Автор: Ranschburg Jenő  

Теги: gyermekpszichológia   pszichológia  

ISBN: 978-963-248-085-5

Год: 2009

Похожие

A gyógyító képzelet

Jellem és jellemtelenség

Vissza önmagunkhoz : a bennünk élő gyermek felfedezése

Gyermek-lélektan

Текст
                    
RANSCHBURG
//

Magyarországon mindenki tudni véli, mit jelent ez a
szó: hiperaktivitás. Nőmén est ómen - mondjak - hiper-
aktivitasrol akkor beszelünk, ha a gyereket nem lehet
leállítani, folyton jár a keze, a lába és a szája is. Ebben
a könyvben azt szeretnem bemutatni, hogy a hiper-
aktivitás valójában egeszen mást jelent; többek között
a figyelem, a koncentráció képességének zavarát.
Milne Micimackójában nemcsak Tigris, de Malacka,
Nyuszi és - most fogódzkodjanak meg - Füles és maga
Micimackó is hiperaktív! Bemutatom őket, igyekszem
rávilágítani legjellemzőbb tulajdonságaikra, és abban
reménykedem: a szülők és a nevelők ráismernek azokra
a gyerekekre, akikre jól illenek a Százholdas Pagony
lakóinak vonásai.
A könyv második részében az agresszivitással foglal-
kozom. Azzal, hogy milyen sokféleképpen lehet egy
serdülő agresszív, a kamaszos versengéstől kezdve,
a kötekedésen át, egészen az antiszociális magatartásig,
a bűnözésig. Választ keresek az ősi kérdésre: amikor a
gyermek, vagy a serdülő bűnözővé válik - és nem egy-
szer szörnyű bűncselekményeket követ el - viselkedésé
mögött genetikai szabályozást kell-e tételeznünk,
vagy a környezet személyiségromboló hatását?
Hangsúlyozom: keresem a választ; azt nem állítom,
hogy meg is adom. Az olvasónak pedig - aki netán
hiányolni fogja a kérdés megoldását - André Gide,
francia író megszívlelendő mondatával üzenek:
„Bízzál azokban, akik az igazságot keresik - és légy
gyanakvó, ha valaki meg is találja”.
ISBN 978-963-243-085-5

1480 Ft



Ranschburg Jenő
Nyugtalan gyerekek
Hiperaktivitás és agresszió
a serdülőkorban
II. RÁKÓCZI FERENC MEGYEI KÖNYVTÁR
IHIMIIII
20100421831X

<50
NitinzMiH/crkcsztö: Popper Péter
Borílóterv: Malum Stúdió
<£> Ranschburg Jenő, 2009
ISBN 978-963-248-085-5
HU ISSN 1585-4000

0^'
Kiadja a Saxum Kiadó, 2009
Felelős kiadó: Jenei Tamás
Felelős szerkesztő: Dr. Pataki Istvánné
Műszaki szerkesztés: FeZo Bt.
Tördelőszerkesztő: Jeges Erzsi

Tartalom
I.	fejezet
A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK
SZEREPE A GYERMEK-
ÉS SERDÜLŐKORI MAGATARTÁSI
ZAVAROK KIALAKULÁSÁBAN ............ 9
A szegénység, mint kockázati faktor.. 19
Az „újgazdagság”, mint kockázati
faktor ......................... 27
A kofaktorok működése............ 33
A családi diszharmónia........... 33
Az abúzus........................ 36
Az egyszülős család ............. 44
II.	fejezet
A HIPERAKTIVITÁS.................. 51
Kombinált típus....."............ 59
Impulzív - hiperaktív típus...... 59
Figyelmetlen, elterelhető típus . 60
Tigris......................... 61

6
Tartalom
Micimackó............................ 66
Nyuszi............................... 10
Malacka.............................. 72
Füles................................ 74
Agresszív hiperaktivitás................ 76
Öröklött vagy szerzett? ................ 79
1.	A „környezeti hatás”, mint
a hiperaktivitás oka................. 80
2.	A gének szerepe .................. 87
A rokonság foka.................... 88
Az örökbefogadott gyerekek.......... 88
Az ikrek........................... 89
3.	Neurológiai háttér............... 90
4.	Széllel szemben.................. 99
5.	Hiperaktivitás és tanulás .......104
6.	Hiperaktivitás és tehetség........112
7.	A hiperaktív kamasz ..............115
Nyolc tanács a hiperaktív serdülők
szülei számára........................119
III.	fejezet
AGRESSZIÓ ÉS BŰNÖZÉS ....................135
1.	A „beilleszkedési rendellenesség” 138
Durva és agresszív, mind az emberekkel,
mind az állatokkal szemben ..........139
Szándékosan rongálja mások tulajdonát ..139

Tartalom
7
Céljai elérése érdekében csal és lop is .140
Gondolkodás nélkül megszegi közvetlen
környezete — otthona és az iskola
— szabályait...........................140
A) A KORAI GYERMEKKORBAN INDULÓ
BEILLESZKEDÉSI RENDELLENESSÉG	....141
A szülők személyisége....................150
A család hatása .................................... 152
A szülő-gyermek kapcsolatról.............160
b> Akik serdülőkorban kezdik..............161
2.	Agresszió az iskolában.................166
A rangsorképző viselkedés................169
A reaktív agresszió......................174
A kötekedő agresszió.....................178
Az áldozatról............................188
A bűnözés lélektana és genetikája.........198
Beilleszkedési rendellenesség - pszichopátia
-hiperaktivitás .........................213
IRODALOM ...................................229



I. fejezet
A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK
SZEREPE A GYERMEK-
ÉS SERDÜLŐKORI MAGATARTÁSI
ZAVAROK KIALAKULÁSÁBAN



A magatartási zavarokkal küzdő gyerekek sorsa
- a történelem előtti időktől egészen a 18. szá-
zad végéig - nehezen követhető nyomon. Nagy
vonásokban valamennyi korszakra és kultúrára
igaz az az állítás, hogy ezeket a gyerekeket nem
annyira a (korszakra jellemző) gyógyítás, mint
inkább a (korszakra éppúgy jellemző) nevelés
eszközeivel próbálták megváltoztatni. Ennek az
oka az, hogy a gyerekeket évezredeken át élet-
korából, méreteiből, számos ismeret és készség
törvényszerű hiányából adódóan pár excellence
tökéletlen embernek tekintették, míg a felnőtt
„tökéletlensége” - mivel ez az életkor lényegé-
ből adódóan tökéletes - kizárólag valamilyen
betegség következménye lehet. A tökéletlen
gyermeknek tehát az a dolga, hogy a felnőttnek
mindenben és feltétel nélkül engedelmeskedjék,
a felnőttnek pedig az, hogy megmutassa a helyes

12
Ranschburg Jenő
ülni, illetve ha az úton járás akadályokba ütkö-
zik megfelelő ösztönző, iránykövetésre késztető
módszereket alkalmazzon. Ezeknek a módsze-
reknek a szigorúságára már az Otestamentum is
szolgáltai példákat, és tudjuk, hogy az ókori
Rómában a pálca és az ostor hozzátartozott a
gyereknevelés mindennapjaihoz. Ezekben a tör-
ténelmi korokban tehát a felnőtt világ egysze-
rűen nem vette tudomásul, hogy a gyermek
különböző magatartási problémáit esetleg be-
tegség - illetve valamilyen szándéktól, elhatáro-
zástól független, belső állapot - is okozhatja,
úgy vélte, ez kizárólag a „kiheverhető” (és
„kinevelhető”) tökéletlenség következménye.
Napjainkban, mivel a gyerekkort önálló enti-
tásnak tekintjük, és a gyermek viselkedését, tel-
jesítményét - legalábbis elvben - már nem a fel-
nőttéhez, hanem életkorához, képességeihez
viszonyítjuk, a gyermek rendelkezik azzal a „jog-
gal”, hogy a szónak ne csak biológiai, pszicholó-
giai értelmében is beteg legyen. Ha a tanítási
órán képtelen egy helyben maradni és meghatá-
rozott ideig a feladatra összpontosítani, nem-
csak azt mondhatjuk rá: neveletlen, de felmerül-
het az is: hiperaktív. Ha feleléskor alig-alig
mukkan meg, és harapófogóval kell kihúzni be-
lőle egy-egy szót, nemcsak készületlenségére

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
13
vagy alacsony értelmi színvonalára gondolha-
tunk, de arra is: teljesítményszorongó. Ha pedig
folyamatosan fékezhetetlen, társaival durva és a
szabályokat rendszeresen megszegi, nemcsak az
foglalkoztathat bennünket, hogyan találjuk meg
a nevelés hatékonyabb eszközeit, de az is: vajon
a gyermek nem az alkalmazkodási rendellenes-
ség (conduct disorder) sajátos tüneteit mutatja-e.
Mindez azt jelenti: a gyermekkori magatartásza-
var egyfajta klinikai kategóriává vált: világosan
és egyértelműen körülírt tünetcsoportokhoz
meghatározott diagnózisok kapcsolhatók, és -
ami ebből a szempontból a legfontosabb - a ma-
gatartási zavarok valamelyikével küszködő gyer-
mek szocializációjában a nevelés mellett megje-
lenik a kezelés, a gyógyítás szükségessége is. Ha
a gyermek problémája „magatartási zavar”-nak
minősül, a probléma megoldása - az egészséges
fejlődés feltételeinek biztosítása - a szülő, a pe-
dagógus és a pszichológus (vagy a pszichiáter)
közös feladatává válik. Mindez azonban - ismét
hangsúlyozom - csak elvben van így, a valóság-
ban jóval ritkábban történik meg a kelleténél,
illetve, ha megtörténik, akkor sem időben.
Pedig az elmúlt évtized kutatásai egyértel-
műen megállapítják:

14
Ranschburg Jenő
1. A magatartási zavar teljes megszűnésére
nincs általános garancia, de a pszichológiai ke-
zelésben részesülők esélye jelentősen nagyobb
azokénál, akik nem kerülnek szakrendelésre.
2. Minél korábban kezdődik meg a gyermek
kezelése (természetesen a tünetek megjelenését
követően), annál nagyobb a - részleges vagy tel-
jes - gyógyulás lehetősége. Nagyon sok okra ve-
zethető vissza az a tény, hogy Magyarországon a
magatartási zavarokkal küzdő gyerekek gyakran
nem a megfelelő időben kerülnek pszichológus-
hoz. Ezek közé tartoznak például a szakrendelői
hálózat hiányosságai, vagy a pedagógus és a
pszichológus együttműködésében esetenként
fellelhető zökkenők is. A legfontosabbnak azon-
ban azt az előítéletet tartom, mely - mint a
bevezetőben említettem - évszázadokra nyúlik
vissza: a gyermek viselkedésében, teljesítményé-
ben jelentkező gondok mindenekelőtt engedet-
lenségével, „rosszaságával”, lustaságával hozha-
tók összefüggésbe, éppen ezért a probléma
megoldásához nem pszichológusra („nem
bolond az én gyermekem!”), hanem új - rend-
szerint a korábbinál jóval szigorúbb - nevelési
eljárásokra van szükség.

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
15
Hazánkban a gyermekkori magatartási zava-
rok előfordulási gyakorisága - az enurézistől (az
ágybavizeléstől) kezdve a fiatalkori bűnözés sok-
féle típusáig - nemcsak magas, de a tendencia is
nyugtalanító: egyes rendellenességek száma nö-
vekszik (ilyen valószínűleg az enurézis és min-
den bizonnyal a kábítószer-fogyasztás), más ese-
tekben pedig, például a fiatalkori bűnözésnél a
cselekmények válnak egyre súlyosabbakká.
Mindez elkerülhetetlenné teszi a kérdést: léte-
zik-e ok-okozati összefüggés a gyermek fejlődé-
sének családi, illetve társadalmi háttere és a
kibontakozó magatartási zavarok között? A ku-
tatók a kérdésre egyértelmű igennel válaszolnak,
mielőtt azonban rátérnénk az összefüggések
részletesebb bemutatására, szeretném előrebo-
csátani, hogy a kapcsolat a társadalom és a csa-
lád kockázati faktorai, illetve a gyermek ma-
gatartási zavara között nem lineáris. Ez azt
jelenti: nincs olyan családi, társadalmi kockáza-
ti faktor, ami egy adott magatartási zavar egyet-
len, kizárólagos okaként határozható meg, illet-
ve nincs olyan magatartási zavar, amelynek
hátterében egyetlen - és mindig azonos - koc-
kázati faktor ismerhető fel!
Ennek egyik oka kétségtelenül a gyermek
genetikai struktúrája. Vannak olyan velünk szü-

16
Ranschburg Jenő
lelett vonások - például a biológiai nemünk,
temperamentumszintünk, intelligenciánk
melyeknek interakciója a családi, társadalmi
hutásokkal egymástól lényegesen eltérő követ-
kezményekhez vezet. Például a családi élet disz-
harmóniáját - és a szülők válását is - egészen
másként élik át a fiúk, mint a lányok, és a követ-
kezetesen szigorú, motoros visszafogottságot
igénylő nevelési szisztémára másként reagálnak
azok a gyerekek, akik az átlagosnál jóval maga-
sabb temperamentumszinttel születtek, mint
azok, akiknek motoros aktivitása veleszületetten
alacsony. A másik ok pedig az, hogy a legritkább
esetben találkozunk olyan helyzettel, hogy a ma-
gatartási zavar hátterében csupán egyetlen koc-
kázati faktor ismerhető fel. A rossz anyagi hely-
zet például rendkívül gyakori együttjárást mutat
a család belső struktúrájának megrendülésével -
nő az alkohol- és kábítószer-fogyasztás, vala-
mint az erőszak valószínűsége, mely tényezők
önmagukban is a deviáns személyiségfejlődés
kockázati faktorai.
E faktorok tehát halmozottan és egymástól át-
fedve jelentkeznek, nincs mód arra, hogy megál-
lapítsuk, melyikük játszik fontosabb szerepet a
magatartási zavar kialakulásában. A kutatások és
a tapasztalatok egyaránt arra utalnak, minél több

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
17
kockázati faktor mutatható ki abban a családi és
társadalmi közegben, amelyben a gyermek él, annál
nagyobb az eshetősége a szocializáció kudarcának,
a gyermekkori magatartási zavar megjelenésének.
A fejlődés-lélektani kutatások ritkán vizsgál-
ják a család anyagi helyzetét önmagában. A kér-
dést inkább az úgynevezett szocioökonómiai
státusz indexében rejtik el, hiszen kétségtelenül
könnyebb információt szerezni a szülők iskolai
végzettségéről, beosztásáról, munkaköréről,
mint a család anyagi forrásairól és a szülők havi
rendszeres jövedelméről. A kutatók gyakran
hangsúlyozzák azt is, hogy a szocioökonómiai
státusz többet ragad meg a gyermek egészségére
és fejlődésére gyakorolt hatás kontextuális hát-
teréből, mint a család puszta anyagi helyzetének
rögzítése. Ha összehasonlítunk két családot,
melynek rendszeres bevétele közel azonos szin-
ten mozog, de a szülők iskolai végzettsége lénye-
gesen különbözik, általában azt tapasztaljuk,
hogy a két családban alkalmazott nevelési mód-
szerek - és általában a gyerekek életkörülményei
- szinte mindig eltérnek egymástól. Nem szabad
azonban elfeledkeznünk arról, hogy a gyermek-
re gyakorolt nevelő hatások egy-egy adott
szocioökonómiai státuszon belül is drámaian
különbözhetnek, és ar^ól1 ‘sepi, hogy Magyar-
/ í
2M Wfc 4/

18	Ransci iburg Jenő
országon a szocioökonómiai státusz egyre kevés-
bé ad hű képet a család valódi életfeltételeiről.
Az iskolai végzettség, a szülők foglalkozása, vala-
mint a jövedelem által biztosított életszínvonal
közötti hagyományos összefüggések bizonytalanná,
zavarossá váltak, és a kiemelkedően magas jöve-
delmű személyek között körülbelül ugyanolyan
arányban jelennek meg az iskolázatlanok, mint az
elszegényedett, illetve ennek bekövetkezésétől rettegő
csoportokban a diplomások.
Úgy érzem tehát, hogy a családok anyagi
helyzetében megmutatkozó szélsőségek ma ér-
zékenyebb mutatói a szocializációs problémák-
nak, mint a SES (szocioökonómiai státusz),
hangsúlyozva, hogy amikor a szegénység vagy a
gazdagság gyerekekre gyakorolt hatásáról beszé-
lünk, a jelenségkört nem a hagyományos szocio-
ökonómiai státusz szempontjából vizsgáljuk. Ha
egy adott család vizsgálata során azt találjuk,
hogy az anya csak három vagy négy osztályt feje-
zett be, vagy azt, hogy az apa alkalmi segéd-
munkásként dolgozik, mindez természetesen
hasznos kiegészítő adat, de semmiképpen sem
helyettesíti annak a ténynek az elemzését: ho-
gyan hat a gyermekre a szükségleteket kielégítő
anyagi források hiánya, vagy éppenséggel ezek-
nek a forrásoknak a kiapadhatatlan bősége.

