bejáratot alkotják. Ha mialatt nagy fáradsággal
beemelik helyükre ezeket a köveket, megsérül va-
laki, úgyhogy vére összekeveredik a leölt nőstény
zebukéval, ezt annak jeléül fogják fel, hogy a kripta
még vérre szomjas, és ezért hamarosan még több
lakót fog kívánni.
Minden részletbe olyan sok tabu keveredett, hogy
az építés végtelenül bonyolult feladat elé állítja a la-
kosságot. Ha nem veszik figyelembe és megszegik a
szabályokat, akkor a sír kegyetlenül gonosz, kielégít-
hetetlen étvágyú valamivé válhatik. De ha a hagyo-
mányokban megszabott összes szertartást gondosan
elvégzik, akkor nyugodalmas otthona lesz a holtak-
nak, és csak azokat az öregeket szólítja magához, akik
belefáradtak az életbe.
*
Utazásunk második napján észak felé fordultunk,
és nemsokára elértük azokat a tökéletesen lekopasz-
tott hegyeket, amelyek Madagaszkár szívét jelentik.
Itt élnek az imerinek, az a törzs, amely századokon
át kormányozta a szigetet, és uralkodott rajta. Újból
egyszer meghökkentett, mennyire különböznek ezek
a karcsú, finom arcú, világos bőrű emberek a déli si-
vatagok vastag ajkú, gyapjas hajú négereitől.
Úgy látszik, nincs kétség abban a tekintetben, hogy
az imerinek aránylag nem régi lakói a szigetnek, és
hogy Malájföld meg Borneó tájáról jöttek. A köztük
és az indonéz nép között fennálló külső hasonlatos-
59
ság önmagában is meggyőző, de sok más jel is meg-
erősíti onnan való származásukat, amely pedig az
első pillanatban oly valószínűtlennek látszik. Georges
és én a vezetés hosszú óráiban azzal szórakoztunk,
hogy csekély maláji nyelvtudásomat, amelyet pár év-
vel előbb Indonéziában szereztem, próbáltuk összeha-
sonlítani malgas szavakkal. A legtöbb szó. amely
eszembe jutott, Georges-nak mit sem mondott, de
némelyik erős hasonlatosságot mutatott. Sziget malá-
ji nyelven nusza, malgasul noszi; mászó (szem) mal-
gasul mata. Néhány szó jóformán azonos a két nyelv-
ben: anak — gyermek, maszak — érett, ini — ez,
— halott.
Az imerin nép kultúrájának más elemei is Kelet-
ről származnak. Egy faluban, ahol megálltunk ebédel-
ni, megpillantottam egy fehér ruhás és puha kalapos
idős férfit, aki ülve ualihán játszott. A valiha egy
méter hosszú bambuszrúd, amelyre, a két végét kör-
ben lezáró gallérok segítségével, hosszában tizenöt
dróthúr van kifeszítve. Játszott nekünk darab ideig,
könnyedén pengette ujjaival a húrokat, és lágy, hul-
Járnzó zenét szólaltatott meg, amelyet a bambuszcső
rezgése fölerősitett. Afrikában sehol sem találnak a
valihához hasonlót, de Thaiföldön, Burmában és a
Kelet más részein mindennaposak a hasonló hangsze-
rek-
Miközben a fővároshoz közeledtünk, elhaladtunk az
út szélén gyalogoló számos kis embercsoport mellett.
A csoportot zászlóvivők vezették, közepén pedig hu-
rokkal rúdra akasztott, hosszú faládát vittek. Amikor
megkérdeztem Georges-ot, hogy mi ez, hátborzon-
gató választ kaptam: hullákat visznek.
A száraz időszak végén értünk vissza a hegyek
60
közé. Körülbelül egy hét múlva Tízzel el-
a lakosság kiülteti az új rizspalántákí* ' .
árasztott földekre. Nagy jelentőségű sze J
ez. Ki hántolják azoknak az emberekní’ a °. es ey
akiket ősi földjüktől messze temetted ® > vlss^avi
szik abba a faluba, amelyhez tartoztak- es ®ze1’ a az
ímennek dombjain kinyitják a csaia*-*
. . u , . . , x„^adiham unne-
mert ez a holtak visszatérésének, a jetzrt
peknek az időszaka. ... ...
..... . . . .... , huszonöt kilo-
Nehany nappal később, mintegy { .. .
méternyire Tananarivétől, egy falu e Je en
, .. , ,, ~,owet a francia
voltunk egy ilyen szertartáson, amei.7 ,
. . i . ,<1+ uísebb es egy-
retoumement-nak nevez. A sírbolt K1 ™
szerűbb volt, mint a mahafali népnél Iá ° a ’ °zon
seges, negyszogu építmény, amelynek
mentezett kőből rakták ki. Ajtaját már ’
az oldalsó, tornácszerű kisebb négyszög
el. Még senki sem lépett be a földaJ^1 kamrába,
amelybe a nyílás vezetett.
Mintegy ötven-hatvan ember ült a kÖ^e an a
pen, körülöttük serpenyőik, fazekaik é«*
kosaraik, mert sokan közülük a sír rí16 e
tölteni a mai és a következő napot. ,
A nők színes gyapotruhát, némelyé
viseltek. A férfiak ruházata sokkal
volt: egyesek hálóköpenyszerű, csíkozóí °v°fe .enj
mások divatos városi viseletben volta ^,^n.1.Ve
távolabb, ágakból és levelekből frissen ^ssze a °, j a
nap ellen védő fedél alatt klarinétosok, 1 a',° ’
euphonionosok és dobosok zenekara recseg c ® an§
szereit. Rendkívül fontos, hogy a zene ^a-[os eSye^’
mert ha az ősök szellemei egy időre & avoznana ,
ákkor ilyen módón vissza kell csalni ok'
61
tassák figyelmükre a tiszteletükre rendezett ünnep-
séget.
Órákon át nem sok történt. Egy-két ember föl-
kelt, lengő lépésekkel táncolt egy keveset, de a tö-
meg alig hederített rájuk.
A délután derekán három öregebb ember, élükön
annak a családnak a legidősebb tagjaival, amelyé a
sírbolt, leszállt a sötét sírüregbe, és mindegyik magá-
val vitt egy fonott pandanus-gyékényt. Amikor elő-
jöttek, a gyékényben fehér lepedőbe csavart hullát
hoztak. Formaságok nélkül siettek végig az ülő em-
berek között, és letették terhüket a néhány méterrel
odább ágakból eredeti módon összeállított emelvény-
re. Egymás után hozták ki és sorban egymás mellé
fektették a holttesteket.
Szomorúságnak vagy gyásznak nyoma sem volt a
nézők viselkedésében. Hangosan beszélgettek; nevet-
géltek Bármi lehet is egyéni érzelmük, ilyenkor
tilos, hogy az ember elhallgasson vagy sírjon, mert a
halott, miután hosszú hónapokat töltött a sír néma-
ságában, hallani kívánja az élők szavát. A sírból
való előjövetelük örömünnep legyen; a legcsekélyebb
bánatot is úgy értelmeznék az ősök, hogy nem fogad
ják szívesen a közösséghez való visszatérésüket.
Most, hogy a nappali hőség legádázabbján már túl
voltunk, a zenekar kimozdult a tető alól, helyet fog-
lalt a fűben, és újult erővel zendített rá. Élénk zene
volt, ütemét a nagydob pufogása hangsúlyozta, dal
lámát a síró klarinétok szolgáltatták. Szertartásosab-
ban és rendszeresebben kezdtek táncolni. A család
nagy többsége részt vett egy lassú négyes táncban,
amelyet a ravatal és a sír nyitott szája között bo-
62
hyolítottak le. Minden szám végén a táncosok a hul-
lák felé fordultak és meghajoltak.
A sötétség beálltával a tömeg nagy része visszatért
házába, de a család ottmaradt, hogy holdfénynél
virrasszon az emelvényen fekvő ősei mellett.
Másnap visszamentünk. A nép megint összevissza
táncolt órák hosszat. Majd három óra körül a zene
elhallgatott, és a sokaság elnémult. A családfő szót-
lanul felmutatta a lamba menői, a pompás selyemte-
rítőt, amelynek anyagába üveggyöngyökből széles pi-
ros, kék és zöld csíkok voltak beleszőve.
Nagyon sok Iámból állítanak elő házilag, minden-
napi használatra, de ezek a különleges lamba menák
rendkívül drága és szent darabok, s elképzelhetetlen,
hogy ezen a szertartáson kívül más célra használná
őket akárki.
A főnök felszólította a sokaságot, hogy győződjék
meg a kelme kiváló minőségéről, mert nagyon fon-
tos, hogy mindenki lássa, milyen különleges tisztele-
tet tanúsítanak a holtak iránt.
Ekkor mindenki a holttestek köré sereglett, és egyi-
ket a másik után vitték el. A nők csoportosan leül-
tek, és térdükre vették a begöngyölt hullákat. Most
eltűnt az a mesterkélt jókedv, amely eddig uralko-
dott, és a nők a halott leikével foglalkoztak olyként.
hogy simogatták és gyöngéden paskolgatták testét.
Némelyek szóltak is hozzájuk, hogy megnyugtassák
és megelégedettségre biztassák őket. Egyesek fel-
tűnően zokogtak.
A férfiak ezalatt csíkokra tépték szét a lambákat
hogy pólyának alkalmassá tegyék, mert más anyagot
erre a fontos célra nem lehet használni. A nők le-
tették a holttesteket, és mindegyiket átgöngyölték az
63
új, tarka szemfödélbe. Sok hulla már alig volt egyéb,
mint a régi szertartások lambáinak maradványaival
keveredett por. A rothadás dohos szaga töltötte be a
levegőt.
A férfiak fürgén végezték munkájukat, kíméletle-
nül és különösebb tisztelet nélkül bántak a marad-
ványokkal.
Miután valamennyi tetem megkapta új lambáját,
visszahelyezték őket emelvényükre, és a család újból
járni kezdte a látványos négyestáncot. Tánclépéseik-
ben és mozdulataikban nem sok volt Afrika őrjöngő
szenvedélyéből. Ehelyett karjuk kígyózó mozgatása,
ujjaik rezegtetése és testük fegyelmezett nyugodtsága
Báli és Jáva táncosainak stílusára emlékeztetett.
Az ünnepély végéhez közeledett. Az összes részt-
vevő — gyermekek, asszonyok, idős férfiak — a ra-
vatal köré gyülekezett, hogy karjukat fejük fölött
lebegtetve, eljárják az utolsó táncot a halottak tisz-
teletére. Majd a holttesteket egymás után fölsegí-
tették az emberek vállára, és ünnepi menetben há-
romszor megkerülték velük a sírboltot. Az utolsó kör
végén leadták őket a sír lépcsőin álló férfiaknak, hogy
visszatérjenek a sötétségbe.
Az imerin nép körében becsületbeli kérdés, hogy
ezt a szertartást a szabályoknak megfelelően elvégez-
zék. Azt mondják: kutyakölyök az, aki eltűri, hogy
ősei elfeledetten és teljes nyugalomban heverjenek
sírjukban. A halott megkívánja, hogy tánccal és la-
komával szórakoztassák, hogy újra meg újra meg-
mutassák neki a nyájakat és a földeket, amelyeket
egykor gondozott és művelt. Annyi bizonyos, rend-
kívül költséges mulatság ez, mert nagy mennyiségű
ételről kell gondoskodni, drága a lamba mena, és
64
sokra rúg a zeneszek bére. És bár sok család jöve-
delmének tetemes részét áldozza a famadihanira,
csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy min-
den évben megtartsák.
Szegénység vagy meddőség; a halottak egyikének
megjelenése az élő ember álmában; a sírbolt gyara-
podása újabb holttesttel; ez mind a szertartás végre-
hajtását sürgeti, függetlenül attól, hogy milyen közeli
múltban tartották utoljára. Azt a családot, amely
több mint öt évig merészeli halasztani a holttetemek
visszahozatalát, nemcsak erkölcstelennek és szégyen-
telennek tartják, hanem ostobának is. Mert ésszerű
ez a szertartás. Ha az ősök tovább élnek a szellem-
ben, és ha ők irányítják az élők sorsát, akkor igazán
érthető, hogy az élőnek le kell rónia tartozását és
meg kell adnia a tiszteletet a halottaknak.
De talán nemcsak ez az egyetlen eredője a szer-
tartásnak, mert vannak másféle megjelenési formái
is, amelyek ismeretében származását ki lehet egészí-
teni. Rendszerint ugyanis a száraz időszak végén
rendezik az ünnepséget, amikor a rizsföldek a szá-
razság és a terméketlenség oly hosszú ideje után is-
mét életbe szökkennek. Ráadásul mindenütt nagy
súlyt helyeznek a termékenységre. Az ünnepségről
szóló régebbi közlemények leírják, hogy gyermekte-
len asszonyok a halottak szemfedőjéből darabokat
vágnak le, meddőségüket gyógyító nagy erejű varázs-
szerül.
Talán rokona ez az ünnepség annak a sok másnak,
amelyet egykor tavasz idején rendeztek egész Euró-
pában, és tartanak még ma is a világ sok más ré-
szén, s amelyek során állatokat és isteneket áldoznak
föl, hogy azután jelképesen föltámasszák őket, abban
S Madagaszkár
65
a hiszemben, hogy a holt téli hónapok után a mag,
amelytől a közösség boldogulása függ, a hatékony
varázslat erejével ugyanígy csírázik új életre és menti
meg az éhségtől a közösséget.
Tananarivében átadtuk egy garázsnak tönkrement
Land Roverünket. Körülbelül egy hétre volt szükség
ahhoz, hogy teljesen rendbehozzák és átvizsgálják.
Georges-nak valami elintézni valója volt a Tudo-
mányos Intézetben. Megint kettesben maradtunk
Geoff-fal. Elhatároztuk, hogy repülőgépen Diégo-
Suarezbe megyünk, északra. Sok érdekes dolgot ta-
lálhatunk ott, de főként — miután láttuk a retourne-
ment-t — meg akartuk nézni a Diégótól közvetle-
nül délre elterülő szent tavat, amely a malgas ősök
tiszteletének talán legnevezetesebb középpontja.
Diégó-Suarez kikötője annak az öbölnek a part-
ján van, amely az északkeleti partba hasit bele, es
a világ legterjedelmesebb kikötőhelyévé tágul. Ezt a
csodálatos horgonyzó helyet 1500-ban fedezte fel
Diégó Diaz portugál tengerészkapitány, az első euró-
pai, aki a szigeten kiszállt. Negyvenhárom évvel ké-
sőbb használatba vette egy másik portugál hajós, aki
nevet adott az öbölnek és a partjain később felépült
városnak.
A nagy kikötő amelyet könnyen védhető, keskeny
bejárata oltalmazott, a tizenhetedik század végén tö-
kéletes támaszpontot biztosított azoknak a kalóz-
flottáknak, amelyeket a francia Misson és angol
társa,,; Tóm Tew vezérelt. Innen kiindulva fogták el
f " L'A
az Indiából ezüsttel és selyemmel, drágakövekkel,
fűszerrel és arannyal megrakott tekintélyes kereske-
delmi hajókat. Misson, aki a jelek szerint hajlott a
bölcselkedésre, a Diégó-Suarez-öböl partjain telepü-
lést alapított, és elnevezte Libertalia Nemzetközi Köz-
társaságnak, amelyben színére és nemzetiségére való
tekintet nélkül mindenkit szívesen fogadtak. Kétség-
kívül nem volt ez érvényes a mögöttes ország né-
pére, amely végül kifosztotta és elpusztította a vá-
rost.
Amikor a franciák a tizenkilencedik században
szerződést kötöttek az uralkodó malgas királynővel,
egyéb engedmények között jogot szereztek az öböl
megszállására. A következő evek folyamán nagy ten-
gerészeti támaszponttá építették ki a kikötőt.
A második világháborúban a sziget francia vezető-
sége hűséget fogadott a vichy-i kormánynak, mire
1942 egyik éjjelén több mint negyven hajóból álló
brit partraszállító hajóraj áttört egy közeli, kisebb
öböl zátonyain, s ezzel olyan hajózási bravúrt hajtott
végre, amelyet a támaszpont védelmezői kivihetetlen-
nek tartottak. A britek megrohamozták és elfoglalták
Diégó erődítményét.
A brit csapatokra még emlékeznek. Amikor először
találkoztunk Georges-zsal, egész angol szókészlete
két arcpirítóan trágár kifejezésből állott, amelyeket
gyerekkorában papagájként tanult meg a megszálló
katonáktól. A csapatok bőkezűsége — vagy talán he-
lyesebben: együgyűsége — egy tájjellegű kifejezés-
ben kapott megörökítést. Ha a diégói piacon az eladó
lehetetlenül sokat kér árujáért, helyes válaszul ne-
vetve ezt kell mondani: „Mit képzel, azt hiszi, ánglus
vagyok?”
68
Manapság, bár az- utcák tele vannak autókkal és
emberekkel, a fölöslegesség meghatározhatatlan lég-
köré burkolja be a várost. A nagy kikötő, amely egész
flottát fogadhat be, megérkezésünkkor teljesen üres
volt. Kövér indiai kereskedők lézengtek boltjuk előtt,
amelynek polcai ízléstelen kelméktől és saját gyár-
tású likőröktől roskadoztak. Néhány sasorrú, kerek
sipkát és hosszú, fehér ruhát viselő arab keveredett
a járdákon csatangoló franciákkal és malgasokkal.
Láthatóan senki más nem dolgozott, csak harminc-
negyven, derékig nekivetkőzött, idegenlégiós katona:
nagy buzgón csatornát ástak az egyik fő utcán, szá-
mítóan nézdelődő malgas lányok gyűrűjében.
Déli irányban, a várostól nyolcvan kilométernyire
terül el a szent Anivorano-tó. Nem nagy, ólomszínű,
nyugodt vízfelület, amelyet erdős dombok keretez-
nek. A hagyomány szerint partján egykor virágzó
falu állott. Lakói híresek voltak arról, hogy végtele-
nül barátságtalanok az idegenekhez. Egy napon erre
járt a szomszéd törzs varázslója. Meleg volt, meg-
szomjazott, vizet kért inni. Mindenki elutasította.
Végül egy öregasszony megszánta és adott neki egy
pohárral. A varázsló megitta, megköszönte és figyel-
meztette az asszonyt: azonnal távozzék a faluból, vi-
gye magával gyermekeit és ingóságait, s hozzátette,
hogy semmi esetre se tegyen említést senkinek távo-
zásáról.
Miután az asszony elment, a varázsló megjelent
a falu középpontjában és megátkozta lakosait. Mivel
ilyen gyalázatosán viselkedtek, noha volt vizük bő-
ségesen, nyelje el falujukat az ár, ők pedig változza-
nak vízi szörnyekké. Ezután távozott. Kevéssel utóbb
69
nagy özönvíz támadt, a falu elmerült a tóban, lakói
pedig krokodilokká változtak.
A mondabeli öregasszony leszármazottai ma Ani-
vorano faluban laknak, a tótól másfél kilométerre.
És mint ahogyan az imerinek népe megnyitja a csa-
ládi sírboltokat és a halottakhoz folyamodik, ha nyo-
mor vagy járvány fenyegeti, úgy ez a nép elmegy a
tóhoz és áldozatot mutat be őseinek, a krokodilok-
nak.
Megkerestük a falu postamesterét, mert azt mond-
ták, hogy ő a község legbefolyásosabb embere. A
hatalmas termetű vidám ember íróasztala mögött ült,
és nagyon készségesnek mutatkozott, amikor a szer-
tartás felől érdeklődtünk. Ügy tudta, hogy a nők két
nap múlva féte-et (ünnep) rendeznek egy gyermek-
telen társuk érdekében. Szólt a szertartást intéző csa-
ládnak, eredményesen rábeszélte őket, hogy mi jelen
lehessünk.
Fölösleges mondani, hogy jelenlétünk engedélye-
zésének viszonzásául elvárják tőlünk, hogy számot-
tevően hozzájárulunk a költségekhez. Tehenet kell
áldozni, és a tehén bizony drága. Továbbá igen so-
kat kell énekelni, és ettől szomjas lesz az ember. Ta-
lán hozhatnánk néhány tucat üveg limonádét, és
hozzá esetleg egy palack rumot, hogy kissé erősebbé
tegyék a frissítőt. Tekintettel a falu legendás múlt-
jára, nemigen mertük megtagadni az innivalót.
Nyilvánvaló volt, hogy a Diégó-Suarezben kikötő
hajókról rendszeresen özönlő látogatók ráébresztet-
ték Anivorano népét a tó és legendája gazdasági
becsére. Mindazonáltal elfogadtuk a postamester
ajánlatát, és két nap múltán visszatértünk a faluba
Geoff-fal és fölvevőgépeinkkel.
70
A postamestert a tó partján találtuk meg, több
férfi és egy fatörzshöz pányvázott rozzant tehén tár-
aságában. Számos nő ült a közelben, fejükön arab
szokás szerint redőzött, élénk színű kendőkkel. Át-
nyújtottuk az italt. A nők rávetették magukat a li-
monádéra, a postamester lefoglalta a rumot.
A szegény tehenet gyorsan és szakszerűen levág-
ták. Egyik férfi zománcos edényben felfogta vérének
egy részét, majd beleöntötte a vízbe.
A nők éles hangon énekeltek, tapsolták az ütemet.
Néhány másodpercen belül a parttól mintegy ötven
méterre kis fekete púp keletkezett a tó felszínén.
— Odaless, kajmán! — szólt lelkesen a postames-
ter.
Ennek a hüllőnek az elnevezése — úgy látszik —
összekuszálásra van ítélve. Kajmán ugyanis csak
Dél-Amerikában él. Tudtam, hogy e tó állata a kro-
kodil, a Kelet-Afrikában élő fajtából. Mindazonáltal
alig hibáztathattam a postamestert, amiért kajmán-
nak nevezte. Nem a francia volt az anyanyelve, s ezt
a szót európaiaktól tanulta, akiktől elvárhatnók a
pontosabb tudást. Ezenkívül bizonyos, hogy a dél-
amerikaiak csalhatatlan biztonsággal krokodilnak ne-
vezik az ő kajmánjukat. A pillanat egyébként nem
látszott alkalmasnak arra, hogy vitát kezdjünk arról,
miben különbözik a két állatfajta fogrendszere,
amelyről a legkönnyebb fölismerni őket.
A nők még hangosabban énekeltek. Egyikük hátra-
vetette fejét, és nyelvét rezegtetve jajgató sikongást
hallatott. Egy férfi óvatosan leereszkedett a lejtőn
a tó felé, és nagy darab húst hajított a víz szélére.
A krokodil feje mögött V alakú nyom szélesedett a
Vízen, ahogy simán felénk úszott a tóban. Jobbfelöl,
71
nem messze tőié égy kisebb, sárgás fej bújt ki a fel-
színre
Egy második darab hús csattant a vizen. Nehány
perc múltán á nagyobbik krokodil feneket ért a
parton, s elfeküdt úgy, hogy pikkelyes hata és farka
félig kiállt a vízből.
Szerettem volna, ha kissé közelebb megyünk, hogy
jobban láthassunk, de a postamester visszatartott. 1
— A nők nem akarnák — mondta.
— Ki törődik a nőkkel? — kérdezte Geoff, mi-
közben nehéz felvevőgépére pillantott, és a gyors
visszavonulás lehetőségét latolgatta.
A második krokodil az első mellé vonszolta fel
magát, és a kettő egymás mellett fekve fenyegetően
bámult ránk; fejüket az iszapban nyugtatták.
— Olykor egészen kijönnek a partra a húsért —
magyarázta a postamester —, de a múlt hónapban
háromszor is volt féte, és így talán nem elég éhe-
sek.
A nagy krokodil előre dülöngélt, fejének oldal-
mozdulatával felkapott egy harminc centiméteres hús-
darabot, azután háttal visszacsúszott a mélyebb víz
biztonságába. Függőlegesen felemelte fejét, kimutat-
ta kúpos fehér fogainak félelmetes sorát, majd áll-
kapcsának három, görcsös rántásával lenyelte a húst.
Minden krokodil, sőt ez esetben minden kajmán,
ugyanilyen módon eszik. A víz alatt is kitáthatják
szájukat, és nem fulladnak meg, mert torkuk végé-
ben van egy bőrlap, amelynek segítségével elzárják
garatjukat. így akkor is megfoghatják zsákmányukat,
amikor a víz alá merültek. De nincs ajkuk, amellyel
szorosan becsukhatnák szájukat. Ennek folytán csak
akkor tudják lenyelni a falatot, ha a levegőbe eme-
72
Az áldozat és Anivorano szent tava
Állkapcsainak három görcsös harapásával elnyelte a húst a krokodil
Sisakos kaméleon
Nagy kaméleon, amely kis egerei és fészekrakó madarat eszik
Három jelenet:
hogyan fogja el a kaméleon
a szöcskét
Az üstökös lepke
egy óra alatt
kibújik gubájából
és kibontja szárnyait
A búbos banka odúfészke
Georges és a lefülelt barnamaki-csapda
lik fejüket, máskülönben nagy tömeg vizét nyelné-
nek el.
A nők elégedetten üvöltöttek. A sárga krokodil
felbuzdult az előbbi példáján, és bekapta a maga
adagját. Még néhány darab húst vetettek oda minde-
nestül, ezek közül néhány beljebb ért földet; azt re-
mélték, hogy kicsalogatják velük az állatokat a tóból.
De akadt a víz szélén is annyi, amennyi kielégítette
őket. Fél óra alatt telezabálták magukat, ezután hul-
lámzást verve megfordultak, és lassan, nyugodtan
elúsztak a tó közepe felé.
Allattudományi szempontból a szertartás nem érde-
mel figyelmet, mert csak azt bizonyítja: a krokodilt
rá lehet szoktatni arra, hogy bizonyos hang hallatára
ennivalót várjon. Mint hagyományos malgas szokás-
nak, láthatóan nem sok értéke volt, mert már ide-
genforgalmi látványosság színvonalára süllyedt.
A legkevésbé sem lehet azonban kételkedni abban,
hogy valamikor ez igaz és mélyen átérzett rítus volt.
Mindenütt máshol a szigeten utálkoznak és félnek a
krokodiloktól, mert minden évben emberéleteket
pusztítanak el. Ennek folytán könyörtelenül vadász-
nak rájuk. Csupán itt védik és táplálják őket, és
ennek eredetileg nem lehetett más oka, mint a vallá-
sos hit.
Biztosra veszem, hogy ma mint nem jelentéktelen
bevételi forrást értékelik; de gyanakszom, hogy Ani-
vorano népéből sokan még a holtak megtestesülését-
körüllebegő természetfölötti jelenségnek tekintik.
GYALOGOLÓ HAL
A szerecsenmaki mint idényállat
Hogyan gyalogol a géb?
Izgalmas és hosszú vadászat egy élő kövületre:
a Latimeriára
A Diégó-Suarez-i légiforgalmi iroda fehérre meszelt
falain csábító plakátok rikító sora szarongot viselő,
kávébarna lányokat ábrázolt, akik meghajtó pálma-
fák árnyékában fekszenek, makulátlanul kék égbolt
alatt. Legalul egyszerű szöveg: „Nossi-Bé, a Paradi-
csom szigete.” Jegyet váltottunk erre az ígéretes szi-
getre, nem az üdülőhely agyondicsért értékeinek
kedvéért, hanem mert a Tudományos Intézet tenger-
kutató állomást létesített ott, és hívtak, hogy nézzük
meg.
Nossi-Bé egy kialudt vulkán csúcsa, amely Mada-
gaszkár északnyugati partjától pár kilométernyire
emelkedik ki a kék tengerből. Nem egészen egy óra
alatt repültünk oda Diégóból. A sziget fővárosának
ijesztő neve van: Hellville (Pokolváros), amely job-
ban illenék — mondhatná az ember — valamely tró-
pusi büntetőkolóniához. Ennek a következtetésnek
azonban semmi alapja sincs, mert a név csak de Hell
tengernagy emlékét őrzi, aki a 19. században Réunion
kormányzója volt, szerződést írt alá a malgas tör-
zsekkel és elfoglalta Franciaországnak Nossi-Bét. A
sziget ma rendkívül termékeny; virágzó cukornád-,
74
vanília- és borsültetvényei vannak. A déli part egyik
öblének partján emelkedő kutatóintézetben francia
tudósok dolgoznak, a környező tengerekben talál-
ható sokféle állat tanulmányozásának szentelik ide-
jüket. A mi fő érdeklődésünk azonban ezúttal megint
makinak, a szerecsenmakinak szólt.
Ez az állat a nagy makinemzetség egyik fajtacso-
portjához tartozik, amelyet olykor „igazi lemurok”-
nak neveznek, ezzel jelezve, hogy tudományos faji
nevük egyszerűen: lemur.* Ebben az egy nemben
sok különböző fajta van: barna, szerecsen, nyakfod-
ros, csíkozott farkú és még több más. Valamennyi
nagyjából macska nagyságú, pofájuk hosszú orrú,
rókaszerű, mellső és hátsó lábaik körülbelül egyfor-
ma hosszúak, úgyhogy valójában négy lábon járók.
Szerettük volna lefilmezni a szerecsenmakit, a Lemur
macacőt, nemcsak azért, mert ez lesz az első „igazi
maki”, amelyet látunk, hanem azért is. mert az em-
lősök között ritka, különleges tulajdonsága van: a
két nem más-más színű. A hím tiszta fekete, a nős-
tény teste ezzel szemben vörösesbarna, alul fehér.
Ezek a makik — mint egyebek között hallottuk —
Nossi-Bé idegenforgalmi látványosságainak szerves
részét alkotják. Azt mondták nekünk, hogy lejönnek
a partra, leülnek a kirándulók közé, és az élelmiszeres
kosarakból apró falatokat kunyorálnak maguknak.
Ott aztán — bizonygatták nekünk — hosszú órákon
át filmezhetjük a nyílt strandon a lehető legközelebb-
ről a különleges vad makik seregét. Nem lesz másra
gondunk, csak hogy ne engedjük az állatokat a fel-
• A lemur-rendhez tartozó számos alrend, család nem teljes névsorát
lásd a Függelékben,
75
vevőgépeken összevissza mászkálni. Csábító kilátások
voltak.