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
19
A szegénység, mint kockázati faktor
Az anyagi gondok szociális következményeinek
elemzése sokkal egyszerűbb lenne, ha a szegény-
ségnek létezne világos, egyértelmű és mindenki
által elfogadott definíciója. A közgazdászok és a
szociálpolitikusok általában a család egy főre ju-
tó jövedelme alapján próbálnak ún. abszolút kü-
szöbértéket meghatározni; ha az adott (mond-
juk négytagú) család összjövedelme nem éri el
az alapvető szükségletekből összeállított bevá-
sárlókosár megtöltéséhez szükséges pénzmeny-
nyiséget, a család „szegényének minősül.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a család bevéte-
lének az a szintje, mely a legszükségesebb élel-
miszerek megvásárlásához sem elegendő -
vagyis nem biztosítja a családtagok „túlélését”
-, inkább a nyomor fogalmával rokonítható,
semmint a szegénységével. Nem beszélve arról,
hogy a családnak valamiféle „fedélre” is szüksé-
ge van - tehát lakbért és közüzemi díjszámlákat
is fizetnie kell -, meg aztán a szülők és a gyere-
kek ruházkodása sem képzelhető el anyagi fede-
zet nélkül. Pénzbe kerül a családtagok egészség-
ügyi ellátása, közlekedése és sorolhatnám
tovább azokat a feltételeket, amelyeknek egy
háztartásban óhatatlanul teljesülniük kell. Ami

20
Ranschburg Jenő
pedig a legfontosabb: ha a szegénységi küszöböt
kizárólag a család jövedelme alapján határozzuk
meg, kimondatlanul is azt feltételezzük, hogy a
bevételnek a küszöb fölé emelésével azok a
problémák, melyek a szegénységhez kapcsolód-
nak - például a harmonikus szocializáció akadá-
lyai - automatikusan megoldódnának.
Azonban - kivéve talán a legszélsőségesebb
eseteket - a család jövedelme és a gyerekek fejlő-
dése közötti összefüggés korántsem ilyen egy-
szerű: azok a körülmények, melyek a szegénysé-
gi küszöb alatt élő családokban a gyerekek életét
nehezítik, fennállhatnak akkor is, ha a család jö-
vedelme meghaladja a küszöbértéket! A tapasz-
talatok azt mutatják, hogy a szegénység ún. rela-
tív definíciója jóval hasznosabb a szocializáció
kockázatának felmérésében. A relatív definíció
azt jelenti, hogy az egyén reakciói a jövedelem
adott szintjén kizárólag abban a kontextusban
értékelhetők, amelyben az a személy, illetve a
család él. Szegénynek lenni egy olyan társadalom-
ban, ahol lényegében mindenki szegény, és az anya-
gi javak nem foglalnak el jelentős pozíciót a közösség
értékrendjében, egészen mást jelent, mint szegénynek
lenni ott, ahol körülöttünk gazdagság és pompa
uralkodik, miközben az anyagi javak birtoklása
kimagaslik a társadalom egyéb értékei közül.

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
21
Az anyagi gondokhoz kapcsolódó pszicholó-
giai stresszállapotok tehát csak abban a kontex-
tusban érthetők meg igazán, amelyben az anya-
gi gondokat az egyén vagy a család átéli. Azt kell
tehát mondanom, hogy ma, Magyarországon -
ebben a pszichológiai értelemben - nemcsak
azok a családok minősíthetők szegénynek,
melyek képtelenek a puszta túléléshez szükséges
jövedelem előállítására, de azok is, amelyek nem
tudnak olyan javak birtokába jutni (gépkocsi,
öröklakás, nyaraló, a gyerekek színvonalas isko-
láztatása, stb.), amiket a harmonikus és színvo-
nalas élet alapvető feltételeinek tartanak.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a „pszi-
chológiai szegénység” vonatkozásában - és ez a
kategória tartalmazza az egészséges szocializá-
ciót akadályozó stresszálfapotot - társadal-
munkban sajátos „dichotomikus” helyzet van
kialakulóban: a gazdaság értékének és lehetősé-
geinek növekedésével folyamatosan nő azoknak
a családoknak a száma, amelyek önmagukat re-
latíve szegénynek és ilyen értelemben „leérté-
kelt”-nek, kielégítetlennek, önértékelésükben
zavartnak, céljaik elérésében akadályozottnak
tartják. A kutatók - külföldön és hazánkban is -
újabban gyakran alkalmazzák a szegénység
abszolút és relatív definíciójának egyfajta kom-

22
Ranschburg Jenő
hinni iójíit, ngy vélik, „szegénységiről abban az
esetben beszélhetünk, ha a család bevétele nem
< ti el nz aduit országban átlagosnak nevezhető
jövedelem lelet - esetleg kétharmadát. Magam
azonban az olvasó engedőimével - megmara-
dok a relatív meghatározásnál, mert a pszicho-
lógiai tapasztalatok szerint a szegénység szocia-
lizációra gyakorolt hatása - a szélsőségesen rossz
anyagi helyzet közvetlen következményein túl -
nehezen „forintosítható”; mindenekelőtt az elé-
gedetlenség folyamatos és nyomasztó érzésével,
valamint a „viszonylagos anyagi romlás” („má-
sok egyre jobban élnek, miközben nekünk még
megkapaszkodni is alig-alig sikerül”) fenyegető
veszedelmével hozható összefüggésbe.
A szegény családba érkező gyermek szociális
kockázata a születéstől kezdve nagyobb, mint
társaié. A statisztikai adatok szerint az abszolút
értelemben is szegény családokban jóval gyak-
rabban jönnek világra kis súlyú újszülöttek,
mint a jobb anyagi helyzetben élők között. Már
magzati életükben is - elsősorban az anya
életstílusa miatt - magas az idegrendszert káro-
sító mérgezések kockázata, és így nagyon sok
szegény gyermek eleve biológiai károsodással
(ilyen például az intrauterin növekedési retardá-
ció, az ún. fötális alkohol szindróma, vagy az

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
23
AIDS) vág neki az életnek. Ha tekintetbe vesz-
szük, hogy ezek a gyerekek a születésüket köve-
tően a többieknél sokkal gyakrabban szenvedik
el a környezeti teratogének (pl. az ólom, a do-
hányfüst) hatásait, érthető, hogy közöttük az
átlagosnál nagyobb a betegségek és az elhalálo-
zás aránya. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a vele-
született biológiai rendellenességek is súlyosabb
egészségügyi és fejlődési következményekkel jár-
nak a szegény családokba születő gyermekeknél.
Ezek a gyerekek az átlagosnál hosszabb időt
töltenek kórházban, és - természetesen - körük-
ben gyakrabban mutathatók ki a hiányos vagy
egyoldalú táplálkozás következtében fellépő
betegségek (például az anémia), illetve fejlődési
rendellenességek (például a testsúllyal és a test-
mozgással összefüggő problémák).
Amennyiben a család anyagi helyzetének a
gyermekre gyakorolt pszichológiai hatását vizs-
gáljuk, feltétlenül meg kell említenem három
olyan tényezőt (a továbbiakban ezeket kofakto-
roknak fogom nevezni), melyek a szegénység és
az újgazdagság rendkívül gyakori kísérői. Ezek:
a családi élet diszharmóniája, az egyszülős csa-
lád és a gyermek durva bántalmazása (abúzus).
Az anyagi helyzet, a kofaktorok és a gyerekek
fejlődése közötti viszony rendkívül komplex, és

24
Ranschburg Jenő
a domináns halás szinte családonként változó.
Előfordul, hogy a fejlődésben jelentkező kóros
elváltozásokért elsősorban a gyermek rendszeres
bántalmazása a felelős, de az is, hogy a szegény-
ség vagy éppen a szülők közötti folyamatos
konfliktus, esetleg a szegénység és valamennyi
kofaktor kombinációja.
Ennek a bonyolult kapcsolatrendszernek ér-
zékletes példája a korai, a tizenéves korban be-
következő anyaság. A szegénységhez kapcsolódó
gyermek- és serdülőkori körülmények - a krimi-
nális környezet, az inadekvát egészségügyi gon-
doskodás, az iskolai és magatartási problémák,
valamint az egyszülős (anyai irányítással zajló)
szocializáció - egyértelműen növelik a korai
anyaság valószínűségét. A fiatal anyák esélye a
házasságkötésre csökken, a kapcsolatok, melye-
ket kötnek, rendszerint diszharmonikusak, de
rossz a viszonyuk a vér szerinti családtagjaikkal
is. A fiatalkorú anyák az átlagosnál türelmetle-
nebbek és korlátozóbbak gyermekeikkel, a szü-
lő-gyermek kapcsolatban ritkán találjuk meg a
szeretetteljes gondoskodás, a pozitív interakció
nyomait. Ez a szülői magatartás pedig szinte
elkerülhetetlenül szorongáshoz, stresszállapot-
hoz, gyakran egészségügyi problémákhoz és a

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
25
pszichológiai alkalmazkodás zavaraihoz vezet a
gyerekeknél.
A szegénység - akár abszolút, akár relatív
értelemben használjuk a fogalmat - a stressz-
helyzetek sorozatát idézi elő a családban. A férj
az anyagiak hiánya következtében ránehezedő
nyomás miatt gyakran inni kezd, az asszonynak
pedig - a közvetlenül terhelő anyagi gondok
mellett - férjének alkoholos durvasága jelenti az
újabb és újabb stresszhatásokat. A férfi számára
neméből adódó hagyományos szerepkötelezett-
ségcinek megfelelően súlyos, depresszív tüne-
tekhez vezető tapasztalat, ha úgy érzi, képtelen
fedezni családja szükségleteit, míg az asszonyt
saját negatív szerepidentifikációjának megfelelő-
en az anyai gondoskodás szegénységből eredő
hiányosságai teszik depresszióssá. A stressz,
amit a szegénység, vagy a megszokott életminő-
ség megőrizhetetlenségétől, a lecsúszástól való
félelem előidéz nagy valószínűséggel belső konf-
liktusokhoz, a családi élet diszharmóniájához
vezet. Ugyanakkor a kutatások eredményei azt
mutatják, hogy a család rossz anyagi helyzete
önmagában is - tehát a kofaktoroktól függetle-
nül - kedvezőtlenül hat a szocializációra. Nem
véletlen, hogy a szegény gyerekek egyfajta pszi-

26
Ranschburg Jenő
chológiai közérzeti skálán alacsonyabbra helye-
zik magukat, mint a jobb anyagi helyzetben
lévők.
Ugyanakkor egyértelműen bizonyított tény az
is, hogy a szegény családokban élő gyerekeknél
gyakrabban fedezhetők fel a pszichiátriai rendel-
lenességek és a szociális működés zavarai, mint
a jómódúaknái. A család anyagi gondjai számos
szociális és emocionális problémát idézhetnek
elő a gyermek fejlődése során, a befelé mutató
(intemalizált) tünetcsoportoktól, mint a fiatal-
kori bűnözés, a kábítószer-fogyasztás vagy
éppen a kamaszkori terhesség. Ez az összefüggés
a szegénység és a gyermekkori magatartási zava-
rok között a kutatások adatai szerint már 7 és 11
éves kor között is megjelenik, mégpedig oly
módon, hogy az öt évnél hosszabb időt szegény-
ségben eltöltött családok gyerekei között gyak-
rabban fordulnak elő a depresszió, az impulzivi-
tás és az antiszociális viselkedés tünetei, mint a
többieknél. A serdülőkorban — és a serdülést
követő években - szintén kimutatható a sze-
génység összefüggése a depresszióval, mint
intemalizált tünetegyüttessel, valamint a drog-
fogyasztással és a bűnözéssel, mint extemalizált
viselkedésformával. A jelenség viszonylag köny-
nyen interpretálható: egy olyan világban, ahol az

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
27
anyagi eszközökkel elérhető javak szinte kizáró-
lagos értéket képviselnek, a gyerekek, akiknek
családja ilyen eszközökkel nem, vagy csak kevés-
sé kielégítő mértékben rendelkezik, automatiku-
san frusztráltakká válnak. Képtelenek követni az
öltözködés, vagy éppen az elektronikus játékok
folyton változó divatját és háttérbe szorulnak a
korai serdülőkorban rendkívül fontos rangsor-
képző küzdelmekben. Mivel megfelelő megküz-
dési stratégiával éppen az egyéb társadalmi érté-
kek hiánya és más okok következtében gyakran
nem rendelkeznek, a sorozatos frusztrációra -
veleszületett vagy szerzett személyiségjegyeik-
nek megfelelően - befelé fordulással (depresz-
szió) vagy agresszióval, antiszociális magatartás-
sal reagálnak.
Az „újgazdagság”,
mint kockázati faktor
Az elmúlt tíz-tizenkét esztendő a társadalom
anyagi dimenziójának túlsó végén is drámai vál-
tozásokat idézett elő. A leszakadó vagy ettől
folyamatosan rettegő családok szeme előtt ki-
bontakozott egy új, viszonylag szűk, de nagyon
látványosan élő réteg, melynek korlátlan (vagy a

28
Ranschburg Jenő
magyar családok többsége számára korlátlannak
tetsző) anyagi lehetőségei az egészséges szociali-
zációnak csaknem ugyanolyan mértékű kocká-
zati faktoraivá váltak, mint a szegénység. Ennek
az újgazdag rétegnek a megjelenése természete-
sen erős hatást gyakorolt a szegénység szubjek-
tív érzésére a lakosságnak abban a részében,
mely a javak újraelosztásából kimaradt (mint
korábban említettem: más dolog szegénynek
lenni ott, ahol mindenki szegény), és amely
értelemszerűen hajlamosnak mutatkozott arra,
hogy saját, a korábbihoz képest változatlan vagy
éppen romló anyagi helyzetét az átlagból robba-
násszerűen kiemelkedő családokéhoz viszonyít-
sa. Az újgazdagság pszichológiai sajátosságai
ugyanis nem a kategóriába sorolható családok
jövedelme (nem is tudom, a hivatalos átlagjöve-
delmet mennyivel kellene megszoroznunk egy
korrekt „census-definíció” számára), sokkal in-
kább a kiválás sebessége alapján írhatók le.
Ezeknek a családoknak az átlagból történő kie-
melkedése hihetetlen gyorsasággal zajlott le - és
részben zajlik még ma is - egy olyan társadalmi
háttérben, amelynek a korábbi évtizedekben
nem voltak értékelhető tapasztalatai a gazdag-
ságról, és amely képtelen volt az anyagi javaknak
az alapvető szükségleteket messze meghaladó

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
29
mértékű birtoklását egy stabil értékrend megfe-
lelő szintjén elhelyezni. A „vagyon” szinte egyik
napról a másikra került olyan családok kezébe
(azok számára, akik kimaradtak belőle, gyakran
morálisan megkérdőjelezhető módon), amelyek
korábban az átlagos szinten élők között maguk
is átlagos szinten éltek.
Ma már (sajnos) tapasztalatok bizonyítják,
hogy az újgazdag családokban nevelkedő gyerekek
szocializációja korántsem veszélytelen. Mint a sze-
génység esetében, itt is beszélhetünk közvetlen,
az újgazdag szituációból fakadó okokról, de
megfigyelhető a kofaktorok működése is, hiszen
a családi diszharmónia, az egyszülős család és az
abúzus a hirtelen meggazdagodott családoknak
ugyanolyan gyakori kísérője, mint a szegényeké.
Úgy vélem, az újgazdag családokban kibontako-
zó gyermekkori magatartási zavarok közvetlen
oka az a tény, hogy ezek a családok nem rendel-
keztek - és nem rendelkeznek - a vagyonos lét
kezeléséhez szükséges megküzdési stratégiával.
A megküzdési stratégia kifejezést azért haszná-
lom, mert szeretném elkerülni a felesleges mo-
ralizálást. Azokban a családokban, amelyekben
a vagyon generációról generációra öröklődik,
általában kialakul egyfajta életvezetési stílus,
amit befelé a kiváltságos helyzetből adódó fele-

30
Ranschburg Jenő
lösségek és kötelezettségek szigorú betartása, ki-
felé pedig a szociális interakciókban érzékelhető
visszafogottság, nem tudok más szót használni:
szerénység jellemez. Mindez lehetővé teszi,
hogy az ilyen családban nevelkedő gyermek ne
éreztesse (és alig érezze) kétségtelen előnyeit, és
azt is, hogy kortárskapcsolatait más értékek
mentén próbálja megszervezni.
Mint említettem, az újgazdag család általában
nem rendelkezik ilyen megküzdési stratégiával,
akarva-akaratlanul elkövet mindent annak érde-
kében, hogy környezetével érzékeltesse: számo-
latlanul rendelkezik mai világunk egyetlen jól
megragadható értékmérő eszközével. Hivalkodó
státusszimbólumokkal övezi fel magát, és mint-
ha egy feledésbe merülő kultúra fenyegető ár-
nyékával hadakozna, a szocializáció során gyer-
mekeiben is tudatosítja a birtokában lévő
hatalom korlátlan erejét. Fiait-lányait luxusko-
csin, sofőr - nemegyszer az őrző-védő szolgálat
embere - szállítja az iskolába, és ezek a gyerekek
mind megjelenésükkel, mind modorukkal és
viselkedésükkel egyre világosabban és egyre fö-
lényesebben érzékeltetik, hogy a társadalom
korosztályukra érvényes normái, szabályai ese-
tükben működésképtelenek. Mindehhez hozzá-
tartozik, hogy az újgazdagok rendszerint a kivé-

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
31
telesen sikeres családi vállalkozások köréből ke-
rülnek ki, melyekben a felfelé ívelés kezdetétől
mindkét szülő oly mértékben a cég feladatához
kötött, hogy a szülő és a gyermek közötti inter-
akciókra, a gyermek monitorozására, a személyes
gondoskodásra egyszerűen nem jut idő. A szülő
ilyenkor gyorsan megszokja - és ennek haté-
konyságát önmagával is elhiteti -, hogy szülői
feladatai ellátásának hiányosságait tárgyakkal,
valamint a financiális védelmi ernyő segítségével
pótolhatja.
A statisztikai adatok és a klinikai tapasztalatok
egyaránt mutatják, hogy a kábítószer-fogyasztás
családi hátterében az újgazdagság legalább akkora
kockázati faktor, mint a szegénység. Amikor a
gyerek választási lehetőségei anyagi értelemben
szinte korlátlanok, és a szülő szeretete és fizikai
jelenléte helyett a jólét anyagi szimbólumaival
halmozza el lányát vagy fiát, a droghasználat
veszélye megsokszorozódik. Kimutatták példá-
ul, hogy az anya-gyermek viszony minősége a
gyermek ötesztendős korában jelentősen befo-
lyásolja a kábítószerrel való kapcsolat létrejötté-
nek kockázatát 12-13 évvel később. Azoknak az
anyáknak a gyermekei, akiknek reakciókészsége
ötéves korú kislányukkal vagy kisfiúkkal csök-
kent értékű volt, akik kevésbé voltak gondosko-

32
Ranschburg Jenő
dók és védelmezők, emocionálisan hidegnek,
ugyanakkor elvárásaikban nagyon is igényesnek
mutatkoztak gyermekeik iránt - mely szülői ka-
raktervonások mindenekelőtt a gazdag üzletasz-
szony képét vetítik elénk nagyobb valószínű-
séggel váltak 18 éves korukra marihuána
fogyasztókká, mint társaik.
Az oksági összefüggést az újgazdagság, a szü-
lői magatartás és a gyerek kábítószerhez fűződő
viszonya között a következőképpen írhatjuk le: a
szülő leválása a hagyományos társadalmi érté-
kekről egyrészt gyengíti a családtagok közötti
kölcsönös érzelmi kapcsolatot, másrészt kizárja,
hogy a család felnőtt tagjai olyan hagyományos
normákat közvetítsenek gyermekeik felé, me-
lyelmek birtokában képesek ellenállni a deviáns
viselkedés - többek között a kábítószer-fogyasz-
tás - csábításának. Az újgazdag családok rossz
értelemben vett engedékenységét jelzi, hogy a
szülők - saját életük túlterheltsége miatt vagy
egyéb okból - elmulasztják a gyermek megfelelő
felügyeletét. Szülői magatartásukból hiányzik a
monitorozás, vagyis annak a kétségtelenül nem
könnyű feladatnak a megvalósítása, hogy a szülő
ismerje, és finoman irányítsa gyermeke minden-
napi életét. A veszélyt tovább növeli a fentiek-
ben említett financiális védelmi ernyő. Az újgaz-

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
33
dag szülő általában mindent elkövet, hogy gyer-
mekét kimentse a kábítószer-visszaélés esetleges
következményeiből. A kábítószeres mámorban
összetört kocsi helyett újat vesz neki, és latba
veti anyagi erejét, minden összeköttetését annak
érdekében, hogy a kábítószerügyek kö-
vetkezményeitől (kórházi ápolás, jogi procedú-
rák) mentesítse őt.
A kofaktorok működése
Vizsgáljuk most meg azoknak a család interakci-
ós minőségére, belső struktúrájára, nevelési gya-
korlatára utaló mutatóknak a szerepét, melyek
szorosan összefüggnek a család szélsőséges
anyagi helyzetével, és melyeket ezért a fentiek-
ben kofaktoroknak neveztem.
A családi diszharmónia
A családi diszharmónia a szegénység és az újgaz-
dagság sajátos kísérője, ahogy a korábbiakban
neveztem: kofaktora. Természetesen nem állí-
tom, hogy a házastársak közötti feszültség kizá-
rólag a szegény és az újgazdag családok kiváltsá-

34
Ranschburg Jenő
ga, de minden kétséget kizáró tény, hogy az
anyagi gondok - az abszolút és a relatív sze-
génység, valamint a hirtelen meggazdagodás
egyaránt - megnövelik a konfliktusok előfordu-
lási gyakoriságát és intenzitását is. A diszharmo-
nikus családi életnek a szocializációra gyakorolt
káros hatása régóta ismert a pszichológiában, és
ha elfogadjuk, hogy ez a tényező a szélsőséges
anyagi helyzet igen gyakori kísérője, illetve kö-
vetkezménye, az egészséges szocializációnak a
család gazdasági helyzetével összefüggő újabb
akadályához érkezünk. Hangsúlyozni szeret-
ném, hogy a szülők között kibontakozó és egyre
harsányabbá, egyre fájdalmasabbá váló nézetel-
térések önmagukban is rombolóan hatnak a
gyermek személyiségfejlődésére, egyrészt azért,
mert rendszeresen szem- és fültanúja a két „leg-
fontosabb másik” gyűlölködésének, másrészt
pedig azért, mert a szülők elmélyülő viszálya a
gyermek számára sajátos szeparációs helyzetet
teremt. Ez a szeparáció nem a felnőtt kilépését
jelenti a gyermek életében - bár válás esetén ez
is megtörténhet -, hanem a pozitív emóciók
visszavonását. A gyermek a szeretet-megnyilvá-
nulások és a gondoskodás szempontjából válik
elhagyatottá, mert szülei figyelmét az a kátyú
köti le, melybe saját életük merült.

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
35
A szeparációnak ez a formája - a szülő elhi-
degülése, érzéketlensége gyermeke iránt - a
kutatások szerint a gyerekkori depresszió egyik
fontos oka. A depresszió oksági hátterében szin-
te minden pszichológiai iskola kiemelkedő
jelentőséget tulajdonít a tárgyvesztésnek, mely a
szó klasszikus értelmében a szülő személyének
korai elvesztését jelenti, mára azonban nyilván-
valóvá vált, hogy a gyermek érzelmi magára
hagyása - a hideg, elhanyagoló szülői viselkedés
- hasonló következményekkel jár. A pszicholó-
gusok szerint a depressziós gyermeket az ún.
„tanult reménytelenség” jellemzi: elővételezi,
mintegy várja a negatív események bekövetkezé-
sét, úgy érzi, ezek feltétlenül és elkerülhetetlenül
bekövetkeznek, védekezésre semmi módja nincs.
Az ilyen elváráskészlet egyfajta tulajdonítási
stílusból adódik. Azokra az emberekre jellemző,
akik úgy vélik, hogy a negatív események okai az
élet minden mozzanatában, állandóan jelen
vannak, egyszerűen azért, mert belülről, a saját
személyiségükből fakadnak, és nem a környezet
folyton változó feltételeiből. Ha a gyermek szo-
cializációja során örökös megalázásnak van kité-
ve, ha felnőtt környezete elhanyagolja és folya-
matosan azt érzékelteti vele, hogy „nem jó
semmire”, „neki semmi nem sikerül”, „tehet-

36
Ranschburg Jenő
ségtclcn”, „szerencsétlen”, „mindenről ő tehet”
és folytathatnám a minősítések sorát, a gyermek
- különösen élete első 7-8 évében - elfogadja
ezeket az állításokat, énjének részévé teszi azo-
kat, és ettől kezdve önmagát egy negatív én-
séma mentén értékeli. Ez azt jelenti, öntudatla-
nul törekszik arra, hogy a külvilágból érkező
ingerek, tapasztalatok, információk, minősítések
közül kiválassza, és tudomásul vegye azokat,
amelyek beleillenek az én-sémába, és kiiktassa
(ne vegye tudomásul, illetve gyorsan elfelejtse)
azokat, amelyek mást bizonyítanak. Az ilyen
ember felnőtt- és gyermekkorban egyaránt örök
vesztes, egyrészt azért, mert én-sémájába csak a
negatív tapasztalatokat engedi beférkőzni, más-
részt azért, mert ennek következtében életveze-
tése egyre inkább igazodik az én-sémához. Meg-
jelenik a korábban jellemzett tulajdonítási stílus,
mely a vizsgálatok szerint szoros kapcsolatot
mutat a depresszióval.
Az abúzus
A gyermekkori depresszió családi hátterének
elemzése is utal arra, hogy a családi diszharmó-
nia ritkán jelenti a gyermek puszta érzelmi elha-

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE... 37
nyagolását. A házastársak közötti viszály dur-
vábbá, kiszámíthatatlanabbá teszi a szülői
magatartást is. Nagyon sok kutatás állapítja
meg, hogy a szocioökonómiai státus (SES) és a
szülői magatartás között a családi diszharmó-
niától függetlenül is szoros összefüggés mutat-
ható ki. Például jellegzetes, SES-hez kapcsolódó
különbség jelenik meg a gyermekhez fűződő
szülői elvárások terén: a középosztálybeli szülő
mind az életkorból adódó ún. fejlődési felada-
tok, mint az iskolai teljesítmény tekintetében
igényesebb, mint az alacsonyabb szocioökonó-
miai státusú társai. Megállapították azt is, hogy
az alacsony státusú szülők a konformista meg-
nyilvánulásokat értékelik jobban gyermekeik-
ben, míg a magasabb státusúak az önirányított,
autonóm viselkedést. Ezzel párhuzamosan az
előzőek inkább egyfajta egalitáriánus, megértő,
míg az utóbbiak autoriter és büntető nevelési
stílussal jellemezhetők. Egy 1995-ben megjelent
összefoglaló tanulmány szerint az alacsonyabb
szocioökonómiai státusú szülő korlátozóbb és
gyakrabban él a hatalmával, mint a magasabb
státusú, míg ez utóbbi csoportba tartozó anyák
többet beszélnek gyermekeikhez, következete-
sebben reagálnak gyermekeik verbális megnyil-
vánulásaira, és így jobban késztetik beszédre

38
Ranschburg Jenő
őket, mint az alacsony státusú szülők saját gyer-
mekeiket.
Kimutattak SES-különbségeket abban is,
ahogy a szülők szervezik/strukturálják, illetve
monitorozzák (azaz figyelemmel kísérik, nyo-
mon követik ) gyermekeik életét. Mindennek
értelemszerűen komoly szerepe van az iskolai
teljesítmény alakulásában, valamint az antiszo-
ciális magatartás megelőzésében. Ugyanakkor
szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a kuta-
tásokban alkalmazott SES-mutatók egymással
nehezen összevethetők, és mint a korábbiakban
utaltam rá, az adott szocioökonómiai státuson
belül a nevelési gyakorlatnak gyakran feltűnőbb
eltéréseit találjuk meg, mint a státusok között.
Ugyanakkor nem a SES, hanem az anyagi hely-
zet mutatóját alkalmazva amerikai kutatók meg-
állapították, hogy azokban a családokban, ame-
lyek soha nem ismerték a szegénységet, a gyerekek
több mint ötször nagyobb valószínűséggel élik át a
szülő felől érkező melegséget és pozitív stimulációt.
Visszatérve a családi diszharmóniához, nyil-
vánvalónak látszik, hogy a házastársak közötti
viszály - amelynek hátterében igen gyakran a
szegénység, illetve az anyagi helyzet romlása,
valamint a gyors és extrém mértékű meggazda-
godás húzódik meg - rontja (vagy még rosszab-

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
39
bá teszi) a szülő nevelési gyakorlatának minősé-
gét. A rendszeres munka elvesztése, a jövedelem
abszolút vagy relatív (másokéhoz viszonyított)
csökkenése frusztrálja a család tagjait (korábban
már említettem, hogy nemcsak a felnőtteket, de
a gyerekeket is ), a korábbi korlátozás drasztikus
és értelmetlen tiltássá, a határozott irányítás
pedig durva szitkozódássá és tcttlcgességgé
fajul. A kutatások szerint a szegénység az a szo-
ciokulturális változó, mely a legerősebb kapcso-
latot mutatja a gyermek durva bántalmazásával,
az abúzussal.
Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy az
abúzus fogalomkörébe nem csak a gyermek fizi-
kai bántalmazása tartozik. Ide soroljuk a gyer-
mek érzelmi gyötrését, a hideg, elhanyagoló,
szeretet nélküli nevelői magatartástól kezdve -
mely éppúgy lehet az újgazdagság jellemző
tünete, mint a szegénységé - egészen az emoci-
onális szadizmusig (például annak a nyolcéves
kislánynak az apjára gondolok, aki ha a gyerek
rossz jegyet hozott az iskolából, levágott egyet a
kislány által szeretettel gondozott csirkék közül,
sőt kényszerítette gyermekét, hogy egyen az
elkészített ételből). Ide soroljuk továbbá azokat
az eseteket is, amikor a szülő mintegy elfelejt
gondoskodni a gyermek alapvető fizikai szűk-

40
Ranschburg Jenő
ségleteiről, például napokig nem megy haza,
hogy enni adjon a lakásba zárt gyermekének.
Mielőtt folytatnám, két rövid, súlyánál fogva
pedig külön tanulmányt érdemlő megjegyzést
szeretnék tenni. Az egyik az, hogy mindmáig
nincs szakmai egyetértésen alapuló standard
arra, melyik életkorban mennyi ellenőrzés (szu-
pervízió) szükséges ahhoz, hogy a gyermek
egészséges fejlődését ne hátráltassa sem a túlzott
kontroll, sem pedig a kontroll hiánya. Ebből
adódóan akár fizikai, akár emocionális mellő-
zésről beszélünk, a kategóriák, melyeket gyak-
ran az adott magatartási zavar fontos okaként
jelölünk meg, nem érik cl az objektivitás megfe-
lelő szintjét. A másik megjegyzésem a gyereket
érő „balesetekre” vonatkozik. Nem tudhatjuk
ugyanis pontosan, mekkora a gyermek ellen irá-
nyuló súlyos és szándékos bántalmazások
száma, mert - és ezt mind klinikai tapasztalatok,
mind vizsgálati eredmények alátámasztják - a
gyerekeket ért „véletlen” balesetek, „nem szán-
dékosan előidézett” sérülések jelentős része
valójában az abúzusok körébe tartozik. A szo-
ciológiai, szociálpatológiai kutatások elsősorban
a munkanélküliség és a szegénység szerepét
hangsúlyozzák az abúzusok létrejöttében, de fő-
ként a pszichológiai kínzás vonatkozásában az

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
41
újgazdagság szerepe sem elhanyagolható. A sze-
génység és a munkanélküliség egyfajta krónikus
strcsszként hat a családokra és a stressz csökken-
ti a szülők képességét arra, hogy alkalmazkodja-
nak a váratlan helyzetekhez, illetve egészséges
módon megküzdjenek azzal a tapasztalattal,
hogy az események - például a gyermek maga-
tartása - nem mindig úgy alakulnak, ahogy ők
igénylik.
Persze senki nem állítja, hogy minden sze-
gény, munkanélküli vagy éppen újgazdag szülő
durván bántalmazza gyerekét. A kutatók szerint
számos tényezőnek együtt vagy külön-külön kell
jelen lennie ahhoz, hogy a stresszhelyzetben élő
szülő abúzust kövessen el. Ilyen tényezők a csa-
ládi élet diszharmóniája, az erőszak jelenléte a
család történetében, a férj dominanciája a há-
zasságban, az alacsony iskolázottsági szint, a fi-
zikai büntetés hasznosságának ideológiája és a
család szociális magányossága, izolációja.
Az alkalmazkodási rendellenesség (conduct
disorder) az a gyermekkori magatartási zavar,
melynek hátterében rendkívül gyakran fedezhe-
tő fel a család szélsőséges anyagi helyzetéhez
kapcsolódó túlzott, drillszcrű és következetlen
korlátozás az egyik oldalon, illetve a szülői kö-
zöny és a diszciplínák hiánya a másikon. Az