Ezek a barátságos vadállatok nem Nossi-Bé fő szi-
getén élnek, hanem egy kis kúp alakú csatlós szige-
ten. Az is kialudt tűzhányó, szemben fekszik a kuta-
tóintézettel, és attól csak keskeny tengerszoros vá-
lasztja el. Kis csónakon átvitorláztunk oda az intézet
egyik malgas csónakosával.
A part, ahol kiszálltunk, majdnem azonos volt az-
zal, amelyet a plakát ígért: gyönyörű, sarló alakú
korallföveny, amelyet kókuszpálmák vízre hajló ezüst
törzsei kereteztek, csak a szarongos lányok hiányoz-
tak. Sőt éppenhogy kihalt volt a homok, mert né-
hány hónappal az üdülőszezon kezdete előtt érkez-
tünk. Leültünk egy pálma árnyékában, készenlétbe
helyeztük gépeinket, hozzáláttunk hideg ebédünkhöz
és készültünk a vendégek fogadására.
Egy óra hosszat ettünk magunkban. Akkor aztán
végre látogató érkezett, de nem maki, hanem em-
ber, egy, a parton csatangoló, zömök malgas fiatal-
ember, aki nem viselt egyebet, csak feszes, rendkí-
vül megkurtított rövidnadrágot, amely hajdanában,
fakulatlan ifjúságában feltétlenül egy idegen utazót
ékesített.
Megkérdeztük a jövevényt, mi történt a makikkal?
Láthatóan csodálkozott, hogy ilyen butaságot kérde-
zünk.
— Hiszen nincs itt az időszaka — mondotta.
A makik — úgy látszik — úgy vannak a fürdő-
parttal, mint a mangófával, az olyan természeti je-
lenséggel, amelynek szabályszerűen eljön az időszaka,
amikor rövid ideig bőségesen termi gyümölcseit,
majd az év többi részében terméketlen marad, ilyen-
76
kor azonban másvalahol különb ennivalót lehet ta-
lálni. Vitathatatlan, bár átkutattuk a kókuszpálma-
ligeteket és a part egész hosszában mögöttük húzódó
bozótot, nyomát sem láttuk makinak.
Másnap elhatároztuk, hogy végigcsónakázunk a
part egy része mentén, ahol az erdő fái egészen a ten-
gerpartig érnek, és így keressük meg őket. Lassan
vitorláztunk a part mentén, de nehéz volt közel men-
ni, mert a partvonalat félelmetes zátonyok szegélyez-
ték. Könnyebbnek látszott az, hogy Geoff és én ki-
gázolunk a partra, loppal végigmegyünk a fövenyen,
a makik nyomát keresve, s ezalatt a csónakos gond-
jaira bízott kis vitorlás valahol a parttól nem messze
lehorgonyoz, ahol mélyebb vízen lebeghet, és nem
fenyegetik a korall éles fogai. Ha olyan helyet ta-
lálunk, ahol véleményünk szerint van esély a filme-
zésre, akkor a csónaknak megkeressük a legközelebbi
átjárót a korallszirtek között, és közel hozzuk a part-
hoz, hogy kirakhassuk belőle a. fényképező fölszere-
lést.
Még száz méternyit sem tettünk meg a fövenyen,
amikor egy fa ága hirtelen meglendült előttünk és
megláttunk öt makit, két fekete hímet és három sö-
tétsárga nőstényt, amelyek közül az egyik kicsinyét
vitte a hátán. A fa árnyékos mélyéből kúsztak föl-
felé, könnyedén sétáltak a lekonyuló ágakon és le-
ültek a végükön. Ott azután enni kezdtek. Bozontos
farkuk volt, álluk körül hosszú, kissé ritkás szőrű
nyakfodruk, és nyugodtan üldögélve, tele szájjal le-
velet faltak, közben sárga szemükkel tűnődve néztek
ránk. Lassan, lépésről lépésre vonultunk vissza. Ami-
kor úgy véltem, hogy már elég messzire vagyunk és
nem riasztom meg őket, megfordultam, hogy megad-
jam a jelt a csónakosnak.
77
Á vitorlás húsz méternyire úszott a tengeren, a
hullámzás alaposan dobálta, és egy koralltömbhöz
volt kikötve. A csónakos a tatban feküdt kinyújtózva,
szemére húzott kalappal, és mozdulatlanul aludt. A
leghevesebb karlengetés sem volt képes fölébresz-
teni. Ha kiáltok, azt kockáztatom, hogy a makik meg-
ijednek. Másrészt azonban a csónak olyan messzire
volt, hogy a korall között odaúszni hosszadalmas és
esetleg fájdalmas művelet lett volna. Elhatároztam,
hogy megkísérlem a kiabálást. A makikat ez egyál-
talában nem zavarta. De ami azt illeti, a csónakosra
sem volt semmi hatással. Újra kiáltottam, hangosab-
ban. Erre a csónakos megmozdult. Felkönyökölt, fel-
tolta a kalapot feje búbjára.
— Holá! — üvöltött vissza, ködkürtnek beillő hang-
erővel.
Az öt maki „egyemberként” megfordult, nekiira-
modott a gallyaknak és eltűnt. Soha többé nem lát-
tunk egyet sem közülük.
A sziget körüli zátonyok, mint a korallzátonyok
mindenütt, hemzsegtek az állatok tömegétől. A korall
legyezőszerűen szétterülő ágai között lila tengeri
sünök hevertek, közepükön világító pontokkal és vég-
telenül hosszú, vékony tüskékkel, tündöklő bíbor ten-
geri csillagok, húsz centiméteres, mérges és bibircsó-
kos karjaikkal, lassan oldalaztak előre a homokos fe-
nekű tavacskákban, és mindenféle rút, fekete ten-
geri uborkák kunkorodtak. Ezek, ha megfogják őket.
78
vízsugarat lövellnek ki magukból, és kiürítik belső
szerveik nyúlós, átlátszó fonalait.
Minden kő alatt rák vagy terjedelmes, húsos le-
bernyeggel takart, gyönyörű kagylójú porceláncsiga
lapult. Olykor egy tengerisikíó is előpattant vala-
melyik szikla alól, majd eltűnt egy homokfelhőben.
De nekem mindennél érdekesebbek voltak a sziklák
dagályvonalának közelében nagy falkákban tanyázó
apró gébek.
A géb, tekintet nélkül arra, hogy élete nagy részét
a vízen kívül tölti, igazi hal, mintegy tizenöt centi-
méter hosszú, karcsú, barna teste piros foltos, feje
aránytalanul nagy. Feje legtetején, kidudorodások
csúcsán ül szeme, szaja szögletes és aránylag óriási.
A géb pofája nagyon emlékeztet egy kissé csodál-
kozó, kicsinyített vízilóéra. Mellúszói ízelt lábakká
alakultak át, amelyek segítségével ki tud mászni a
vízből, miközben körülbelül úgy használja őket, mint
az evezős a lapátjait. Minden sor húzás után a géb
megkapaszkodik a meredeken egy másik úszópár se-
gítségével, amely a hasa alatt van. Alakja kissé a
szűrőedényre emlékeztet.
Ez a különös kis állat, mialatt a vízen kívül tar-
tózkodik, főként nedves bőrén át lélegzik, és majd-
nem ugyanúgy választja ki az oxigént, akár a béka.
Ugyanúgy, mint a béka, megfullad, ha bőre teljesen
kiszárad, ezért sohasem merészkedik messzebbre a
víztől, csak néhány méternyire, ahonnan, amint ve-
szély fenyegeti, visszafuthat tavának biztonságába.
A világ sok részén figyeltem a gébeket — Nyugat-
Afrikában, Ausztrália északi részén, Borneón, de az
eddig látottak mindig angol nevüknek (mud-skipper
— iszapugráló) megfelelően viselkedtek, és szabályo-
79
éan ugráltak az iszapban. Itt első ízben láttam őket
sziklán mászni. Mindig gondoltam, hogy táplálkozás
végett jönnek ki a vízből, s hogy apró rákokat meg
rovarokat esznek. De sohasem sikerült megfigyel-
nem, hogy ezt teszik-e.
Itt megint alkalmam volt mindezt ellenőrizni. Ta-
láltunk egy nagy kiöntést, amelyben vagy tucatnyi
ilyen izgalmasan érdekes állat volt. Amint odaérkez-
tünk, valamennyi leugrott sziklájáról, és elbújt a
kiöntés fenekén a kövek alatt. Letelepedtünk há-
tulsónkra, fölállítottuk masináinkat és vártuk, hogy
visszatérjenek. Egyik fej a másik után bukkant ki a
felszínre. Megpihentek, aztán görcsös evezéssel neki-
láttak, hogy visszafoglalják helyüket a sziklákon. A
.tócsa közepén nagy, kerek kő emelkedett a víz színe
fölé, és ezen foglalt helyet a legnagyobb géb. Erre
összpontosítottam figyelmemet.
Úgy ült kövén, mint uralkodó a trónján, szemgo-
lyóit egészen behúzta üregükbe, így pislogott. Ha el-
hihető halról, hogy bogarat fog, akkor ez a hal ilyen
volt. De nem csinált egyebet, csak egyszer-kétszer
figyelmetlenül evezgetett, anélkül, hogy lábszerű
uszonyai megérintették volna a követ, aminek követ-
kezménye az volt, hogy inkább saját oldalát ütö-
gette.
Azután meglepetésemre fölfedeztem egy másik,
kisebb gébet, amely buzgón fölfelé kapaszkodott a
kő oldalán nagy társa felé. Arra számítottam, hogy
a földesúr mérgesen elkergeti azt, aki szemtelenül
betolakodik birodalmába, de meglepetésemre nem
tett semmit. Körülbelül egy percig a két hal egymás
mellett feküdt. Ekkor a nagyobbik hirtelen kifeszi-
tette hosszú, szögletes uszonyát, amely hátán egészen
80
a tarkáig ért. Csillogó, sárga és pávakék színű volt.
Csaknem közvetlenül ezután fölvillantotta vállainak
pompás hátuszonyát, reszkető testét pedig ívben ol-
dalt fordította. A kisebbik hal, mely mindeddig tel-
jesen közönyös maradt, most válaszképpen szintén
kifeszítette uszonyait. Nem táplálkozásuk közben lep-
tük meg őket, hanem valami sokkal érdekesebbnek
a művelésében: javában udvaroltak egymásnak. Csak-
nem tíz percig tették a szépet egymásnak, egymás
mellett heverve mámorosán csapkodtak uszonyaik-
kal. Ekkor vigyázatlanul megmozdultam, mire mind-
ketten visszavetették magukat a tócsába.
A gébnek az a meglepő képessége, hogy a vízből
kimászik a levegőre, aránylag új képesség, mert ez a
hal ahhoz az igen fejlett csoporthoz tartozik, amely
aránylag nem régi geológiai korszakban fejlődött ki.
Ennek végrehajtásában, és abban, hogy uszonyai
valami lábfélévé alakultak át, megismétlődött az a
folyamat, amelyet sok millió évvel ezelőtt hajtottak
végre a legkezdetlegesebb halak. Ezek az egykori,
történelem előtti állatok fokozatosan, egyre inkább
megszerezték azt a képességet, hogy levegőt lélegez-
zenek be és, hogy szárazföldön járjanak, mígnem
végül leszármazottaik félig függetlenné váltak a víz-
től, és csak a megtermékenyítés idejére kellett oda
visszatérniök. Belőlük lettek az első kétéltűek és a
szárazföldet benépesítő mindenféle gerinces ősei.
Minden hüllő, madár, emlős és végül maga az ember
is tőlük származik. Ezek a nagyon primitív halak
valamennyi gerinces állat származásfáján a gyökér-
tövében kapnak helyet, s ezek egyike az az állat,
amelyhez a Nossi-Bé-i kutatóintézetet nagyon szo-
ros kapcsolat fűzi: a coelacanthus
6 Madagaszkár
81
Á palaeontológusok sok évvel ezelőtt Devon régi
szikláin, Grönlandon és a világ sok más részén meg-
találták ennek a primitív halnak a kövületeit. Elne-
vezték „coelacanthus”-nak — „tüskés hal”-nak —,
mivel ez volt jellemző vonása. De ennek a halnak
más, különleges vonásai is voltak. Uszonyai csonttal
megtámasztott, szilárd, húsos alapzaton nyugodtak,
farka pedig nem zászló jellegű volt, mint sok mai
halé, hanem uszonysugarakkal keretezett, elkeske-
nyedő, húsos csonk. Azoknak a kőzeteknek a korát,
amelyekben először megjelentek, háromszázezer és
ötvenmillió év közöttinek vélik, és ezekben semmi
nyoma sincs kétél tűnek, hüllőnek vagy emlősnek.
Ezek leszármazottainak egyik ágából származtak az
első kétéltűek, egy másik águk azonban bámulatos
szívóssággal változatlanul túlélte az évmilliók elkép-
zelhetetlen sorát. Történetüket részletesen fölvázol-
hatjuk azokból a kövületeikből, amelyeket a kőzetek
egymásra következő rétegeiben hagytak hátra.
Kisebb jellegzetességekben ugyan eltérők, a lénye-
gesben azonban azonosak maradtak. Némelyik csak
öt-tíz centiméter hosszú volt, mások megnőttek más-
fél méterre. Némelyek hideg- vagy édesvízzel kevert
tengervízben éltek, mások tengerben. Helyenként el-
képesztő tömegben kerültek elő maradványaik. Ami-
kor New Jersey-ben a Princeton-egyetem alapjait
ásták, százával találták a coelacanthusok gyönyörűen
megmaradt kövületeit abban a palás agyagban, amely
a triász korban, körülbelül százkilencven millió év-
vél ezelőtt rakódott le, amikor az első hüllők először
megjelentek a földön. Soruk töretlenül folytatódott
a kréta korszakig, amikor a doveri sziklák mesze úgy
ülepedett le, mint az iszapos nyál egy tiszta trópusi
.82
tenger fenekére. Azután hirtelen, körülbelül ötven-
millió évvel ezelőtt, a sor kihal, és a tudósok min-
den kétség nélkül állították, hogy a coelacanthus ré-
gesrégen kipusztult.
Míg csak el nem érkezett 1938. december 22-ének
délelőttje. Ezen a napon Miss Courteney-Latimer-t, a
dél-afrikai East London város kis múzeumának őrét
telefonon a kikötőbe hívták, hogy nézzen meg egy
furcsa halat, amelyet egy, épp most visszatért halász-
hajó fogott ki hálójával a Chalumna-folyó torkolatá-
nál, mintegy nyolcvan méter mélységből.
Ez az állat nem hasonlított semmihez sem, amit
Miss Courtenay-Latimer eddig látott: másfél méter
hosszú volt, farka rojtos, mellén és medencéjén hú-
sos uszonyokkal ellátott testét durva, sötétfekete pik-
kelyek borították. Az állat már oszlásnak indult, és
két nap múlva— mielőtt azonosították volna — bel-
ső részeit el kellett dobni. Végre megvizsgálta a ha-
lat J. L. B. Smith, a grahamstowni egyetem pro-
fesszora, a kelet-afrikai halak legnagyobb szakértője.
A múzeum őrének tiszteletére elnevezte Latimeriá-
nak, és coelacanthusnak minősítette Ez az állítása
világra szóló szenzációt keltett.
Mindenki megértheti, már önmagában véve is lé-
legzetállító valami volt az, hogy egy dél-afrikai ha-
lászbárka hálójában, élve és tátogva váratlanul fel-
bukkant egy hal, amely az általános felfogás szerint
ötvenmillió évvel ezelőtt kihalt. Tudományos szem-
pontból azonban ez az esemény nemcsak izgalmas
volt, hanem legalább ugyanannyira zavarkeltő is. A
palaeontológusok éveken át törték fejüket, hogy mi-
lyen lehetett a megkövült coelacanthusok belső ana-
tómiája, mert a kövületek — a legkivételesebb ese-
6*
83
tektől eltekintve — sohasem árulnak el semmit az
állat lágy részeiről. Most elérkezett, de valahol East
London város szemétdombján nyomban el is veszett
annak n lehetősége, hogy igazolják vagy helyesbítsék
következtetéseiket.
Smitl1 professzor fáradhatatlanul tovább kutatott.
Az első hal belső részei rég elrothadtak. Nos, akkor
egy másikat kell fogni. De hol él ez a hal? East Lon-
dontól rnesszire fekvő tenger-e a természetes otthona,
vagy aí! Indiai-óceán más részéről kóborolt el ez a
példány- S°k tudós véleménye szerint az óceán fe-
neketlen mélységéből jött, Smith professzor azonban
szilárdan hitte, hogy ha nem is a parti vizekben,
akkor legföljebb közepes mélységben él, ami oceano-
gráfiai fogalmak szerint mintegy négyszáz métert je-
lent. A kai után való nyomozását azonban félbeszakí-
totta a következő évben kitört második világháború.
A kutatást 1945-ben folytatta. Portugál, angol és
francia nyelven röplapot nyomatott, az első halról
készült fényképpel, és ebben száz font jutalmat kí-
nált annak, aki ilyen állatot fog és jelenti neki, ö
maga még buzgóbban kutatott, sok száz kilométert
hajózott föl s alá Kelet-Afrika partjain.
Több éven át semmi eredménye sem mutatkozott
munkájának. Akkor azután 1952. december 24-én —
csaknem tizennégy évvel ama nap után, amikor az
első coelacantkus partra került — táviratot kapott
Dzaoudzikól, a Madagaszkár északi csúcsa és Afrika
keleti partja között fekvő, abban az időben a tanana-
rivéi hatóságok kormányzása alatt álló kis sziget-
csoport, a Komori-szigetek fővárosából. A sürgönyt
Eric Hunt küldte, egy kis vitorlás kapitánya, akinek
Smith professzor, amikor pár hónappal előbb Zanzi-
84
bárban találkoztak, átadott több köteg, jutalmat ígérő
röplapot, ezek azonban — valamilyen közigazgatási
félreértés folytán — sohasem jutottak el a Komori-
szigetekre.
Hunt azt jelentette ugyan sürgönyében, hogy for-
malin-injekciókat fecskendezett a halba, de megem-
lítette azt is, hogy az elfogott példány, miként az első
volt, másfél méter hosszú, tehát igen hatalmas állat,
ezért nagy mennyiségű tartósító anyagra lenne szük-
ség, hogy a Komori-szigetek rendkívüli melegében
megóvják a rothadástól. Nehogy a belső részek megint
veszendőbe menjenek, fontos volt, hogy tudós ve-
hesse sürgősen birtokba a halat. A francia hatóságok-
kal talán megegyezésre lehetett volna jutni, de ke-
vés volt az idő. Tizennégy évi kutatás után Smith
professzor úgy vélte, hogy a hal az övé, és nem bírta
elviselni azt a gondolatot, hogy mások végezzék el ezt
a munkát, amely után oly hosszú ideje vágyódott.
De vajmi kevés volt a lehetőség, hogy idejében oda-
jusson. Végül telefonon felhívta dr. Malant, a Dél-
Afrikai Unió akkori miniszterelnökét és rábeszélte,
hogy haladéktalanul küldje a Komori-szigetekre a
dél-afrikai légierők egy repülőgépét, és azzal vitesse
oda őt.
December 29-én megérkezett Dzaoudziba, átvette
a másodiknak kifogott coelacanthust és diadalmasan
visszarepült vele Dél-Afrikába. E hal külső formára
több tekintetben eltért az első példánytól, és ennek
folytán új nevet kapott, Múlania lett a dél-afrikai
miniszterelnök tiszteletére. De most már világos, a
különbségek azokból az elváltozásokból adódtak, ame-
lyeket az állat akkor szenvedett el, amikor megölték,
85
majd gerince mentén húsát bemetélték, hogy a tar-
tósító formaiin a lehető legmélyebben áthassa.
Ezután a francia hatóságok vették kézbe a kutatást
a tananarivéi Tudományos Intézet közreműködésé-
vel és Miliőt professzor, igazgató irányításával Min-
denki meglepetésére kiderült, hogy a Komori-szige-
tek halászai jól ismerik a coelacanthust és a kom-
bessze nevet adták neki; Évente, eléggé egyenletesen
— az év végén, amikor ciklonok felkavarják a mély
vizet — talán kettőt-hármat fognak. Hosszú zsinórt
használnak, olajos húsú makréla-féle csalétekkel, és
rendszerint száz-háromszáz méter mélységben fog-
ják a kombesszát. De nem nagyon sokra értékelik,
mert húsa — mint mondják — erősen olajos és nem
éppen ízletes. Másrészt azonban megbecsülik vastag,
érdes pikkelyeit, mert kitűnően használhatók a kerék-
pár kilyukadt belső gumijának a folt felragasztása
előtt való ledörzsölésére.
A franciák állandó jutalmat tűztek ki a halra, és
elrendelték, hogy minden kifogott példányt elsőbben
föl kell ajánlani a Tudományos Intézetnek. A további
tudományos munkát Párizsban, Tananarivében és a
Nossi-Bé-i kutatóintézetben végezték el a halakon.
Kiderült ezekből, hogy a palaeontológusok egyes jós-
latai helytállók voltak, mások tévesek. Megállapítot-
ták, hogy a bélnek csigavonalú billentyűje van, amely
arra való, hogy az ételdarab lassabban haladjon át a
beleken és így huzamosabb ideig legyen kitéve az
emésztőnedveknek és a bélfelületnek. Ez a szelep a
porcogós vázú halakra — cápákra és rájákra — jel-
lemző, de a legprimitívebb csontos halak közül csak
néhányban található meg. Megjósolták, hogy a coela-
canthusnak bizonyára ilyen szervének kellett lennie,
és csakugyan van is.
Másrészt sok szakértő arra számított, hogy belső
orrnyílásokat fognak találni, de a coelacanthusnak
nincs. Szíve a legprimitívebb gerinces típusú, egyenes
vonalú cső, nem több mint egyszerű ütőér, amelyet
lüktetésre képesítő izom vastagít meg. Továbbá a
coelacanthusnak nagy tüdeje van, és a nyolcadik el-
fogott példányon, amelyet egy vízzel töltött bárkában
tizenhét óránál tovább életben tartottak, kétséget ki-
záróan megfigyelték, hogy húsos uszonyait „gyalogo-
lásra” használja.
A Nossi-Bé-i könyvtárban összegyűjtötték az en-
nek a halnak az anatómiájára és tulajdonságaira vo-
natkozó összes irodalmat, de magát az állatot csak
akkoi' láthattuk meg, amikoi' visszatértünk Tanana-
rivébe. Az ottani Intézetben megengedték nekünk,
hogy egy igazi példányt megtapintsunk és megvizs-
gáljunk. Több van az Intézetben, tartósitóval töl-
tött, különleges cink fürdőkádakban. Az egyiknek a
torkában még benne volt a horog a zsinórral, amellyel
kifogták.
Bár a formaiin fehér lerakódást okozott pikkelyein,
és nagy szeme homályossá és átlátszatlanná vált, nem
volt nehéz elképzelni, amint ezek a szörnyetegek
megjelennek a tengerfenék homályában, háromszáz
méterre a tenger színe alatt, vadul megragadják zsák-
mányukat félelmetes fogazató állkapcsukkal, aztán
nagy testüket felvonszolják a sziklákra húsos, láb-
szerű uszonyaikon. Ezeket vizsgálva, olyan állattal
foglalkoztunk, amelynek őseit nyomon lehet követni
nagyon hasonló elődök során át visszafelé az emlősök
korszakán keresztül, vissza abban a korszakba, amely
87
jóval megelőzte az első dinoszaurusz megjelenését a
földön, vissza háromszázötven millió évvel, abba az
időbe, amikor ehhez nagyon hasonlatos állatok jelen-
tették a legfejlettebb gerinces állatokat, amelyek ad-
dig megjelentek, és amelyek közös ősei a földet be-
népesítő minden gerinces állatnak.
Nekünk, akik már több hónapot töltöttünk a szige
ten, hogy megfigyeljük primitív szárazföldi állatait,
igazán természetesnek látszott, hogy ezt az ősi halat
végül is Madagaszkár partjai mentén találták meg.
LEPKÉK, DARAZSAK.
HÁNGY ALESÖK
A legszebb madagaszkári lepke
A gubából kikelő üstökös-lepke — lencsénk előtt
Mindenféle rovarok
A tananarivéi Tudományos Intézet figyelmességének
köszönhettük, hogy megismerkedtünk M. Vieu-vel.
Festékek és díszítő anyagok behozatala volt a szak-
mája, de szenvedélye a pillangók ihletett kedvelőjévé
tette. Tagbaszakadt, kerek képű, fiatal ember, és
mintha állandóan annak a lénynek az angyali moso-
lyát viselné, aki éppen most jutott valamely gyönyö-
rűséges titok birtokába. Háza felét elfoglalták a pil-
langók, Minden sarokban velük telt tárlók, a polco-
kon róluk szóló könyvek, ők sorakoznak üveg alatt
a falakon, ékszerként csillogó, kiterjesztett szárnyak-
kal, és a gyűjtemény tucatnyi új példánya fekszik
a rovarfeltűző táblákon, mindegyiket gomböstűkeret
fogja körül, hogy kellő helyzetben tartsa száradó
szárnyukat.
De a legtündöklőbbek nem is a szó szoros értelmé-
ben vett pillangók, hanem a lepkék voltak. Európá-
ban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a lepkék éj-
szakai, sárgásszürke rovarok, holott számos trópusi
fajtájuk egészen másféle, mert nappal repül és gyö-
nyörű színezésű. Valódi lepke voltukról csak úgy
győződhetnek meg, ha megvizsgálják csápjukat, mert
89
hiányzik róla az a befejező gomb vagy horog, ame-
lyet minden pillangó visel. M. Vieu gyűjteményében
vannak brazíliai és borneói, új-guineai és kongói ro-
varok, de valamennyi közül egy nappali lepke volt
a legkáprázatosabb, amelyet Tananarivétől pár kilo-
méterre fogták. A szép Chrysidia Madagascariensis
besorolást kapta. Bársonyfekete szárnyán csillogó,
zöld, márványos, dús erezés látható, amely a szárny
hátsó végén meleg vöröses-arannyá változik. A szárny
végét mély fogazás és finom, tiszta fehér szálakból
álló rojt szegélyezi, alsó oldala pedig, amely más faj-
táknál gyakorta aránylag fakó, még a felső oldalánál
is ragyogóbb, ha ugyan ez lehetséges, és ugyanazok-
ban a selymes színekben másféle mintát visel.
A Chrysidiának nincsenek közeli rokonai Afrika
szomszédos kontinensén sehol, csak a Dél-Amerika
erdeiben röpködő, hasonló, kevésbé tarka lepkékkel
rokon. Üjabb különösség, amellyel számolnia kell
minden, a sziget állatvilágának eredetével foglalkozó
elméletnek.
Sok lepkegyűjtő állítja, hogy ez a tündöklő lény
a legszebb a világ valamennyi lepkéje és pillangója
között. Híre az egész világot bejárta, és ismerik még
azok is, akik ilyen dolgok iránt nem érdeklődnek kü-
lönösebben, mert képe az egyik madagaszkári bélye-
gen látható. Reménykedtem, hogy megláthatunk egyet
röptében a Tananarive körül fekvő erdőségekben, de
M. Vieu közölte velünk, hogy rossz évszakban jöt-
tünk. Még négy hónapba telik, amíg ez a fölséges ro-
var kikel gubójából.
— De ne keseredjenek el — folytatta mosolyogva.
— Nemcsak egy szép lepkénk van itt nekünk Ma-
90
dágaszkaron, és ebben a hónapban a legmutatósab-
bak egyiké fog szárnyra kelni.
Rámutatott a közeli dobozban egy óriási rovarra.
Színben ugyan nem versenyezhetett a Chrysidiával,
de kecsességben felülmúlta, mert szárnyainak kén-
sárga hátsó fele karcsú, majdnem tizenöt centiméter
hosszú zászlóban végződött. Ez az Argema mittrei, a
Malgas Üstökös.
Bizony, nagyon izgalmas lenne lefilmezni. De hol
találhatjuk meg? M. Vieu előbb szélesen mosolygott,
aztán kacagásban tört ki.
— Jöjjenek — mondta.
A ház külső falán sorakozó állványon tizenöt, elöl
drótfonatos kalitka állott. Mindegyikben ötven ezüst-
fehér gubó függött.
— Argema — mondta büszkén.
Ezeket a gubókat malgas gyűjtők hozták neki. Ki-
kelésük után felszúrja a rovarokat és szétküldi szerte
a világba a rajongóknak, hogy cserébe új pillangókat
kapjon gyűjteményébe. Miközben csodálkozva néz-
tem a kalitkákat, rájöttem, hogy itt az alkalom, nem-
csak az élő rovart filmezhetjük, le, hanem fölvételt
készíthetünk életének arról a csodálatos pillanatáról
is, amikor kimászik gubójából, és egy óra leforgásán
belül nedves, hernyószerű állatból gyönyörű, kifejlett
szárnyú, érett lepkévé változik.
M. Vieu elmagyarázta, hogy a kikelés csaknem min-
dig éjfél és hajnal között megy végbe. Előre azon-
ban nem számítható ki, mert úgy látszik, valaho-
gyan függ az időjárástól. Némelyik éjszaka több is
előbújik, aztán következhetik egy hét, amikor egyet-
lenegy sem kel ki. Ha készek vagyunk éjszakáról
"éjszakára őrt állni, akkor biztosra veszi hogy végül
.91
megláthatjuk egy lepke kikelését. Nagy örömmel úgy
rendeztük el a dolgot, hogy másnap este visszaté-
rünk, teljes fölszerelésünkkel, és megkezdjük az éj-
jeli virrasztást.
Ezen az estén részt vettünk a városban egy társas
összejövetelen, és nagyon későn tértünk vissza szál
lodánkba. Amikor másnap megérkeztünk M. Vieu
házához, boldogan mosolygott, mint mindig, de arca
sápadt volt, szeme beesett. Pár órával azután, hogy
mi előző nap távoztunk tőle, az üstökös lepke várat-
lanul megkezdte a kibújást. Azonnal kocsijába ült,
hogy megkeressen bennünket. Nem voltunk a szállo-
dánkban. Hiába keresett bennünket a város étter-
meiben. Amikor éjfélkor hazaért, megállapította,
hogy három lepke befejezte előbúvását, négy további
pedig a jelek szerint hamarosan a világra jön. Újból
átkutatta értünk Tananarivét, de két órakor föladta
a keresést. Szégyenkeztem az áldozatkész figyelmes-
ség láttán, amikor mi nemtörődöm módon nem hagy-
tuk meg a szállodában, hol vagyunk.
De M. Vieu nem nyugtalankodott.
— Ma éjjel szerencséjük lesz — mondotta.
Kilenckor kezdtük meg az őrködést. Minden tíz
percben végigjártuk a ketreceket. Csodálatosak vol-
tak bennük az ezüst szálból font gubók, fémesen csil-
ogtak zseblámpáink fényében. Sorban egymás mel-
lett lógtak, olyan mozdulatlanul és élettelenül, akár
a magok.
Aztán tizenegy órakor észrevettem, hogy az egyik
rezeg. Gyorsan leszedtem horgáról és rohantam vele,
hogy fölakasszam a már előkészített és minden ren
delkezésre álló fénnyel megvilágított drótra. Geoff
másodpercek alatt beállította kameráját, és mire a
Ö2
ínotor berregni kezdett, egy barna fej bújt ki a gubó
tetején levő lyukon. Kínlódva vonszolta ki magát az
állat, lábaival vadul kapirgálva, mígnem egy hirte-
len rántással kiszabadította hájas sárga potrohát. Né-
hány percig ott lógott a rovar, reszketve, mintha ki-
merült volna az erőlködéstől. Aztán zökkenések közt
lemászott a gubó aljára. A szárnya ekkor még nem
volt egyéb, mint gyűrött, kürtösen csavarodó, dió-
bélre hasonlító csonk, de miközben figyeltük, levegő
után kezdett kapkodni, teste időnként görcsösen meg-
rándult. Potroha földagadt, hogy a benne levő nedvet
kinyomja szárnyainak ereibe, s így a szárny elülső
fele szemünk láttára kezdett szétterülni. Ami meg-
határozhatatlan barna foltnak látszott a két szárny
közepén, az lassan kerek, szemféle gyűrűvé nyílt ki.
A rovar remegett, lábai kapálóztak. Ameddig ál-
landóan figyeltem, nem sikerült észlelnem szárnyai-
nak semmi növekedését, de amikor elszaladtam új
filmtekercsért, és mindössze egy perc múltán vissza-
tértem, az alakjában bekövetkezett változás azonnal
szembeötlőit.
A szárnyak első részeinek szétterülése tíz percen
belül befejeződött, de teljes szépségükben még nem
bontakoztak ki, mert a lepke egymáson tartotta őket,
mint egy csukott könyv lapjait. Most a hátsó szárny-
részek kezdtek növekedni, és közben az alsó végükről
lelógó nedves zászlócska lassan meghosszabbodott.
Egyre tovább nőtt és a szárnyakkal együtt kissé re-
megett.
Egy óra múltán az átalakulás befejeződött. A lep-
ke, mintha be akarná mutatni nekünk új testének
tökéletességét, lassan teljes terjedelmükben szétnyi-
totta szárnyait. Szélességük tizenöt centiméter volt,
93
és a fejtől a hosszú, lengő zászlócska vége huszonhá-
rom centiméternyire nyúlt.
Az átalakulás, amelynek szemtanúi voltunk, izgal-
mas és drámai volt egyszerre. De a lepkén végbement
változás legbámulatosabb és legtitokzatosabb része
már előbb bekövetkezett, amikor a hernyó testének
nagy része szétszakadt rekeszeire, amikor belső szer-
veinek alakja gyökeresen módosult, és a petyhüdt,
kurta lábú féregből olyan csíra keletkezett, amely a
virágzás ilyen rövid ideje alatt képes volt érett lep-
kévé változni. Ezt a csodát azonban sohasem fogjuk
filmre venni, mert ez csak a gubó sötét rej tekében
megy végbe
*
Elhatároztuk, hogy legközelebbi kirándulásunkon
meglátogatjuk a sziget északnyugati részét, ahol ma-
kifélék, gyíkok és más, sehol máshol meg nem lel-
hető állatok élnek. Ennek eszményi középpontjául
kínálkozott az ankarafantsikai erdő, amely Majunga
kikötőjétől mintegy száztíz kilométerre terül el a szi-
get belseje irányában. Szerencsére ezúttal Georges
ismét csatlakozhatott hozzánk, mert M. Paulian azt
kívánta, hogy az Intézet gyűjteménye számára fog-
jon néhány kis hüllőt, amely az itteni erdőkben ta-
lálható. És így nem egészen egy héttel azután, hogy
visszatértünk Tananarivébe, megint úton voltunk,
készletek és filmtekercsek új rakományával, a meg-
fiatalított Land Roveren.
Az utazás látványos volt, mert azon az estén, ami-
kor szürkületben haladtunk át a hegyeken, és föl-
kapaszkodtunk. egy hágóra, elénk tárult egy völgy,
&4
ámelyet úgy csipkéztek narancssárga lángok sorai,
mintha kivilágított tengerparti város volna. A lakos-
ság felgyújtotta a kiszáradt láp füvét és bozótját,
hogy majd ha megjön az esőzés, éhes szájú nyájaik
könnyebben megtalálják az új húsos hajtásokat. A
domboldal nagy területei feketére perzselődtek. Több
helyen a tűz előnyomuló arcvonala közrefogta az
utat, és sok méteren át hajtottunk öt méter magasra
felcsapó lángfalak között, miközben fenyegető morgást
hallottunk, orrlyukaink pedig megteltek csípős füst-
tel.
Utazásunk második napjának délutánján megér-
keztünk Ankarafantsikába, és Georges az erdő köze-
pén álló kis házhoz irányított bennünket. Több, elég
tágas helyisége volt, de félig összedűlt már, roskadozó
tetejébe lyukak szakadtak, falain a vakolat levált
azokról a gerendákról, amelyekre rákenték.
A ház felét egy fiatal malgas erdész foglalta el fe-
leségével. Az ő engedélyével beköltöztünk az épület
másik végében levő üres helyiségbe.
Derűs emberpár volt a szomszédunk. Az erdész fő
feladata nyilvánvalóan az volt, hogy füzektől óvja
az erdőt, de ez szemlátomást nem támasztott különös
igényeket, és ideje nagy részét azzal töltötte, hogy
térdén lovagoltatta hathónapos gyermekét, maradék
idejében pedig főként aludt. Még úgy sem beszélt
franciául, mint én, ezért a társalgás nehezen ment,
de igen meglepő módon közös kapcsolat láncszemére
bukkantunk. Egy napon reggeli készítése közben ön-
feledten fütyülni kezdtem egy walesi egyházi éne-
ket. A lakosztályainkat elválasztó vályogfal mögül
megszólalt egy másik füttyhang, és hibátlan kísére-
tet szolgáltatott. Elhallgattam. A kíséret is elhallga-
ss
tott. Újra kezdtem, és a láthatatlan füttyös követte
példámat. Eleinte azt hittem, hogy az éjszaka folya-
mán még egy európai érkezett, ezért átmentem, hogy
lássam, ki ő. Az erdész volt, szélesen mosolygott.
— Moi (— én) — közölte, és büszkén mellére bö-
kött. — Én lenni London Missziós Társaság.
♦
Minden reggel elmentünk a kunyhótól nem messze
eső kis tóhoz. A partjától pár méterre, süllyesztett
gödörben gyűjtöttünk magunknak ivóvizet, és magá-
ban a tóban mosdottunk. Az az éjszaka, amelyen az
üstökös lepkével foglalkoztunk fölkeltette érdeklődé-
semet a madagaszkárí rovarok iránt, és itt a tó mel-
lett nagyon sok volt látható. Pillangók rajai gyűltek
össze, hogy igyanak a kút vizéből, százas csapatok-
ban telepedtek le és szárnyaikkal csapdostak, mialatt
hosszú, fonálszerű potrohúk az iszappal küszködött.
Rendszerint a tó sekély részében növő magas káka-
csomó mellett mosakodtunk, és a legmagasabb káka-
szálat egy gyönyörű mintájú, nehéz testű, átlátszó
szárnyán kék pettyeket viselő szitakötő használta
pihenőhelyül. Erről az ülőhelyéről indult hosszú va-
dászrepüléseire; a barna víz felszínét csaknem sú-
rolva, feje alá görbítette be lábait, így kosárfélét
alakított ki, és ebben a hálóban akadtak föl a tó
fölött egész felhőkben zümmögő kisebb rovarok. A
fogás egy részét kétségkívül megette repülés közben,
de — esténkint csöndben ott ülve — gyakran lát-
tam, amint visszatért a káka-szálra, és hallottam
96
állkapcsának apró roppantásait, amelyekkel elrágta
és elfogyasztotta egy-egy légy testét.
Olykor inni is láttam. Ezt a műveletet úgy hajtot-
ta végre, hogy gyorsan repült, függőleges körben,
mint egy vízikerék, kimert egy cseppet a tó felszíné-
ről, fölrepült körben és vissza, majd ismét ponto-
san ugyanazon a helyen ütött gödröcskét a vízen.
Ez már akkor’ is figyelmet érdemlő mutatvány volna,
ha csak hurkot csinálna a levegőben, akár a repülő-
gép, és a kör felső részét fejjel lefelé repülné be.
De a manőver még ennél is bonyolultabb és ügyesebb
volt, mert a szitakötő teste egész idő alatt vízszintes
helyzetben maradt, fejjel ugyanabban az irányban,
tehát a fele időben hátrafelé repült. Az előrehaladás-
ból úgy váltott át visszafelére, hogy meg sem reb-
bent, és sebességét nem csökkentette, márpedig ez
a művelet végtelenül bonyolult szárnymozdulatokat
kíván, amelyeket egyetlen, ember tervezte repülő
szerkezet sem volt képes utánozni eddig.
Ugyancsak rendszeresen látogatta mosdóhelyün-
ket egy szép nagy darázs. Iszapot szedett, összeke-
verte nyálával és rágóival golyókká gyúrta. A göm-
böt mellkasához szorította, zizegve visszarepült kuny-
hónkba, s ott ágyam fölött a falhoz ragasztotta. Fé-
szeksejtet épített. Serényen munkálkodott, állkap-
csával dagasztotta a habzó pépet és csápjaival tapo-
gatta ki a fal vastagságát. Hússzor-harmincszor kel-
lett a tótól fordulnia, amíg elegendő sarat szállított
el az építmény befejezéséhez, de olyan keményen és
olyan módszeresen dolgozott, hogy a csaknem öt cen-
timéter' hosszú sejtet mintegy három óra alatt elké-
szítette.
A cella nemcsak bölcső volt az utód számára, hanem
7 Madagaszkár
07
egyben sir is. Miután már majdnem készen állt, a
darázs a szokottnál hosszabb időre tűnt el. Amikor
visszatért, nagy sárga pókot hozott, amelynek lábai
úgy összegörbedtek, mint a ráké. Mozdulatlan volt,
de nem élettelen, mert a darázs csak megbénította
fulánkjával. Egyenesen a cellához röpült, terhével
együtt begyömöszölődött, és körülbelül egy percre el-
tűnt a belsejében. Ezalatt lerakta petéjét a pók ma-
gatehetetlen testére. Miután előjött, azonnal elre-
pült a tó felé. Nagyon gyorsan visszatért, ezúttal is-
mét iszapgolyóval, az utolsóval, és ügyesen lepecsé-
telte vele a cellát.
A következő hetekben a petéből kis lárva kel ki,
amely friss, sőt, eleven húst talál maga mellett. Meg-
eszi és hájasra nő tőle, mialatt a pók teste vázzá zsu-
gorodik. Akkor azután a lárva begubózik, majd kellő
időben kitör a cellából a szabadba, mint teljesen ki-
fejlett, érett darázs, hogy újra megkezdje'az élet kör-
folyamatát
Nem a darázs volt az egyetlen rovar, amely állandó
tanyát vert kunyhónkban. A rozzant tartógerendák
alján a száraz, poros talajban százával voltak szabá-
lyos kúp alakú kis gödrök. Ezeket a csapdákat han-
gyalesőnek nevezett apró élőlények építették. Minden
gödör fenekén egy ilyen állat lapult a por. alatt.
Semmi jelét sem adta ottlétének mindaddig, amíg
egy vándorló hangya bele nem pottyant a gödörbe
Az elrejtőzött vadász ekkor azonnal hátracsapta fe-
jét és fellökött néhány homokszemet. Némelykor el-
találták a hangyát, de sokkal gyakrabban miniatűr
földcsuszamlást idéztek elő a gödröcske oldalain, és
ez elborította és lesodorta a fenékre a hangyát. En-
nek bekövetkezését nyitott állkapcsokkal készen vár-
98
ia a hangyaleső, megragadta a hangyát, íevonszolta á
föld alá és kiszívta testét.
Kiástam néhány ügyes vadászt. Kiderült, hogy rút,
hájas, egy centiméternél alig hosszabb teremtmények.
Nem kifejlett rovarok,, hanem a szitakötőhöz némi-
leg hasonló állat lárvái. Mihelyt a földre ejtettem
őket, azonnal lyukat ástak maguknak, és eközben
hátrafelé rakodtak, majd fejlökésekkel eltisztították
a homokot. Meglepően rövid idő alatt kiásták az új
csapdát. Sokszor azzal bosszantottuk őket, hogy kis
gallydarabokat dobtunk a gödörbe, ami arra ösztökél-
te őket; hogy visszalőjék a darabokat, mint ahogyan
egy légelhárító ágyú tüzel föl az égre.
Ahová csak néztünk, fölfedeztük az alig látható
rovarseregek jelenlétét, amelyek a fák, a bozót, a ta-
laj és a kunyhó minden zugát benépesítették. Nappal
kabócák cirpeltek a fatörzseken és szöcskék nyikor-
gatták lábaikat a fűben. Éjjel lepkék csapódtak gyer-
tyáinkba, nászukat repülő termeszek rajzóttak be a
kunyhóba, és tömérdek szárnyat hullattak a padlóra,
majd társakat keresve elrepültek. Almunkban mosz-
kitók csíptek, sétánkon bögölyök üldöztek. De leg-
főbb vadászcélunkat még nem találtuk meg, mert
megint makikat kerestünk, amelyekben Ankara-
fantsika állítólag gazdag.
KAMÉLEONOK, GÉMEK
ÉS makik
A világ legfurcsább állatainak egyike: a kaméleon
Még az autótolvajok ellen is hatásos
Kaland a gémekkel
Törvényellenes makicsapda
Madagaszkár a kaméleon nemzetség ősi otthona. Itt
alakultak ki először ezek a különös csúszómászók, és
innen terjedtek el Afrikában meg a többi földrészen.
A szigeten még ma is több különféle fajtájuk él, mint
ahány partjain kívül az egész világon található, és
közéjük tartozik e tarka család legnagyobb és leg-
kisebb, legélénkebb színű és legfurcsább tagja.
Egyikük, a Brownia, piciny, csonka farkú állat,
amely a földön él, és nem hosszabb négy centiméter-
nél. Majdnem bizonyos, hogy ez a legkisebb, ma élő
csúszómászó. Egy másik fajta, a csoport óriása, több
mint hatvan centiméter hosszúra megnő, és nemcsak
rovarokat eszik, amelyekből mérsékeltebb nagyságú
rokonai nagyrészt táplálkoznak, hanem kis egereket
és fészkelő madarakat is. E két szélsőséges méret
közé esik sok különféle fajta, amely szertelen fej-
díszt visel; csúcsos sisakot, kakaséhoz hasonló taréjt,
rinocéroszéra emlékeztető orrszarvat, nyaka hátsó
részén bőrlebernyegeket vagy orra hegyén pikkelyes
lemezeket.
Georges bizonyosra vette, hogy házunk körül az
erdőben sűrűn előfordul számos mutatós fajta. Lehet,
100
hogy voltak, ezzel szemben nagyon nehéz volt egyet
is megtalálni. Nem ama nevezetes képességük miatt,
hogy bőrük színének megváltoztatásával beolvadnak
környezetükbe, hanem mert az a szokásuk, hogy tö-
kéletes mozdulatlanságban megülnek a kusza ágak
között, és körvonalaik szabálytalansága folytán vég-
telenül nehéz őket ott felfedezni. Egyébként a ka-
méleon bőre, úgy látszik, nem annyira a háttér sze-
rint változik, mint inkább hangulata és a fény ereje
szerint. Fogjanak meg egy szürke példányt, és az
állat elfeketedik dühében; ingereljenek egy pettyes
zöldet, és mérgében hirtelen sárga vagy narancsszín
csíkokat vesz föl. Általában, minél erősebb a nap-
fény, annál fényesebbek a színeik, míg éjjel vagy
zárt dobozban a legtöbbje csaknem elfehéredik.
Ezeket a meghökkentő elváltozásokat rücskös bőr-
be beágyazott, különféle színezésű pigmentsejtek so-
rozata idézi elő. összehúzódott állapotukban ezek
éppoly láthatatlanok, mint maga az állat is sötét-
ben, de erős fény vagy valamilyen izgalom ösztön-
zésére egy vagy több sorozat olyannyira megnő, hogy
— piros, fekete, narancs, zöld, sárga — színe hirtelen
látható lesz.
Ha egyszer megtalálták a kaméleont, megfogni elég
könnyű, mert képtelen valamiféle gyors mozgásra
Nem kell egyebet tenniök, csak fogjanak egy botot
és tartsák közel, párhuzamosan a fölé az ág fölé, ame-
lyen a kaméleon halad, s erre készségesen és öntu-
datlanul elhagyja saját fájának biztonságát és át-
kúszik az önök botjára, úgyhogy megérintése nélkül
leszedhetik az állatot. Ez különösen hasznos akkor,
amikor a kaméleonok a legmagasabb, legvékonyabb
ágakon ülnek, jóval kartávolságon kívül.
101
Ezután azonban le kell választani őt botjukról és
kalitkába dugni. Ez már egy kissé ijesztőbb feladat,
mert mihelyt fölemelik a csúszómászót, nyakának
hátsó részét fogva, a legvadabbul sziszegni kezd, ki-
tátja száját, és megmutatja fényes, sárga vonalzású
torkát, s úgy teleszivja magát levegővel, hogy teste
földagad, és észrevehetően megnagyobbodik. Ebben
a pillanatban félelmetes hatású, és nyugtatgatniok
kell magukat, arra gondolva, hogy: hiszen a kaméleon
teljesen ártalmatlan és — bár nem haboznék meg-
harapni önöket, ha erre lehetőség adódnék — csak a
legnagyobb példányoknak van annyi erejük, hogy áll-
kapcsukkal átharapják az ember bőrét.
Egyébként talán nem is állkapcsuk, hanem szemük
az idegesítő. Mind a két szemgolyójukat pikkelyes,
gyakran ragyogó- színű bőr takarja el, csaknem tel-
jesen, csupán középen van egy kicsi, kukucskáló nyí-
lás. Ennek folytán a teljes szem a mikroszkóp nagy
fényerejű tárgylencséjére emlékeztet A kaméleon
ezt a furcsa szervét nagyon sokféle szögben képes
forgatni, ezért bár esetleg úgy tartják kezükben,
hogy az állatot elfordítják maguktól, ő ettől függet-
lenül nyakának hátsó oldala fölött meghökkentő me-
revséggel fogja önöket figyelni. Még különösebb,
hogy a szemek egymástól függetlenül mozognak,
vagyis mialatt az állat egyik szemével önt bámulja,
a másikat egyenesen előre szögezi, hogy mellső lá-
baival elkapja az ajtót, amelyen át be akarják dugni
ketrecébe. Nem lehet elképzelni, hogyan egyezteti
össze az állat agya a két, forgó szemben felfogott,
állandóan változó képet.
Körülbelül egynapi kutatás árán nagyobb gyakor-
latot szereztünk a bokrokban és a fákon ülő kamé-‘
10?
léonok megtalálásában, és hamarosan több mint egy
tucatot gyűjtöttünk össze — valóban olyan sokat,
hogy élelmezésük és elhelyezésük tekintélyes gondot
okozóit. Kemény és hosszú fejtörés után végül ki-
találtam a módszerét, hogyan tudnám mind a két
nehézséget egyszerűen és ügyesen kiküszöbölni.
A házikóban fölfedeztem egy régi, galvanizált vas
fürdőkádat. Kivonszoltam a kunyhóból és megtisz-
títottam. A közepében hosszú, száraz, tekervényes
faágat állitottam föl, és az aljánál körülraktam kö-
vekkel, hogy szilárdan megálljon függőleges helyzet-
ben. Az ágakra felkötöztem néhány darab nyers húst,
a kádat megtöltöttem vízzel.
Geoff a tóban mosott, mialatt mindezt elvégeztem,
és mire visszatért, művem elkészült. Ügy állott a ház
előtt, mint egy japán virág-költemény szertelen da-
rabja. Érthető, hogy Geoff kissé meglepődött, ezért
elmagyaráztam mindennek csalafinta leleményessé-
gét.
— Két tényezőt kell szem előtt tartanunk — mon-
dottam kioktató hangon. — Először azt, hogy a ka-
méleon legyeket eszik, és másodszor azt, hogy nem
tud úszni. Tegyük őket erre az ágra, és itt fognak
maradni, mert a menekülés egyetlen útja a vízen át
vezet. így tehát olyan kalitkára tettünk szert, amely
nemcsak tágas és biztonságos, hanem szép darab is.
Továbbá, szökésre már csak azért sem fognak gon-
dolni, mivel ez itt valóságos kaméleon-paradicsom.
A nyers hús idecsalja a legyek seregeit, ami állandó
élelmezési forrást biztosít nekik, ugyanakkor ben-
nünket megszabadít attól, hogy fáradságos munkával
minden reggel több száz szöcskét fogdossunk össze.
Geoff biztosított kellő bámulatáról. Együttes erő-
103
vei kihordtuk a kaméleonokat a számos és sokféle
kalitkából, s föltettük az ágra. Ott lógtak, dühösen
méregették egymást, mi pedig büszkén ültünk ott és
lestük, miként tanulmányozzák új otthonuk kényel-
mességeit.
Egy-két kaméleon lesétált az ágon, szemügyre vette
a vizet, majd visszavonult. Eddig minden úgy tör-
tént, ahogyan megjósoltam. De ezután a kaméleonok
összegyülekeztek az ág tetején és sorban felvonultak
egy vastag, vízszintes gallyra, amely több mint fél
méterre nyúlt ki a kád széle fölött. Az ág végéről
egyik a másik után levetette magát, mint a műugrók
egy uszoda népes ugrótomyából. Elámultam. Soha
nem vettem észre, hogy a kaméleon bármi jelét is
adta volna ugró tehetségének. Lágy puffanással el-
terültek a földön, és mintha a hiúságukat érte volna
sérelem, igyekeztek odébbállni: vékony lábukat ma-
gasra emelgették, torzószerű testüket nagy igyekezet-
tel rángatták, hogy szokatlanul nagy sebességet érje-
nek el.
Egyenként fölszedtük és visszatettük őket az ágra,
de mái’ teljesen világos volt, hogy mutatós szerkeze-
tem kalitka minőségében tökéletesen megbukott. Az
élelemmel való ellátás tekintetében sem volt ered-
ményesebb. Sohasem gondoltam annak a tanul-
mányozására, mi teszi a húst vonzóvá a legyeknek,
mindig csak azt láttam, hogy a szabadban hagyott
minden darabka húst néhány másodperc alatt ellep-
nek a legyek. De az ágról lelógó, dús nedvű dara-
bokra egyetlen rovar sem szállt le.
— A nap megsüti és kiszárítja a húst — vélte
Geoff. — Árnyékba kellett volna tenni.
104
Nagy fáradsággal más helyre, egy fa alá cipeltük
a kádat és az ágat. De légy nem jött rá.
— Túl szeles itt — figyelmeztetett Georges. —
Csak szélcsendben jönnek, máskor soha.
Mindenestül áthurcolkodtunk a kunyhó mögé, ahol
árnyék is volt, és a legkisebb szellőtől is védve vol-
tunk. Itt sem volt jobb eredmény. Végül bekentem
mézzel a húst. Miután ez is ugyanúgy csődöt mon-
dott, föladtam a küzdelmet. Visszaraktuk a kamé-
leonokat ketreceikbe, és újra elindultunk a tóparti
füves rétre, hogy fáradságos munkával szöcskét és
tücsköt fogjunk nekik.
Kellő mennyiségű rovar összegyűjtése nagyon sok
időt vett igénybe, de igazán megérte a fáradságot,
mert a kaméleon táplálkozása érdekes látvány. Ha
körülbelül harminc centiméternyire letesznek elébe
egy tücsköt, a hüllő csak forgatja szemét, és nem
árulja el, hogy észrevette-e. De mihelyt a rovar meg-
mozdítja egyik lábát, vagy csápjával csapkod, a ka-
méleon azonnal éberré válik. Lassan megindul a tü-
csök felé, előre és hátra dülöngélve. Ezek a mozdula
tok segítik talán a távolság pontos bemérésében, mert
ez nagyon fontos. Ha ugyanis a kaméleon meggyőző-
dött arról, hogy a zsákmány elérhető közelségben
van — és ez lehet nem kevesebb, mint harminc centi-
méter is — előrehajol, lassan kitátja száját, majd
nyelvének hosszú szára nyílsebesen kilökődik, vé-
gének ragadós tapintója rácsap a rovarra, és a vissza-
húzódó nyelv magával viszi a tücsköt. Ezután a ka-
méleon félelmetes nyugalommal csattogtatja állkap-
csait, mígcsak egy hatalmas nyeléssel le nem küldi
a tüskés, kapálódzó falatot.
A kaméleon nyelve figyelemre méltó készülék. Cső
105
alakú, és rendes körülmények között vastag tekercs-
be csavarodik a torok hátsó részében. Ha azonban
tulajdonosa elhatározza, hogy használatba veszi, ak-
kor hirtelen összehúzza a csövet körülfogó izom-
gyűrűket, úgyhogy a másodperc töredéke alatt a rö-
vid, tömzsi valamit hosszú, vékony nyéllé változ-
tatja. Rendkívüli pontossággal tudja kinyújtani, oly-
kor láttuk, hogy a kaméleon elhibázta a szöcskét, mi-
vel a rovar a döntő pillanatban elmozdult, de soha-
sem észleltem, hogy azért nem találta volna el a zsák-
mányt, mert rövidre fogta a nyelvét vagy pontatlanul
célzott vele.
Ameddig a rovar bizonyos távolságban van, a nyelv
rendkívül hatásos fegyver, de közelebbi cél esetén
erősen korlátozott hatású. Egyszer egyik legnagyobb
kaméleonunk felső ajkán megakadt a szöcske egy
kis darabkája. Ez rendkívül zavarta, és hosszú nyel-
vével csaknem öt percig mesterkedett azon, hogy be-
csavarja és megszerezze vele magának a részecskét
Végül lemondott annak reményéről, hogy visszasze-
rezze a falatot, egy ágon ledörzsölte magáról és ott-
hagyta.
Minden reggel megetettük kaméleon-seregletünket,
s az erdész, felesége vagy arra járó más emberek
gyakran rémülten figyeltek bennünket. Elborzadtak
esztelenségünk miatt. Ezek az állatok nemcsak mér-
gesek — mondták —, hanem végtelenül gonoszak is
őrültség őket megérinteni! Sehogyan sem sikerült
más meggyőződésre bírni őket.
Visszatérőben Ankarafantsikából, hasznát vettük
ennek a hiedelemnek. Több éjszakát töltöttünk Ma-
dagaszkár középső részének egyik kis városában, és
egy reggel a szállodából kilépve, ijedten állapítottuk
106
meg, hogy tolvajok fölfeszítették az autót. Betörték
az egyik ablakot és így nyitották ki az ajtót. Szeren-
csére nem törődtek az értékes és pótolhatatlan föl-
vevőgépekkel és magnókkal, hanem csak ennivalón-
kat lopták el, továbbá végtelenül szánalmas állapot-
ban levő szarvasbőr cipőmet, amelyhez azonban na
gyón ragaszkodtam. Az ablakot nem sikerült megfe-
lelően meg javíttatni, úgyhogy ettől kezdve lehetet-
len volt a kocsit megbízhatóan lezárni.
Egyszerű megoldást találtunk. Minden este kivet-
tük ketrecéből legnagyobb, legélénkebb színű ka-
méleonunkat és ráültettük egyik kameránk dobo-
zára, annak a poggyászhalomnak a közepén, amely a
kocsi hátsó részét töltötte be. Otthagytuk a szemét
félelmetesen, vadul forgató állatot. Soha többé senki
nem bántotta kocsinkat.
A kunyhónkat közvetlenül körülfogó fák nem vol-
tak őshonos madagaszkáriak, hanem az Erdőügyi Hi-
vatal által behozott külföldi egyedek. Legtöbb volt
közöttük a csíkos törzsű eukaliptusz, amelyet szerte
az egész szigeten láttunk, de akadtak indiai kapok-
fák is, amelyek ágairól felpattant, fehér rostjaikat
mutogató hüvelyek lógtak le.
A legmagasabb volt valamennyi közül egy másik
ázsiai fa, amely hámozott narancs nagyságú és alakú
gyümölcsöket termett. Ezek a fák egészen ijesztő mó-
don szórták szét magvaikat. Mihelyt megérett a gyü-
mölcs a napon, fa keménységűvé vált, ahogyan
száradt és zsugorodott, és végül a belső feszültség
107
következtében pisztolylövésre emlékeztető durranás-
sal szétrobbant, s nagy körben, messzire szétvetette
darabjait.
Ennek a növényzetnek az idegen jellege azzal a kö-
vetkezménnyel járt, hogy nem szolgáltatta azokat a
különleges leveleket és egyéb ennivalókat, amelyekre
a madagaszkári állatoknak szükségük van. és ennek
folytán az állatvilág itt kétségkívül nem annyira gaz-
dag és változatos, mint az őshonos erdőkben.
De azért az erdő egyáltalában nem volt élettelen.
Kaméleonjaink közül sokat itt fogtunk, és csaknem
minden fatörzsön vadászott egy-egy gyík azok közül,
amelyek gyűjtésére az Intézet fölkérte Georges-ot.