42
Ranschburg Jenő
alkalmazkodási rendellenesség, melynek előfor-
dulása a gyermek- és a serdülőkorban mintegy
öt százalék, a gyermekkortól a serdülőkor felé
haladva különböző formákat ölthet, melyek kö-
zül a leggyakoribbak az antiszociális magatartás
és agresszió, a következetes és durva szembenál-
lás (ún. oppozíciós viselkedés) a szülőkkel, gon-
dozókkal, nevelőkkel, a hazudozás, a lopás, az
iskolakerülés (csavargás) és az oktalan rombolás
(vandalizmus).
Az alkalmazkodási rendellenesség első jelei
már kétéves kor körül megjelennek, amikor a
gyermek már jár és beszél, azaz szociálisan in-
teraktív. A vizsgálatok szerint a két-hároméves
gyermek ingerlékenysége, engedetlensége, fi-
gyelmetlensége és impulzivitása már előre jósol-
ja a magatartási zavar, illetve a hozzá igen gyak-
ran kapcsolódó hiperaktivitás kibontakozását.
Azok a gyerekek, akik iskolába kerülve az
agresszív és szembenálló (oppozíciós) viselke-
désnek már magas fokára jutottak, nagy valószí-
nűséggel figyelmen kívül hagyják a tanári inst-
rukciókat, megverik osztálytársaikat, rongálják
az iskola és a tanulók tárgyait, eszközeit. Magá-
tól értetődik, hogy az ilyen gyerekek kapcsolata
pillanatok alatt elromlik mind nevelőivel, mind
osztálytársaival, és figyelmetlensége miatt a

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
43
tanulásban is súlyos problémák jelentkeznek,
így azután az alkalmazkodási rendellenességet
mutató gyermek gyorsan szembekerül az iskolá-
val és az iskola is vele. Az osztálytársak elutasító
magatartása már a második-harmadik osztály-
ban egyfajta szociális izolációt eredményez, és
nemegyszer tapasztaljuk, hogy a feltűnést kere-
ső, a felnőtt normákkal és a kortársakkal állan-
dóan szembehelyezkedő gyermek ilyenkor szívja
el az első cigarettát, vagy kerül kapcsolatba a
kábítószerekkel.
A felső tagozatban, a serdülőkor kezdetén az
ilyen gyerek továbbhalad előre a deviáns spirá-
lon. A negyedik, ötödik osztályban a társak már
teljesen kiközösítik őt, és a családban a folyama-
tos ellenőrzés, a monitorozás hiánya, különösen
ha a család szélsőséges anyagi helyzetéhez
súlyos személyi konfliktusok is kapcsolódnak,
tovább nehezíti a helyzetet. A gyerek ilyenkor
már utálja az iskolát a tanulókkal, a tanárokkal
és az osztálytársakkal együtt, ami rövid időn
belül lógáshoz, csavargáshoz, és az iskolából
való eltanácsoláshoz vezet. Az új iskolában,
ahová a tankötelezettség miatt feltétlenül be kell
íratni őt, kezdődik minden elölről, annak ellené-
re, hogy ilyenkor - talán mondanom sem kell,
hogy általában későn - már a Nevelési Tanácsa-

44
Ranschburg Jenő
dó munkatársai is elkövetnek mindent annak
érdekében, hogy a gyereket megállítsák a spirá-
lon. A beilleszkedési rendellenességgel küzdő
gyerekek jelentős része ekkor már rendszeresen
dohányzik, gyakran alkoholt fogyaszt és szipu-
zik, nem beszélve arról, hogy ilyenkor követi el
az első bűncselekményt is, amit később sok és
egyre súlyosabb hasonló követ.
Az egyszülős család
Az egyszülős család a szélsőséges anyagi helyzet
harmadik kofaktora. Mielőtt röviden ismertet-
ném a hatást, amit ez a családi konstelláció a
szocializációra gyakorol, előre kell bocsátanom,
hogy az „egyszülős család” fogalmát ebben az
írásban egyrészt tágabban, másrészt viszont szű-
kebben használom, mint e szóból értelemsze-
rűen következik. Tágabban, mert szólni szeret-
nék a válás szocializációs következményeiről is,
melyek csak nehezen és bizonytalanul különít-
hetők el azoktól a hatásoktól, melyek a gyer-
meket az „egyszülős helyzetben” érik. Amikor a
problematikus gyermek anamnéziséből kiderül,
hogy apja évekkel ezelőtt elhagyta a családot, és
anyja egyedül neveli őt, a magatartási zavart a

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
45
két faktor együttes következményeként értel-
mezzük, már csak azért is, mert a gyermekre
gyakorolt hatás tekintetében rendkívül nehéz
lenne a két faktort egymástól elkülönítve vizs-
gálnunk. Ugyanakkor - és az értelmezés ennyi-
ben szűkebb e kifejezésben rejlő lehetőségnél -
az egyszülős család fogalma kizárólag azokra a
helyzetekre vonatkozik, amikor az egyik szülő
kilép a család életéből, például elválik, amennyi-
ben kapcsolatuk hivatalos házasságkötésen ala-
pult. A vizsgálatok ugyanis azt mutatják, hogy a
félárva gyermek - akit rövidebb-hosszabb ideig
ugyancsak egyetlen szülő nevel - személyiségké-
pe alapvetően különbözik attól a gyerekétől, aki
szülei különválása miatt él egyszülős családban.
A szülők válása kétségtelenül megviseli a
gyermeket, gyakran depresszió, iskolai teljesít-
ményromlás követi, ugyanakkor nehéz megálla-
pítani, hogy a krónikus magatartási zavart a vá-
lást szükségszerűen megelőző és gyakran kísérő
családi diszharmónia, a válás ténye, vagy a csa-
ládból kilépő szülő hiánya idézi elő. Például
vannak olyan kutatási adatok, melyek szerint
a szülők közötti konfliktusok, függetlenül attól,
hogy váláshoz vezetnek-e vagy sem, növelik a
gyermekkori antiszociális magatartás, az alkal-
mazkodási rendellenesség kialakulásának kocká-

46
Ranschburg Jenő
zatát. Ezzel párhuzamosan vizsgálatok bizonyít-
ják, hogy a gyermek serdülőkorában bekövetkező
szülői válás fontos oka lehet annak, hogy a fia-
talkorú droghasználóvá válik, és a család fel-
bomlása mint ok, együtt a diszharmonikus há-
zassággal és az egyszülős családdal, szinte
valamennyi gyermekkori magatartási zavar szo-
ciális hátterében megtalálható.
Ezzel együtt az a helyzet, amelyben a szülő a
válást követően egyedül neveli gyermekét, első-
sorban a pszichoszexuális fejlődés szempontjá-
ból kockázatos. Korábban azt feltételeztük,
hogy mindenekelőtt a gyermekkel azonos nemű
szülő hiánya vezethet el az identitásproblémák-
ból eredő viselkedési zavarhoz, és így kialakult
az a sajátos előítélet, hogy az egészséges szocia-
lizáció szempontjából a kislány számára az anya,
a fiúgyermek számára pedig az apa jelenléte a
fontosabb. A kérdéskörben az elmúlt tíz-tizenöt
évben lefolytatott vizsgálatok kétségbevonhatat-
lanul bizonyítják azonban, hogy akár az apa,
akár az anya korai (a gyermek életének első öt-
hat évén belül történő) kilépése a családból
mind a fiúknál, mind a lányoknál olyan serdülő-,
illetve fiatalkori magatartási zavarhoz vezethet,
melynek eredménye a gyermek nemi identitásá-
nak és szerepviselkedésének bizonytalansága.

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
47
Például nemegy kutatás és pszichológiai tapasz-
talat szerint, ha az anya gyermeke öt-hateszten-
dős korától egyedül neveli kislányát, a nemi
éréssel párhuzamosan, a véletlennél sokkal
gyakrabban jelentkeznek a pszichoszexuális fej-
lődés problémái (korán megkezdett nemi élet,
promiszkuitás, frigiditás, kamaszkori terhesség,
korai házasság, gyors válás).
Természetesen az egyszülős család szocializá-
ciós kockázatának foka, jellege jelentős mérték-
ben függ attól, hogy abszolút vagy relatív érte-
lemben szegény, illetve újgazdag házasság
felbomlásáról van szó. A szegény családokban a
válás kockázatát a túléléshez szükséges alapfel-
tételek hiánya súlyosbítja, vagy a házasságból
kilépő férj válik hajléktalanná, vagy az asszony
kerül az utcára, gyermekeivel együtt. Ez utóbbi
esetben a gyerekek rendszerint állami gondozás-
ba kerülnek, esetleg valamelyik anyaotthon
nyújt átmeneti szállást az apa nélkül maradt csa-
ládnak. Ha az újgazdag házaspár válik el, a túl-
éléshez szükséges feltételek mindkét fél számára
biztosítottak, a küzdelem ennek ellenére — a fen-
tiekben már említett sajátos értékrend miatt -
éveken át az anyagiak közül forog. A késhegyig
menő harcban a szülők, rendszerint az anya esz-
közként használja fel a gyermeket, aki (miköz-

48
Ranschburg Jenő
ben az újgazdag szülők általában új kapcsolato-
kat létesítenek, és néhány év alatt rendezik élet-
üket) valószínűleg soha nem heveri ki azt a sérü-
lést, amit szülei válása és a válást kísérő, anyagi
érdekektől vezérelt gyűlölködés előidéz benne.
A fentiekben említettem már, hogy a kocká-
zati faktor és a magatartási zavar között nincs
specifikus kapcsolat, egy kockázati faktor szá-
mos rendellenesség oki hátterében szerepelhet.
Ugyanakkor talán világossá vált az is, hogy
egyetlen kockázati faktor szocializációs romboló
hatása nagyon kicsi, ha az apa munkanélkülivé
válik, de az elszegényedő, lecsúszástól rettegő
család továbbra is összetart, és a gyerekek érzik
a szülők szerető gondoskodását, a deviáns szoci-
alizáció kockázata alacsony. A valódi kockázatot
három vagy több faktor együttes jelenléte jelen-
ti. Jól példázzák ezt a tételt azok a vizsgálatok,
melyeket a család anyagi helyzete és a gyermek
intelligenciája közötti összefüggés „örökzöld”
témájában az elmúlt évek során folytattak le. Az
egyik kutatásban például az anya depressziója és
szorongása, külső kontrollos személyisége* és a
* Külső kontrollos személyiségről olyankor beszélünk,
ha az egyén élete történéseit elsősorban külső erők - vélet-
len, balszerencse stb. - hatásaként értelmezi, és saját fele-
lősségét bagatellizálja.

A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK SZEREPE...
49
gyermek iránti közönye szerepeltek kockázati
faktorként a család szegénysége (alacsony iskola
végzettségű, szakképzetlen szülők, három vagy
több gyermek) mellett. A kutatás eredménye
szerint egy vagy két kockázati faktor jelenlétének
nincs kimutatható hatása a gyermek mentális
fejlődésére. Ugyanakkor három vagy több koc-
kázati faktor - a faktorok számával arányosan
növekvő mértékben - egyértelműen negatív
hatást gyakorol a gyermek IQ-jára, azaz minél
több a kockázati faktor, annál alacsonyabb a
gyermek intelligenciája.
Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez nem
csak az intelligencia vonatkozásában igaz. El-
mondhatjuk, hogy két-három faktor felett minél
több kockázati faktor van jelen a gyermek szoci-
alizációja során és minél alacsonyabb a szociali-
zációt segítő ún. projektív faktorok száma, annál
nagyobb a valószínűsége a szocializáció kudar-
cának, akár a gyermek érzelmi életének vagy vi-
selkedésének, akár önértékelésének, iskolai tel-
jesítményének vagy szociális kompetenciájának
alakulásában. Kétségtelen tény, hogy az abszo-
lút vagy relatív szegénység, illetve az újgazdag-
ság csupán egyetlen kockázati faktor a sok kö-
zül. Ugyanakkor rendszeresen tapasztalható,
hogy társadalmunk mai állapotában a családok

50	Ranschburg Jenő
romló vagy hirtelen felívelő anyagi helyzete szin-
te szükségszerűen hívja életre azokat a kofakto-
rokat, melyekkel együtt a szegénység, illetve az
újgazdagság a gyermek egészséges szocializáció-
jának komoly akadályává válik.

II. fejezet
A HIPERAKTIVITÁS



Napjaink pedagógiai és pszichológiai gyakorla-
tában rendszeresen tapasztaljuk a tanulási zava-
rok és az agresszív viselkedés kapcsolatát; a sú-
lyos tanulási problémákkal küszködő gyerekek
általában agresszívabbak kortársaiknál, de meg
is fordíthatom az állítást: \ az agresszív gyerekek
iskolai teljesítménye rendszerint jelentősen el-
marad az átlagtól. A pszichológiában sokat vita-
tott kérdés: vajon mi az elsődleges? A veleszüle-
tett agresszív viselkedés vezet el az iskolai
teljesítmény kudarcához, vagy éppen fordítva: a
tanulás belső akadályozottsága teszi a gyermeket
agresszívvá?
A kérdés megválaszolása során, szinte mindig
- akárcsak most - az egyik leggyakoribb pszi-
chológiai rendellenesség, a hiperaktivitás prob-
lémájába ütközünk.

54
Ranschburg Jenő
A hipcraktivitás a gyermek-, illetve serdülő-
kori viselkedés zavarai közül talán a leglátványo-
sabb - és a legtöbbet vizsgált - pszichológiai
rendellenesség Olyan összetett, és - minden ké-
zenfekvőnek látszó feltételezés ellenére - olyan
bizonytalanul diagnosztizálható, hogy prevalen-
ciája (előfordulási gyakorisága) megbízhatóan
nem állapítható meg. Hivatalosan 3-5 %-os gya-
koriságot szoktak közzétenni (ami azt jelenti,
hogy 7 és 18 éves kor között minden száz gye-
rek, illetve serdülő közül öt hiperaktív), de elő-
fordulnak 2%-ról, sőt 25%-ról szóló adatok is.
Mindez arra utal, hogy ez a magatartási zavar
diagnosztikai elvek és társadalmi tolerancia
függvénye lehet. A vizsgálatok azt mutatják,
hogy az iskolákban vagy a szülők által hiperak-
tívnak tartott gyerekeknek mintegy a fele kapja
meg ezt a minősítést a pszichológustól vagy a
pszichiátertől is, és - tovább bonyolítva a képet
- három-négy egymástól függetlenül vizsgáló
szakember közülük is csak 15-20%-ot diagnosz-
tizál egyöntetűen hiperaktívnak.
Egy azonban bizonyos: a hipcraktivitás azok
közé a mentális zavarok közé tartozik, melyek
döntő súllyal a fiúkat érintik. A vizsgálatok sze-
rint a hiperaktív gyerekek között négyszer-ötször
annyi a fiú, mint a lány!

A HIPERAKTI VITÁS
55
A hipcraktivitás rendszerint öt-hatéves kortól
diagnosztizálható zavar (erre később visszaté-
rünk még), mely.a viselkedésnek három fő terü-
letén jelenik meg, melyek:
-	a mozgékonyság, „pszichomotoros aktivi-
tás”,
-	az impulzivitás és
-	a figyelem.
Ahhoz, hogy a diagnózis felállítható legyen, a
pszichomotoros aktivitás területén legalább két
tünetnek kell regisztrálhatónak lennie az alábbi-
ak közül:
-	a gyermek megállás nélkül futkározik, a
helyiség bútorait rendszeresen „mászóká-
nak” használja,
-	képtelen egy helyben ülni,
-	még ülő helyzetben is izeg-mozog,
-	alvás közben is sokat mozog,
-	mindig „úton van”, illetve olyan, „mintha
fel lenne húzva”.
Az impulzivitás regisztrálásához három tünet
meglétére van szükség az alábbiakból:

56
Ranschburg Jenő
-	gyakran előbb cselekszik, mint ahogy gon-
dolkodnék,
-	feltűnően gyorsan és ^sokszor vált át egyik
cselekvésből a másikba,
—	feladatait - a munkáját - képtelen megszer-
vezni,
-	életkorához viszonyítottan túlzottan sok
ellenőrzést igényel,
-	játékokban, a csoportban nagyon nehezen
tudja kivárni, amíg sorra kerül:
A figyelem zavara pedig legalább három
tünetből állapítható meg a következők közül:
-	gyakran nem tudja befejezni, amit elkezdett,
-	gyakran észrevehető, hogy „nem figyel
oda”,
-	a figyelme könnyen elterelhető,
-	képtelen koncentrálni iskolai munkájára,
vagy más, folyamatos figyelmet igénylő fel-
adatra,
-	nem tud tartósan játszani egy játékot, illet-
ve egy játékszerrel, \
A hiperaktivitást, mint klinikai értelemben
vett magatartási zavart, az esetek legnagyobb
részében hatéves kor után - tehát az iskolai ta-

A HIPERAKTIVITÁS
57
nulmányok megkezdését követően - diagnoszti-
zálják.
Természetesen a hat-hétéves korban hiperak-
tívnak minősülő gyermek korábban is mozgé-
kony, élénk, az átlagosnál nyugtalanabb. Az
óvoda lazább normái, játékosabb, több mozgás-
ra épülő feladatai mellett azonban az ilyen gyer-
mek sokszor alig tűnik fel; játékos, „csupa élet”,
mondják róla - különösen akkor, ha ezt a fárad-
hatatlan mozgékonyságot a család is jól tolerál-
ja, így a gyerek harmonikus, magabiztos, nem
szenved még a nevelői, szülői elégedetlenségtől,
a később szinte kétségbeesett fegyelmezési kísér-
letektől.
Mindebből következik: bár a hiperaktivitás,
mint pszichológiai rendellenesség, már kisgyer-
mekkorban is fennáll - mint látni fogjuk, egyre
erősebb az a szakmai meggyőződés, hogy gene-
tikailag örökített, veleszületett zavar -, csak az
iskola sajátos normarendszerében válik igazán
feltűnővé. Jellemző ugyanis ezeknek a gyerekek-
nek a rossz mozgásidőzítése: általában akkor
mozognak, amikor ezt a legkevésbé várják tőlük.
Mindezt kiegészíti az a tény, hogy a hiperaktivi-
tás a verbális viselkedésben is megnyilvánulhat:
az ilyen gyerek szüntelenül - témáit gyakran vál-
togatva — beszél...