Szürke, mintegy tizenöt centiméter hosszú állatok
voltak, fekete gallérral és tömzsi, tüskés farokkal
Megfogásuk sokkal nehezebb volt, mint a kamé-
leonoké, mert rendkívül gyorsan mozogtak, és teljes
lehetetlenség volt kézzel megragadni őket, akármi-
lyen óvatosan közeledett hozzájuk vagy akármilyen
gyorsan csapott le rájuk az ember.
Georges módszere azonban egyszerű és eredmé-
nyes volt. Nem használt más szerszámot, csak egy
vékony, hajlékony vesszőt, amelynek végére vastag
fű rostjaiból készített kis hurkot kötött. Ezzel föl-
fegyverkezve óvatosan közeledett a fához. A gyík
esetleg zajosan futkosott a fa tövét borító levéltö-
megben, de mihelyt észrevette Georges-ot, fölszaladt
a fatörzsre, olyan helyre, ahol nyilvánvalóan bizton-
ságban érezte magát, és ahol kétségkívül elérhetetlen
\ olt. Mihelyt letelepedett ott, fejét a levegőbe me-
resztve, Georges fölemelte pálcáját és a hurkot ügye-
sen a gyík fejének közelébe tolta. Ez nem ment
108
könnyen, mert a legkisebb szellő is elmozdította
helyéről a rostkötelet.
Különös, de a gyík egyáltalában nem félt a hurok-
tól, és noha gyakran az orrát súrolta, nem törődött
vele. Végül Georges-nak sikerült a hurkot a gyík
nyaka köré helyeznie, és ekkor visszafelé rántotta a
botot, így feszesre húzta a hurkot, és a megrémült
gyíkot leválasztotta talapzatáról. Izgalmas sport volt
ez!
Sok madár is volt az ültetett ligetekben: galambok;
fekete papagájok; ökörszem nagyságú ezüstszemek;
hosszú farkú és bámulatosan fényes kék-zöld tollú,
szép méhfaló gyúrgyalagok; a földön libasorban me-
netelő apró kis turnix-fürjek, amelyek oly szaporán
emelgették kurta lábacskáikat, hogy csak elmosódot-
tan látszottak; madagaszkári kakukkok, amelyeket
ritkán láttunk, de félreismerhetetlen ku-ku-ku han-
gúkat állandóan hallottuk; feketerigó nagyságú és
színű, a paradicsommadárral rokon drongók, csőrük
tövében sörtés tollak merev bóbitájával; ezek nem-
csak saját, jellegzetes dallamaikat fütyülik tehetsége-
sen, hanem más madarak hangját is ügyesen utánoz-
zák.
Georges valamennyit ismerte és megnevezte ne-
künk, a tudományos elnevezések nemzetközi nyelvén.
Különös volt, hogy kölcsönösen érthető, közös sza-
vunk volt olyan rejtélyes teremtményre, mint a pit-
ta-fajta talajmenti bukfencvető galamb, ellenben ha
olyan mindennapi tárgyról volt szó, mint a csavar-
húzó, akkor percekig kellett böngésznem zsebszótá-
ramban.
Különleges madárbarátságot kötöttünk egy búbos-
banka-párral, amely a kunyhónkkal szemközt álló
109
fa üregében nevelte családját. Egy, csakis Madagasz-
káron élő alosztályhoz tartoztak, de ugyanolyan szé-
pek voltak, mint európai rokonaik: mellük mandarin-
sárga, szárnyaikon merész fekete-fehér csíkozás, fe-
jükön narancs és fekete tollak csodálatos felhőjéből
álló bóbita.
Kötelességtudóan munkálkodtak, hogy élelmet sze-
rezzenek fészekbeli fiókáiknak, és sarló alakú cső-
rükkel — rovarokat keresve — végigkopogtatták a
fák kérgét. Körülbelül tíz percenként tértek vissza
a fészekhez, tele csőrrel, óvatosan közeledtek, és
gallyról gallyra szökkentek; bóbitájuk meglobbant,
valahányszor leszálltak, és erősen szemmel tartottak
bennünket. Csak a déli, nyomasztó hőségben szüne-
telt munkájuk, amikor, ha lehetett, mi is pihentünk.
Az erdő szélén vezetett a majungai út, kisebb ta-
vak és elárasztott rizsföldek mentén, s itt is sok
volt a madár: kócsag, fehér fejű kacsa, böjti réce, pi-
ros csőrü kacsa, Íbisz, gázlók, amerikai kacsák és
többféle gém.
Lassan hajtottunk el mellettük, látcsövemen át sor-
ra fölismertük őket, és ekkor váratlanul egy kis fe-
ketegém-csapatot vettem észre, amely egészen szo-
katlan módon viselkedett. A gázlómadarak peckesen
lépegettek előre a térdig érő sáros vízben, aztán hir-
telen a fejük fölé rántották szárnyukat és leeresz-
kedtek a víz színére, úgyhogy nem látszott belőlük
más, csak egy fekete tolikupola. Néhány percig ma-
radtak ebben a helyzetben, majd ugyanolyan hirtelen
összecsukták szárnyukat, körülnéztek, mintha tájé-
kozódnának, hogy mi történt körülöttük, megint lép-
tek néhányat előre és megint leereszkedtek.
Nem volt kétség, hogy táplálkoznak, és szárnyukat
119
v'agy arra használták, hogy a hirtelen sötétséggel meg-
zavarják a kis halakat, vagy hogy beárnyékolják sze-
müket és kiküszöböljék a víz felszínének tükrözését,
s így jobban láthassák, hogy mi úszik odalenn.
— Mi lomba comónak nevezzük őket — közölte
Georges. — Ez annyit jelent: „aki zárt helyen eszik”.
Geoff és én izgatottan figyeltük a gémeket a ko-
csiból. Egyetértettünk abban, hogy meg kellene pró-
bálni filmre venni őket, de utunk során első ízben
eltért a véleményünk a tekintetben, hogy miképpen
lehetne ezt a legjobban végrehajtani. Én azt akar-
tam, hogy Geoff vegye használatba leghosszabb tele-
objektívünket — azt, amelyet Georges „páncélököl”-
nek nevezett el —, és az útról csinálja meg a fölvé-
telt. Azzal érveltem: a madarak láthatóan megszok-
ták azt, hogy itt kocsik és emberek mozognak, ezzel
szemben bizonyára megijednének és abbahagynák a
halászatot, ha közelebb megyünk hozzájuk.
Geoff azt vitatta, ugyanilyen hevességgel, hogy
a víz színéről fölemelkedő meleg rezgése olyan erős,
hogy elrontana minden teleobjektíves képet, és csak
egyetlen módon szerezhetünk technikai szempont-
ból valamennyire értékes fölvételt róluk, ha leme-
gyünk az útról, becserkésszük őket, és igyekszünk
a közelükbe jutni.
— Kockáztassuk meg a csillámlást, és filmezzük
le őket most innen — mondtam —, azután csináljuk
meg a közelebbi fölvételt.
De Geoff hajthatatlan volt.
. — Jó, ha itt ülünk és még tovább vitázunk, majd
akkor az egész csapat belefárad a halászásba és el-
repül —- mondtam dühösen. — Legyen úgy, ahogyan
akarja!
1H
Geoff csöndesen kiszállt a kocsiból, és karján tart-
va a gépet, lemászott azon a lejtőn, amely az utat
elválasztotta a rizsföldtől. Ingerülten figyeltem őt.
Amikor már félig leért, valamennyi gém észrevette
és mereven rábámult. Geoff, ésszerűen, megállt. Né-
hány lépést tett előre. A madarak ott maradtak, ahol
voltak. Még öt lépés, és Geoff a távoli látókép hatá-
rán belül kerül. Egyet lépett előre. Egyetlen lendület-
tel az egész csapat a levegőbe emelkedett, elröpült,
majd leszállt a mintegy húsz méterrel messzebb eső
rizsföld közepén.
A békesség érdekében hajlandó voltam lenyelni
„ugye, megmondtam” megjegyzésemet, de nem is
kellett azonnal így tennem, mert Geoff nem adta meg
magát olyan könnyen. Leereszkedett a töltés lábához,
és hármat lépett előre a rizsföldön. Én néztem, ő pe-
dig lassan süllyedni kezdett. Azt hittem, hátra fog
lépni, de miközben föl akarta emelni jobb lábát, a
bal még mélyebbre merült. Beragadt. Kiugrottam a
kocsiból és lerohantam a töltésen. Mire odaértem
hozzá, már csípőig süllyedt, és feje fölött tartotta
drága fényképezőgépét, mintha attól tartana, hogy
minden pillanatban teljesen alámerülhet.
Nem nézett rám, amikor odaérkeztem, hanem me-
reven maga elé szegezte tekintetét.
— Nagyon lekötelezne — mondta összeszorított
foggal és rendkívül szertartásosan —, ha szívesked-
nék átvenni a gépemet.
Nem mertem nevetni, némán megtettem, amit kért.
Segítő kezemet visszautasítva, Geoff előreesett, mi-
közben azon erőlködött, hogy elérje a töltést. Mire
szilárd talajra érkezett, tetőtől talpig elborította a kék,
nyúlós, bűzös sár.
112
Egyikünk sem nagyon szólt, mialatt nyomorultul
ült mellettem a kocsiban, egy darab újságpapíron, s
visszahajtottam a táborba. Jó óráig tartott, amíg mind
a ketten nevetni tudtunk az eseten. De a feketegé-
meket soha többé nem láttuk az úthoz olyan közel
halászni, mint azon a reggelen.
A tulajdonképpeni erdőkben, az ültetett eukaliptu-
szok és kapokfák szabályos sorain túl kezdődő vad,
dús, sűrű kuszaságban volt az, aminek a keresésére
jöttünk, a barna maki, az az állat, amely bennünket
Ankarafantsikába csábított. Állítólag nagyon sok van
belőle, mégis először a maki-nemzetség egy másik,
ritkább tagjával találkoztunk.
Váratlanul akadtam össze vele, és alig pár méterre
voltunk egymástól, amikor végre észrevettem jelen-
létét. Sifaka volt, és egy fa alacsony hajlatában ült.
Bozontos farka úgy lógott le, mint a harangkötél,
mellső lába az ölében, hátsó lábát meg kényelmesen
elnyújtotta egy emelkedő ágon, úgyhogy nagy, ki-
nyújtott lábfeje mellével volt egy magasságban. Só-
bálványként álltam. A sifaka álmosan hátranézett
rám, nehéz, lassú pislantással lehunyta aranyszínű
szemét.
Nem ugyanaz a fajta volt, amelyet a déli puszta
didierea erdeiben lefilmeztűnk, színezése lényegesen
különbözött amazétól. Élénk, narancsvörös csík húzó-
dott mellén keresztbe és két karjának felső hosszán,
s ugyanilyen színű foltok ékesítették combját. Fején
azonban nem sárgásbarna sapka volt, hanem finom
8 Madagaszkár
ti?
krémsárga, ugyanolyan színű, mint testének többi
része. Ellenszenves tudományos neve szerint Coque-
rel-sifaka volt.
Körülbelül egy percig nézett rám, majd lustán,
guggoló helyzetbe húzta fel lábát. Azután hirtelen —
bár semmi jelét sem mutatta, hogy állandó jelenlé-
tem miatt jobban félne, vagy akármi más indítaná
távozásra — nagyszerű ugrással a magasba szökkent.
Kikötött egy több méterre álló fán, azonnal tovább-
ugrott és eltűnt.
Később beszédes magyarázatát leltük annak, hogy
miért ritkább a barna maki, mint vártuk. Több fát
kivágtak, és az így keletkezett tisztás közepén vas-
tag oszlopot vertek be a földbe. Ebből három rúd állt
ki, miként egy óriási, vízszintes kerék küllői, és tá-
volabbi végük a tisztás szélén álló fákra volt tá-
masztva. Három vékony, rugalmas facsemetét kö-
töttek a középen álló oszlophoz, és úgy húzták le őket,
hogy a végükről lecsüngő hurok szélesen és hívoga-
tóan nyúlt el a három vízszintes rúd fölött, ahol egy-
szerű kioldó szerkezet rögzítette őket.
Könnyű volt kitalálni, hogyan működik a fortélyos
alkotmány. A barna makik főként fákon tartózkod-
nak és nem szívesen mennek le a földre. Ha az erdő-
ben vándorolva arra kényszerülnek, hogy átkeljenek
a tisztáson, föltétlenül azt a megoldást választják,
hogy végigszaladnak a vízszintes rudakon. Amikor
fejüket keresztüldugják a hurkon, mellső lábuk kiold-
ja a rögzítőt, mire a meghajlított facsemete vissza-
ugrik és a levegőbe rántja a makit. Ott tartja függve,
mígnem jön a vadász és levágja, hogy aztán megölje
és megegye.
Minden maki a törvény védelme alatt áll. A csapda
114
tehát törvényellenes volt, és szívesen segítettünk
Georges-nak a lerombolásában. Fölfedezése minden-
esetre elárult nekünk valamit. Az orvvadász, akárki
volt is, kétségkívül tanulmányozta a makik szokásait,
és ott állította föl csapdáját, ahol tudomása szerint az
állatok járni szoktak. Közvetlen közelségében volt te-
hát a legalkalmasabb hely arra, hogy meglessük őket.
Fölállítottuk a fölvevőt, letelepedtünk és várakoz-
tunk.
Nem kellett nagyon hosszú ideig türelemmel vár-
nunk. Egy órán belül ciripelő hangokat hallottam,
és amikor a gallyak csipkézetén keresztül fölnéztem,
láttam, hogy egy kicsiny barna, fekete pofájú és bo-
rostyán hátsójú állat néz le ránk s méltatlankodva
csóválja farkát. Olyan méretű és alakú volt, mint egy
nagy görény, de annál sokkal vaskosabb. Hamarosan
egy tucatnyi volt belőlük fönn az ágakon. Gyana-
kodva figyeltek bennünket.
Nem mozdultunk, csak Geoff cserélt lencsét, hogy
közelebbi fölvételeket kapjon. Körülbelül tíz perc
múltán, mintha megszűnt volna irántunk való érdek-
lődésük, csoportosan elvonultak, miközben mókus
ügyességével szaladtak végig az ágakon. Ugrásban
azonban sokkal kevésbé voltak ügyesek, láthatóan
nekigyürköztek a feladatnak, és mind a négy lábbal,
nehézkesen landoltak.
Több nőstény volt közöttük, amelyek kis játékbaba
nagyságú, hátukon lovagoló kicsinyeket cipeltek. Tá-
vozás közben egy kölyök — talán egyéves lehetett —,
amely eddig önállóan ugrándozott, fel akart kapasz-
kodni az egyik felnőtt hátára. Föltehető, hogy a ki-
fejlett példány nőstény volt, ámde dühösen tiltako-
zott a jogtalan „autóstop” ellen, és hátrafordulva le-
tt*
115
kent egy pofont az ifjúnak. A két maki néhány pilla-
natig acsarkodóit, miközben a csapat több tagja el-
futott mellettük. A nőstény, mintha attól félt volna,
hogy lemarad, elfordult. A kölyök villámsebesen át-
karolta mellét, és miközben eltűntek fejünk fölött a
levélzetben, úgy látszott, hogy szilárdan ül a nyereg-
ben.
A csapat azonban nem ment messzire, mert hallhat-
tuk, hogy a közelben zajosan recsegnek az ágak. Geoff
lecsavarta a felvevőgépet az állványról és követte
őket. Legjobbnak látszott, ha magára hagyjuk, mert
kettesben csak fölösleges zavart keltettünk volna.
Körülbelül tíz perc múlva tért vissza Geoff, és első
pillanatban azt hittem, hogy hirtelen rendkívül erős
lázroham támadta meg. Arca fehérre vált, és egész
teste leküzdhetetlenül reszketett. Fogalma sem volt
róla, mi baja, de Georges azonnal tudta. Anélkül, hogy
észrevette volna, Geoff nekiment egy bokornak,
amelyet mérges, maró bolyhok borítottak. Georges
elsietett vele a patakhoz és segített neki megmosa-
kodni. Teljes óráig tartott, amíg egészen rendbejött.
Mielőtt ezen a napon eltávoztunk, mind a hárman
visszamentünk és megkerestük ezt a mérges gánya-
fát. Georges mutatta meg nekünk, hogy véssük emlé-
kezetünkbe látszólag ártalmatlan külsejét, és a jövő-
ben kerüljük ki fajtársait.
Ha egyszer megleltük a barna makik tartózkodási
helyét, akkor a filmezésük nem volt nehéz, mert kí-
váncsi állatok voltak, és ha csak nem tettük próbára
türelmüket azzal, hogy oktalanul közel mentünk,
tűrték, hogy órákon át figyeljük őket. Négylábú test-
tartásuk és hosszú, hajlékony alkatuk szerint az em-
ber a menyét vagy a manguszta, esetleg a cibet-
116
macska rokonainak tartotta volna őket. Csak ember-
szabású kezük és lábuk figyelmeztetett arra, hogy a
majmok nagyon közeli rokonai.
Ahogyan hancúróztak a fákon, kihívóan rácirpeltek
egymásra, s izgalmukban ide-oda lengették farkukat,
úgy látszott, hogy nem félnek senkitől. Csapataik úgy
vonultak végig az erdőn, mintha pimaszkodó, hety-
kélkedő banda indult volna dúlásra a fák szelídebb
és tartózkodóbb lakói között. Valójában azonban csak-
nem kizárólag növényi táplálékot fogyasztottak. Igaz,
egyszer láttam egyet, amely ágon függő vadméh-
fészekbe dugta be mélyen fejét, elszántan turkált
benne, majd leült, hogy lenyalja a ragadós ujjait, fő
táplálékuk azonban levél, virág, fiatal gallyak zöld
kérge és mindenekfölött gyümölcs.
Mindennap megjelentek az erdő közepén az egyik
legnagyobb fán, hogy teletömjék magukat a róla csün-
gő dús nedvű, sárga mangóval. Végül ennél a fánál
lestük őket rendszeresen, és itt készültek róluk leg-
vonzóbb és legelevenebb képeink, ahogyan lakomáz-
tak, civakodtak és kergetőztek az ágakon. Öröm volt
nézni őket, és igazán nagyon elszomorodtam, amikor
megszámoltuk a filmtekercseket és megállapítottuk:
annyi felvételünk van már, hogy több mint egy óra
hosszat tart leforgatásuk, itt az ideje tehát, hogy más
dolgokra fordítsuk figyelmünkét
FLAMINGÖVADÁSZAT
Kalandos vargabetű a Kinkony-tóhoz
Siralmas eredmény: flamingók helyett alváztörés
Képzeletem vissza-visszakalandozott az Ihotry-tavon
látott flamingókra. Valóban átköltöznek a Mopam-
bique-csatornán, hogy Kelet-Afrika sós tavainál
költsék ki tojásaikat, vagy van hely a szigeten, ahol
abban a ritka izgalomban lehetne részünk, hogy meg-
láthatjuk, mint állonganak nagy, rózsaszínű csapataik
kúpos agyagfészkeik között? Georges és én erről be-
szélgettünk sok este, és ő fejtette ki, hogy mivel most
van minden más vízimadár költési ideje, ha a fla-
mingók Madagaszkáron költenek, akkor nagyon va-
lószínű, hogy éppen most teszik.
A térkép fölött összedugtuk fejünket, hogy vajon
melyik tavon lehetnek. Meggyőződtünk arról, hogy a
nagyobb déli tavakon nem fészkelnek, de itt észak-
nyugaton is akadt számos tó, amelyen nyilvánvalóan
megvoltak azok a föltételek, amelyeket a flamingók
kedvelnek: magányosság, sós víz, perzselő hőség.
Kikérdeztük az erdészt a legnagyobbikról, a Kinkony-
tóról, amely körülbelül nyolcvan kilométerre esett
Majungától, délnyugati irányban, ö maga sohasem
járt a tónál, de azt hallotta, hogy ott föltétlenül van-
nak flamingók, és hogy az évnek ebben a szakában
118
állandóan elborítják a tavat mindenféle vízi szárnya-
sok nagy tömegei.
Mennél többet beszéltünk a dologról, annál inkább
kívánkoztam a Kinkony-tóhoz, csak hogy lássam, mi
van ott. De Ankarafantsika állatai igen sok munkát
adtak, és nem sok reményt láttam arra, hogy időnk
maradna ehhez az úthoz.
Ekkor azután, pár nappal azelőtt, hogy útra kel-
lett kelnünk Tananarivébe, váratlan lehetőség tá-
madt. Valami alapvető baj mutatkozott kocsinkban.
Négykerék-hajtással nem akar menni, és Geoff meg-
állapította, hogy egy féltengely eltört. Ostobaság lett
volna ilyen állapotban levő autóval vállalkozni a
Tananarivébe vezető hosszú, rázós útra; lassú menet-
ben Majungába kell hajtanunk, hogy ott rendbe ho-
zassuk. Akkor hát ezek után miért ne szánnánk rá
egy napot a Kinkony-tó megtekintésére? Ha meg-
találjuk a fészkelő flamingókat, ott tölthetünk egy-két
napot filmezésükkel; ha nem, akkor még az éjjel
visszatérünk Majungába.
Sem Georges, sem Geoff nem lelkesedett az öt-
letért.
— Az út bizonyára nagyon rossz — magyarázta
Georges. — A térképen 6—10 a jele, ami azt mu-
tatja, hogy csak júniustól októberig járható. Most
november van.
— De ez úgy értendő, hogy az út csak a száraz
időszakban járható — érveltem. — Az esőzés még
nem kezdődött meg, most tehát még teljesen rend-
ben van.
— És ha bedöglünk? — makacskodott Georges. —
A kocsi megint elromlik, és hetekig ott fogunk vesz-
tegelni.
119
Ezt én nagyon nyúlszívű magatartásnak minősítet-
tem. De Geoff is kételkedett abban, hogy kocsink
megbirkózhat az úttal, ha az valóban olyan rossz,
mint amilyennek Georges jósolja.
— Soha többé nem lesz erre alkalmunk — mond-
tam kissé keserűen. — Ha most nem megyünk el,
akkor hazatérve, állandóan sajnálni fogjuk, hogy ami-
kor volt rá lehetőség, nem mentünk el a Kinkony-
tóhoz. Ki tudja, mire bukkannánk ott? Végre is száz-
tíz kilométert kell hajtanunk Majungáig, és ha egy-
szer ott vagyunk, onnan már csak további nyolcva-
nat a tóig és nyolcvanat vissza. A külön kirándulás
egynapi autózás.
Végre sikerült rávennem mindkettőjüket, hogy fo-
gadják el a tervet, és másnap elindultunk Majun-
gába, mielőtt még meggondolhatnák magukat.
A város a Betsiboka-folyó tágas, csatornázott tor-
kolatának keleti oldalán fekszik. A folyó itt önti vö-
rös vizét a tengerbe, és itt rakja le az ország belsejé-
ből hozott termőföldet azokra a bogárhátú homokpad-
zátonyokra, amelyek elzárják torkolatát. A város épü-
leteinek legnagyobb része modern vasbeton szerke-
zetű, de lenn a rakodópartokon, az arab negyedben
még csoportosan állnak magas, fehérre meszelt, kis-
ablakos és művészien faragott faajtójú házak.
Néhány arab vitorlás volt kikötve a hullámtörő
gátnál, ahol bálákban hevert az a rost, amelynek neve
Georges szerint az angol nyelv egyetlen malgas sza-
vát, a raffiát szolgáltatja. Találtunk egy garázst,
amelynek szerencsére volt a kocsinkhoz való tartalék
féltengelye. Azt ígérték, estére befejezik a javítást.
Szobát vettünk ki a tengerpartra néző szállóban, és
120
elindultunk érdeklődni a Kinkony-tóhoz vezető út
felől.
A legtöbb ember válaszul fogát szívta, kezét len-
gette, és azt mondta, hogy arra még nem járt soha
senki. Ez nem lepett meg és nem is ijesztett el, de
ezután azt a sokkal lesújtóbb közlést kaptam, hogy
a Betsibokán rendszeresen közlekedő komphajó ja-
vítás alatt áll, és pótlója túl kicsiny autónk befogadá-
sához. Ha el akarjuk érni a tavat, vissza kell men-
nünk a sziget belsejébe, hogy átkeljünk egy másik
kompon ott, ahol a folyó keskenyebb, s ez a kitérő
a csekély nyolcvan kilométerről csaknem háromszáz-
húszra hosszabbítja meg utunkat.
— Képtelenség egy nap alatt oda és vissza meg-
tenni — vélte Georges.
— Rendben van — mondtam. — Az éjszakát
Mitsinjo nevű helységben tölthetjük, amelynek a tér-
kép szerint vendégháza van, és hajnalban megyünk
ki a tóhoz. Ha nincs flamingó, egyenesen visszajö-
vünk, és az út így is csak két napunkat veszi igénybe.
Annyit bőven megér.
Nagyon korán indultunk Majungából. Egy óra hosz-
szat robogtunk visszafelé az Ankarafantsikába ve-
zető, kitűnő makadám-úton. Azután nyugat felé le-
tértünk róla, és néhány percen belül egy keskeny
csapáson dülöngéltünk, amelyet szekérnyomok ba-
rázdáltak, de semmiképpen sem autógumiknak szán-
tak. Rizsföldek között kanyargott, lezökkent kiszá-
radt folyómedrek meredek partjain és vékony, töré-
kenynek látszó gerendákból álló rozoga hidakon veze-
tett át.
A térkép készítőjének figyelmeztetése, hogy az út
esős időszakban járhatatlan, teljesen helytálló volt,
121
mert ha a patakok ágya megtelik, soha nem jutunk
tovább. Értékelésük ellen nem is volt más kifogá-
som, csak az, hogy ezt a csapást egyáltalában jelezték
a térképen. Nem sok országban méltatták volna erre,
legföljebb hevenyészett út pontozott vonalára.
Csak egy-két embert láttunk, és akik mellett elha-
ladtunk — némelyikük tehenet hajtott —, rendkívül
gyanakvón néztek ránk. Imitt-amott csoportos fekete
gémeket pillantottunk meg, amelyek — szárnyukat
fejük fölé emelve — halásztak a mocsárban, de vala-
mennyien meglehetősen messze voltak az úttól, és
mivel nagyon hosszú út várt ránk, nem mertünk meg-
állni, hogy becserkésszük őket.
De nem is nagyon volt időnk körülnézni, mert a
kocsi vezetőjének az úton kellett tartania szemét,
hogy kikerülje a legveszedelmesebb köveket és a leg-
mélyebb gödröket, a többiek pedig ugyanolyan feszül-
ten figyeltek, hogy készen álljunk az elkerülhetetlen
zökkenésekre, nehogy — ha váratlanul érnek — be-
verjük fejünket a tetőbe, vagy arccal nekiessünk a
szélvédőnek.
Délben megérkeztünk az itt csak száz méter széles
Betsiboka partjára. A komp természetesen a túlsó
parton horgonyzott, és sem kiáltozásunk, sem az
autókürt dudálása egyáltalában nem zavart senkit
azok közül, akik egymás mellett heverve aludtak
födélzetén. Georges elmondta, hogy ezek fegyencek,
akiket az ítélet azzal sújtott, hogy ezen az istenháta-
mögötti kompon kell szolgálniok. Mindazonáltal déli
pihenőhöz joguk van, és amíg ez tart, semmi áron
sem jönnek át értünk.
Miután végre fölébredtek és átvittek bennünket a
túlsó partra, az út — ha ugyan lehetséges — még
122
rosszabbá vált. A kocsi kerekei újra meg újra üresen
pörögtek a hordalékos homokban, s ágakat és köveket
kellett keresnünk, hogy a kerekek alá téve kiszaba-
duljunk. A csapás több ízben elágazott. Nem akadt
senki, aki megmondta volna, hogy melyik ágat kö-
vessük, de gyakran elég hamar rájöttünk, hogy rossz
irányt választottunk, mert sós mocsárba szaladtunk
bele, vagy szétesett hídhoz érkeztünk. Azokban az
esetekben, amikor nem ütköztünk leküzdhetetlen aka-
dályba, megkönnyebbült hangulatunkat elrontotta az
a gyanú, hogy a másik út lett volna a helyes, és
hogy az az elágazás, amelyet mi választottunk, nem
Mitsinjóba vezet, hanem valahová egészen máshová.
Sehol nem láttuk nyomát semmiféle kerekes jármű-
nek, amely azzal biztatott volna, hogy már más valaki
is használhatónak vélte ezt az utat. Olyan elhagya-
tott területre érkeztünk, amilyet még nem láttunk,
amióta Madagaszkáron jártunk.
Georges mind siralmasabb hangulatba esett, és ál-
landóan kesergett, hogy milyen ostobaság volt neki-
vágni énnek az útnak. Ha sötét felhő jelent meg az
égbolton, mindig ő vette észre elsőnek, és nem mu-
lasztotta el megjegyezni, hogy ha az lezúdul, hátra
kell hagynunk a kocsit és gyalog kell visszamennünk
Majungába. Az, hogy én határoztam el jövetelünket,
nem mentesített attól, hogy türelmemet ne veszít-
sem. Egy dolog azonban most már bizonyos volt. Kö-
zelebb voltunk Mitsinjóhoz, mint Majungához, így
tehát nem gondolhattunk visszafordulásra, ha erre
az éjszakára ágyba kívánkoztunk.
Öt órakor megláttunk egy fára szögezett deszkala-
pot, amelyen fakó betűkkel ez állt: „Mitsinjo — 3 km
— Ibac”.
123
Térképünk nem jelzett sem kompot, sem „bác”-ot
mégis végtelenül boldogok voltunk, mert bizonyságát
leltük annak, hogy a helyes úton vagyunk és pár kilo-
méterre célunktól, ezért egyáltalában nem ijedtünk
meg attól a váratlan szükségszerűségtől, hogy kompot
kell igénybe vennünk.
A kompot elég hamar megtaláltuk. Oldalán hevert,
magasan és szárazon, egy folyo partján, fenekén ha-
talmas lyukkal. Volt ott a közelben több zsúpfedelű
kunyhó, de lakatlan volt valamennyi, és nem talál-
tunk senkit, aki megmondta volna, hogyan lehet, ha
ugyan egyáltalában lehet, eljutni Mitsinjóba. Ettől
függetlenül, föltételezve, hogy mégiscsak azon az út-
vonalon jöttünk, amelyiken akartunk, kiszámítottam
á térképről, hogy folyás irányában körülbelül huszon-
öt kilométernyire hidat találhatunk. A csapás szem-
látomást abba az irányba vezetett, követtük tehát.