58
Ranschburg Jenő
A kérdésre: milyen szerepet játszik a közvet-
len környezet toleranciája, illetve intoleranciája
a hiperaktivitás kialakulásában, nem könnyű
válaszolni.
A probléma megértéséhez képzeljünk el két
egyformán mozgékony, nyugtalan, nyolc-tíz év
körüli fiúgyermeket. Az egyik esetben mind a
család, mind a pedagógus megértő és maximális
türelemmel - a gyerek jó képességeit kihasznál-
ni törekedve - foglalkozik a problémával, a
másik esetben éppen ellenkezőleg: vagy a szülő,
vagy a pedagógus (esetleg mindkettő) rosszul
tűri a gyerek figyelmetlenségét, motoros nyugta-
lanságait. Egyre idegesebben büntet, egyre biz-
tosabban érzi, hogy a gyerek „beteg”, orvoshoz
fordul, gyógyszeres kezelést igényel.
Nyilvánvaló, hogy a két gyerek szocializációja
eltérően alakul; de mondhatjuk-e, hogy ez a
második, a türelmetlen nevelői magatartás a kli-
nikai hiperaktivitás előidézője?
A szakirodalom a motoros nyugtalanság, a
figyelemzavar, illetve az impulzivitás tüneteinek
viszonyában - a hiperaktivitásnak három típusát
írja le.

A HIPERAKTIVITÁS
59
Kombinált típus i
Az a gyerek, aki a kombinált típusba tartozik, a
hiperaktivitás (mai szóhasználattal ADHD, ami
az angol Attention Deficit Hyperactivity Disor-
der kifejezés - figyelemzavarral és túlzott moz-
gékonysággal jellemezhető rendellenesség - kez-
dőbetűiből áll össze) valamennyi „klasszikus”
jegyét mutatja: hiperaktív, figyelmetlen és
impulzív, azaz túlzottan mozgékony, nehezen
koncentrál, és rendszerint előbb cselekszik, csak
ezután gondolkodik.
Impulzív - hiperaktív típus
Az ilyen gyerek - mint a típus elnevezése mutat-
ja - nagyon mozgékony („mintha fel lenne
húzva”), és hajlamos arra, hogy hirtelen módon,
meggondolatlanul cselekedjék, de - mint látni
fogjuk - figyelmét egyáltalán nem könnyű elte-
relni a tevékenységről, amely éppen leköti őt.

60
Ranschburg Jenő
Figyelmetlen, elterelhető típus
Ebben a típusban azokat a hiperaktív gyerekeket
találjuk, akik nem túlságosan mozgékonyak
(sőt, ellenkezőleg), ritkán cselekszenek fejetle-
nül, elhamarkodottan, de figyelmük, éppen ami-
kor szükség lenne rá, mindig valahol másutt jár.
A három típus felületes áttekintése is mutatja,
hogy a hipcraktivitás klasszikus jellemzői nem
minden hiperaktív gyerekre érvényesek, sőt
, olyan „hiperaktív” gyerekeket is találunk, akik -
szétszórtságuk, dekoncentráltságuk mellett -
inkább lassúak, nehézkes mozgásúak. Létrejött
valamiféle logikai bukfenc: az elmúlt tíz-tizenkét
év kutatásai és klinikai tapasztalatai a hiperakti-
vitás klasszikus fogalmát, amelybe a túlzottan
mozgékony, egyúttal figyelmetlen és impulzív
gyerekeket soroltuk, olyan mértékben szétdara-
bolták, hogy napjainkra azok a réveteg, ábrán-
dozásra hajlamos, lassú mozgású gyerekek is
elfé k benne, akiknek karaktere látszólag
éppen az ellentéte az örökmozgó, folyton nyüzs-
gő hiperaktívakénak!
És ez még mindig nem elég!
2002-ben dr. Dániel Ámen gyermekpszichiá-
ter írt egy kiváló könyvet a hiperaktivitásról
(Healing ADHD), melyben ennek a viselkedési

2 c-Áíx*-x 4<X e~'T <;	^.Cwt *\ |<£	-f 4 ?
\j
A HJPERAKTIVITÁS	61
rendellenességnek már hat típusát mutatja be.
Magam most nem az eredeti formájában írom le
az Ámen által kellő tudományos alapossággal
rendszerezett „hiperaktív világot”, hanem egy
klinikus pszichológus (Cowan, 2009) szellemes
próbálkozását kísérlem meg újragondolni, mely-
nek segítségével a hipcraktivitás hat típusáról
szakmailag hiteles, mégis mindenki által érthető
kép rajzolható. Cowan szerint ugyanis Milne
gyönyörű meséje - a Micimackó - főszereplői
világosan és egyértelműen hordozzák azokat a
jegyeket, melyeket Ámen foglalt össze - és cso-
portosított - a hipcraktivitás vizsgálata során.
Arra kérem az olvasót, lépjen most be velem a
Százholdas Pagonyba, és miközben ebből a szo-
katlan nézőpontból vizsgáljuk meg Micimackót
és társait, gondoljon tanítványaira, gyermekeire,
azokra az ismerős gyerekekre és serdülőkre,
akiknek személyiségjegyei meglepően hasonlíta-
nak Milne mesehőseinek vonásaira.
Tigris
Tigris - mint az olvasó bizonyára emlékszik -
mindent szeret: a kórót, a mézet, a csukamáj-
olajat, mindent megkóstol, mindent kipróbál.

62
Ranschburg Jenő
Harsány és fékezhetetlen, mindenbe beleszól,
mindenütt jelen van, és olyan fontosnak és töké-
letesnek érzi magát, hogy észre sem veszi:
mások számára rendszerint „túl sok”; okosabb
lenne néha csendben maradnia. Telve van jóin-
dulattal, de örökké nyugtalan, dezorganizált,
hajtja fékezhetetlen energiája. Nem veszi észre,
hogy környezetében aggodalmat ébreszt, hogy
Kengu „eldugja” előle Zsebibabát, és rá sem he-
derít, hogy meggondolatlanságával akár önma-
gának is árthat.
Tigris a „klasszikus hiperaktivitás” eleven -
de milyen eleven! - példája: folyton mozog -
beszél, fut, mászik, ugrik szünet nélkül -, impul-
zív, hiszen sohasem fontolja meg gyakorlatilag
egyetlen cselekedetét sem, és dekoncentrált:
figyelme ide-oda röpdös, néhány pillanatnál
hosszabb időre nem képes lekötni semmi. Nem
agresszív, de kirobbanó temperamentumát érzé-
kelve, a Pagony lakói egy kicsit tartanak tőle, és
olykor felébred bennük a gyanú; lehetséges,
hogy Tigris nem véletlenül lökte a patakba
Malackát?
Észrevették? A Tigris-típusú hiperaktív gyere-
kek pontosan ilyenek. A jó szándékukhoz nem
fér kétség, de fékezhetetlenek és modortalanok.
Ezen az utóbbi jelzőn - a „modortalanságon” -

A HIPERAKTIVITÁS
63
hosszan gondolkoztam, mielőtt leírtam volna,
de úgy döntöttem: vállalom. A „tigrisek” ugyan-
is hiába értelmesek - intelligenciájuk, mentális
színvonaluk alapján akár kiváló tanulók is lehet-
nének -, nem tudnak viselkedni! A felnőtt neve-
letlennek tartja, mert az ilyen gyerek nem képes
uralkodni sem az arcvonásain, sem a gesztusain,
sem a szavain, és nem mérlegeli (nem is tudja
megtenni ezt), hogy megvetést sugárzó mimiká-
jával, harsány, rosszkor felcsattanó nevetésével,
vagy éppen viccesnek szánt, illetlen megjegyzé-
sével sérti tanárait, szüleit, vagy a székükben
feszengő vendégeket. De hasonlóképpen mo-
dortalan kortársai felé is; az iskolai büfében
azonnal a pulthoz lép, nem veszi tekintetbe,
hogy osztálytársai sorban állnak, és a többiek
játékába - ha éppen játszani van kedve — azon-
nal beavatkozik; ha feléje száll a labda, már szá-
guld is vele a kapu felé, anélkül, hogy zavarná:
nem tartozik egyik csapathoz sem.
Akár kortárskapcsolatait figyeljük, akár a fel-
nőtt világhoz való viszonyát, a „tartózkodó”
jelző illik személyiségére a legkevésbé; szándé-
kosan szinte soha nem akar fájdalmat okozni,
mégis rendszeresen „ütközik” a külvilággal: a
tárgyak, amelyekre vigyáznia kellene, valahogy
mindig megrongálódnak, barátait, osztálytársait

64
Ranschburg Jenő
a testükön virító kék-zöld foltok emlékeztetik
Tigris legutóbbi lelkesedésére, de - mentségére
legyen mondva - hasonló nyomok a saját testén
is szép számmal találhatók.
Nézzük most meg a „Tigris-típusú” hiperak-
tív gyerekek legfontosabb jellemzőit.
-	Figyelmük szétszórt, könnyen más irányba
terelődik.
-	Fáradhatatlanok, mérhetetlen mennyiségű
energia fűti őket.
-	Sokat és túl hangosan beszélnek - legin-
kább akkor, amikor hallgatniuk kellene.
-	Impulzívak - azaz előbb cselekszenek, és
csak azután gondolkodnak.
-	Képtelenek „sorban állni”, azaz - mind
játékban, mind az élet egyéb területén -
kivárni, amíg rájuk kerül a sor.
-	Mások szempontjait nem mérlegelik, csele-
kedeteik ennélfogva ritkán empatikusak.
-	Nem agresszívak, mégis - kirobbanó tem-
peramentumuk következtében - rendszere-
sen „ütköznek” környezetük tárgyaival,
személyeivel.
A „tigrisek” azonosítása és nevelése egyaránt
embert próbáló feladat. Azonosítani - diagnosz-

A HIPERAKTIVITÁS
65
tizálni - elsősorban azért nehéz az ilyen gyere-
keket, mert a „túlzott mozgékonyság” hihetetle-
nül viszonylagos kategória. Ahogy egyik korábbi
könyvemben (Gepárdkölykök,. 2003) említet-
tem: az árnyékban heverésző, lusta oroszlán
nézőpontjából minden gepárd hiperaktív. Isko-
láskortól egészen a serdülőkor végéig nagyon
sok olyan gyereket találunk, aki - különösen
bizonyos helyzetekben - túlságosan is mozgé-
kony, akit a felnőtt nézőpontjából elfogadhatat-
lan mennyiségű energia fűt, és aki bizony időn-
ként impulzív módon szemtelen azokkal a
felnőttekkel, akik irányítani, rendre utasítani
próbálják őt. Vagyis a felnőtt környezet „diag-
nózisa” sokszor a tolerancia függvénye, és
előfordul, hogy az a gyerek, akit szülei a hiper-
aktivitás gyanújával visznek el a pszichológus-
hoz, semmivel sem nyugtalanabb és mozgéko-
nyabb társainál, akiknek szüleiben fel sem
merül, hogy gyermekük „Tigris”.
A hiperaktivitás klasszikus típusához tartozó
gyerekek nevelésének - mind a szülői, mind az
iskolai nevelésre gondolok - legsúlyosabb gond-
ja, hogy a nevelőnek meg kell értenie azt, amit
lehetetlennek minősít: „Mondom neki, hogy
előbb gondolkozzon, és csak azután feleljen,
mégsem teszi! Lehetetlen, hogy egy ilyen értei-

66
Ranschburg Jenő
mes gyerek ezt ne értse meg!” - panaszkodik a
pedagógus, és lényegében ugyanezt teszi a szülő
is: „Hiába könyörgök, hogy ne vágjon grimaszo-
kat, és ne tegyen fölényes, provokatív megjegy-
zéseket, ha a vendégekkel beszélgetünk! Lehe-
tetlen, hogy ne tudna másképpen viselkedni, ha
akarna!”
Pedig Tigris valóban nem szándékosan sérte-
get, és nem gondol arra, hogy „tolakodó”, ami-
kor kéretlenül „berobban” mások - kortársai,
vagy felnőtt környezete - életébe; általában nem
is érti, miért haragszanak rá. A pszichológus,
amikor „tigrisekkel” foglalkozik, elsősorban arra
törekszik, hogy ezek a gyerekek alkalmasakká
váljanak olyan gondolkodási és magatartási stra-
tégiák alkalmazására, melyek segítségével ural-
ni, kontrollálni tudják viselkedésüket, és saját
szempontjaik mellett tekintetbe venni azokéit is,
akikkel kapcsolatba kerülnek.
Micimackó
Micimackó a Százholdas Pagony legkedvesebb
figurája. Melegszívűsége és bumfordisága na-
gyon szerethetővé teszi - ugyanakkor lassú moz-
gású, szórakozott, álmodozó típus, olyan, aki

A HIPERAKTIVITÁS
67
„körbe-körbe jár, és nyilvánvalóan valami másra
gondol”. Ágról ágra kapaszkodik, hogy elérje a
kaptárt - hiszen az egyetlen dolog, ami valóban
motiválja őt: a méz de közben verset költ:
„Erdei körökben az a nézet - Hogy a medve sze-
reti a mézet...”. Vágyai és a valóság összekeve-
rednek a fejében; biztos benne, hogy amikor a
kék lufi a levegőbe emeli, a méhek „kis fekete
felhőnek” látják majd őt, legfeljebb az kell
hozzá, hogy Róbert Gida egy esernyővel sétáljon
a fa alatt, és azt mormolja: „Ejnye-ejnye, úgy
látszik, esőt kapunk.”
Koncentrálnia, figyelnie valamire — különö-
sen, ami nem a táplálkozással függ össze -
nagyon nehezére esik, és rövid elmélyülés után
szinte sóvárogva várja a megmentő ingert, ami
letérítheti őt a gondolkodás, a megfeszített
figyelem fárasztó vágányáról. Ez történt akkor
is, amikor Róbert Gida arra kérte, nézze meg
jobban a lábnyomokat, melyeket követve
menyétre vadászik. „Várj csak - mondta Mici-
mackó, és mancsai közé fogta a fejét. Leült,
gondolkodott, nagyon erősen gondolkodott.
Aztán beillesztette a talpát az egyik lábnyomba,
kétszer megdörgölte az orrát, és felállt. Úgy van
- mondta Micimackó -, most már világos - tette
még hozzá. - Nyilvánvaló, hogy félre voltam

68
Ranschburg Jenő
vezetve. Meg fogom vizsgáltatni az agyvelőmet.
Úgy látszik, ráment az influenza. - Te a legéde-
sebb és legjobb Mackó vagy a világon - mondta
Róbert Gida vigasztalóan. — Ugye? - mondta
Mackó reménykedve. És aztán hirtelen felra-
gyogott. - Agyvelő ide, agyvelő oda - mondta -,
már kész van az ebéd.”
Micimackó a hiperaktivitás „figyelmetlen
típusát” testesíti meg. Nézzük meg most a
„Micimackó típusú hiperaktivitás” („Inattentive
ADHD”) jellemző vonásait.
Az ilyen gyerekek
-	dekoncentráltak, figyelmük könnyen elte-
relődik,
-	az olyan feladatra, ami „nehéz”, vagy nem
igazán érdekli őket, csak nagyon rövid ideig
képesek odafigyelni,
-	álmodozók; amikor mások beszélnek hoz-
zájuk, gyakran „nincsenek jelen”,
-	semmit nem találnak meg - néhány perccel
azután, hogy ők maguk tették le valahová,
-	mindig, mindenhonnan elkésnek,
- könnyen és gyakran unatkoznak.
A „micimackók” rendszerint úgy viselkednek,
mintha valamilyen láthatatlan köd ülne az agyú-

A HIPERAKTIVITÁS
69
kon: reggel, az öltözködésnél, felemás zoknit
húznak a lábukra, nem hallják meg, ha valaki
néven szólítja őket, újra és újra elhagyják tollái-
kat, mobiltelefonjaikat. Ha elindulnak hazafelé,
a fogason felejtik a kabátjukat, és mindig az
iskolában derül ki, hogy egy-két fontos könyvet,
füzetet otthon felejtettek. Százszor megmondjuk
nekik, hogy zárják be az ajtót, ha elmennek ott-
honról, mégis nyitva hagyják - vagy a kulcsot
veszítik el valahol. Akinek a hiperaktivitásról a
motoros nyugtalanság, az örökös izgés-mozgás
jut az eszébe, fel sem tételezné, hogy a „mici-
mackók” is ebbe a kategóriába tartoznak.
Hiszen viselkedésükben nyoma sincs a kapko-
dásnak, inkább lomhának, nehézkesnek tűnik,
mert ingük begombolására készülő kezük fél-
úton megáll (éppen valami érdekes dolog jutott
az eszükbe), és ahogy mondani szokták: szájuk-
ban megalszik a tej. Szeretnivaló gyerekek -
akárcsak névadójuk -, ráadásul (szemben Mici-
mackóval) általában nagyon értelmesek is, fel-
nőtt környezetük azonban meglehetősen rosszul
viseli a „nappali álmodozást”. Különösen az
iskolával, a tanulással akad problémájuk, de erre
később visszatérek még.

70
Ranschburg Jenő
Nyuszi
A Százholdas Pagony legdolgosabb figurája.
„Rokonai és üzletfelei” igencsak megterhelik őt;
folyton tervez, tevékenykedik, egyértelműen
„feladat-orientált”, de komoly problémát okoz
számára egyik feladatról a másikra váltani. A jö-
vőben mindig van valami fenyegető - akár a tél,
akár Kanga, a Pagonyba újonnan érkező kengu-
ru -, ami örökös óvatosságra és felkészülésre
sürget. „Az nem tetszik nekem a dologban -
mondta Nyuszi - kérlek szépen, tudod, úgy
értem, hogy itt vagyunk mi: Micimackó, Malac-
ka, meg én.. .és akkor egyszerre.. .csak arra ébre-
dünk egy reggel, hogy mi történik? Az történik,
hogy itt tekereg közöttünk EGY NAGY, ERŐS
ÁLLAT.” Nyuszi írásba foglalja a tennivalókat,
lehurrog mindenkit, aki beleszól, és munkához
lát. Sürög-forog megállás nélkül, és mindennek
pontosan úgy kell történnie, ahogy ő akarja...
Nyuszi viselkedését a pszichológiában úgy
nevezik: „túlösszpontosító hipcraktivitás” („Over-
Focused ADHD”). A „nyuszik” egyáltalában
nem figyelmetlenek, és gondolataik nem a fel-
hők felett járnak, mint a „micimackókéi”:
nagyon is földi céljaik vannak, melyekhez mere-
ven, mint a buldog, ragaszkodnak. A legszíve-

A HIPERAKTIVITÁS
71
sebben úgy fogalmaznék, gondolkodásukból
hiányzik a rugalmasság: mindennek úgy kell tör-
ténnie, ahogy eltervezték, és amit el akarnak
érni, azért fogcsikorgatva, a végsőkig vitatkozva
és lerázhatatlanul küzdenek. Nem adják fel,
amíg a teljesen kimerült szülő azt nem mondja:
„Oké, legyen úgy, ahogy te akarod...”
Lássuk akkor a „túlösszpontosító hiperaktív”
gyerekek főbb karaktervonásait:
-	Aggodalmaskodók, sokszor jelentéktelen
dolgok miatt is elöntik őket a „negatív gon-
dolatok”,
-	Az „autoritással” - a szülőkkel és nevelők-
kel - gyakran vívnak viharos csatákat,
-	Nagy kedvvel - és rendszerint meggyőzhe-
tetlenül - vitatkoznak,
-	Megszállottan ragaszkodnak saját megol-
dási módjaikhoz,
-	Nagyon nehezen váltanak át az egyik tevé-
kenységből a másikba.
A „nyuszik” - bár aggodalmaskodók - ko-
rántsem félénk gyerekek. Különösen a serdülő-
koruk „veszélyes”, és elsősorban az olyan szü-
lők, nevelők életét nehezítik, akik arra
törekszenek, hogy hatalmi szó helyett érvekkel,

72
Ranschburg Jenő
logikus magyarázatokkal vezessék gyerekeiket,
tanítványaikat a „helyes útra”. Nyuszi ugyanis
meggyőzhetetlen, és - mivel valójában fütyül az
érvek ésszerűségére, és kizárólag az érvelés,
mint eszköz, mint sikerrel alkalmazható játsz-
ma, érdekli - a „saját pályán” legyőzhetetlen.
Esetükben a határozott, alkudozást nem tűrő
szülői, nevelői állásfoglalások elkerülhetetlenek
- a szülőnek például tudnia kell: ha az iskolából
hazaérkező gyereknek megengedi, hogy tanulás
előtt tévét nézzen, vagy bármilyen játékos tevé-
kenységbe fogjon, a másnapi lecke valószínűleg
sohasem készül el! Nem hallgathatom el, hogy
az ilyen típusú gyerekek makacssága, perfekcio-
nizmusa (ha valaminek kedvvel, érdeklődéssel
nekilát, azt nem hagyja abba, amíg tökéletessé
nem fejleszti) mindenképpen figyelmet érdemel.
Malacka
A Százholdas Pagony kicsi, törékeny lakója,
Micimackó legjobb barátja. Éber és tevékeny -
csaknem annyira, mint Nyuszi -, de aggodal-
maskodó, ideges, könnyen megijed. Félénk, de
barátai olyan fontosak a számára, hogy kedvü-
kért akár „hősies” cselekedetekre is vállalkozik.

A HIPERAKTIVITÁS
73
Amikor például Bagoly lakása felborul, Mici-
mackó azt javasolja, egy madzagon húzzák fel őt
egészen a mennyezetig, ahol a postaláda nyílá-
sán keresztül kijuthat a házból, és segítséget hív-
hat a többiek kimentésére. „Ilyesmit Malacka
nem hallgatott szívesen, mert akármennyi mad-
zagjuk van, akármennyivel is húzzák fel, mégis-
csak repülni kell, de úgy látszik, mást nem lehet
tenni. Egy szomorú pillantást vet vissza életére,
a boldog órákra, amiket az Erdőben töltött
olyan módon, hogy nem húzták fel a madzaggal
a mennyezetre, de aztán elszántan bólintott
Micimackó felé, és kijelentette, hogy hiszen
egész jó egy Te-Te-Te-Terv ez is...”
Miközben - mint láttuk - félelmében még
dadog is, Malacka szinte kényszeresen tevékeny
„egészen kicsi állat”, aki megszállottan, minden
idegszálával törekszik vállalt feladatai teljesítésé-
re. Figyelmét elterelni, más irányba fordítani
szinte lehetetlen. Semmitől sem reszket jobban,
mint hogy hőssé váljék, de apró termete, alacsony
önértékelése fenntartás nélküli lojalitásra készteti:
szüksége van a nagy, erős és tehetséges barátra,
akinek a közelében biztonságban érezheti magát
a külvilág fenyegető veszélyeivel szemben.
A „malackák” a túlösszpontosító hiperaktív
gyerekek sajátos csoportját alkotják, ezért jel-

74
Ranschburg Jenő
lemző karaktervonásaikat - melyek megegyez-
nek a nyuszikéival - nem sorolom fel külön.
Megkülönböztető jegyük a szorongás, az aggo-
dalmaskodó „önemésztés”, és a bizonytalansá-
gukból fakadó igény arra, hogy nagyobb, erő-
sebb és tekintélyesebb társaik - vagy éppen a
csoport, amelyhez tartoznak - védelmét élvez-
zék. Akitől ezt megkapják, ahhoz az önfeláldo-
zásig lojálisak. Ahogy ezeket a vonásokat össze-
síteni, most válik számomra is világossá, hogy
Malacka Nemecsek Ernő távoli rokona. Talán
kicsit merevebb és „verbálisán kötekedőbb”
- mint a „túlösszpontosítók” általában -, de
ugyanolyan hűséges azokhoz, akik közéjük tar-
tozónak ismerik el.
Füles
Füles, az Öreg Csacsi, nehézkesen mozog, rit-
kán cselekszik, mindig szomorú, és akkor örül,
ha egyáltalán észreveszik őt. A Százholdas
Pagony kedves kis szamara, bizony, depressziós,
és ez már akkor kiderül, amikor bemutatkozik
az olvasónak: „Füles, Öreg Szürke Csacsi a fo-
lyóparton állt, és nézte magát a víztükörben.
Nagyképűség - mondta - Ez a helyes kifejezés.

A HIPERAKTIVITÁS
75
Nagyképűség, ez az én bajom. Megfordult, és
lassan leballagott vagy húsz lépést, bepottyant a
vízbe, átsétált a folyón, s a túlsó parton lassan
visszaballagott. Akkor megint megnézte magát a
vízben. Mindjárt gondoltam - jegyezte meg.
- Ez a profilom se jobb. De ki törődik vele?
Senki. Nagyképűség. Mondom.”
Amikor a hiperaktivitást depresszió kíséri (ez
elég gyakran előfordul), Ámen (2002) „Umbi-
kus-típusú hiperaktivitásról” („Limbic System
ADHD”) beszél, mert azt tapasztalta, hogy a
klasszikus neurológiai tünetek mellett (melyek-
kel később foglalkozom), ezekben az esetekben
az agy limbikus rendszerének (a thalamusnak és
a hypothalamusnak) a túlérzékenysége figyelhe-
tő meg.
Nézzük most meg a depressziós hiperaktív
gyerekek legfontosabb karaktervonásait:
- Figyelmetlenek.
-	Életvezetésüket krónikus szomorúság,
folyamatos, enyhe depresszió jellemzi.
-	Egykedvűség, valamifajta „negatív kisugár-
zás” árad belőlük.
-	Passzívak, enerváltak, energiaszintjük ala-
csony.
-	Elhanyagoltaknak látszanak, gyakran érték-

76
Ranschburg Jenő
telennek, gyámoltalannak, elesettnek, re-
ménytelennek érzik magukat.
Amikor a hipcraktivitás mellett jól érzékelhe-
tő depresszió jelentkezik, a „kísérő tünet” keze-
lése fontosabb lehet az alapproblémáénál - hi-
szen a depressziós gyerek önmaga felé fordítja
indulatait, ezért folyamatos veszélyben él.
Ugyanakkor - mint látni fogjuk - vannak olyan
- korántsem alaptalan - pszichológiai nézetek,
melyek szerint a hipcraktivitás önmagában is
rejtett, nem-klasszikus tünetekkel „maszkolt”
depresszió. Ha ez igaz, a Limbic System
ADHD ugyanúgy depresszióra utal, mint a hi-
peraktivitás egyéb típusai. A különbség csupán
„tüneti”.
Agresszív hiperaktivitás
A hiperaktivitás hatodik típusa már nem köthe-
tő a Micimackóhoz, és nemigen akad olyan
„gyermekirodalom”, amelynek lapjain ennek a
súlyos pszichológiai rendellenességnek gyer-
mek- vagy kamaszkori „képviselői” felfedezhe-
tők. Az agresszív hiperaktív gyerekek komoly
gondot jelentenek a szülőknek, a nevelőknek, a

A HIPERAKTIVITÁS
77
pszichológusoknak - rendszerint az egész társa-
dalomnak. Hihetetlen mértékű hangulati labili-
tás jellemzi, őket - indokolatlan 'dühkitörések.,
agresszió, és nemritkán durva erőszak, mind az
állatok világa, mind az emberek felé.
De nézzük meg a jellemzőket részletesebben is:
- Figyelmetlenség, a’koncentrációs képesség
hiányaj- éppen úgy, ahogy ezt a hiperakti-
vitás más típusainál láttuk.
- Ingerlékenység, alacsony frusztrációs
küszöb. Ez lényegében azt jelenti, hogy
könnyen megsértődnek, a szociális környe-
zetnek olyan megnyilvánulásait is „maguk-
ra veszik”, melyeknek - feléjük - nincs is
üzenetértéke.
-	Ezekre azután nyílt agresszióval „reagál-
nak”.
-	Sötét, depresszív hangulat, illetve - mint
korábban említettem - erős hangulati inga-
dozások.
-	Impulzivitás. Az agresszív-hiperaktív gye-
rekre egyértelműen jellemző, hogy előbb
cselekszik és (ha egyáltalán) csak utána
gondolkodik.
-	A szabály irányította viselkedés akadályo-

78
Ranschburg Jenő
zottsága, illetve az a tény, hogy szinte alig
képesek a kéréseknek, igényeknek, utasítá-
soknak engedelmeskedni.
-	A „törvényhozó” - legyen az a szülő, a ne-
velő, az állam - felé megnyilvánuló dacos,
kihívó magatartás.
-	Összeférhetetlenség. Az ilyen gyerek - nyil-
ván a fenti jegyek okán - képtelen beillesz-
kedni a kortársközösségbe.
-	Hazudozás, lopás, csavargás — ami egyrészt
„természetéből” adódik, másrészt beillesz-
kedési kudarcainak következménye.
-	Tanulási problémák - rendszerint az írás és
az olvasás alapvető zavaraival.
Az agresszív hiperaktivitás összetett kórkép,
amelyben legalább két pszichológiai rendelle-
nesség együttes megjelenését ismerhetjük fel: az
egyik a fentiekben bemutatott hiperaktivitás, a
másik pedig a „beilleszkedési rendellenesség”
(„conduct disorder”), amely az agresszív hi-
peraktivitás súlyos, antiszociális jegyeiért felelős.
A hiperaktivitás és a „beilleszkedési rendellenes-
ség” „komorbiditásának” (együttes megjelené-
sének) gyakorisága a szakirodalomban jól ismert
(pl. Biederman, et ah, 1991), ezért a hiperakti-
vitásnak ezt a súlyosan antiszociális formáját a

A HIPERAKTIVITÁS
79
„beilleszkedési rendellenesség” fogalomkörében
ismertetem majd. Mindez természetesen nem
jelenti azt, hogy a hiperaktivitás egyik meghatá-
rozott típusát - az agresszív hiperaktivitást -
azonosítom a beilleszkedési rendellenességgel;
két, diagnosztikailag jól elkülönülő magatartási
zavarról van szó, melyek közül - ha együtt
jelentkeznek - kétségkívül a súlyosan antiszoci-
ális, a társadalmi beilleszkedés lehetőségét ko-
molyan megkérdőjelező tünetek válnak domi-
nánsakká.
Öröklött vagy szerzett?
Mi okozza a hiperaktív magatartást? A tudo-
mány hosszú éveken át tanácstalanul állt e külö-
nös - sokféle változatban, de mégis: egymáshoz
nagyon hasonló módon megjelenő - pszicholó-
giai rendellenesség előtt. Mivel nehezére esett
elismerni, hogy bizonyos viselkedési anomáliák
egzakt, tudományos magyarázata késik, megal-
kotta az MCD (Minimál Cerebral Dysfúnction)
fogalmát, ami arra utalt, hogy vannak kórképek,
melyeknek hátterében olyan agyi károsodás
húzódik meg, amely a rendelkezésre álló tudo-
mányos eszközökkel nem mutatható ki. így a hi-

80
Ranschburg Jenő
peraktivitás, illetve a hiperaktív gyerekek, éveken
át az úgynevezett MCD törzsgárdáját alkották.
Az MCD „logikai bukfence” - „fogalmunk
sincs a rendellenesség eredetéről, tehát azt nyil-
vánvalóan egy kimutathatatlan agyi károsodás
idézi elő” - természetesen nem volt sokáig tart-
ható. A múlt század kilencvenes éveire az
MCD, mint diagnosztizálható klinikai rendelle-
nesség, gyakorlatilag eltűnt, és helyébe - mind a
pszichológia, mind a neurológia, mind a geneti-
ka területén - olyan kutatások léptek, melyek a
hiperaktivitás eredetének, a rendellenesség oká-
nak feltárására törekedtek. Nézzük most meg
egyenként ezeket a diszciplínákat; vajon mire
jutottak?
1.	A „környezeti hatás”,
mint a hiperaktivitás oka
A hetvenes évek pszichológiája a környezeti
okok feltárásának mámorában élt, eltelve azzal a
— kimondatlan, de mélyen vallott - gondolattal,
hogy az egészségesen született gyermek „tabula
rasa”, szervezete nem hordoz semmiféle geneti-
kai üzenetet, így a kibontakozó pszichológiai
rendellenességek okát elsősorban a családi kör-