Valamennyiünket mélyen lesújtott, hogy akadályba
ütköztünk éppen akkor, amikor már azt hittük, hogy
egészen közel az étkezés és az ágy, s némán haj-
tottunk. De ekkor már elég sötét volt, hogy reflektort
gyújtsunk.
Egy óra múlva megtaláltuk a hidat. Meglepeté-
sünkre acélgerendás, kiváló szerkezetű hídnak bizo-
nyult. A rajta átvezetett keskeny vágányú vasúti
pályából és a folyó két partját elborító cukornád-
ültetvényből kitaláltuk, hogy a hidat a cukorvállalat
építtette saját használatára. Gyorsan átrobogtunk,
kiélveztük annak örömét, hogy ötven méter hosz-
szán sima terepen haladunk, mert első ízben talál-
tunk ilyenre, amióta ma kora reggel letértünk a fő-
útról. Nyolc órakor, csaknem tizennégy órai megsza-
kítatlan hajtás után végre megérkeztünk Mitsinjóba
124
A falu meglepően nagy volt, és közepén állott a
venclégház. Megnyugodva hajtottunk a tornác mellé,
és fáradtan bementünk a nagyterembe. Tőlünk jobb-
ra a fehér falat Madagaszkár nagy, szakszerűtlenül
rajzolt, de ragyogóan színezett térképe díszítette,
amelyen Mitsinjót olyan nagy betűk jelezték, hogy
megbocsátható lett volna, ha a fővárosnak hisszük.
Velünk szemben hosszú bárpult húzódott, megrakva
pálinkás palackok nagy gyűjteményével. A mögötte
levő falat ízlésesen elrendezett halászhálók füzérei
ékesítették, s ezek fogva tartottak több, kis, bíborra
festett szájú krokodilt, néhány kagylóhéjat és kiszá-
radt tengeri csillagot.
A bárpult mögött kicsi, gnómszerű ember ült, kü-
lönlegesen nagyméretű üveggel ellátott benzingőz-
lámpa fényében, fején teljesen indokolatlan trópusi
sisakkal. Mélyen barázdált arca, sovány karja ellenére
is alig látszott többnek harmincévesnél. Feléje indul-
tunk, ő pedig a pult fölé hajolt és kezét nyújtotta.
— Savvas Guintonis — mondta rekedt, magas han-
gon.
Viszonzásul megmondtuk nevünket. Miközben je-
gelt sört töltött ki, rájött, hogy ketten angolok va-
gyunk.
— Bravó, je parié en anglais — közölte velünk
francia nyelven, hogy beszél angolul. Belekotort a
bárpult alatt levő fiókba, kiemelt egy agyonlapozott
könyvecskét és sietve forgatta. Azután széles mosoly-
lyal mély lélegzetet vett és megszólalt angolul. —
Üdvözlet. Remélem, kellemes kirándulást tettek ma?
Szerencse, hogy Georges nem értett angolul, és
így nekem kellett válaszolnom: nagyon kedves tőle,
hogy ez iránt érdeklődik, de a mi mai napunk bizony
125
nem telt el olyan kellemesen, mint ahogyan szeret-
tük volna. Elmagyaráztam, hogy Majungából jöttünk
a Kinkony-tó megtekintésére.
— Látott itt flamingókat? — kérdeztem.
Savvas könyvecskéjébe mélyedt.
— Sajnálkozásom tárgyát képezi, de tartok tőle,
hogy nem. — Majd az ihlet fellobbanásával kiegészí-
tette. — Tartok tőle, önök zsákban macskát vásárol-
tak.
Mintha csakugyan ez esett volna meg velünk. De
ha már megjártuk ezt az utat, semmi esetre sem me-
hetek vissza Majungába anélkül, hogy megnézném
magamnak a tavat, és megállapodtunk Savvasszal,
hogy este kifizetjük számlánkat, így hajnal előtt el-
indulhatunk a tóra, s marad elég időnk, hogy vissza
Majungába megtegyük a hosszú utat.
Másnap reggel, sötétben, nehéz volt eldöntenünk,
hogy melyik út vezet ki Mitsinjóból a tóhoz. Fél óráig
hajtottunk az egyiken, amely véleményünk szerint a
legbiztatóbb volt Mikor végre az első fénynél de-
rengeni kezdett a táj, láttuk, hogy kiszáradt, hullá-
mos síkságon haladunk, amely nagy, kerek, redőzött
levelű pálmafák különös fajtájával volt behintve. Tó
nem mutatkozott. Úgy látszott, téves utat választot-
tunk. Georges panaszkodott, hogy nem érzi jól ma-
gát, ezért Geoff és én elindultunk, hogy gyalog kö-
rülnézzünk, s őt a kocsiban hagytuk. Fölmásztam a
környék legmagasabb fájára és távcsövemmel végig-
kutattam a tájat. Sehol sem láttam ezüst csillogást,
amely állóvíz jelenlétére mutatna.
Amikor a lehangoló hírrel visszatértünk a kocsi-
hoz, Georges a földön ült, arcán szomorú diadal ki-
fejezésével:
126
— Megmondtam én, hogy inkább ne jöjjünk. Meg-
nézzenek! — szólt és a kocsi alá mutatott.
Az alváz fő részét alkotó acél tartó közepén sza-
bálytalan repedés húzódott. Az előző napi utazással
meggyötört kocsink hátulja eltört. A helyzet nem-
csak kínos volt, hanem rendkívül súlyos is. Ha meg
kockáztatjuk és nekivágunk a mély patakágyaknak,
amelyeken jövet keresztül hajtottunk, akkor teljes
bizonyossággal szétesik a kocsi. Még az is nagyon
kétséges, hogy sikerül-e egy darabban visszavinni a
vendégfogadóhoz.
Csigalassúsággal hajtottunk visszafelé, a legna-
gyobb óvatossággal vezettük át az autót a legkisebb
zökkenők és kátyúk fölött is. Kétségbeesetten igye-
keztem valami tervet kiagyalni, hogyan érhetünk
vissza félmázsás fölszerelésünkkel együtt Majungába,
de képtelen voltam más realitást elképzelni, mint
azt, hogy egyikünk a rövidebb, nyolcvan kilométeres
útvonalon gyalog odamegy, átkel a személyszállító
kompon, és aztán igyekszik rábeszélni egy autómentő
teherautót, hogy jöjjön ki Mitsinjóba, és vagy javítsa
meg a kocsit a helyszínen, vagy vontassa be.
Savvas verandáján ült és whiskyt ivott.
— Ugyebár gyönyörű napunk van — állapította
meg udvariasan.
Az arcunkra vetett pillantás azonban máris meg-
győzte, hogy a mi szempontunkból nem gyönyörű a
nap. Megmutattam neki az eltört alvázat.
— Kutyafáját neki! Bosszúság! Minő kár! Enyém
istenem! — szólt, felsorakoztatva minden, rendelke-
zésre álló kifejezését, abban a reményben, hogy a
mennyiség pótolja a szavaiból hiányzó szenvedélyt.
Egész határozottan állította, hogy Majunga a leg-
127
közelebbi hely, ahol olyan nagyméretű hegesztő föl-
szerelést találhatunk, amely elvégezheti a javítást, és
ugyanilyen biztos az is, hogy a kocsit saját hajtó-
erejével nem tudjuk odavinni.
Szolgál azonban hasznosabb javaslattal. A cukor-
gyár, amelynek hídján az előző éjjel átjöttünk, rend-
szeres hajóforgalmat bonyolít le, hogy cukrát Majun-
gába szállítsa. Ha elkínlódunk a kocsival több mint
nyolckilométeres, elfogadható úton a cukorfinomító
mólójáig, akkor esetleg rábeszélhetjük az illetékese-
ket, hogy helyezzék el kocsinkat a cukroszsákok te-
tején. De — közölte Savvas — nincs értelme, hogy
azonnal odamenjünk ezt megtudakolni, mert ma va-
sárnap van, és azok a fontos személyiségek, akik en-
gedélyt adhatnak erre, bizonyosan elmentek pique-
nique-ezm.
— And the flamingoes? — kérdezte angolul.
Be kellett vallanunk, hogy még csak a tavat sem
találtuk meg.
— Nem baj — tért vissza a franciához. — Gyerünk
ki együtt, az én kocsimon.
Az ő kocsijáról kiderült, hogy ódon dzsip, amelyről
hiányzik a szélvédő, a sárhányó, a hátsó fal és min-
den más fölszerelés, amelynek nincs közvetlen sze-
repe a motor elsődleges feladatában. Savvas föltett
a kocsira két puskát, egy rekesz sört és egy kanna
benzint.
— En avant (előre!) — buzdított indulásra, a na-
gyobbik puskát lóbálva. — Ha akad egy flamingó
azon a tavon, én leszedem maguknak.
Nyaktörő sebességgel hajtott el épp az ellenkező
irányba, mint amerre mi egy órával előbb jártunk,
és tíz percen belül megérkeztünk a tóhoz, nagy ezüst-
123
sima vízfelülethez, amelyet magas part vett körül és
amelyen első pillanatra semmiféle madár sem mutat-
kozott. Egy óra hosszat jártuk körbe partjait. Talál-
tunk egy gémet, egy kis raj böjtirécét, amelyet Sav-
vas két eredménytelen lövéssel repülésbe kergetett,
négy jacana nevű gázlómadarat, egy csapat félig-vad
disznót, amelyek torkig a vízben állva lefetyelték
a takaróként úszó vízinövényeket és végül egy há-
rom tagú, rendkívül nyugtalan kanalasgém csapa-
tot, amely elrepült, amikor még csak kilencven mé-
terre voltunk tőlük. Flamingóból még csak egy toll
sem akadt. Madártani szempontból, szerencsétlen uta-
zásunk eredményeképpen, legföljebb annyit mond-
hattunk, hogy ha flamingók egyáltalában fészkelnek
Madagaszkáron, semmi alap sincs annak föltételezé-
sére, hogy ezt a Kinkony-tavon teszik.
Másnap Savvas hajtott előttünk csontvázszerű
dzsipjén, amikor a cukorgyárhoz vánszorogtunk. A
francia tisztviselők rokonszenvvel hallgattak meg
bennünket. Éppen másnap délután volt indulandó
hajójuk Majungába, és az föltétlenül el vihet bennün-
ket autónkkal együtt. Határtalanul megkönnyebbül-
tünk.
— Hurrá! — mondotta Savvas és diadalmámorá-
ban könyvecskéjének igény bevétele nélkül megta-
lálta a megfelelő kifejezéseket. — Milyen csinos al-
kalom!
Amikor végre elérkezett az idő, hogy elhajózzunk,
kötelet húztak át autónk első és hátsó tengelye
alatt, és egy daru a levegőbe emelte a kocsit. Amint
ellendült a partról, középen észrevehetően megha-
jolt, és egy pillanatig az volt az érzésem, hogy ketté
9 Madagaszkár
129
fog törni, ámde baj nélkül leereszkedett és büszkén
helyet foglalt a hajó orrfedélzetén.
Savvas a mólón állott és búcsút intett. Valamit
kiáltott még nekünk, de ezt az utolsó, erőteljes mon-
datát, sajnos, elnyomta a hajómotor dübörgése, mi-
közben a mangrove-fákkal szegélyezett folyón simán
haladtunk a tenger felé.
Sima és unalmas utunk volt, és már besötétedett,
mire Majunga fényei megjelentek a látóhatáron.
Végre horgonyt vetettünk. Túl késő volt már ahhoz,
hogy szállítmányunkat még az éjjel kirakják, és kis
vitorlással partra szálltunk.
Hirtelen görcsös remegés fogott el, és kivert a ve-
rejték. Mire szállodánkba érkeztünk, éreztem, hogy
magas lázam van.
Három napig tartott hatalmában, s ezalatt Geoff
és Georges szorgalmasan hordta nekem a gyógyszere-
ket, és aprólékos beszámolókat tartott a kocsin fo-
lyamatban levő javítási munkálatokról. Azon a na-
pon, amelyen ismét lábra állhattam, a Land Rover —
alvázának repedéseire szilárdan fölhegesztett két
nagy lemezzel — szintén menetkészen állt.
Korán indultunk vissza a Tananarivébe vezető
hosszú útra. Geoff vezetett. Miután elhagytuk Ma-
jungát, hozzám fordult:
— Higgye el — mondotta eltűnődve —, nem gon-
dolnám, hogy öreg koromban keserűen bánkódtam
volna majd amiatt, amiért nem láttam a Kinkony-
tavat. Sőt mi több — tette hozzá szelíden —, a dolog
úgy alakult, hogy azt se bánom, ha soha többé nem
látom.
A KUTYAFEJÜ EMBER
Élt-e a Cynocephalus?
A szerző véleménye
A farkatlan maki: az indri
Az indri „éneke”
A sárkányok, oroszlántestű szarvas szörnyállatok,
hidrák és egyszarvúak között, amelyeket a tizenha-
todik és tizenhetedik század természettudósai olyan
nagy képzelőerővel festenek és aprólékosan írnak le,
ott halad nagyokat lépdelve a Cynocephalus, a kutya-
fejű ember. Egyenes testtartással ábrázolják, bozon-
tos bundában, hatalmas emberszabású kézzel és láb-
bal, teste farkatlan és emberi arányú, de fogazata és
hosszú pofája a kutyáé.
Marco Polo azt állítja, hogy megjárta az Andaman-
szigeteket: „Kijelentem, hogy a szigeten élő minden
embernek feje a kutyáéhoz hasonló, amiképpen foga-
zata és szeme is. Szemtől szemben mind épp olyanok,
mint a nagy szelindekek.”
Aldrovandus, a nagy itáliai enciklopédista, aki a
tizenhatodik század elején írt, rendkívül ravasz ter-
mészetűnek jellemzi ezt a lényt. Némely szakértő sze-
rint — írja — a kutyafejű embernek az a szokása,
hogy megmártja magát vízben, azután meghempereg
a porban. Ez a művelet, melyet újra meg újra meg-
ismétel, végül olyan fegyverzetet biztosít neki, amely
szívós és bűvös egyaránt, mert ellenségeinek reá ha-
9*
131
jitott dárdái nemcsak hogy nem sebesítik meg, hanem
vissza is pattannak, és tévedhetetlenül eltalálják a
támadókat.
A régi természettudósok hihetetlen történetei nem
feltétlenül alaptalanok, és ahogy a világot jobban
megismerték, a letűnt századok mendemondáiból
kotyvasztott szörnyek elvezettek forrásaikhoz, valódi
állatokhoz, amelyek létezését megerősítették első kéz-
ből származó jelentések, szemtanúk rajzai, továbbá
az európai ritkasággyűjteményeknek küldött bőrök
és csontok. Kiderült, hogy a lehetetlenül hosszú nya-
kú, hihetetlen lény, a camelopardalis („tevepárduc”)
alapja a zsiráf. Az a hosszú szarv, amely a föltétele-
zések szerint az egyszarvú létezését bizonyította, úgy
látszik, az agyaras cethaltól származott. Az angyal-
cápa, bár létezésének legendája a többinél hosszabb
ideig fennmaradt, végül összekapcsolódott a tengeri
tehénnel. Tisztázták a cynocephalust is: azonosítot-
ták a cerkóf máj ómmal.
Ezt én sohasem tartottam nagyon kielégítőnek. Ta-
gadhatatlan, hogy a cerkófmajom feje erősen kutya-
szerű, de kétségtelenül még a legembergyűlölőbb sze-
mély sem fogadná el a cerkófmajom zömök testét em-
berszabásúnak. Az állat jellegzetesen négylábú, faj-
tája szerint hosszú vagy rövid farkú, és nem sok ha-
sonlóságot mutat a cynocephalus régi rajzaival, ame-
lyek rendszerint álló helyzetben mutatják úgy, hogy
törzsével egyenlő hosszú a lába, és nincs farka.
Lehetséges, hogy a mondát talán nem ihlette más,
csak egy lidércnyomásos álom, mint ahogyan világo-
san ez az eset a küklopszokkal vagy a fejetlen emberi
szörnyeteggel, amely a melle közepén hordta szemét
és száját. Senkinek sincs döntő bizonyítéka, hogy va-
132
lamely valóságos állat adta az ihletet a kutyafejű em-
ber messze földön elterjedt történetéhez, amely épp-
úgy megtalálható arab hajósok jelentéseiben, mint
az európai irodalomban. Ámde annyi bizonyos, hogy
Madagaszkár egyik makijára nagyon ráillenek a régi
rajzok. Ez az állat a legnagyobb az egész csoport-
ban, rokona a sifakának, és az egyetlen maki, amely-
nek nincs hosszú farka: az indri.
Mielőtt elindultunk Londonból, igyekeztem erről a
rendkívüli állatról megtudni annyit, amennyit csak
lehet. Anatómiájának világos képét nem volt nehéz
tisztázni. Álló helyzetben egy méter magas. Első pil-
lanatra úgy látszik, hogy nincs farka, de van, tulaj-
donképpen egy rövid csonkja, amelyet selymes, sűrű
szőre elrejt, és amely — az egyik jelentés szavai sze-
rint — „csak tapintással érzékelhető”. Rövid, csu-
pasz, fekete pofája van és nagy füle, s nagy keze
feje hatszor olyan hosszú, mint amilyen széles. Úgy
látszik, többféle színű fordul elő, mert egyes szerzők
feketének mondják, mások tarkán fehér-feketének, és
ismét mások leírása szerint tömött, gyapjas bundája
élénk színű: bársonyos fekete, farpofáin fehér foltok-
kal, amelyek háromszög alakban átnyúlnak a hátára,
törzsének oldalán sárgás, combján és felső karján fi-
nom szürkével színezett.
De szokásainak és életmódjának részleteit már
sokkal nehezebb tisztázni, és a szaktekintélyek szem-
látomást gyakran ellentmondanak egymásnak. Né-
melyek azt állítják, hogy az állat csak nappal jön
elő, mások szerint éjjeli állat, „akár a többi maki”.
Minthogy már rájöttünk arra, hogy sok maki látható
nappal, ezt a nézetet figyelmen kívül hagyhattuk.
133
Hírül adták, hogy hátsó lábainak segítségével bá-
mulatos ugrásokkal halad az erdőben fáról fára, de az
egyetlen látható múzeumi példányt úgy állították be
a táróban, hogy félkézzel lóg a fán, mintha ember-
szabású majom volna.
A legtöbb könyv kijelenti, hogy csaknem kizárólag
növényt eszik, de egynéhány kiegészíti ezt azzal,
hogy az ottani lakosság megszelídíti és madárvadá-
szatra használja, ami meglepő tevékenység attól az
állattól, amely a föltételezés szerint csak levélen és
virágszirmon él.
De mindeme leírások közül egy sem épült közvet-
len megfigyelésre, ami nem is nagyon meglepő, mert
ilyen állatot élő állapotban sohasem hoztak Angliába,
és fogoly indrikről csak egyetlen beszámoló van, arról
a tíz példányról, amelyet több mint húsz évvel ezelőtt
küldtek Párizsba, amelyek azonban egy hónapon belül
kivétel nélkül elpusztultak, föltehetően azért, mert
az állatkerti felügyelők nem pótolhatták megfelelően
az állatok nagyon különleges levél-étrendjét.
Szemtanúnak vadon élő indriről szóló részletes
beszámolójához csak akkor juthattam, amikor végül
egy 1782-ben írt híradáshoz folyamodtam, amelyet
a francia Sonnerat adott, az első európai, aki leírta az
indrit. ö azt mondja, hogy az indrik csaknem teljesen
feketék, szemük fehér és szikrázó, és hogy hangjuk
a gyermek sírásához hasonló.
— Az „indri” szó — folytatja Sonnerat — a mal-
gas nyelvben annyit jelent: „erdei ember”; az állat
nagyon szelíd, a sziget déli részének lakosai fiatal
korában elfogják és megtanítják vadászni, úgy, aho-
gyan mi a kutyát idomítjuk.
Itt végre a vadászhistória eredetének nyomára buk-
134
kantam. Sonnerat egyébként közismerten hiszékeny
kutató. Amikor Üj-Guineában járt és fűszernövények
magvait gyűjtötte, nagy örömmel erősítette meg a
régi legendát, amely szerint a Paradicsom madarai
égi nektárt ettek. Ennek folytán az az állítása, hogy
az indrivel madárra vadásznak, enyhén szólva, nem
egészen hihető, mégis csaknem kétszáz éven át tu-
catnyi könyvben újból megismételték, bármiféle alá-
támasztás nélkül.
Még az állatnak adott neve is nyilvánvaló tévedés,
mert az „indri” szó igazában nem „erdei ember”-t je-
lent. Az állat valódi malgas neve: babakoto. Elkép-
zelhető, hogy Sonnerat vezetői rámutattak a fák te-
tején látható különös állatokra és azt mondták:
„indri”, mert ez a szó egyszerűen annyit jelent, hogj”
„odanézzen”. Sonnerat úgy értette, hogy ez az állat
helyi neve, így jegyezte föl, és a tudományos világ,
amely tiszteletben tartja az elsőség jogát, végérvé-
nyes használatba vette a nevet.
A tanulmányozott segédkönyvek ugyancsak so-
vány és sokszor ellentmondó adatokat tartalmaztak
az indri természetrajzáról, kárpótlásul rendkívül bő-
séges tájékoztatást nyújtottak az állattal kapcsolatos
helyi hiedelmekről. Sok van ilyen és sokféle. Az egyik
leírja azokat a veszedelmeket, amelyek az újszülött
kis indrire várnak. Amikor a nőstény érzi, hogy kö-
zeledik a szülés ideje, lemászik a földre és nyugal-
mas, védett zugot keres magának, férje pedig a kö-
zelben egy fán helyezkedik el. A megszületett köly-
köt a nőstény azonnal feldobja a hímhez, amely el-
kapja és visszahajítja. Ide-oda hajigálják az újszülöt-
tet. Ha túléli ezt a furcsa bánásmódot, akkor az anya-
135
állat a legnagyobb szeretettel gondozza, ha azonban
valamelyik szülő hibáz és földre ejti a kicsit, akkor
sorsára hagyják.
Egy másik történet óva int az indri vadászásától.
Ha dárdát hajítanak az állat felé, képes a levegőben
elkapni és visszadobni a vadászra, nagy erővel és
csalhatatlan biztonsággal: érdekes megfelelője ez a
kutyafejű emberről szóló Aldrovandus-féle histó-
riának.
De minden szaktekintély szemlátomást egyetért
abban, hogy a bennszülöttek többsége babonás tisz-
teletet érez az indri iránt, és népmeséket idéznek en-
nek magyarázatául. Az egyik történet bájos, mese-
szerű változata az általánosan elfogadott állattudo-
mányi nézetnek, amely az indrinek a magasabbrendű
emlősök kialakulásában való szerepéről szól. Egy férfi
és egy nő az erdőben barangoltak. Bizonyos idő múl-
tán a nő igen sok gyermeket szült. Miután ezek fel-
nőttek, némelyek — a szorgalmas természetűek —
kiirtották az erdőt és rizst ültettek. A többiek tovább-
ra is a vadon termő növények gyökerein és levelein
éltek. Az idő múlásával az előbbi csoport tagjai har-
colni kezdtek egymással. Ezek az ember ősei. A töb-
biek megrémültek, fölmenekültek a fáj tetejére, hogy
továbbra is békében élhessenek. Ezek voltak az első
indrik.
így tehát az emberiség rokon az indrikkel, közös
ősük van. Természetesen elképzelhetetlen, hogy va-
laki úgy vadásszék indrire, mint más állatra, ezért a
nép nem bántja őket. Az indrik — a legenda szerint
— tartják a rokonságot és gyakran segítenek az em-
bereknek. Egyszer kiáltozással figyelmeztettek egy
falut, hogy rablók közelednek. Más alkalommal egy
136
A Cynocephalus.
Ulyssis Aldrovandus História Novait s-abol (164
Permet közelében
akadtunk
a legsűrűbb bozótra,
amilyet csak eddig láttunk
parabola-reflek torral
A tandraka
(Zoological Society of London)
A rojtos gekkó egyik fajtájának különös szeme
a barackmagra emlékeztet
Az indri méltatlankodva nézett ránk élénk-sárga szemével
A rojtos gekkó
fejjel lefelé tapadt
a fához
1
A nőstény indri hátán szőrös manofűlii, fekete pofájú, fényes szemű kölvke
kapaszkodott
-
A nyakfodros maki
(Keystone Press Agency LTD)
A szerző két csíkos farkú makival
L
férfit, aki vadmézet gyűjteni fára mászott, megtá-
madtak a méhek és életveszélyesen megszurkálták.
A férfi félig megvakultán megcsúszott és leesett. De
miközben az ágak között lefelé zuhant, elkapta egy
nagy indri. Az állat csöndben lesegítette biztos helyre,
azután eltűnt az erdőben.
•
Madagaszkár felé utaztunkban megálltunk Kenyá-
ban, hogy tanácsot kérjünk egy nagyon elismert brit
természettudóstól, aki csaknem hét évet töltött a szi-
geten. Aprólékosan kifaggattam az indrikről, de nem
sok reménnyel biztatott, hogy alkalmunk lesz lefil-
mezni őket. A szigeten töltött egész ideje alatt csak
egyszer, röpke pillanatra látta az állatot, magasan
fönn a fán, levélzettől takartan.
Ez lesújtó közlés volt. Igaz, neki nem volt célja
az indri kutatása — az ő állattudományi érdeklődése
néhány különleges rágcsáló gyűjtésére irányult,
amelyeket mindaddig kihaltnak tekintettek, amíg
nem küldött belőlük példányokat Londonba. De még
így is, az a tény, hogy ilyen éles szemű és tapasztalt
megfigyelő is csak nehezen látta meg az állatot, vi-
lágossá tette, hogy munkánk nem lesz könnyű.
Geoff és én mindazonáltal eltökéltük magunkat,
hogy valamelyes időt rászánunk ennek az állatnak
a megkeresésére, amely most annyira megbűvölte
képzeletünket, mint egyetlen más maki sem.
Eddig nem volt alkalmunk látni, mert indri csak
Kelet-Madagaszkár erdeinek szűk területén él. Ezt
az erdőséget északon az Antongil-öböl, délen a Maso-
137
ra-folyó határolja, amely a keleti part közepén ömlik
a tengerbe.
Már ez a körülhatárolt előfordulás önmagában is
különös. Igaz, a középponti fennsík fátlan, csupasz
hegyei természetes határt szabnak az állat nyugat
felé való elter jedésének, de kevés ok mutatkozik an-
nak magyarázatára, hogy miért nem honos az indri
följebb, északon, vagy lejjebb, délen? A keleti erdő-
ségek csaknem változatlan jelleggel nyúlnak el, hosz-
szú csíkban, a parttal párhuzamosan, körülbelül más-
félszáz kilométeren mindkét irányban az indri te-
nyészterületén túl, és a sáv teljes hosszában megta-
lálható a sifaka s éjszakai rokona, az avahi (hosszú
farkú maki), amelyekkel az indri együtt él az erdő
középső szakaszában. Talán van valamilyen fa, amely
az indri életrendjéhez nagyon fontos gyümölcsöt
vagy levelet szolgáltat, és ez csak a középső részben
nő? Ha ez a helyzet, eddig senki sem jött rá, hogy
miféle fa az?
Az indri tenyészterületére könnyű eljutni, ország-
úton és a Tananarivét Tamatave nagy keleti kikötő-
vel összekötő vasúton egyaránt. A vasút, amely átvág
az erdő közepén, pályája nagy részén az országút
mellett halad. A vasút egy sínpáros, csak a pálya
hosszának közepére eső Perinet nevű kis falunál sza-
kad szét néhány száz méteren kettős vágánypárra,
hogy a fővárosból kelet felé tartó és a kikötőből nyu-
gat felé haladó vonatok kitérhessenek, mielőtt foly-
tatnák útjukat az egyetlen vágánypáron.
Az utasoknak frissítővel való ellátására a vasút-
társaság előrelátóan nagy szállodát építtetett. Mond-
ták nekünk, hogy jóformán senki sem száll meg ott
— miért is szállna meg a semmi kellős közepén? —
136
mi ellenben kapunk szobát, ha kívánjuk. Ez a legal-
kalmasabb hely, ahonnan megkezdhetjük az indri ke-
resését.
A tamatavéi országúton hagytuk el Tananarivét, és
megifjított terepjárónk jó gyorsan haladt az egész
sziget legjobb makadámútján. Az első órában a köz-
ponti fennsík kopár felföldjén robogtunk. A tavaszi
esők már elárasztották a rizsföldeket, amelyeket te-
raszosan képeztek ki a dombok minden hajlatában,
és a fiatal rizspalántákat kiültető emberek szorgal-
masan tocsogtak az iszapos vízben.
Az út hatvan kilométer után zegzugosan vitt le
azon a meredek szakadékon, amellyel a fennsík vé-
get ér, és száz méterrel alább ereszkedtünk, sűrű er-
dővel borított dombokra. Három órai hajtás után
végre megérkeztünk Perinetbe. Maga a falu a vasút-
vonal köré tömörülő viskók kicsiny fürtje. A kör-
nyező erdőségben megbújva fekszik egy bauxitbánya,
egv fatelep és az erdészeti alkalmazottak időnkint
igénybe vett gyakorlati iskolája, ezek azonban lát-
hatatlanok magából a faluból, amelyen a szálloda
uralkodik: két félelmetesen hatalmas tetőeresszel el-
látott, gőgös svájci nyárilakra emlékeztető téglaépület.
Mintegy száz utas ellátására látszik alkalmasnak,
amikor azonban mi megérkeztünk, nem vesztegeltek
vonatok odakinn, s a hatalmas étterem üres volt és
néma.
Lépéseink ijesztő visszhangot vertek a fényesített
fapadlón. Egyszer-kétszer tapintatosan köhécseltünk.
Néhány perc múltán a csarnok túlsó végében ajtó
nyílt, és meglepetésünkre egy rendkívül csinos nő
bukkant fel. Divatos, ám lenge selyem háziruhát
139
viselt, amelynek nem nagyon sikerült eltakarnia dús
idomait. Ajka erősen ki volt pirosítva, szemöldökei
feketélltek a festéktől, noha a délhez közeledő idő-
pont ellenére láthatóan nem volt még egészen ébren,
mert miközben felénk imbolygott divatosan magas
sarkain, álmosan pislogott és lázasan igyekezett rend-
behozni magasra fésült haját.