A HIPERAKTIVITÁS
81
nyezet anomáliáiban kell keresnünk. 1972-ben
például Clarkson és Hayden 10 év körüli hiper-
aktív és nem hiperaktív gyerekek családi hátterét
vizsgálta meg, és azt találta, hogy a hiperaktív
gyerekek általában alacsonyabb szociális-gazda-
sági státuszú családból érkeznek, és a családi
diszharmónia - a „zavaros” családi háttér - ese-
tükben sokkal gyakrabban fordul elő, mint az
egészséges gyerekeknél. Woodward, Taylor és
Downey (1998) - a szülői nevelői praxis vizsgá-
lata során - pedig arra a megállapításra jutott,
hogy az „agresszív szülői diszciplínák” - magya-
rul: amikor a szülő rendszeresen veri gyermekét
- egyértelmű összefüggést mutatnak a hiperakti-
vitás kialakulásával.
A két idézett vizsgálat között több mint 25 év
telt el, az alapelv azonban nem változott: a
hiperaktivitás okát a családi élet konfliktusai-
ban, a szülő autoriter stílusában, durva, hata-
lomérvényesítő nevelési „technikáiban” kell ke-
resnünk.
Csakhogy az ilyen típusú kutatásokkal - és
eredményekkel - szemben két komoly ellenérv
vethető fel!
Az egyik az ok és az okozat lehetséges felcse-
rélése. Vajon honnan tudja a kutató, hogy a szü-
lői agresszió váltotta ki a gyerek hiperaktivitását,

82
Ranschburg Jenő
és nem éppen fordítva: a gyerek motoros nyug-
talansága, csillapíthatatlan izgékonysága, a nor-
makövetéssel szembeni csökönyös ellenállása
vezetett el a szülő türelmének látványos elvesz-
téséhez? A szülő-gyermek kapcsolat mintaszerű
akkor, ha a normát megszegő gyermek odafigyel
a szülő türelmes magyarázatára, megérteni
törekszik a tilalom lényegét, fontos számára
anyja és apja dicsérete, és így kétszer is meggon-
dolja, mielőtt ugyanazt a hibát újra elkövetné.
Még akkor sincs baj, ha ilyesmi olykor mégis
előfordul; de az együttélés folyamatában a szü-
lőnek éreznie kell saját hatékonyságát. Tapasz-
talnia kell, hogy gyermeke hallgat rá, és maga-
tartásában érzékelhető egyrészt a normaszegés
miatt érzett bűntudat, másrészt az igyekezet
arra, hogy az elégedetlenségre okot adó viselke-
dések számát lehetőleg csökkentse. De mi törté-
nik akkor, ha a szülő a „jó szándék” nyomait
sem fedezi fel gyermekében, aki a magyarázatra
és figyelmeztetésre a füle botját sem mozdítja,
aki nyugtalan, fékezhetetlen és örökös figyelmet
igényel, mert környezetének sem tárgyai, sem
személyei (beleértve önmagát is) nincsenek biz-
tonságban egy pillanatra sem? Nem lehetséges,
hogy a 8, 10, 15 éves gyerekek hiperaktivitását
vizsgáló kutató már olyan szülőkkel találkozik,

A HIPERAKTIVITÁS
83
akik korábban számtalanszor átélték a kulturált,
interpretatív nevelés csődjét, és éppen keserűsé-
gük, tehetetlenségük vezette el őket fizikai bün-
tetések és egyéb „erőszakos nevelési módsze-
rek” alkalmazásához? Ha ez lehetséges, akkor
pedig feltételezhetjük azt is, hogy nem a szülő
erőszakos nevelése és a családi konfliktusok
vezetnek a gyerek hiperaktivitásához, hanem
fordítva: a gyerek hiperaktivitása, a „szelíd”
nevelés csődje készteti a szülőt a „kétségbee-
sett” durvaságra.
Mindez - mint látni fogjuk - elvezet a hiper-
aktivitás genetikai meghatározottságának -
örökletességének - feltételezéséhez, illetve egy
olyan konszenzus kibontakozásához, mely sze-
rint a hiperaktivitás megjelenését, mértékét és
egyéni karakterisztikumait genetikai tényezők és
környezeti hatások együttesen szabályozzák.
A környezet szerepét vizsgáló kutatások másik
kényes pontja: a hiperaktivitás és az agresszivitás
viszonya, jól érzékelteti az öröklés és a környe-
zeti hatások konszenzusának körvonalazódását.
Mint erre Frick, 1994-ben írt tanulmányában
rámutat, a kutatások jelentős része nem húz éles
határvonalat a hiperaktivitás és az agresszió
között, és ugyanazokat a környezeti hatásokat
(szülői agresszivitás, következetlenség, a „moni-

84
Ranschburg Jenő
torozás” hiányosságai) teszi felelőssé az ADHD
kialakulásáért, melyek a gyermeki agresszivitás
megjelenésében valóban fontos szerepet játsza-
nak. Ezekben a vizsgálatokban ugyanis a leg-
több ADHD-ra utaló környezeti kockázati fak-
tor olyankor jelenik meg, amikor a gyerek
nemcsak hiperaktív, de agresszív is! (Johnston
és Mass, 2001) Mint erre korábban utaltam
már, a hiperaktív gyerekek és serdülők valóban
sokszor agresszívak, és az alapvetően antiszociá-
lis „beilleszkedési rendellenesség” („conduct
disorder”) nagyon gyakran jár együtt a hiperak-
tivitással. Az agresszió azonban nem elengedhetet-
len tünete a hiperaktivitásnak, sőt, •valójában két,
egymástól független magatartásmintáról van szó,
melyek esetenként - de nem szükségszerűen — együtt
jelennek meg. (Hinshow, 1987) Vagyis a gyerme-
ki agresszivitás környezeti meghatározottsága
nem feltétlenül jelenti azt, hogy a családi háttér
a - mindenekelőtt figyelemzavarral jellemezhető
— hiperaktivitásért is felelős!
Vajon léteznek-e olyan környezeti faktorok,
melyek nem az agresszióért, hanem a „vegytisz-
ta” hiperaktivitásért - elsősorban a figyelemza-
varért - felelősek? Néhány évvel ezelőtt megje-
lent könyvemben (Áldás vagy átok?) megírtam,
hogy egy amerikai kutatócsoport < (Christakis,

A HIPERAKTIVITÁS
85
2004) a televíziót jelölte meg ilyen környezeti
faktorként. Vizsgálatukban azok a gyerekek,
akik'másfél-kétesztendős koruktól kezdve rend-
szeresen nézték a televíziót, hatéves korukra
kortársaiknál jóval nagyobb valószínűséggel vál-
tak hiperaktívakká! A cáfolat azonban nem vára-
tott sokáig magára: alig két esztendő múltán egy
másik kutatócsoport (Stevens és Mulsow, 2006)
tette közzé eredményeit, melyek szerint a kis-
gyermekkori televíziózásnak a hiperaktivitáshoz
- mely veleszületett idegrendszeri rendellenes-
ség - az égvilágon semmi köze nincs!
A kérdéskörhöz az egyik leghangsúlyosabb
„hozzászólás” Jester és munkatársainak hatal-
mas tanulmánya (2005). A Szerzők olyan longi-
tudinális kutatás anyagát publikálták, melynek
célkitűzése éppen az agresszió és a hiperaktivitás
kockázati faktorainak különválasztása volt. 335
gyerek fejlődését követték nyomon, hatéves
koruktól csaknem tizenhat éves korukig. A vizs-
gálatban részt vevő gyerekek kiválasztásának
egyetlen szempontja a szülők (mindenekelőtt az
apa) alkoholizmusa volt, támaszkodva arra a
tudományosan igazolt tényre,! hogy az alkoholis-
ta szülők gyermekei között mind a hiperaktivi-
tás, mind az agresszió jóval magasabb számban
reprezentált az átlagosnál (pl. Zucker és Gom-

86
Ranschburg Jenő
berg, 1986). Már a gyerekek kiválasztása is
mutatja: Jester fel sem tételezi, hogy a környeze-
ti hatások önmagukban alkalmasak arra, hogy a
gyerekek fejlődését a hiperaktivitás felé tereljék.
Úgy véli, létezik egyfajta genetikai bázis, mely a
speciális környezeti hatásokkal való együttmű-
ködése - interakciója - révén formálja a szemé-
lyiséget. Ahogy múltak az évek - a vizsgálatokat
a 335 fős mintán háromévente ismételték -,
egyre világosabbá vált, hogy a gyerekek maga-
tartása a családi háttér, a szülői nevelő stílus
függvényében alakul! A családi konfliktusok és
diszharmónia, valamint a családtagok közötti
kohézió hiánya a gyerekek agresszivitását erősíti,
míg a hideg, közönyös szülői magatartás — a csök-
kent érzelmi támogatás és a gyerekek intellek-
tuális elhanyagolása - a figyelmetlen,' nehezen
koncentráló és könnyen elterelhető hiperaktív
viselkedés kockázati faktora!
Láthatjuk: a gyermek számára legfontosabb
környezeti feltételek - a család pszichológiai
állapota, a szülők nevelői stílusa - kétségtelenül
szerepet játszanak a hiperaktív karakter kibonta-
kozásában. De mondhatjuk-e, hogy az olyan
családban, ahol a szülők mind emocionálisan,
mind intellektuálisan elhanyagolják fiaikat és
lányaikat, a gyerek törvényszerűen hiperaktíwá

A HIPERAKTIVITÁS
87
válik? Természetesen nem. (Attól tartok, ha ez
az állítás igaz lenne, a hiperaktív gyerekek száma
jelentősen meghaladná az 5%-ot.) Ahhoz, hogy
a meghatározott környezeti feltételek a gyerekek
fejlődését valóban a hiperaktivitás felé tereljék,
úgy tűnik, valami „veleszületett hajlamra” is
szükség van. Öröklött „adottságra”, mely a kül-
világban szerzett tapasztalatokkal együttműköd-
ve - azokkal sajátos interakcióba lépve - fejti ki
„áldásos” tevékenységét.
De vajon bizonyítható-e, hogy génjeink fele-
lősek a hiperaktív karakterisztikumok megjele-
néséért?
2.	A gének szerepe
Az elmúlt évek során a pszichológia lassan fel-
adja - utalok majd rá, hogy semmiképpen sem
„utóvédharcok” nélkül - azokat az állásait,
melyekben az ADHD kizárólagos környezeti
meghatározottságát védelmezte. A legmegrendí-
tőbb csapásokat a magatartás-genetikától kellett
elszenvednie, mely három „terepen”, a kutatá-
sok egész sorával bizonyította a „vérvonal”
jelentőségét a hiperaktivitás kialakulásában. Az
eredmények mindhárom területen belül lénye-

88
Ranschburg Jenő
gében azonosak, ezért most - szinte találomra -
idézek közülük.
A rokonság foka
Biederman (1990) kutatásának adatai szerint a
hiperaktív gyerekek első fokú rokonságának
(szülők, testvérek, nagyszülők) 25%-a hiperak-
tív, míg a kontrollcsoportnak csupán 5%-a.
Vagyis a hiperaktív gyerekek családtagjai között
- az átlagos kockázathoz viszonyítva - ötszörös
a valószínűsége annak, hogy valamelyikük szin-
tén hiperaktív.
Az örökbefogadott gyerekek
Cantwell (1996) olyan hiperaktív gyerekeket
vizsgált, akiket kisgyermek korukban - a vérvo-
nal szempontjából „idegen” családok - örökbe
fogadtak. Adatai szerint ezek a gyerekek jóval
nagyobb valószínűséggel követték a biológiai
család mintáját, azaz: ha a vér szerinti családban
több hiperaktív személy akadt, maguk is az átla-
gosnál gyakrabban váltak hiperaktívakká -
annak ellenére, hogy eredeti családtagjaikat
nem is ismerték.

A HIPERAKTIVITÁS
89
Az ikrek
Hasonló eredményeket mutatnak az ikerkutatá-
sok is (Levy, 1997, Splete, 2009). Levy például
1938 ikerpárt vizsgált. Amennyiben a pár egyik
tagja hiperaktív volt, egypetéjű ikrek esetén
82%-os valószínűséggel párja is hasonló tünete-
ket mutatott, míg kétpetéjű ikreknél az egybee-
sés csupán 38%-ot ért el. Mivel az egypetéjű
ikrek genetikailag sokkal jobban „hasonlítanak”
egymásra (gyakorlatilag egymás tükörképei),
mint a kétpetéjű ikrek, ezek a kutatások meg-
győzően bizonyítják a gének szerepét az ADHD
megjelenésében.
A magatartás-genetika tehát, hagyományos
módszereivel (család- és ikerkutatások), nem
hagy kétséget afelől, hogy a gének nagyon fon-
tos szerepet játszanak a hiperaktivitás tünetcso-
portjának megjelenésében.
A magatartás-genetikai kutatásokhoz a leg-
utóbbi években a molekuláris genetika is csatla-
kozott. Kiderült, hogy a hiperaktivitás örökle-
tességét nem egy-két speciális gén hordozza
(mint ezt korábban hitték), hanem különböző
génkombinációk, melyeknek összetevői a hi-
peraktív személyekben nem feltétlenül azono-
sak, a „csoport” működésének iránya azonban

90
Ranschburg Jenő
mindig megegyezik; bizonyos kombinációkban
az önmagukban „ártatlan” gének interakciója
növeli az egyén kockázatát az ADHD kialakulá-
sára. Elia és munkatársai (2009) 222 olyan gén-
kombinációt mutattak ki, melyek kizárólag a
hiperaktivitásban érintett családok tagjaiban
jelennek meg, és egyik sem található azokban a
családokban, melyekben ADHD nem fordul
elő! Ez a magyarázata annak, hogy a hiperakti-
vitás „sokszínű” rendellenesség; olyan magatar-
tási zavar, mely egyénenként eltérő jegyeket -
tüneteket - produkál.
3.	Neurológiai háttér
A neurológusok a múlt század végén már tud-
ták, hogy a hiperaktivitás sajátos összefüggést
mutat az agy „figyelem-központjával”, a „Reti-
kuláris Aktiváló Rendszerrel”. Ez a rendszer
tulajdonképpen egy idegsejtekből - neuronok-
ból - összeálló nyaláb, mely a gerincagytól halad
a középagy felé; agyunknak az a része, ahol
saját, belülről fakadó érzéseink, gondolataink,
és a külvilágból érkező ingerek találkoznak. Fel-
adata az agy - elsősorban a frontális lebeny és a
motoros központok - aktiválása, így jelentős

A HIPERAKTIVITÁS
91
szerepet játszik abban, mennyire érdeklődünk -
mennyire vagyunk motiváltak - bizonyos ese-
mények iránt, mennyire tudunk uralkodni
önmagunkon, és abban is: mennyire emlék-
szünk, vagy éppen nem emlékszünk történések-
re, megtanult - vagy annak vélt - szövegekre.
A Retikuláris Aktiváló Rendszer tehát a tanulás,
az önkontroll és a motiváció fontos központja az
idegrendszerben.
A kutatók kezdetben úgy vélték (Kinomura et
al., 1996), hogy a hiperaktivitás lényegében a
retikuláris rendszer hiányos működése! Mivel a
hiperaktív gyerekek agya - a retikuláris rendszer
működési zavara miatt - folyamatosan inakti-
vált, a szervezet állandó ingerkereséssel védeke-
zik az unalom és az elalvás ellen! De fogalmaz-
hatnám így is: a hiperaktív ember agya új és új
ingereket generál, abból a célból, hogy megőriz-
ze éberségét!
Az alvásra ítélt agyvelő, mely szeretne éber
maradni, ezért kétségbeesetten védekezik az
örökös impulzushiány ellen - elegáns hipotézis.
A hiperaktív és nem-hiperaktív gyerekek agyáról
(computer-tomográfiái módszerrel) készített
felvételek, és az érintett gyerekek viselkedésének
tanulmányozása sokszor valóban azt a benyo-
mást keltik, hogy az agy kétségbeesett inger-

92
Ranschburg Jenő
éhsége a hiperaktivitás valóban elfogadható
magyarázata.
Pedig nem az!
Az ezredfordulót követő években mindeneke-
lőtt világossá vált, hogy az agy neuronjainak
kapcsolatát biztosító kémiai anyagok - a neuro-
transmitterek - közül a dopamin fontos szerepet
játszik a figyelem koncentrációjában. Ez a
különleges anyag segít nekünk abban, hogy tar-
tósan figyelni tudjunk feladatainkra, és képesek
legyünk koncentrálni egy-egy problémára, egé-
szen a megoldásig. Megakadályozza, hogy a
figyelmünk elterelődjék tárgyáról, és megnehe-
zíti az „érintőleges” - a feladat szempontjából
lényegtelen - gondolatok, a cél megvalósításá-
hoz felesleges viselkedés-elemek megjelenését.
Az olvasó bizonyára emlékszik: a hiperaktív
ember lényegében csak arra tud viszonylag tartósan
odafigyelni, ami érdekli őt; olyan információkra,
melyek fontosak ugyan, de számára „intrinsic
módon” - belülről fakadóan - érdektelenek,
képtelen fókuszálni. Reakcióit sem gátolni, sem
késleltetni nem tudja, még akkor sem, ha ebből
számára kellemetlen következmények adódnak,
és nem tud csendben maradni - kimondja gon-
dolatait, függetlenül saját kognitív vagy szociális
relevanciájától - azaz attól: nem elég okos és