Jeanine azonban — mint később megtudtuk — nem
volt szabályszerű szállodatulajdonos. Néhány hónap-
pal ezelőtt még próbakisasszony volt Tananarivében,
továbbá egy nagyon divatos bár és fogadó tulajdo-
nosa. De a főváros elhagyására kényszerítették vala-
mi miatt, amit ő homályosan „un grand scanddle”-
nak (nagy botránynak) nevezett. Visszavonult a pe-
rinet-i magányba, mint a szálloda igazgatónője, de
gyűlölte helyét, és a legmélyebb kétségbeeséssel vi-
selte száműzetését. Ottlétünk minden estéjén, konya-
kozás közben, újabb és újabb bizalmas részleteket kö-
zölt ennek a „scandale”-nak mibenlétéről, és a rész-
leteket a kivágás-gyűjteményéből elővett fényképe-
ken mutatta be. Ügy látszik, végzetes következmé-
nyei lettek volna, ha nem távozik a fővárosból.
Mindezt azonban csak jóval utóbb tudtuk meg.
Jeanine egyelőre túl álmosnak látszott ahhoz, hogy
beszélgessen, és mindenféle bizonyítékot kívánt tő-
lünk, hogy nem tévedésből jöttünk Perinetbe, és
hogy nem akarjuk elcsípni sem a Tananarivébe, sem
a Tamatavébe induló déli vonatot, hanem saját sza-
bad akaratunkból óhajtunk körülbelül két hétre szo-
bákat bérelni szállodájában.
Miután végre sikerült meggyőznünk őt ebben a
tekintetben, és kicsomagoltuk holminkat, tovább
hajtottunk az úton, hogy meglátogassuk a jelenlegi
14Q
francia erdészeti megbízottat, akinek a gyakorlóis-
kola közelében van háza. Piros arcú, idősebb ember
volt, aki kurtára nyírt hajat viselt. Beszélgetésünk
nem volt éppen eredményes, főként mert ő elvesz-
tette fogsorait, és én így nehezen értettem meg, hogy
mit mond. Úgy rémlett, nem nagyon egészséges, és
ennek következtében képtelen arra, hogy ő maga
mutassa meg nekünk az erdőnek azt a részét, amely
az indrik legvalószínűbb tanyája. Ehelyett azt aján-
lotta, hívjuk segítségül Michelt, egyik malgas he-
lyettesét, akinek az a dolga, hogy a tilapia-halat sza-
porítsa és nevelje, a másfél kilométerre levő tavak
egész sorában.
Michel, aki jókedvű fiatalember volt és esernyő
formájú trópusi sisakot viselt, éppen egyik tavának
lecsapolását irányította, amikor rátaláltunk. A baba-
koto — közölte velünk — ezen a környéken nagyon
gyakori, és ő sokszor hallja énekelni őket a közeli
erdőben. Ha kívánjuk, azonnal indulhatunk és meg-
kereshetjük őket, s faképnél hagyva a kiszárítandó
tavat, elvezetett minket egy agyagos, döngölt csa-
pásra, amely bekanyarodott az erdőbe. Ezt az utat
sok hónappal azelőtt erdészek csapatai vágták, hogy
értékes szerszámfa-törzseket vontathassanak el, de
mindeddig még nem kezdődött meg a fák kivágása,
és így a bozót még nyugalmas és érintetlen volt.
Miközben Geoff és én Michelt követtük az erdő
félhomályába, elment a jókedvünk. Ha ez jellemző
arra a helyre, ahol az indri szívesen él, akkor nem
csoda, hogy természetkutatók csak olyan ritkán lát-
ták az állatot, mert ez volt a legsűrűbb őserdő, amely-
lyel eddig csak találkoztunk.
A legmagasabb fák koronájának levélzete tetőt
141
alkotott, és ez alatt bambuszok nyalábjai ringottak
és recsegtek, csavaros páfrányfák bontották szét er-
nyővé hatalmas leveleiket, pálmák növesztettek le-
gyezőt fényes és rojtos leveleikből, és nyurga facse-
meték egymás melletti sorai igyekeztek föl, a vilá-
gosság felé, észlelhetetlenül lassú versenyben. Orchi-
deák telepedtek meg a legmagasabb fák gerendaszerű,
vízszintes ágain, és borostyánként körülfonták a tör-
zseket. Mindenfelé liánok hurkolódtak fáról fára, és
az egész erdőt sűrűn összebonyolított kuszasággá gu-
bancolták össze. A sikeres felvétel esélye itt vajmi
csekélynek látszott. Nemcsak sötét volt, hanem olyan
sűrű növényzet is, hogy hacsak nem lesz különleges
szerencsénk, képtelenség tisztán filmezhető látóképet
kapnunk bármely állatról is, akár csak néhány mé-
terről is.
Az erdő nyilvánvalóan nagyon gazdag volt élő álla-
tokban. Kis patak kanyargóit nagy, mohával borított
kövek között, innen békák préselt dudahangja hal-
latszott. A patak egyik mély, barna színű tavacskája
fölött néhány sárga fejű takácsmadár építette lom-
bik alakú fészkét egy pálmalevél lengő csúcsán. A fák
magas tetején zománcos mézmadarak keresték a vi-
rágokat, amelyekből nektárt ihatnának, és éles, cser-
regő hangjukkal hívták fel magukra figyelmünket.
A madárdal összevissza kórusában fölismertünk
sok hangot, amellyel már valahol máshol találkoz-
tunk a szigeten. Volt itt valahol drongó, ezüstszem,
poszáta, papagáj és galamb, bárcsak egyet is láthat-
tunk volna közülük. Nem mentem tovább, álltam és
igyekeztem fejben szétbogozni a hangoknak ezt a
bábelét, és ekkor a madarak éneke hirtelen alámerült
egy hátborzongató, földöntúli üvöltésben.
J42
— Babakoto — mondotta Michel diadalmasan.
Fülsiketítő zaj volt. Sonnerat gyermeksírásnak írta
le, és ez, bár távolról sem helytálló, de azt mondhat-
nám, hasonlatnak jó, a minőség jellemzésére, ám nem
tájékoztat a mennyiségről. A legéleterősebb gyerekek
egész bandája ennek az átható lármának még egy-
tizedét sem bírná szolgáltatni. Több egyed énekelt
karban, mindegyik kísértetiesen jajgatott, föl s alá
csúszkálva a skála hangjain, mint a glisszandós macs-
kanyivákolás.
Olyan erős volt a hang, hogy azt kellett hinnünk,
az állatok nem lehetnek egy-két méternél messzebb
tőlünk. Kétségbeesetten igyekeztünk keresztüllátni a
fatörzsek sűrű során és a levélfüggönyök egymásután-
ján, amelyek nyilvánvalóan eltakarták előlünk az ál-
latokat. Nem láttunk belőlük semmit, még a legpará-
nyibb fekete szőrpamacsot, egy szem villanását, az
ágak és a fényes levelek között még csak egy moz-
dulatukat sem, amely elárulná jelenlétüket.
Ekkor azután véget ért az üvöltés, ugyanolyan hir-
telen, mint ahogyan elkezdődött, és miként egy szim-
fónia két tétele között zsong a hangversenyterem kö-
zönsége, úgy vették át a szólamot a tücskök, békák,
légykapók és papagájok, de ez erőtlenül hangzott a
most elhallgatott szörnyű kórushoz képest.
Mi azonban ujjongtunk. Most megtudtuk, hogy az
indrik csakugyan itt vannak. Michel még többel biz-
tatott bennünket:
— Mindig ugyanabban az időpontban énekelnek —
közölte velünk, miközben visszafelé ballagtunk a ha-
lastavakhoz. — Az a szokásuk, hogy mindennap
ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen jelennek
meg. Holnap megint itt lesznek. Jöjjenek valamivel
J43
korábban a fényképező gépeikkel. Talán több sze-
rencséjük lesz, és megpillantják őket. Ha nem éne-
kelnek, akkor hívják őket a saját hangjukon, és vá-
laszolni fognak.
Ez értelmesen hangzott, és vidáman tértünk vissza
a szállodába. Este, a visszahangzó, csűrszerű étterem-
ben konyakozva beszámoltunk Jeanine-nak nagy sze-
rencsénkről. Semmitmondóan mosolygott, és vissza-
terelte a társalgást a tananarivéi bonyolult és túlna-
gyitott botrányokra, majd a legújabb párizsi divatról
faggatott bennünket.
Másnap reggel a csapáson visszamentünk az er-
dőbe, úgy ahogyan Michel tanácsolta, és magunkkal
vittük fölszerelésünket. De nem láttunk és nem hal-
lottunk egyetlen indrit sem. Tőlünk telhetőén min-
dent elkövettünk, hogy utánozzuk jajveszékelő hang-
jukat, de a fákról nem érkezett válasz. Egyetlen kí-
sérletet tettünk arra, hogy földerítsük a közvetlen
környezetet, de öt perc alatt kellőképpen meggyő-
ződtünk arról, hogy ilyen módon semmire sem me-
gyünk. A bozót ugyanis olyan sűrű volt, hogy ha né-
hány méternél messzebbre akarunk benne előretörni,
akkora zajt csapunk, hogy kilométereken belül min-
den indri meghallja és elmenekül. Úgy látszott, nincs
mit tenni, türelmesen és makacsul várni kell. Napról
napra visszamentünk pontosan ugyanarra a helyre.
Minden alkalommal két-három óra hosszat várakoz-
tunk és csalogató kiáltásainkat üvöltöztük. Megis-
merkedtünk minden madárral, amely a környéken
tanyázott, ám vadászatunk fő céljának nyomát sem
észleltük.
Hat napig csináltuk ezt. A hetedik napon türelmünk
fogytán volt. Teljes három óra hosszat várakoztunk.
144
De nem láttunk, nem hallottunk egy indrit sem. Tű-
nődtem, megpróbálkozzam-e még egyszer a hívással,
amikor Geoff megérintette karomat.
— Nézze — suttogta —, azt hiszem, ott fönn azon
a fán rejtőzködik egy nőstény babakoto. Kicsinyét
a térdén tartja és azt mondja: „Nézd azt a két furcsa
állatot odalenn. Az a szokásuk, hogy mindennap
eljönnek ugyanerre a helyre. Mindig ugyanakkor éne-
kelnek. Minden pillanatban rákezdhetnek.”
Nem volt bátorságom, hogy megismételjem az
indri hangjának tökéletlen utánzatát.
10 Madagaszkár
az erdő Állatai
.Jeanine és a százlábúak
A jó mimikri eredménye: három nap alatt egyetlen gekkó
Hogyan különböztessük meg a boát a pythontól?
Őszintén szólva, kezdtem elveszteni hitemet, hogy
valaha is láthatunk indrit. Michel azt mondta, hogy
szokásaik nagyon szabályosak, de hiába vergődtünk
át újból meg újból a halastó mellett az erdőbe vezető
ösvényen, hiába vonszoltuk magnóinkat, fölvevő gé-
peinket és a hosszú teleobjektívet, soha nem hallot-
tuk hangjukat, csak nagyon messziről. Talán csak el-
kóboroltak egyszer mindennapi szokott útj ükről, ami-
kor egyetlen esetben az erdőnek ebben a részében
énekeltek, vagy — még inkább — napról napra való
megjelenésünk megijesztette őket, és ezért más hely
után néztek alvásra és táplálkozásra az őserdőben.
Talán keressük meg őket.
Az országút túlsó oldaláról egy másik, hasonló ös-
vényt törtek az erdőbe a rönkvágók, és ez is éppen
olyan ígéretesnek látszott, sőt, első betörésünk oda
némi eredménnyel járt. Letértem az ösvényről és el-
indultam egy napos folton fekvő, kidűlt fa felé, ahová
a fény azon a hasítékon át ömlött, amelyet dőltében
ütött a korhadt fa a levélmennyezeten. Amikor félre-
húztam a mellig érő, nedves bokrot, hogy óvatosság-
ból megnézzem, hová teszem a lábam, észrevettem,
146
hogy majdnem beleléptem valamibe: golf labda nagy-
ságú, csillogó, olajzöld valamik halmának kellős kö-
zepébe. Csaknem kétszáz ilyen volt ott.
Miután fölvettem egyet, oldalt hosszában szétnyílt,
és előtűnt vagy húsz hevesen kapálódzó lábpár.
Az állat kiegyenesedett, kitolta két, gombos végű
csápját és elszántan megindult, fölfelé a karomon.
Olyan volt, mint az angol kertekben kövek alatt élő
kis pincebogár óriás változata. Ez a hasonlatosság
azonban csak megtévesztett, mert ez az állat nem a
nineebogarak családjának tagja, hanem a százlábúak
egy különleges fajtája. Nem tudtam kitalálni, miért
gyűlt össze ilyen sok belőle egy helyen, de egészen
biztosra vettem, hogy a londoni állatkert rovarházá-
ban nagy feltűnést fognak kelteni, ezért megtöltöttük
velük zsebeinket, és körülbelül száz példányt vittünk
magunkkal a szállodába.
Jeanine — mint előrelátható volt — elborzadt.
Bizonygattam neki, hogy ezek a százlábúak tökélete-
sen ártalmatlan jószágok, és egész életük során nem
tesznek semmi rosszat, csak a rothadó növényekből
csipegetnek, de amikor az asztalra kitett példány meg-
mozdult és bemutatta nagyszámú lábát, Jeanine éle-
sen felsikított, elszaladt és bezárkózott a konyhába.
A teljes gyűjteményt elhelyeztük egy dróttal fe-
dett faládában, amelyet teleraktunk nedves mohával
és korhadt faköszörülettel. Éjszakai legbiztonságo-
sabb elhelyezésükre hálószobám sarka kínálkozott, és
azt gondoltam, mi mások lehetnek, mint a legbéké-
sebb útitársak. De alighogy eloltottam a lámpát és
aludni készültem, fölébredtek, szorgalmasan mász-
kálni kezdtek, egymáson, lábaik a dróthálón zörög-
tek és a láda érdes oldalain kaparásztak, hangosan
10*
r
147
ropogtatták a faköszörületet. Az így keletkezett han-
gos zaj zavart, de lustaságomban úgy határoztam,
hogy nem kelek ki az ágyból, nem viszem le az egész
ládát a kapu előtt álló kocsira. Ehelyett a párna alá
dugtam fejemet, és végül sikerült elaludnom.
Amikor másnap, nem sokkal hajnal után kinyitot-
tam szememet, napnál világosabb volt, hogy a száz-
lábúak szökési mániája sokkal hevesebb, mint fölté-
teleztem volna. Az egyhüvelykes csomózású drótháló
egyáltalában nem okozott nekik gondot. Harminc-
negyven százlábú hevert szanaszét szobám padlóján,
mint nagy, csillogó márványgolyók. Összegömbölyöd-
ve aludtak. Kinyitottam ajtómat és rájöttem, hogy
csaknem ugyanannyi kimászott alatta és most a fo-
lyosó hosszában szétszóródva hever.
Nagyon is élénken el tudtam képzelni, milyen jel-
legű hatással lesz ez Jeanine-ra, ha meglátja. Sze-
rencsére még volt némi idő addig, ameddig a szálloda
személyzetének első tagja megjelenik, és még sok óra
addig, amíg Jeanine hajlandó a kávézáshoz fölkelni;
így gyorsan összeszedhettem és helyükre rakhattam
őket, mielőtt bárki is megtudhatta volna, hogy az éj-
szaka folyamán vándorútra indultak a hotelben.
A következő éjszakát az autóban töltötték, ládá-
jukban, kétszeres sűrűségű drótháló alatt. De ezzel
még nem fejeződött be a kínos ügy. Jeanine-nak nem
mertem bevallani, hogy mi történt, de amikor a szo-
halányok sorra százlábúkat találtak a fehérneműrak-
tárban, az élelmiszerkamrában és a fürdőszobákban,
gondoltam, ki fogja találni, honnan származnak. Nem
kellett volna izgulnom, Jeanine szállodájának ezt a
rémséges elözönlését csak úgy értékelte, mint újabb,
meggyőző bizonyítékát annak, hogy Tananarive fé-
148
nyeitől távol utálatos, embertelen és kezdetleges az
élet.
A százlábúkon kívül más szerzeményeink is voltak.
Néhány nappal később az erdészeti megbízott meg-
állt a szálloda előtt, finom luxusautójával. Gyűlésre
indult a harminc kilométerre fekvő városba, de —
mint előadta — meglátott az úton néhány embert,
amint egy éppen elfogott tanreket vittek. Eszébe ju-
tottunk, néhány frankért megvásárolta tőlük az álla-
tot, és mivel nem volt kéznél ketrec vagy zsák, szaba-
don bedugta autójának poggyásztartójába. Ez nem az
a kis sörtés sün tanrek — mondotta —, hanem far-
katlan tanrek, az igazi tandraka, házinyúl nagyságú,
nagy, szőrös állat, és ez meg különösen eleven és
rendkívül vad.
Mialatt ott álltunk és kocsijának hátulját szemlél-
tük, megvilágosodott előttünk, hogy odabenn ez az
állat, amely bizonyára fogát vicsorgatva készül fo-
gadásunkra, egyáltalában nem fogoly, és mielőtt va-
lóban a mienk lesz, számos veszedelmet kell kiáll-
nunk.
Miután összeszedtünk egy pár kesztyűt, három zsá-
kot és egy üres ketrecet, az erdészeti megbízott óva-
tosan egy hüvelyknyire fölemelte a csomagtartó te-
tejét. Bekukucskáltam, de nagyon sötét volt oda-
benn, nem láttam semmit. Erre két hüvelyknyire tá-
gította a nyílást. Még ekkor sem láttam semmit. Ba-
rátunk figyelmeztetett bennünket, hogy bátran és
késedelem nélkül vessük rá magunkat, azután föl-
emelte a tetőt. Geoff és én előre ugrottunk. De nem
láttunk semmit, amire rávethettük volna magunkat.
Vigyázatosan kiemeltük a szerszámos ládát, az emelő-
bakot és végül a tartalék abroncsot. A francia nem
149
akart hinni a szemének. A csomagtartó vitathatatla-
nul üres volt.
Ekkor azután kaparászást hallottunk valahonnan az
alváz mélyéből, az elülső és a hátsó sárhányó közül.
Szegény tanrek behúzódott valami üregbe a kocsi
létfontosságú részében.
Addigra már kíváncsi együttérzők serege fogott
körül bennünket, és nem volt hiány segítő kézben,
amikor kifejtettem, hogy másként nem lehet hozzá-
férni az állathoz, csak ha kinyitjuk a kocsi belsejét
határoló lemezeket.
A láthatatlan tanrek barlangjában kotorászva ösz-
tökélt bennünket, nehéz volt azonban pontosan meg-
állapítani, hogy honnan jön a hang. Két, csavarhúzó-
val fölfegyverkezett férfi, miután nem bírt helyet
biztosítani magának a kocsi belsejében, tanulmányoz-
ni kezdte, hogyan lehetne kiszerelni az egyik ajtót.
Ez az eljárás azonban, amelyre kétségkívül a játék-
szer szétszedésének mohó vágya hajtotta őket, sem-
mi eredménnyel sem kecsegtetett a nyomorult tanrek
kiszabadítását illetően. Ezen a ponton az erdészeti
megbízott netovábbot mondott kocsijának szétszedé-
sére. Kijelentette, unja már a dolgot, és azt indítvá-
nyozta, felejtsük el az alvázba költözött állatot, 6
tovább hajt, a gyűlésre.
Rámutattam arra, hogy ezt nagyon rosszul tenné.
A legmeggyőzőbb módon megbizonyosodtunk arról,
hogy a tanreket jelenlegi helyéről nem lehet kihozni,
legföljebb acetilén lángvágó nagyvonalú alkalmazá-
sával. Ha tovább hajt és még vagy egy óra hosszat
zötyögteti az állatot a tűző napon mind forróbbá váló
kocsiban, a szerencsétlen valószínűleg kimúlik. És
ha ez bekövetkezik, kocsija körülbelül egy hétre tel-
150
jesen használhatatlanná válik, amíg a szag el nem tá-
vozik belőle. Sokkal okosabb lenne, ha becsukná a
poggyásztartót, otthagyná a kocsit és megkávézna
velünk a szállóban. A sün, ha békén hagyják, talán
előmászik bizonyára nagyon kényelmetlen alvázbeli
menedékhelyéről és visszatér a csomagtartó aránylag
szabad terébe, mert egészen bizonyos, hogy a két
hely között kell lenni valamilyen — bármilyen te-
kervényes — összekötő útnak, hiszen különben nem
juthatott volna oda.
Az erdészeti megbízott, bár nyilvánvalóan meg-
zavarta napirendjének teljes felborítása, engedett
érveim erejének és maradt.
Két óra múltán csendben újból kinyitottuk a pogy-
gyásztartót. A tanrek ott ült a mélyén és közönyösen
mosakodott. Akkora volt, mint egy nagy tengeri ma-
lac; lehetetlenül hosszú orrot, hegyes és hatalmas
pofaszakállat viselt, szeme mélyen ült, és nagy hátsó
fele hirtelen és függőlegesen végződött. Rávetettük
magunkat, és néhány másodperc múlva egyik úti ket-
recünkbe került. Hosszan ivott egy vizeslábasból,
majd buzgón nekilátott egy rakás friss hússzelet el-
fogyasztásának, amelyet a szakács bűnsegédi közre-
működésével Jeanine konyhájából csentem el.
Bár a tananarivéi állatkertben ott várt bennünket
a tüskés sün, amelyet az Ihotry-tónál fogtunk, vég-
telenül örültünk, hogy ezt a különleges fajtájút kap-
tuk. Az elsőnek zsákmányolt példány ugyanis nem
látszott különösebben rendkívülinek, csak egy pará-
nyi sündisznónak, ez ellenben egészen más állat volt.
És amennyire joggal lehetett mondani, hogy külseje
valahogyan leírhatatlan, ugyanannyira állt az is,
hogy nem hasonlít egyetlen, ismert állatra sem. Van
151
ezenkívül a tanárakénak még egy megkülönböztető
sajátossága: egy ellésre többet kölykezik, mint akár-
melyik más emlős. Tizenöt kölyök nem is rendkívüli
létszám, följegyzés szól egy huszonnégyes ellésről,
és egy felboncolt, terhes nőstény méhében harminc-
két embriót találtak.
A malgasok szemében azonban a tandraka legfőbb
kiválósága az, hogy jóízű ennivaló. Kutyákkal va-
dásszák, főként április és május folyamán, a mada-
gaszkári tél kezdetén, mert a tanrek téli álmot alvó
állat, és erre az időszakra már olyan nagy hájtartalé-
kot gyűjtött magára, hogy teste csaknem gömbölyű.
Olyan sokra értékelik, hogy megtelepítették a közeli
Réunion és Mauritius szigeteken, és szabadon enged-
ték, hogy elszaporodjék és a lakosságot rendszeresen
ellássa kitűnő hússal.
Amikor Perinet falu lakóinál érdeklődtünk tandra-
ka után, fejüket rázták és kijelentették, hogy az ál-
latok még alusznak megközelíthetetlen, mély odúik-
ban. A mi példányunk nyilvánvalóan a legelsők kö-
zött jött elő, és aggódtunk, hogy hosszú hónapok nyu-
galma után talán megártott neki az izgalom, hogy el-
fogták, azután bonyolult és kétségkívül kellemetlenül
forró búvóhelyekkel tele furcsa fémtartályba zárták
és végül minden teketória nélkül rávetették magukat,
de szerencsére semmi betegség sem mutatkozott rajta.
Később hazavittük Londonba és átadtuk az állatkert-
nek, ahol megnövekedett nagyságban és derékbőség-
ben, de megőrizte azt a szenvedélyét, hogy pocakos
lestét igyekszik begyömöszölni mindenhová, ahol
lyukat gyanít.
Perinet körül az erdő tele volt csúszómászóval.
Fogtunk három mutatós kaméleont, csaknem hatvan
centiméter hosszú, élénk zöld testszínü, rozsdavörös
szemű szörnyetegeket, amelyeknek orra két szarvban
végződött. Bár színük rikító volt, mégis meglepő ne-
héz volt meglátni őket, amikor lassú mozgással ban-
dukoltak a bokrokon, vagy mereven álltak az ágon,
azzal a kőszerű mozdulatlansággal, amelyre csak hül-
lők képesek.
Ezek azonban mégis feltűnő állatok voltak ahhoz
az uroplatus vagy fodros gekkó nevű gyíkhoz képest,
amely engem különösen érdekelt. Tudtuk, hogy ezek
itt élnek valahol a keleti erdőségekben, de úgy oda-
simulnak és hozzáhasonulnak a fatörzsekhez, hogy
csaknem lehetetlen megtalálni őket. Ha az ember
ilyen állatot keres, legokosabb taktika az ottani em-
berek vagy még inkább kisfiúk segítségét igénybe
venni a vadászathoz, mert az ő szemük mindig sok-
kal élesebb, mint a városban született idegeneké.
De amikor elmagyaráztam, hogy miféle állatot aka-
rok, még a falu legmohóbb és legkészségesebb em-
berei sem vállalták, hogy segítsenek.
Ez az állat gonosz, és esztelenség vele foglalkozni,
mondották. Az a félelmetes szokása van ugyanis,
hogy ráugrik az ember mellére és olyan szorosan
hozzátapad, hogy csak borotvával lehet eltávolítani.
Továbbá, aki megérinti, egy éven belül föltétlenül
meghal, kivéve, ha késsel lehasítja testéből azt a
részt, amelyet az uroplatus megfertőzött, és így véré-
vel tisztítja meg magát a gonosztól. Michel az erdé-
szetben tudományos oktatást kapott, de még ő sem
maradt teljesen érzéketlen az ilyen történetekkel
szemben, mert ámbár kinevette a babonákat, és el-
153
ismerte, hogy az uroplatus ártalmatlan kis gyík,
mégis kijelentette: ö bizony nem fogná meg, főként
azért nem — mint mondotta —, mert az ember nem
ismeri ki magát az ilyen dolgokban, és butaság lenne
fölösleges veszedelmeket vállalni.
Ennek következtében segítség nélkül kellett keres-
nünk. Az erdőben járva öklünkkel ráütöttünk minden
fatörzsre, abban a reményben, hogy egy fölriasztott
gekkő megmozdul, és így elárulja hollétét. De nem
jutottunk semmire.
Csak háromnapi, rendszertelen fatörzs-döngölés
után találtunk először ilyen, nehezen megfogható ál-
latot. A kéreghez tapadt, fejjel lefelé, alig hatvan
centiméterre szememtől, és ha nem mozdítja meg
egy kissé a fejét, sohasem vettem volna észre, olyan
tökéletesen hozzáhasonult környezetéhez. Amikor'
kezemet feléje nyújtottam, többé nem mozdult, rá-
bízta magát álcázó képességére. Hüvelyk- és mutató-
ujjammal megragadtam nyakánál s gyöngéden levá-
lasztottam a fáról.
Körülbelül tizenöt centiméter hosszú volt. Szürke,
pettyes teste színben csaknem pontosan egyezett az-
zal a fakéreggel, amelyen találtam. Sok állatot sze-
mének villogása árul cl, de ezét a szemgolyó elé le-
lógó és annak kerek vonalát megszakító bőrcafatok
álcázták.
De ez a két fortély önmagában még nem lett volna
elég, hogy csaknem teljes láthatatlanságát biztosítsa.
Az álcázás hadi szakértői rájöttek, hogy mindig köny-
nyü fölfedezni az olyan tárgyat, amely árnyékot vet.
Ezt a problémát úgy oldották meg, hogy a bomba-
raktár vagy a gyár oldalai köré hálót redőztek és vé-
geit úgy szegezték a talajhoz, mint egy ráncos szok-
154
nyát, mert így az épület, amelynek függőleges falai
nem látszottak, a táj árnyéktalan felszíni kidomboro-
dásává simult.
Az uroplatus hasonló cselt alkalmaz. Álla körül
szabálytalan bőrlebernyeg lóg le, oldalai mentén ron-
gyos fodorként folytatódik és farka csúcsának mind-
két oldalán egy-egy hosszú peremben végződik. Ha
a gekkó laposan rászorítja magát a fa kérgére, ezek-
nek a hártyáknak az alsó vége mintegy beleolvad a
kéregbe, és az állat a fatörzs felszínének gyanút nem
keltő kidudorodásává alakul.
Többféle uroplatus van, és később egy másik fajtát
szereztünk, csaknem háromszor ekkorát, amelynek
rendkívül vékony lábai voltak és egészen különleges
szeme: pupillája olyan rovátkás felületűnek látszott,
akár a barack magja. De ennek is voltak peremei és
fodrai, amelyek tökéletes álcázást biztosítanak a kü-
lönös állatoknak.
*
A falu lakossága elborzadt ugyan vakmerőségünk-
től, hogy uroplatust fogunk, de nem emelt kifogást
tevékenységünk ellen. Féltem azonban, hogy hevesen
tiltakoznak majd az ellen, ha óriáskígyót ejtünk fog-
ságba, mert sok madagaszkári törzs azt hiszi, hogy
ezek a kígyók őseik újratestesülései.
Ennek a babonának az eredetét nem nehéz felfog-
ni. A reiournement (visszatérés) szertartások alatt a
népnek észre kell vennie, hogy az oszladozó holt-
testekből férgek jönnek elő. Minthogy gyakran ta-
lálnak boa óriáskígyókat a sírboltok nyirkos sötétsé-
gében, mi sem természetesebb, mint az az elképze-
155
lés, hogy a kígyók teljesen kifejlett férgek, és azok-
nak a telkeknek a hordozói, amelyek egykor azokban
a testekben lakoztak, amelyekből a férgek előjönnek.
A középponti fennsík déli részén élő betsileók kö-
zött különösen erős ez a hiedelem. Ha a falu közelé-
ben óriáskígyót találnak, a nép a legmélyebb hó-
dolattal fogadja. Köréje gyűlnek és valamilyen jelt
keresnek, amelyből fölismerhetnék, kinek a szelleme
lakozik benne. Ha a kígyó különösen lusta, ha seb-
hely vagy szemölcs van az oldalán, fején, ez esetleg
irányt mutat a buzgó falusiaknak valamely, rég meg-
halt személyhez, akinek ugyanilyen jellegzetességei
voltak.
Vallatják a kígyót olyként, hogy kimondják előtte
annak a nevét, akit benne gyanítanak. Ha a kígyó
ide-oda rázza fejét — amit gyakran megtesz —, ak-
kor ezzel megerősíti a fölismerést, és az állatot tisz-
teletadással beviszik abba a házba, amelyben emberi
megtestesülése idején lakott, s ott megajándékozzák
mézzel és tejjel. Olykor csirkét áldoznak neki, hogy
cikázó nyelvével nyalja fel a meleg vért. A falu
törzsfőnöke ezután beszédet mond, üdvözli a haza-
tért szellemet, és kifejti, milyen boldog a lakosság,
amiért meglátogatta.
Némelyik faluban az érintett család különleges
ketrecet épít és abban helyezi el a kígyókat, amelyek-
ben szüleiket vagy nagyszüleiket sejtik. Más terüle-
teken nem akadályozzák meg a hüllőt abban, hogy
a maga módján visszatérjen az erdőbe.
Mi óriáskígyót akartunk fogni, és ezek a babonák
komolyan akadályozhattak bennünket, mert világos,
hogy mélyen megsértenék a népet, ha ilyen szent ál-
latot minden teketória nélkül zsákba dugnánk és el
156
akarnánk vinni magunkkal. Nagy megkönnyebbülés-
sel értesültünk azonban arról, hogy Perinetben ez a
hiedelem nem él. De bár a falu lakói nem tekintik az
óriáskígyókat őseik megtestesüléseinek, az állatot
mégis csaknem ugyanolyan gonosznak tartják, mint
az uroplatust, és semmi áron sem lehetett őket rá-
venni arra, hogy bármit tegyenek is az oktalan állat-
tal, hanem ránk hagyták, hogy megfogjuk őket.
Szerencsénkre nem volt szükségünk segítségükre,
mert a boa constrictor nagyon gyakori, könnyen meg-
található, és egyszerűen elfogható. Michel halastavá-
nál farakás alatt találtunk egyet, és további kettőre
az erdő egy sáros szakaszán bukkantunk rá, ahol
gombolyagban feküdtek és széles oldaluk lassan emel-
kedett, amint lélegzettek. Olyan lusták voltak, hogy
mást sem kellett tennünk, csak elkaptuk nyakuk
hátsóját és bedugtuk őket a zsákba.
Ezek nem mérges kígyók, hanem szorítással ölik
meg áldozatukat, és az ember azt hinné, hogy rokonai
az afrikai jellegzetes és hasonlóképpen szorító pytho-
noknak. De a madagaszkári állatok szabálytalan mód-
ján nem az afrikai kígyók a rokonaik, hanem a dél-
amerikai boák.
A boa és a python között valójában nincs nagy
anatómiai különbség. Mind a két csoport a kígyók
osztályának primitív tagja, nincs meg az erősen fej-
lett méregfoguk, és még megvan hátsó végtagjuk
csökevénye, a testnek azon a táján, ahol egykor a
medence volt. A természettudós, akinek bemutatják
a boa és a python csontvázát, nehezen különbözteti
meg a kettőt egymástól, mert a fő különbség kettőjük
között a python koponyájának egy kis csontja, amely
a boán nem található. Ennek ellenére nagy a különb-
157
ség köztük, mert a python tojást tojik, ellenben min-
den boa eleveneket szül, és mintha csak határozottan
bizonyítani akarná ebbeli képességét, a halastónál
fogott nőstényünk négy világossárga kigyócskát ellett,
miután hazaérkeztünk vele Londonba.
*
Szállodai szobám most már alaposan megtelt. A
kaméleonok a függöny rúdján ültek, szemüket egy-
másra forgatva, az uroplatus fejjel lefelé lógott arról
a darab fakéregről, amelyet a tanrek szomszédságá-
ban egy nagy kalitkában helyeztünk el, a százlábúak
az egyik sarokban, nagy dobozban aludtak — nap-
pal, az óriáskígyók pedig egy lassan mozgó zsákban
a másik sarokban.
Bár fogni egyet sem fogtunk, de láttunk minden-
féle makit: barna makit, mint amilyeneket Majunga
közelében, az ankarafantsikai erdő mangófáin lát-
tunk, sifakákat amelyeket itt simponánák neveznek,
és egy szelíd-makit. Ez az utóbbi újdonság volt és
egészen elragadó. Egy reggel szemtől szemben álltam
vele, amikor magamban jártam az erdőt. Alig fél
méterre a földtől egy ferde liánon ült, és két kézzel
erősen belekapaszkodott. A kicsiny, szürke bundájú
állat akkora volt mint egy kis majom, lapos pofájú,
barna sapkás és hosszú farkú. Tágra nyílt szemét ré-
mülten meresztette rám. Szinte hallottam, hogy ezt
mondogatja: „Jóságos ég!” Teljes fél percig meredt
rám, aztán igyekezett odébbállni. De a szelíd-maki
egyáltalában nem képes gyors mozgásra, és legjobb
esetben fejvesztett poroszkálás volt az, amit bemuta-
158
tott a földön. így távozott, közben válla fölött ídőn-
kínt hátranézett rám. Én teljesen mozdulatlanul áll-
tam, míg csak el nem tűnt.
Ez az erdő volt vitathatatlanul a legsűrűbben la-
kott valamennyi közül, amelyben Madagaszkáron jár-
tunk, és naponta bukkantak elő benne új állatok,
amelyek elbűvöltek bennünket: lepkék, bogarak, kí-
gyók, kis gyíkok, fekete papagájok, légykapók, kü-
lönös békák — de egy állat elbújt előlünk: nem ta-
láltunk indrit.
fiABAKÖTö
Magnó az őserdőben
Szalagon az indri-„ének"
Megpillantjuk az első indrike.t
Az indri család élete és szokásai
Szokás szerint minden reggel ötkor keltünk, mert
akkor — rögtön pirkadás után — sokkal több állat
mozgott a harmat áztatta erdőben, mint a napnak
bármely más időszakában. A kis szelíd-makik, ame-
lyek egész éjszaka csöndesen táplálkoztak, bekapták
az utolsó adag bambuszrügyet, mielőtt elvonultak,
mint kis szürke manók, a fák odvaiba, s ott átalusszák
a vakító nappalt. A barna makik, miután az első
fényre fölébredtek, az ágakon ténferegtek, reggelizni
indultak a mangófákra. A kevés nyílt tisztáson tüs-
kés farkú gyíkok sürgölődtek serényen a nap első
bágyadt sugaraira, amelyek fölmelegítelték hideg vé-
rüket. És a magas levélmennyezet alatt mindenütt,
az ágakon és a sűrű bokrokban a madarak rákezdtek
mámoros kórusukra, amellyel mindig üdvözlik a haj-
nalt.
Aki zajosan betör ide, az mit sem észlel ebből a
pompás parádéból. Az állatok fölfigyelnek közeledé-
sére, és vagy elmenekülnek előle, vagy abbahagyják
az éneklést, amíg tovább nem megy. Ennek folytán
a hallgatás tavának közepén jár, s ez a hallgatás kí-
séri, amerre csak halad, és neki az őserdő tökéletesen
160
elhagyatottnak látszik, kivéve a láthatatlan rovaro-
kat, amelyek nem hagynak föl fáradhatatlan züm-
mögésükkel, akármi történjék is körülöttük.
Parancsoló szükségesség volt tehát, hogy csönde-
sen mozogjunk. Ez azonban nem volt könnyű. Kez-
detben, amikor esetlenül törtünk utat magunknak a
bozótban, a gallyak akkorákat roppantak lábunk alatt,
mint a pisztolylövés, elbotlottunk, ágak fogták meg
háromlábú fényképező állványunkat, és vékony kis
lengő indák kapaszkodtak ruháinkba, úgyhogy zizegő
rezgés futott végig rajtunk, egészen föl az erdő meny-
nyezetének legtetejéig, közelre-távolra leadva meg-
jelenésünk hírét.
De ahogy múltak a napok, kezdtük megtanulni, ho-
gyan kell átmennünk az erdőn. Pontosan tudtuk,
hová kell helyeznünk lábunkat egy bizonyos sáros
lejtőn, nehogy zajosan elcsússzunk; észrevettük azt a
megtámaszkodó, nagy fatörzset, amely jelezte, hogy
kitérőt kell tennünk, ha el akarjuk kerülni az elszá-
radt, zörgő levelek zónáját; s elrendeztük az össze-
kuszálódott gallyak és liánok egy részét úgy, hogy
zaj nélkül átjuthattunk a legsűrűbb bozóton.
Egy ornitológus barátunk megkért bennünket,
hogy vegyük föl magnóra a madagaszkári bábaszarka
énekét, mert az a gyanúja, hogy annak éneke olyan
édes és olyan bonyolultan gyönyörű, hogy talán a
legszebb madárhangok közé sorolható. Ezt a gébics-
féle, kicsiny, bársonyfekete madarat, amelynek szár-
nyain hófehér pöttyök vannak, külső farktollai pedig
csillogó fehérek, nem egykönnyű meglátni, mert fé-
lénk, nem kíváncsi, és ritkán jön elő az alacsonyabb
erdei bokrok alkotta takaró mögül. Éneke valóban
gyönyörű, vékony, édes, trillázó dallam, és miután
11 Madagaszkár
161
vegre megismertük, kezdtünk rájönni, milyen sok
van ebből a madárból, mert bár látni nem láttuk, de
az erdő sok helyén gyakran hallottuk vidám dalát.
Az első fölvételi kísérletet egy reggel végeztük,
kevéssel pirkadat után. Magunkkal vittük különleges,
parabolikus reflektorunkat, amely körülbelül hatvan
centiméter átmérőjű alumínium tányér, és amely
olyanféleképpen működik, mint egy hang-fényszóró,
mert a közepére szerelt mikrofon érzékenységét kes-
keny nyalábba sűríti, és így fölvehető vele a megle-
hetősen távoli hang is, s ugyanekkor kiküszöböli a
környező erdő egyéb zajait. Fölvételünkhöz egy hím
madarat szemeltünk ki, amely merészebb volt a töb-
binél, és amely rendszerint a mi állandó útvonalunk-
tól nem messze fekvő bokor levelei között énekelt.
Amikor megérkeztünk, már teli torokból javában
énekelt. Gyorsan bedugtam a mikrofon vezetékét a
magnóba, és a reflektort gondosan a bokorra irányí-
tottam. A kis gébicsféle zavartalanul ontotta ezüst
hangjának hosszú sorozatait. Amikor vele egy vonalba
állítottam a reflektort, a fölvevő tárcsa rezzenéssel
visszhangozni kezdte énekének minden lüktetését.
Néhány percig forogtak az orsók, és a szalag egyen-
letesen haladt a felvevőfejben.
Ekkor azután fültépő jajkiáltás zendült elő a fö-
löttünk levő fákról, olyan hangerővel, hogy a föl-
vevő keményen nekiütődött a tárcsa kapcsolójának
és reszketve hozzátapadt. Indrik kiáltottak, hango-
sabban és közelebbről, mint amikor első ízben hal-
lottuk őket. Geoff kamerája után kapott. Én gyorsan
visszacsavartam a hangerősítőt, hogy a fölvételben
ne legyen torzulás, és kétcsövű messzelátómon sebe-
sen végigfürkésztem az előttem levő zöld kuszaságot.
162
Á láthatatlan dalnokok — mert többen voltak — fa-
radhatatlanul tovább üvöltöttek. De akármilyen erő-
sen figyeltünk, nem láttunk belőlük semmit.
Hogy ilyen módon másodszor is kudarcot vallot-
tunk, ez kétszeresen dühítő volt. Végigmentem az ös-
vényen, olyan lassan mozogtam, ahogyan csak iz-
gatottságom ellenére bírtam, hogy kedvező helyet
keressek és találjak, ahonnan láthatók az állatok.
Hiába erőltettem szememet, színüket sem láttam.
A kiáltások elhallgattak, de ugyanakkor tőlünk
körülbelül harminc centiméterre egy vékony, magas
fatörzs megremegett, s egy pillanatra megvillant sze-
mem előtt egy test, amely átrepült a levegőn. Az
indrik elmentek. Üjabb balsiker.
— Hát — szólt Geoff, amikor elkeseredetten in-
dultunk haza reggelizni — végül is magnóra vettük
őket, annak bizonyságául, hogy ilyen állat valóban
létezik, és hogy — egyszer — néhány méternyire
voltunk tőle.
Ekkor jutott azután eszembe, azt a fogást kellene
alkalmazni, amelyhez madárkutatók gyakran folya-
modnak, hogy bizonyos helyhez kössék azokat a ma-
darakat, amelyeket tanulmányozni akarnak. A hím
madarak részben azért énekelnek, mert párjukat hív-
ják, és részben azért, hogy kihirdessék: ők az urai an-
nak a területnek, ahol élnek. Ennek folytán ha az
ember magnóról lejátssza a madár hangját, odavonz-
hatja a tojót, a kakas pedig megjelenik, azért, hogy
haragosan vitába szálljon a területére betolakodott
új madárral.
Ez az eljárás egyébként a madarakon kívül más
állatoknál is eredményes. Sok évvel ezelőtt egy éjjel
fölhasználtam arra, hogy villanófényes fényképező-
u’
163
gépem látómezejébe csaljak egy nagy, kuruttyoló va-
rangyosbékát. Most megvolt nekünk az indri magnó-
szalagra vett hangja. Talán ezek is válaszolnak saját,
rögzített hangjukra.
Nem volt túlságosan sok bizalmam az ötlethez.
Hogy csak egy okot említsek, elemes magnónk hang-
szórója olyan gyöngén szólt, az eredetihez mérten,
hogy legjobb esetben egy nagyon távoli indri-csapat
hangjára emlékeztethetett. De már minden egyébbel
megpróbálkoztunk és kudarcot vallottunk, úgyhogy
nem árthatott, ha ezt is megkíséreljük.
A következő pár napon az erdő különféle helyein
türelmesen játszottuk le a szalagot, de eredménytele-
nül. Egy reggel azután, nem sokkal pirkadat után,
letettem a magnót annak az ösvénynek a szélén,
amelyen rendszerint jártunk, olyan helyen, amely
különösen alkalmasnak látszott. Itt az ösvény mellől
meredeken zuhant le a talajszint egy vizenyős sza-
kadékba, amelyben csak néhány vékony fa állott, és
amelyet valamilyen dárdalevelű növény borított.
Túlsó oldalán kis patak kanyargóit ívben és vágott
rendet az erdőben, így az ösvényről zöld, aránylag
nyílt amfiteátrumra tekinthettünk le.
Geoff fölállította kameráját és rácsavarta legerő-
sebb teleobjektívünket. Mihelyt elkészült ezzel, meg-
indítottam a magnót. A vékonyka cselhang egy-két
percig szegényesen visszhangzott a néma fák kö-
zött. Már csaknem elhatároztam, hogy feladom és
valahol máshol próbálkozom, amikor a magnó hang-
ját sztentori, trombitáló üvöltések fojtották meg.
Egészen mások voltak ezek, mint az indrik addig
hallott kiáltásai, s nem tudtam kitalálni, miféle állat
jelentkezik itt ezzel.
164
Ekkor azután megláttam az egyik dalnokot a sza-
kadék közepén álló fán. Nagy, bozontos maki volt,
tarka mintás, fekete-fehér állat, tíz méterre a föld
fölött egy ágon ült. Melle, alsókarja és lába térdtől
lefelé fehér volt, és mintha válla körül fekete kör-
gallért, tiszta fehér sapkát, koromfekete harisnyát és
kesztyűt viselt volna.
Elkeseredtem. Ez nem lehet indri. Azok a bőrök,
amelyeket a tananarivei tudományos intézetben lát-
tunk, csaknem tiszta feketék voltak, csak a hátán,
csípőtől csípőig, mutatkozott egy, a hátgerinc vonalá-
ban elnyúló háromszögletű fehér folt a feketében.
Mi több, az ordítása egészen másképpen szólt, mint az
a jajgatás, amelyet Michel az indri hangjának mon-
dott.
— Ez csak nyakfodros maki — súgtam undorral
Geoffnak —, és a tananarivéi állatkertben levő pél-
dányról könnyen csinálhatunk valódi premier plán
fölvételt.
Azért filmezni kezdtük, mert nagyon szép állat volt,
és vadon élő szabad állatról készült jó fölvétel min-
denképpen sokkal értékesebb, mint rab állat fény-
képe. Azonkívül eszményi helyen álltunk, mert a
szakadék olyan meredeken zuhant le mellettünk,
hogy csaknem egy magasságban voltunk az állattal,
amely lejjebb a lejtőn, tőlünk körülbelül húsz mé-
terre ült, tíz méter magasan a fáján.
A magnó tovább ontotta az indri-uvöltést. Az állat
élénk sárga szeme méltatlankodva szegeződött ránk.
Izgalmában még egyet ordított, és a bal oldali fán
még egy trombita szólalt meg. Arra fordultam, és
még két állatot pillantottam meg: elörenyújtott nyak-
kal ültek és csodálkozva bámultak ránk. Az első föl-
165
nyúlt és fölhúzódzkodott a fölötte levő ágra. Magam-
ban megjegyeztem, hogy nem úgy mozdult, mint a
maki-nemzetség más tagjai, mint például a közönsé-
ges maki vagy barna maki, amelyek jellegzetesen
négy lábon járó állatok. Ez meglepő volt, mert a
nyakfodros maki rendkívül közeli rokonuk. Ez az ál-
lat — mondtam magamban — úgy mozog, mint a si-
faka. És aztán, miután az állat megint leült, meg-
lepetten pislogtam.
— Hová lett a farka? — dünnyögtem oda Geoff-
nak. — Hosszú, fekete farkának kellene lennie.
— Talán bekunkorította a lába közé — felelte
Geoff.
Tovább figyeltem az állatot kétcsövű messzelátó-
mon. Az állat bennünket bámult, hátrahajtotta fejét
és megint felüvöltött. miközben megmutatta szájá-
nak élénk piros belsejét. Azután fölemelte egyik hosz-
szú, hátsó lábát, megfogta az előtte levő fatörzset,
csaknem egy magasságban mellével. Nem volt farka.
Egészen bizonyos voltam benne. Ostoba módon több
másodpercre volt szükségem, amíg rájöttem az egyet-
len lehetséges megfejtésre.
— Geoff — mondtam halkan —, ez egy indri.
Nem lehetett kétség felőle. Csak egyetlenegy
farkatlan maki van. Később utánanéztem könyvben,
és az azt mondta, hogy bár az indri túlnyomóan fe-
kete, de színe „változó”. Ez a magyarázata, hogy
miért volt más ez az állat, mint a látott bőrök.
A hang különbözőségére is van magyarázat. Az
állatok nem válaszoltak az énekre hasonló kórussal,
hanem úgy megijedtek tőle, hogy vészkiáltással fe-
leltek rá. Ebből a szempontból tehát magnós cselem
nem ért semmit, kétségkívül ugyanígy üvöltöttek
166
volna akkor is, ha valamelyik Wagner-nyitányt ját-
szom el nekik.
Sokkal diadalmasabbak voltunk azonban, semhogy
ilyen kicsinyes részletek miatt bosszankodjunk. Meg-
találtuk őket, és Geoff már százharminc méternél
több filmet forgatott róluk. Gyorsan tekercset vál-
tott, leszerelte a hosszú teleobjektivet, amely csak az
állat fejét és vállát fogta be, és rövidebb lencsét tett
helyére, hogy a teljes állatról kapjon képeket. Én
megállítottam a magnószalagot, bekapcsoltam a mik-
rofont és fölvettem az indrik ismételt, méltatlankodó
trombitálásait, amelyek úgy folytatódtak, mintha je-
lenlétünk dühösítené őket.
Geoff óvatosan lelépett az ösvényről a lejtőre,
hogy különféle szögekből készítsen fölvételeket, de
ez már több volt a soknál. Az első indri óriási szök-
kenéssel elugrott, s fáról fára repült olyan sebesen,
mintha geller lökte volna egyiktől a másikig. A másik
kettő utána iramodott, a patakon túlra, az erdő sűrű-
jébe. Másodperceken belül eltűntek.
*
Michel határozottan állította, hogy a babakoto min-
dennap ugyanazon az úton jár az erdőben. Ha igazat
mondott, akkor holnap reggel bizonyára ugyanezen
a helyen lesznek az állatok. Hajnal előtt fölkeltünk,
hogy lássuk őket. Ott voltak, és nem is kellett a mag-
nószalagot lejátszanunk, hogy megtaláljuk őket; nem
zavartatták magukat, és megfeledkeztek jelenlétünk-
ről. A nagy hím, amelyet elsőnek láttunk meg, táp-
lalKozptt; lovaglóülésbcn ült az ágon, mint gyermek
167
a gerendahintán, és lelógatta rendkívül nagy, fekete
harisnyás lábát. Kezével a feje fölé nyúlkált, tép-
deste a kiválogatott, fiatal leveleket, majd közönyö-
sen a szájába tömte.
A másik kettő a közelében ült. Párnak látszottak.
Minthogy valamivel kisebbek voltak, úgy sejtettem,
fiatal pár. Ha azok, akkor hol az öreg hím nősténye?
Nyugodtan vizsgálódtunk, és végül megtaláltam, va-
lamivel odább egy fán rejtőzött. Ha közelebb me-
gyünk hozzá, megijesztjük a többit, ezért maradtunk,
ahol voltunk, és kielégítően lefilmeztük.
Több mint egy hétig napról napra megfigyeltük
ezt a családot, és lassacskán kiismertük mindennapi
életmódjukat. Michelnek teljesen igaza volt. Valóság-
gal a szokások rabjai voltak. Minden éjjel ugyanazon
a fán aludtak. Hajnalhasadás után hamarosan elin-
dultak, kényelmesen másztak végig az ágakon ama
hely felé, ahol először láttuk meg őket. Ott eszeget-
tek. Mindennap szinte pontosan ugyanabban az idő-
ben énekeltek: körülbelül öt óra felé, kevéssel nap-
kelte után, és a délelőtt közepén, tíz és tizenegy óra
között. Déltájban átkeltek a patakon, és szem elől
vesztettük őket. De délután körülbelül négy óra táj-
ban újból hallatták hangjukat a völgy túlsó oldalán,
és ha más utat választottunk az erdőben, ismét meg-
találhattuk őket, amikor vacsoráztak. Amikor köze-
ledett az este, megint eltávoztak és visszatértek há-
lófájukra.
Egyedenként, sorra megismertük a családot. Az
öreg hím egykedvű, higgadt jellem volt. Gyakran ült
úgy az ágon, hogy hátát a törzsnek vetette és hosszú
lábát mulatságosan emberies helyzetben kinyújtotta.
Ha megijedt, igen nagy távolságot volt képes ugyan
átugrani, de rendszerint egyik ágról a másikra kú-
szott át. Ámde mellső lábát sohasem használta oly-
ként, mint az emberszabású majmok, hogy átlendül-
jön egyik ágról a másikra, és mint trapézművészt
hasonlítani sem lehetett — mondjuk — a gibbon-
hoz.
Ez önmagában is érdekes. Ha lehet azt mondani,
hogy a makik az egér, a mókus és a majom megfe-
lelőjét képviselik, és hogy ők az állatok társadalmá-
ban azokat a helyeket töltik be, amelyeket a világ
más részein ezek az állatok foglalnak el, akkor a
farkatlan, növényevő indri, amely az erdei fákon él,
a makifélék között az emberszabású majom meg-
felelője.
Szakemberek úgy vélik, hogy az emberszabású ma-
jom azért vesztette el farkát, amikor a majomból
kifejlődött, mert az átalakulásnak ebben a szakaszá-
ban szállt le a földre és vette föl az egyenes, kétlábú
testtartást. Ebben a helyzetben a faroknak mint
egyensúlyozó szervnek vagy ötödik kéznek nem volt
többé értéke, mint akkor, amikor még fönn élt a fá-
kon. Sőt valójában teherré vált, ennek folytán el-
satnyult és elveszett. Közben az emberszabású ma-
jom megtanulta kezének használatát, és amikor vala-
milyen okból visszament a fára, mozgékony markoló-
kezének segítségével mászott és lendült át a kereszt-
ágakon.
Nos, ha valóban ez az oka, hogy az emberszabású
majom elveszítette farkát, akkor az ember föltételez-
hetné, hogy ezzel párhuzamos az indri kialakulása.
Csakhogy, miközben az öreg hímet figyeltük, nehéz
volt elképzelnünk, hogy ősei valaha is éltek volna a
földön, mert — amikor később kockáról kockára meg-
169
vizsgálhattuk az ugrásáról készített filmet, láthat-
tuk, hogy az csaknem ugyanúgy ment végbe, mint
a farkas sifakáé: hatalmas szökkenés hátsó lábának
erejével, a levegőben repülő test függőleges tartása,
úgyhogy kinyújtott mellső és hátsó lábbal éri el a
függőleges fatörzset.
Nem hiszem, hogy ez az állat fejlődésének bármely
korszakában is a földön élővé vált volna, elvesztette
volna farkát és azután visszatért a fákra, mert ebben
az esetben mind a helyváltoztatása, mind anatómiája
sokkal lényegesebben különböznék közeli rokonáétól,
a sifakáétól. Ez nem szól amellett, hogy az ősi ember-
szabású majmok sohasem éltek a földön, de arra mu-
tat, hogy nem szükségszerű követelmény a földre való
leszállás, csak azért, hogy magyarázata legyen a farok
elvesztésének.
A két fiatal maki rendkívül gyöngéd párocska
volt, órákon át simogatták és nyalogatták egymást.
A kedveskedések űzéséhez választott helyzetük —
vékony, vízszintes ágon kuporogtak — nagyon veszé-
lyesnek látszott. Ügyes cirkuszi akrobata-párra em-
lékeztettek, akik hanyagságot színlelve, látszólag
mindennapi életük mellékes tennivalóit látják el a
magas kötélen. De az indrinek nincs szüksége egyen-
súlyozó rúdra vagy biztonsági hálóra. Lába olyan
nagy, hogy középső- és nagyujjával teljesen körül
tudja fogni az ágat, amelyen ül, olyan biztos és szi-
lárd markolással, hogy fölösleges lenne mellső lábá-
val bármibe is kapaszkodnia.
Ellenben meglehetősen ijedősek és idegesek. Meg-
zavarta őket minden hirtelen zaj, akár mi okoztuk,
akár más erdei állat. Ha egy fekete-papagáj pár re-
kedt rikoltozással elrepült fölöttük, ez arra késztette
170
őket, hogy nyugtalanul fölfelé nyújtogassák fejüket.
Egyszer, amikor egymással szemben ültek, és a hím
gyöngéden nyalogatta a nőstény nyakának szőrét,
hangos, mély, szaggatott morgással nagy, kék coua
(madagaszkári kakukk) jött fölfelé ugrálva egy liánon.
A nőstény azonnal kimozdult ernyedtségéből, fölült
és fejét forgatta, hogy lássa, miféle állat csapja a
nyugtalanító zajt. A hím is lenézett, kevésbé ijed-
ten, azután folytatni igyekezett a kedveskedő nyalo-
gatást. De a nőstény továbbra is éberen és idegesen
figyelt, ezért a hím fölnyűit a feje mellett levő ág-
hoz és ügyesen körbe lendítette magát, olyképpen,
hogy párjának háta mögé ült le. Akkor azután két,
hosszú lábát előrenyújtotta társa két oldalán, hogy
mintegy megnyugtassa őt. A nőstény hátrafordult
hosszú nyakával és viszonzásul megnyalta a hím ál-
lát.
A családcsoport negyedik tagja, az öreg nőstény,
ritkán volt látható. Ügy tetszett, csak a legsűrűbb le-
vélzet között telepszik le. Talán komoly oka van
tartózkodásának. Csak több napi megfeszített meg-
figyelése után fedeztük föl ennek okát. Hátán egy
kis, fekete pofájú, szőrös, manófülű és fényes szemű
kölyökmaki kapaszkodott. Alig volt harminc centi-
méter hosszú. Némelykor anyja hátán lovagolt, más-
kor előre mászott, hogy anyja emlőiből szopjék. Az
anyamaki becéző gyöngédséget árult el kicsinye iránt,
és időnként gyengéden megnyalogatta.
A család napirendjének aprólékos kiismerése na-
gyon megkönnyítette filmező munkánkat. Lefény-
képeztük, hogyan esznek, szundikálnak, hogyan becé-
zik egymást, de egy képsor még hiányzott. Soha nem
sikerült még egyetlen jó fölvételt sem készítenünk
171
ugró indriről, mert amikor a végén eltávoztak, min-
dig tőlünk távol ugráltak. Ha meg akartuk csinálni
ezt a filmet, amelyet kívántunk, akkor valamilyen
új módszert kellett találnunk a megközelítésre.
Tudtuk, melyik fán löncsölnek, és tudtuk, hol éne-
kelnek délután. Megállapítottuk, hogy útban egyik
helyről a másikra, keresztezniük kell egy széles csa-
pást, amely a halastavaktól vezet ide. Ez az út csak
egy helyen volt eléggé keskeny ahhoz, hogy az indri
könnyen átugorhasson egyik oldaláról a másikra.
Egyszerű becslés valamennyire kimutatta, hogy dél-
után három és négy óra között kell az átkelést végre-
hajtaniok. Ehhez alkalmazkodva, fél háromkor Geoff
és én fölállítottuk kameráinkat, kissé nyugatra azok-
tól a fáktól, amelyeket megítélésünk szerint igénybe
kellett venniük, úgy, hogy a nap hátunk mögül vilá-
gítson. Várakoztunk.
Pontosan fél négykor megjelent az ugró-fán az
öreg hím. Néhány perc múltán csatlakozott hozzá a
fiatal pár, és végül az anya is előbukkant kölykével
a mögöttük levő erdőből és leült az út fölé kihajló
egyik ágra. Mihelyt együtt voltak, az öreg hím ké-
nyelmesen kimászott a legjobban kinyúló ágra. Geoff
filmezni kezdett. A hím egyensúlyozott, azután ug-
rott, egyetlen szárnyaló szökkenéssel, az út fölött,
egyenest a túlsó oldali fára. A család többi tagja egy-
más után követte, majd eltűntek. Geoff sugárzó arc-
cal leállította gépét. Az indrik magánéletéről szóló
filmünk végre olyan teljessé vált, amilyennek re-
ményeinkben képzeltük.
Vajon csakugyan ezekről, a sok napon át olyan nagy
gyönyörűséggel filmezett és megfigyelt állatokról ke-
letkezett a kutyafejű ember legendája? Kétségbevon-
172
hatatlanul kutyafejük volt, és különösen amikor az
ágak között mászkáltak, nagyon emberszerünek lát-
szottak; lábuk hosszának a törzshöz viszonyított ará-
nya nagyon közel áll ugyanis az emberéhez. Úgy lát-
szik továbbá, hogy a legenda az araboktól származik,
és az arab vitorlások századokon át kereskedtek Af-
rika északkeleti partjáról kiindulva, a Mocjambique-
csatornában, fele úton kikötöttek a Komori-szigete-
ken, és talán ők hozták magukkal vissza Afrikába az
indriről szóló történeteket. Mindehhez: a cynocepha-
lus Aldrovandus-idézte nyílvisszaverő bundája meg-
győzően hasonlít ahhoz az elbeszéléshez, amely sze-
rint az indri elkapja a hajítófegyvert és visszadobja
támadójára.
Nincs pozitív bizonysága a tág körben elterjedt
legenda és e különleges állat kapcsolatának, de szíve-
sen elhiszem, hogy mindennek ellenére van kapcsolat.
Egy dolog azonban bizonyos. Valamennyi furcsa ál-
lat közül, amelyet filmre vettünk Madagaszkáron, az
indri volt a legizgalmasabb, tudományosan legkevésbé
ismert és legbájosabb.
Xllatkert
Állatseregletünk
Miért macskamaki a Lemur catta?
Az aye-aye
Védelmet Madagaszkár különös, elbűvölő állatainak
Miután visszatértünk Tananarivébe, a kutatóintézet
csinos kis állatkerti ének ketreceiben és kifutóiban ott
vártak bennünket mindazok az állatok, amelyeket
útjaink során a sziget más részein gyűjtöttünk. Na-
gyon sok dolgunk volt most, mert egy héten belül
indulnunk kellett a kis bérelt repülőgéppel, hogy
gyűjteményünkkel együtt visszatérjünk Nairobiba, s
ott átszálljunk a Londonba induló, teherszállító re-
pülőgépre. Az állatoknak úti ketreceket kellett készí-
teni, egészségi állapotukról bizonyítványokat, kivite-
lükre engedélyeket szerezni, pecsételtetni, aláíratni,
és búcsúlátogatásokat kellett tennünk mindazoknál,
akik támogattak és tanácsokkal láttak el bennünket.
Maga M. Paulian elutazott egy európai tudományos
kongresszusra, de kedvességének utolsó jelét távollé-
tébcn adta át nekünk. Mivel jól tudta, milyen csaló-
dás volt számunkra, hogy nem kaptunk engedélyt
a microcoebuson kívül semmiféle maki elfogására és
Londonba szállítására, utasítást hagyott, hogy a ku-
tatóintézet saját gyűjteményéből adjanak nekünk
ajándékba két csíkozott farkú és egy nyakfodros ma-
kit.
174
Áz állatiért valamennyi állata közül kétségkívül á
nyakfodros maki volt a legszebb, és vetekedett a leg-
gyönyörűbb makikkal, a sifakával és az indrivel.
Sűrű, selymes bundája fehér és csillogó szurokfeketc
foltokból állt, s a színek úgy oszlottak el, hogy óriás
macskamedvére emlékeztetett.
Különálló ketrecben három ilyen gyönyörű állat
volt. Egyikükön, amelyik a keleti erdőségek védett
területéről származott, fekete helyett élénk narancs-
barna foltok ékeskedtek. Bizonyossággal senki sem
tudja az ilyen feltűnő mintázatnak az értelmét. Na-
gyon valószínű, hogy az undorító fecskendezőmiri-
gyekkel erősen fölfegyverzett szkunkszon ez szembe-
ötlő jelzés más állatoknak, térjenek ki az útjából. De
a szelíd, növényevő nyakfodros maki mintázatának
nem lehet ez a feladata. Figyelemre méltó azonban,
hogy az állat főként éjszaka jár, és az éjszaka sok
állata, mint például a borz, jellegzetes fekete-fehér
színt visel, talán hogy könnyebben meglássák és föl-
ismerjék egymást, amikor a sötétben portyáznak.
A nyakfodros makik mind elbűvölően szelídek vol-
tak, s valahány napon csak elmentünk az állatkert-
be, külön látogatást tettünk kifutójukban, botsáská-
val s banánnal vendégeltük meg őket, megvakargat-
tuk hasukat, mire hátukra feküdtek és a földön hen-
teregtek a gyönyörűségtől. Nagy öröm volt, hogy
egyiküket ajándékba kaptuk, mert így jutottunk
gyűjteményünk legmutatósabb egyedéhez.
M. Paulian további ajándékai, a csíkozott farkúak
talán a legáltalánosabban ismert makik, amelyek szer-
te a világon leggyakrabban láthatók állatkertben, mi-
vel fogságban jól érzik magukat és könnyen szapo-
rodnak. Rövid szőrű bundájuk rendkívül elegáns ga-
175
lambszürke színű, hasukon és pofájukon tiszta fehér
árnyalattal; hosszú, mozgékony farkukon pedig fe-
kete csíkok vannak.
Tudományos nevük Lemur catta, vagyis macska-
maki, és sok szerző kijelentette, hogy a név sehogyan
sem illik rájuk. Az állatok azonban akkorák, mint
a macska, és pofájuk kissé macskaszerű. De még ta-
lálóbbá teszi a nevet az — amit akkor fedeztem föl,
amikor a két makit körülbelül egy hónapig londoni
lakásomon tartottam —, hogy macskahangjuk van.
Nemcsak hogy nyávogtak, hanem amikor különlege-
sen finom csemegéimet — például aszalt szilvát —
adtam nekik, vagy amikor megsimogattam fülük tö-
vét, a legmacskaszerűbb dorombolással fejezték ki
örömüket. Ritkán csinálták hosszabb ideig, és soha-
sem valami nagy hangerővel, de kétségkívül dorom-
boltak. A macskafélék tagjain kívül nem hallottam
más állatról, amely dorombolna, de amikor kétségbe
vonhatatlanul dorombolni hallottam a macskamakit,
tökéletesen jogosnak tartottam nevét.
Mind a két példányunk fiatal hím volt, és mind
a kettőnek furcsa, szaruszerű karma volt alsó karjá-
nak belső részén. Állítólag ezzel fésülik és nyálazzák
szőrüket, de a mi párunkat egyetlenegyszer sem lát-
tam, hogy ilyen formában használták volna. Ügy vé-
lik, hogy tisztálkodásra igénybe veszik alsó fogsoru-
kat is, amelynek külső széle barázdált és fésűszerű.
A csíkozott farkűak a vadonban csapatosan szalad-
gálnak Dél- és Közép-Madagaszkár fátlan hegyeinek
szikláin, főként fügekaktusszal táplálkoznak, de jól-
lehet túlnyomóan földön járó testalkatúak, szerez-
tem a mieinknek egy vastag ágat, és mindig szívesen
üldögéltek rajta, miközben farkukat rendszerint úgy
176
kanyarították vállukra, mint valami divatos róka-
boát.
A legkönnyebben táplálható állatok, mert látható
örömmel fogadták a legvalószínűtlenebb ételek bő-
séges választékát, és hajlandók voltak vakmerőén
megkóstolni csaknem minden ismeretlen növényi
ételt, amivel etetni próbáltuk őket. Végül, és abban a
tudatban, hogy a legtöbb állat nem szereti a válto-
zatlan, egyhangú étrendet, minden reggel különféle
jellegű növényi eledelekkel megrakott tányérokat
raktam elébük. A friss füvet, mazsolát, sült burgo-
nyát, salátát, sárgarépát, cikóriát, szőlőt és banánt
egyaránt mohón fogyasztották, de egyéni szeszélyük
napról napra változott. Egyik reggel addig turkál-
tak ennivalós tálkáikban, amíg megtalálták a mazso-
lát, és ameddig azt az utolsó szemig el nem fogyasz-
tották, semmi más sem kellett nekik. Másnap gondo-
san kiválogatták a salátát, mielőtt bármi máshoz
nyúltak volna.
ölbeli állatnak lenyűgözők és megnyerők voltak:
fürgék, ötletesek és kíváncsiak, kiváló tornászok és
nagy szenvedéllyel nyalogatták egymást vagy engem
is, ha alkalmuk nyílt rá.
Az idősebbiknek azonban már kezdett nőni a valódi
szemfoga, amely éles volt, mint a handzsár, ezért
rendkívül óvatosan játszottam vele. Vigyáztam arra,
hogy sohase akadályozzam, és csak akkor simogat-
tam, amikor megnyalt, és ezzel jelezte: jó hangulat-
ban van, és hajlandó eltűrni ezt a kedveskedést. Han-
gulatuk nagyon változékony volt, és bár én mind-
kettőjükkel tudtam bánni, idegeneknek sohasem en-
gedtem meg, hogy ingereljék őket.
Ha valaki nem tetszett nekik, érzelmüket azzal
12 Madagaszkár
177
mutatták ki, hogy villámsebesen kinyújtották mellső
lábukat a ketrec tág nyílásán, elkapták és vadul rán-
cigálták az ellenszenves látogató ruhájának ujját.
Aztán körbe nyargaltak ketrecükben, mintha ujjon
ganának, hogy sikerült az illetőt hirtelen elkapni.
Ezek a támadások semmi esetre sem voltak éppen
mulatságosak, mert a csíkos farkú makinak hosszú
és tűhegyes karmai vannak, és sokszor idézték elő
kis vércseppek hullását, még ha a látogató hosszú
ujjú inget viselt is.
*
A gyűjtemény, amellyel hazatértünk Angliába,
nem volt nagy. A londoni Zoo azonban sok állatun-
kat ritkaságként értékelte, mert bár eredeti hazá-
jukban gyakoriak, de eddig oly kevés madagaszkári
állat jutott el Nagy-Britanniába, hogy ez volt az első
eset, amikor számos élő példány volt látható a lon-
doni állatkertben.
Kiegészítésül sok más fajtát filmen megörökítve
hoztunk magunkkal, de ennek ellenére négyhónapos
utazásunk során a Madagaszkáron élő sokféle emlős-
nek csak kis hányadát tanulmányoztuk. Jóllehet a
makikra összpontosítottuk figyelmünket, és a fő csa-
ládok legtöbbjének láttuk képviselőit — vagy a vad
természetben vagy a tananarivéi állatkert kifutóiban
—, mégis elmulasztottunk egy fontos állatot, amely
egészen más, mint a többi maki, és amely az egész
nemzetségben a legkülönlegesebb: a vézna ujjú ma-
kit.
A makik közül elsőként fedezték fel ezt az ál-
latot, mert 1788-ban talált rá ugyanaz a Pierre Son-
178
tierat, aki látta és leírta az indri t. Sonnerat-nak úgy
látszik különleges balszerencséje volt a helyi elne-
vezésekkel, amelyeket fölfedezéseihez kapcsolt, mini
ebben az esetben az aye-aye névvel, mert akármi
ennek az állatnak a malgas neve, aye-aye bizonyosan
nem. Sonnerat maga azt állítja, hogy ez a szó meg-
lepetést és ijedelmet fejez ki, amelyet kísérői hallat-
tak, amikor megpillantották az állatot. Azzal men-
tegette magát, amiért más nevet nem tudott kiderí-
teni, hogy ezt az állatot a malgasok akkoriban is félve
tisztelték, s idegen előtt nem voltak hajlandók még
kiejteni sem igazi nevét, attól tartva, hogy ez sze-
rencsétlenséget idézne fejükre.
Még ma is sok babona veszi körül a vézna ujjú ma-
kit. Ha valaki megöl egy aye-ayet, egy éven belül
föltétlenül meg fog halni. Ha valaki elalszik az erdő-
ben, a vézna ujjú maki fűpárnát készít számára. Ha
a párna a feje alatt lesz, amikor fölébred, akkor ha-
marosan meggazdagszik. Ha ellenben a párnát lába
között találja — és ez sokkal valószínűbb —, akkor
egészen bizonyosan hamarosan boszorkány-varázs-
latnak esik áldozatul.
E baljós kis állat külseje olyan furcsa — azt mond-
ják, nyúl foga, denevér füle, vaddisznó szőre, majom
keze és róka farka van —, hogy a zoológusoknak, ami-
kor első ízben találkoztak vele, nehézséget okozott a
fajta meghatározása. Kezdetben mókusnak osztályoz-
ták be. Majd azt képzelték, hogy a kísérteties külsejű
pápaszemes maki a Bomeó és Celebesz erdeiben élő
groteszk, törpe főemlős őserdei rokona. Ezt a fel-
fogást is elvetették, és helyette elfogadták, hogy az
aye-aye a rágcsálók családjának szabálytalan tagja.
Mígnem Rober Owen, a nagy angol zoológus 1863-ban
i?'
179
kimutatta nagyszerű művében, hogy ez az állat, bár
külsőre erősen eltér a csoport többi tagjától, való-
jában nagyon ősi típusú, végletesen elkülönült maki.
Bozontos farkát is számítva, körülbelül egy méter
hosszú, dús bundája kissé sörtés, fejét hosszil fülek
és nagyon nagy szemek ékesítik. Legfeltűnőbb jelleg-
zetessége mellső lábának középső, a többinél sokkal
hosszabb ujja, amely nagyon vékony, csontos és hor-
gos karmú. Rendkívül ügyes szerszám ez, az állat
nagyon sokféle módon használja. Adjanak neki egy
tojást, és akkor először kis lyukat harap a héjába,
majd bedugja ezt a furcsa ujjat, és azután rendkívül
gyors mozdulatokkal nekilát, hogy kipöccintgesse a
tartalmát, míg nem marad más, csak a száraz tojás-
héj. A vadonban — úgy látszik — fő tápláléka egy
fafúró bogár fehér lárvája. Hollétüket megállapítan-
dó, hosszú középső ujjával addig kopogtatja a fákat,
amíg a kongó hang elárulja, hol az a járat, amelyben
a lárva fekszik. Ekkor lyukat harap a fa kérgébe és
ujjaival kiszedi a lárvákat. Fogai olyan erősek, hogy
még a faládát is átharapja. A fogságot azonban igen
jól tűri, főként banánt, cukornádat és nyers tojást
eszik.
Nagyon szerettem volna az aye-aye keresésére
indulni, mert amikor Perinet-ben voltunk, egyszer
ércesen csengő kiáltást hallottunk, és erre Michel
azt mondta, hogy a vézna ujju maki hangja Mivel
magányos, ritka és éjjeli állat, csak azon az egy mó-
don láthattuk volna meg, ha nagyszabású hajtást ren-
dezünk, oly sok helybeli segítővel, amennyit csak
mozgósítani tudunk, s áthatolunk az erdőn, benézve
minden faodúba, és beledöfve az ágak közt minden
szárazlevél-halomba, ahol a fészke lehet. Szerencsé-
180
vei és kitartással fölfedezhettünk volna egyet, amint
farkába csavarodva alszik. De nem kétséges, olyan
sebesen elfutott volna, hogy lehetetlen lett volna le-
filmezni, és másként nem kaphattunk volna róla
fényképet, csak ha elfogjuk és ketrecbe zárjuk. M
Paulian azonban határozottan kért bennünket, hogy
ne tegyük ezt, még úgy se, hogy utólag azután sza-
badon engedjük. Valamennyi maki közül a vézna ujju
maki a legritkább, ezért ő azt igyekszik elérni, hogj
azt semmivel se zavarják, vagy hogy híre ne menjen
a lakosság között, hogy az állat értékes, nehogy aztán
ők is csapdával fogdossák, abban a reményben, hogy
eladhatják az európaiaknak.
*
Bar a szigeten nem élnek nagy húsevők, és hiá-
nyuk lehetővé teszi, hogy a makik ilyen bő és válto-
zatos formában szaporodjanak, van mégis néhány
kisebb ragadozó, amely a szigeten honos éppúgy,
mint csaknem minden más állat.
A tananarivéi állatkertben van több kecses kis
mongúz, amelyet a keleti erdőségekben fogtak. Ezek
nem elég nagyok ahhoz, hogy akár a legkisebb ma-
kit is zsákmányul ejtsék, és fő eledelük békák, kis
hüllők és fészekrakó madarak. Van azonban egy má-
sik, lényegesen félelmetesebb húsevő a szigeten, a
cibetmacska-féle fossa. A malgasok azt állítják, hogy
ez veszélyes az emberre, de nincs adat arra, hogy
valaha is kárt tett volna emberben. Ellenben se
szeri, se száma azoknak a történeteknek, amelyekben
a fossa pusztító rohamot intézett a baromfi ellen, és
181
nem maradt utána egyetlen élő szárnyas sem, csak
száz és száz véres, lekopasztott tetem. Az állatkert
nek van egy példánya ebből is: karcsú, vadnak látszó
állat, körülbelül százhúsz centiméter hosszú, kis pu-
mára emlékeztet, igen ingerlékeny, és úgy vicsorít,
mint a fekete párduc.
Madagaszkár állatai — pillangói és lepkéi, gyíkjai,
kígyói és teknősbékái, madarai és ragadozói és min-
denekelőtt makijai — mindenképpen elbűvölőek. A
sziget nagy bőségben mutat be a természet-kutatónak
olyan állatokat, amilyenek sehol máshol a világon
nem élnek. Több mint harminc éve az akkori francia
uralom intézkedett az állatok védelméről, 1927-ben
megtiltotta a maki vadászatát, és a következő évben
tíz természetvédelmi területet létesített a szigeten
De a törvény annyit ér, amennyi megvalósul belőle,
és majdnem lehetetlen feladatnak bizonyult annak a
biztosítása, hogy a lakosság tartsa tiszteletben az új
törvényt és ne bántsa az állatokat.
Ama napok óta a mészárlás kétségkívül jóval ki-
sebb, de mi magunk is láttuk, hogy még naponta ölik
a különféle makikat, húsukért. Ezenkívül még egy
veszedelem fenyegeti az állatokat A fajta túléli
egyedeinek rendszeres pusztítását, ha természetes te-
nyészhelye sértetlen marad. De a sok századdal ez-
előtt megindult erdőirtás, amely Madagaszkár nagy
részét kopár hegyek és puszta síkságok fátlan, élet-
telen földjévé tette, még nem szűnt meg. A keleti rész
pompás erdőinek fenséges keményfái még vagyont
képviselnek, de a terméketlen eukaliptusz komor,
rendezett sorai — rovásukra — tovább terjeszked-
nek.
Hacsak nem vonnak éles határt az irtás folytatá-
182
sának, nem marad menedéke az indrinek, a sifakának,
a vézna ujjú makinak és az uroplatusnak, és el fog-
nak tűnni. Kiirtásukért éppoly vitathatatlanul az em-
ber lesz felelős, mint ahogyan ő felelős a kvagga, a
sarki-tengeri tehén, a vándorgalamb, a nagy alka-
madár és ama többi sok állat végzetéért, amelyek
a .múlt század folyamán Örökre eltűntek.
Fontos és sürgős, hogy megmentésükre intézked-
jenek, és hogy ne enyhítsenek a fennálló vadászati
korlátozásokon. Az állatkertekre e téren az a hivatás
vár, hogy fogjanak néhányat ezekből az állatokból
és biztosítsanak nekik tágas kifutókat, nem azért,
hogy csupán mutogassák a közönségnek, hanem hogy
olyan körülmények közé helyezzék őket, amilyenek-
ben szaporodhatnak. Talán még jókor el fog jönni
az az idő. amikor az ilyen rab-állomány egyedei
lesznek a fajta helyreállításának eszközei, biztonsá-
gosabb védelem alatt, olyan területeken, ahonnan
gondatlanság és üldöztetés következtében eltűntek,
mint ahogyan pár évvel ezelőtt tették Dávid atya
szarvasaival, a hawaii libákkal és az európai bölény-
nyel.
Szerencsére sok, tisztán látó állatkert fölismerte
felelősségét, és Tananarive — vékony pénzügyi for-
rásainak lehetőségein belül — minden tőle telhetőt
megtesz. A barna maki és a csíkos farkú maki már
rendszeresen szaporodik itt, mint ahogyan más állat-
kertekben is, de mindeddig nem értek el eredményi
azzal a kevés sifakával, amely birtokukban van, és
nem sikerült életben tartani fogoly indrit sem.
Ez a helyes, követendő módszer a teljes kipusztítás
megakadályozására, de a leghathatósabb védelmet
azzal kapja az állat, ha szigorúan megőrizzük termé-
183
szetes tenyészhelyét. Ebben megint az állatkertek tu-
dományos szemlélete segíthet, mert ha nem ismerjük
és nem értjük egy állat összes igényét, akkoi- nem
biztos, hogy megmentjük azzal, ha egy tetszőleges
földsávot jelölünk ki lakóhelyéül, még ha az az ere-
deti otthona is. A természet egyensúlya ugyanis
olyan kényes, hogy bármely látszólag egyszerű és
következetlen változás a katasztrófához vezető lánc-
reakció elindítója lehet.
Madagaszkáron egyedülálló, páratlan múzeum ma-
radt ránk, és az itt — teljes, csodálatos és ragyogó
mivoltukban — látható sereglet azokat az állatokat
képviseli, amelyek sok-sok idővel ezelőtt éltek,
mielőtt az ember és a mai állatok legtöbbje megje-
lent a Földön. Ha ezek az állatok a mi hanyagságunk
vagy zsugoriságunk folytán eltűnnek, újabb bűn foltja
ékteleníti erkölcsi bizonyítványunkat, és jóvátehetet-
lenül kialszik az a fény, amely a jövendő nemzedék
tudásához és képzeletéhez világosságot szolgáltatott
volna.
FÜGGELÉK
A makik osztályozása
A makik az állatok ama nagy és változatos gyüleke-
zetéhez tartoznak, amely magában foglalja a majmo-
kat, az emberszabású majmokat és az embert, és
amelyet szaknyelven Főemlősök rendje néven isme-
rünk. A csoport kétfelé oszlik, olyan látszólag egy-
szerű különbség alapján, mint tagjai orrnyílásának
alakja. Kiderül azonban, hogy ez fontos és alapvető
jelleg. Embernek, emberszabású majomnak, a Fülöp-
szigeti pápaszemes makinak, az Óvilág fehér selyem-
majmainak és az Újvilág majmainak kerek orrlyukuk
van, és jellegzetes módon szőrök nőnek a nyílás szé-
lén és belsejében. Ezért ezeket az állatokat Haplorhi-
ninék. — betű szerint egyszerű orrlyukúaknak — ne-
vezzük. A makik és közeli rokonaik azonban sokkal
kezdetlegesebb helyet foglalnak el a természetben,
és a kutyáéhoz hasonló szertelen orruk van, fordí-
tott — nyomtatott — vessző alakú orrnyílással. Ezek-
nek a Strepsirhini — „csavart orrnyílásúak” — nevet
adták. A múltban ez a csoport a Lemures nevet vi-
selte, de ez a név ebben az értelemben ma már el-
avult, bár mégsem ment feledésbe, és ez az oka, hogy
egyes könyvek „afrikai makik” néven emlegetik a ga-
185
lagót. Épp ezért érdemes fölvázolni a teljes Strep-
sirhini jelenlegi osztályozását"
STREPSIRHINI alrend
LORISOIDEA alosztály
LORISIDAE
Karcsú lóri (Loris)
Alacsony lóri (Nyotícebus)
Medvemaki (Arctocebus)
Potto (Perdicticus)
Mindezek aránylag kicsi, éjjeli, nagyszemű álla-
tok, a legnagyobb körülbelül akkora, mint egy nyúl.
Valamennyi lassan mozog. Mind a két lóri ázsiai. A
potto és a medvemaki Kelet-Afrika erdeiben él.
GALAGIDAE család — galagók (Gálago, Euoticus,
Gálagoides)
Ez a három nem kilenc különböző fajt foglal ma-
gában, amelyeket további harminckét alfajra oszta
nak. Valamennyinek hosszú farka van, és nagy, moz-
gékony füle; rendkívül eleven és gyors állatok. Csak
Afrikában találhatók.
LEMUROIDEA alosztály
E csoport valamennyi élő tagja csak Madagaszká-
ron és a szomszédos Komori-szigeteken él.
LEMURIDAE család
CHEIROGALEINAE alcsalád
Egérmakik (Microcebus)
Törpemakik (Phaner, Cheirogaleus)
Ezek éjszakaiak és kicsinyek, a legkisebbek. A
Microcebus murinus a legkisebb főemlős. A Micro-
eebusuák két faja van, mind a kettő levelekből épít
fészket, felületesen, nagyon hasonlít a galagóra. Az
év egy részét átalusszák és hájkészletet gyűjtenek
föl farkuk tövében, ennek érdekében. A Cheirogaleus
186
és a Phaner valamivel nagyobb a Microcebusnál és
ióval rövidebb orrú.
LEMURINAE alcsalád
Szelíd makik (Hapalemur)
Menyétmakik (Lepilemur)
Igazi makik (Lemur)
A szelíd és a meny étmaki egyaránt éjszakai állat
A szelíd makira találó a neve, mert nagyon lassan
mozog, és valóban szelíd természetű, kedves, ölbeli
állat. A menvétmakiknak nem sok közük van nevük-
höz, mert csak kevéssé vagy csönpet sem hasonlítanak
a menyétre. Olykor „sportoló maki”-nak nevezik
őket, ami ugyan kissé furcsa, de mégis megfelelőbb
elnevezés, mert igen elevenek és szépen ugranak.
Mind a két típus éiszakai és közepes nagyságú.
Az igazi makiknak hat elhatárolható fajtájuk van:
Csíkos farkú (L. catta)
Szerecsen maki (L. macaco)
Barna maki (L. fulvus)
Mongúz maki (L. mongoz)
Vörös hasú maki (L. rubiventer)
Nyakfodros maki (L. variagatus)
INDRIIDAE család
INDRIINAE alcsalád
Sifakák (Propithecus)
Gyapjas indrik (Avahi)
Indrik (Indri)
A sifakák. a Strepsirhines alrend leginkább ma-
jomszerű tagjai, két fajra és tíz alfajra oszlanak,
amelyek selymes bundájuk színében különböznek
egymástól. Általában a sötétebb színek Madagaszkár
trópusi, párás területein fordulnak elő, és az alfajták
187
fokozatosan mind világosabbak, ahogyan az ember
dél felé, a sziget szárazabb területei felé utazik.
Az Aváhi nagyon emlékeztet az indrire, de kizá-
rólag éjjel jár, s bundája nem selymes és tarka, ha-
nem gyapjas és sárgásbarna.
DAUBENTONIIDAE család
Vézna ujjú maki (Daubentonia)
E család egyetlen élő fajtája ez a különleges és
minden makitól leginkább elütő állat.
A felsorolt csoportokat kiegészíti még hat maki-
család, amelyeket csak kövületekből ismerünk. Majd-
nem kilencven fajta tartozik közéjük, és ezeknek az
állatoknak Európában és Amerikában éppúgy meg-
találták maradványait, mint magában Madagaszká-
ron.
TARTALOM
Megérkezés
Az élővilág 50 millió eves lomtára — Élő állat-
ősök — Kimondhatatlan malgas nevek — A ma-
kikat a törvény védi! .......................... 5
Sifaka
A terepjáróban minden csavar fontos! — Mi min-
den fér el egy brousse-taxiban? — A sifaka élete
— és amit a nép hozzáképzel ...................... 14
Az óriás madarak
Elt-e Szindbad ruk-madara? — Marco Polo tudósí-
tása — Ért-e franciául a kecskepásztor fiú? —
Óriástojás-bőség — Miért halt ki az aepyornis? ... 20
Flamingók, tanrekek és egérmakik
Flamingó-lesen — A tüskés tanrek nem sün, és
nem a bátorság jelkepe — Két tucat egérmaki ...... 43
A holtak lelkei
A malgas sírok sok tabuja — Különös halottkul-
tusz — A „visszatérés” szertartása — A lélekván-
dorlás hitéből a krokodil húz hasznot ............ 57
Gyalogoló hal
A szerecsenmaki mint idényállat — Hogyan gyalo-
gol a géb? — Izgalmas és hosszú vadászat egy élő
kövületre: a Latimeriára ......................... 74
189
Lepkék, darazsak, hangyalesök
A legszebb madagaszkári lepke — A guboból ki-
kelő üstökös-lepke — lencsénk előtt — Mindenféle
rovarok .........................................
Kaméleonok, gémek és makik
A világ legfurcsább állatainak egyike: a kaméleon
— Még az autótolvajok ellen is hatásos — Kaland
a gémekkel — Törvényellenes makicsapda .........
Flamingóvadászat
Kalandos vargabetű a Kinkony-tóhoz — Siralmas
eredmény: flamingók helyett alváztörés .........
A kutyafejű ember
Élt-e a Cynocephalus? — A szerző véleménye —
A farkatlan maki: az indri — Az indri „éneke” ...
Az erdő állatai
Jeanine és a százlábúak — A jó mimikri ered-
ménye: három nap alatt egyetlen gekkó — Hogyan
különböztessük meg a boát a pythontól? .........
Babakoto
Magnó az őserdőben — Szalagon az indri-„ének"
— Megpillantjuk az első indriket — Az indri csa-
lád élete és szokásai ..........................
AUatkert
Állatseregletünk — Miért macskamaki a Lemur
vatta? — Az aye-aye =— Védelmet Madagaszkár kü-
lönös, elbűvölő állatainak .......................
80
100
118
131
146
160
174
185
TN 1386—b—6969
A kiadásért lelel a Táncsics Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Ponorl Thewrewk Aurél
Műszaki vezető: Faragó Imre
Műszaki szerkesztő: Sándor Dénes
A 1 érképet rajzolta: Math Béla
A védőboritót és a kötést Varga Győző tervezte
Készült 19 500 példányban, 9,6 (A/5) ív
4- 32 oldal mély nyomású melléklet
MSZ 5601—59. — Budapest, 1969
68.2975 Ságvári Nyomda, Budapest VII., Garay utca 36