A HIPERAKTIVITÁS
93
tájékozott, hogy a témához hozzászólhasson,
illetve olyan emberek beszélnek a környezeté-
ben, akiknek társalgásába avatkozni csak akkor
lehet — csak akkor illik -, ha kérdezik őt. Nem-
csak folytonosan izeg-mozog, de gondolatai is röp-
ködnek, mint a szöcske; neki mindenről eszébe jut
valami, és azt azonnal ki is mondja, akkor is, ha
messzire visz a tárgytól, amelyről éppen szó esik.
Nem kétséges, hogy a dopamin idegrendszeri
funkciója éppen az ilyen magatartást gátolja,
vagyis: az idegrendszerben kimutatható dopa-
min-hiány és az ADHD között egyértelmű
összefüggés létezik.
Gyorsan világossá vált az is, hogy az agy küz-
delme az elalvás ellen nem több szellemes hipo-
tézisnél. A Retikuláris Rendszer aktiváló szerepe
természetesen tagadhatatlan - sőt, mint kiderült
(Hunt, 2006), ez is egy neurotransmittemek, a
noradrenalinnak köszönhető -, hiányos műkö-
dése azonban - önmagában - nem magyarázza
meg a hiperaktivitás bonyolult, szinte gyereken-
ként változó tüneteit.
Képzeljük el - írja Hunt -, hogy elgondolkoz-
va, álmodozva sétálunk az erdőben. Észre sem
vesszük, hogy besötétedett, amikor hirtelen
valami zajt hallunk; egy ág reccsen, mintha vala-
mi mozogna a közelünkben. Érzékszerveink hir-

94
Ranschburg Jenő
télén „kiélesednek”; fejünk a hang irányába for-
dul, szívverésünk felgyorsul, gondolataink az is-
meretlen élőlény körül összpontosulnak: „vajon
én jelentek veszélyt az ő számára, vagy ő fenye-
get engem?”
A felgyorsult pulzus azt jelzi: a mellékvesében
megindult az adrenalin termelése. De az éber-
ség kognitív, mentális komponense a Retikuláris
Rendszer noradrenalin kiválasztásának követ-
kezménye! Az agykéreg izgalmi szintjének meg-
emelkedése növeli éberségünket, és megkönnyí-
ti az elemző munkát: „a hang túl messziről jön,
kicsi állatot - borzot vagy rókát - ilyen távolság-
ból nem hallanék meg, a zajt valószínűleg farkas
okozta!” Ezzel párhuzamosan felgyorsul a dön-
tést előkészítő oksági gondolkodás is: „Elfussak,
vagy próbáljak mozdulatlan maradni? Mereven,
egyenesen álljak, vagy vessem magam a földre?”
Az adrenalin a test felkészüléséért, a noradrena-
lin az agy éberségéért felelős', segít az információk
összegyűjtésében és továbbításában, energiát
biztosít az agy számára, ami a koncentrált figye-
lem és villámgyors gondolkodás nélkülözhetet-
len feltétele. Mindehhez pedig a dopamin funk-
ciója társul, ami - egyszerűen szólva -
lehetetlenné teszi, hogy az „éles” helyzetben gondo-
lataink elkalandozzanak. Kinek jut ilyenkor

A HIPERAKTIVITÁS
95
eszébe, hogy a „borzalmas” jelző etimológiájá-
ban fellelhető-e a „borz” neve, vagy éppen az,
hogy a róka melyik Aesopus-mese főszereplője?
A neurológia így jutott el a hiperaktivitás ún.
„Chatecolamin hipotéziséhez” („Chatecholamine
Hypothesis”), amely azt állítja, hogy a hiperak-
tivitás összetett képe nem vezethető le abból,
hogy egyetlen neurotransmitterből az agy túl
sokat, vagy túl keveset termel/ Ez a pszichológiai
rendellenesség három kémiai anyag, az adrenalin, a
noradrenalin és a dopamin - az izgalmi szint, az
éberség és a figyelem - egyensúlya megbomlásának
következménye!
A neurológiai kutatások eredményességének
egyes fázisait jól tükrözi a hiperaktivitás gyógy-
szeres kezelésének alakulása. Néhány évvel ez-
előtt a „ritalin” volt a „csodabogyó”, mely a
tapasztalatok szerint megfékezte a hipermotil
gyerekeket, segített nekik a figyelem koncentrá-
ciójában, és lehetőséget adott a kimerült szülők-
nek is, hogy egy kicsit kipihenjék örökmozgó
gyermeküket. A ritalin - ma már ezt mindenki
tudja - „izgatószer” (stimuláns), és annak ide-
jén az orvostudomány is meglepődött azon: a
fékezhetetlen gyerekeket nem a nyugtatószerek,
hanem a stimulánsok teszik kezelhetőkké.
„Paradox hatásról” beszéltek, ami azt jelenti: a

96
Ranschburg Jenő
hiperaktív gyerekek fordított módon reagálnak
ezekre a gyógyszerekre: a nyugtátoktól nyugtala-
nabbakká válnak, a stimulánsoktól viszont
lecsillapodnak.
Természetesen „paradox hatásról” szó sincs!
A ritalin - miközben a hiperaktív gyerekek szá-
mára ugyanúgy izgatószer, mint mások számára
- serkenti az agyban a noradrenalin és a dopa-
min termelődését - és ezen keresztül befolyásol-
ja a hiperaktív gyerekek viselkedését!
Ha szemügyre vesszük az ADHD hat típusát,
azt találjuk, hogy a ritalin a „figyelmetlen típus”
esetében - a „micimackóknál” használható a
legeredményesebben: emeli az adrenalinszintet
(a gyerekek mozgékonyabbakká, élénkebbekké
válnak) és a noradrenalin, valamint a dopamin
szintjét is, így a „szétesésre” hajlamos micimac-
kók jobban tudnak koncentrálni, erőteljesebben
állnak ellen az elterelő ingereknek.
A „klasszikus módon hiperaktív” (az olvasó
bizonyára emlékszik: Tigrisről van szó) gyerek
szintén jól reagál a ritalinra: figyelmét a gyógy-
szer hatására jobban összpontosítja, impulzivi-
tása csökken - bár a motoros nyugtalanság
gyakran megmarad. Ennek redukciójára a neu-
rológusok gyakran írnak fel - a ritalin mellett -
speciális vérnyomáscsökkentő (nyugtató) szere-

A HIPERAKTIVITÁS
97
két, illetve a két gyógyszer kombinációját ajánl-
ják. (Doug, 2009)
A „túlzottan összpontosító (overfocused)
ADHD” (Nyuszi és Malacka tartozik ide), vala-
mint a „limbikus hiperaktivitás” (Füles) esetén
az orvos a ritalint antidepresszánssal egészíti ki,
míg az agresszív hiperaktív (Temporal ADHD)
gyerekek nem a ritalinra, hanem az impulzív
kirobbanásokat, a „rohamokat” kiküszöbölő
gyógyszerekre reagálnak a legjobban.
Ha már a gyógyszeres kezelésnél tartunk,
mindenképpen be kell számolnom egy rendkí-
vül érdekes vizsgálat figyelemre méltó eredmé-
nyéről. A vizsgálatot Elisabeth Stump ismertet-
te, 2009 tavaszán. 600 hiperaktív gyerek életét
követték nyomon a kezelés időszakában (két és
fél év), és a kezelést követő két esztendőben.
A gyerekeket négy csoportra osztották:
-	Az első csoport csak gyógyszeres kezelés-
ben részesült.
-	A második csoport csak pszichoterápiában.
-	A harmadik mindkettőben.
-	A negyedik viszont csupán alkalmi támoga-
tásban (ez azt jelentette, hogy hetenként
egyszer foglalkoztak a gyerekekkel, a szülők
hat hónapig speciális „tréningen” vettek

98
Ranschburg Jenő
részt, kéthetente konzultáltak a gyerekek
nevelőivel, és összesen nyolc hetes nyári
tábort szerveztek a gyerekek számára).
Az eredmények azt mutatták, hogy a vizsgálat
idején az első és a harmadik csoport (tehát a
kizárólag gyógyszerrel kezelt, vagy gyógyszerrel
is kezelt gyerekek) javulása érzékelhetően meg-
haladta a másik két csoportét.
Ugyanakkor két évvel a kezelés befejezése után a
négy csoport tagjai között már nem volt kimutatha-
tó különbség!
A ritalin (és társai) tehát olyan „gyógyszerek”,
melyek nem gyógyítanak! Hatásukat csak a
kezelés idején fejtik ki - és nem szedhetők örök-
ké! Ebből pedig - legalábbis számomra - az
következik, hogy a ritalin nem „csodabogyó”;
komoly megfontolás után, nagyon mértéklete-
sen kell (lehet) alkalmazni ezeket a szereket,
törekedve arra, hogy a kezelés időszakán belül is
legyenek periódusok - például az iskolai nyári
szünetek idején -, amikor a gyerekelmek a
„megfelelő” viselkedést tabletták nélkül kell
produkálniuk!

A HIPERAKTIVITÁS
99
4. Széllel szemben
A korszerű pszichológiai szemlélet elismeri az
ADHD genetikai meghatározottságát, és a neu-
rológiai problémák létezésével is „megbékélve”
törekszik a hiperaktív tünetek csökkentésére,
illetve megszüntetésére.
Léteznek azonban pszichológiai állásfoglalá-
sok - és rájuk épülő kezelési technikák -, melyek
elutasítják a lassanként mindenki által elfoga-
dott nézetet: a hiperaktivitást „a normálistól
eltérő” idegrendszeri működés okozza.
Elsőként Lawrence Weathers nevét említem,
aki 2004-ben könyvet írt saját elméletéről, és a
gyógyszermentes terápiáról, amit hiperaktív
gyerekeknél, serdülőknél sikerrel alkalmaz.
„Számomra mindig rejtélynek tűnt - írja Wea-
thers - hogyan tekinthetjük az ADHD-t neuro-
lógiai rendellenességnek, amikor az összes gyerek
és felnőtt, akikkel dolgozom, képesek arra, hogy
hosszú időn keresztül részt vegyenek különböző
computer játékokban, holott folyamatosan
figyelmi problémákkal küzdenek a számukra ér-
dektelen feladatok során. A logikai dilemma az,
hogy a computer játékokban és az iskolai fel-
adatok megoldásában az agynak ugyanazok a te-
rületei vesznek részt. A különbség ezeknek a fel-

100
Ranschburg Jenő
adatoknak a kívánatosságában rejlik, nem az agy
meghatározott területében, amit használnak.”
Aki gondosan elolvasta, amit a neurológiai
kutatásokról írtam, tudja, hogy Weathersnek
nincs igaza; a „cathecolamin hipotézis” - töb-
bek között - éppen a motiváció kérdését firtatja.
Mégis: a tény, hogy a hiperaktív gyerek kiváló
teljesítményre képes azon a területen, ami izgat-
ja, foglalkoztatja őt, egyrészt elgondolkoztatja az
embert, nem lehetne-e a hiperaktív gyerekeket
és fiatalokat éppen a játékossággal — a genuin
érdeklődés felcsigázásával - kezelni (ezt teszi
Weathers is, és a „játékos tanulás” lehetőségei-
ről magam is írtam az Áldás vagy átok? című
könyvemben), másrészt a kérdés felveti a tehet-
ség és a hiperaktivitás viszonyának problémáját
- hiszen a kiemelkedően tehetséges fiatalok
gyakran pontosan ugyanígy viselkednek!
A pszichoanalízis szintén nem tudja elfogadni
a hiperaktivitás neurológiai meghatározottságát,
és elutasítja a rendellenesség gyógyszeres kezelé-
sét is. Burton N. Seitler 2008-ban tett közzé egy
rendkívül érdekes tanulmányt, melyben egy
nyolcesztendős hiperaktív fiú sikeres pszichote-
rápiáját mutatja be. Seitler felfogásában a hiper-
aktivitás rejtett, „maszkolt” depresszió (Seitler
„agitatív” depressziónak nevezi), melynek ere-

A HIPERAKTIVITÁS
101
detét a korai anya-gyerek kapcsolat anomáliái-
ban kell keresnünk. Érvei közül kiemelném azt
a tényt: neurológiailag valóban megmagyaráz-
hatatlan, hogy a hiperaktivitás miért a fiúk rend-
ellenessége. A statisztikai adatok szerint a hiper-
aktív gyerekek között legalább háromszor-négyszer
annyi a fiú, mint a lány.
Seitler szerint az ADHD változó, szerteágazó
tünetegyüttesének alapvető, integratív jegye a szo-
morúság, ami ott húzódik a hiperaktív gyerek szer-
telensége mögött. Kultúránkban azonban a fiúk
nem engedhetik meg maguknak a szomorúság
gyengeséget sugárzó viselkedéses jegyeit (a bús-
lakodást, a sírást, a passzív visszahúzódást), mert
ezek nem „férfias” magatartásról üzennek a kör-
nyezet felé. A fiú tehát védekezik saját szomorú-
sága ellen, és a hangulati állapotától várható
„tüneteknek” éppen az ellenkezőjébe csap át:
mind mentálisan, mind motorosán túlságosan is
aktívvá, nyugtalanná válik. A környezet azonban
- és ez nemcsak Seitler „modelljében” de a va-
lóságban is így történik - türelmetlenül, ingerül-
ten, büntető agresszivitással reagál, ami a gyerek
amúgy is szomorú „alapállapotát” depresszióvá
érleli.
Seitlemek az ADHD-ban mutatkozó nemek
közötti „egyenlőtlenség” okára vonatkozó el-

102
Ranschburg Jenő
képzelése a nemi szerepviselkedések társadalmi
elvárásaira épül, és elfogadja azt a statisztikai
adatot, mely szerint összehasonlíthatatlanul
több fiú válik hiperaktíwá, mint lány. De létezik
olyan - nem analitikus - felfogás is, hogy éppen
a statisztikával - a hiperaktivitás felismerésével -
van baj! Lassan húsz éve, hogy Epstein (Epste-
in és munkatársai, 1991) felvetette a lehetősé-
get: a hiperaktivitás nemek közötti megoszlása
nagyjából azonos mértékű, de - és ezt a két nem
biológiai különbségei és az eltérő kulturális igé-
nyek egyaránt magyarázzák - a lányok „máskép-
pen” hiperaktívak, mint a fiúk! A lányok ugyanis
kevésbé agresszívak, kevésbé élménykeresők a
fiúknál, így az ADHD szociálisan leglátványo-
sabb jelei esetükben eltűnnek - vagy redukált
formában jelentkeznek -, míg a rendellenesség
egyéb tünetei a fiúkéihoz hasonlóak. Ha ez igaz
- folytatja a gondolatmenetet Epstein -, feltéte-
lezhető, hogy a lányok hiperaktivitását a társa-
dalom - végső soron a pszichológia - egy-
szerűen nem azonosítja! („Unidentified ADHD
females”)
Végül említést kell tennem a táplálkozás és a
hiperaktivitás összefüggésével kapcsolatos kuta-
tásokról is. A pszichológiai rendellenességek
gyermekkorban című könyvemben (1998) nem

A HIPERAKTIVITÁS
103
kevés iróniával említettem az amerikai orvost,
aki speciális diétával „gyógyítja” a hiperaktivi-
tást, és - ha mást nem is ért el — ötletével saját
anyagi helyzetét bizonyára stabilizálta. Nos,
ellenérzéseimet továbbra is hangoztatva, meg
kell említenem, hogy a legújabb vizsgálatok
valóban találtak kapcsolatot egyes ételfestékek,
tartósítószerek (sodium benzoate) fogyasztása
és az ADHD között. 2008-ban az angol orvosi
újság, a Láncét tette közzé azt a kutatást, mely-
ben 153 óvodást, és 144 nagyobb, 9-10 eszten-
dős gyereket vizsgáltak. A gyerekek hat héten át
naponta azonos ételeket fogyasztottak, és min-
dennap meg kellett inniuk egy pohár „üdítőt”.
A résztvevők egyik csoportjának poharába tartó-
sítószert és ételszínezéket tettek, a másik csoport
valódi gyümölcslevet kapott; természetesen a
kétféle folyadék íze, látványa teljesen megegye-
zett, és a gyerekek nem tudták, hogy nem azonos
összetételű italt kapnak. Azok a gyerekek, akik a
„kísérleti keveréket” fogyasztották, a hiperakti-
vitás szintjét mérő teszteken jóval magasabb
értékeket produkáltak, mint a másik csoport!
Kétségtelen tehát, hogy egyes ételfestékek és
tartósítószerek - különösen, ha „töményen”
fogyasztják azokat - befolyásolják a gyerekek
figyelmét, mozgékonyságát. Mégis azt kell mon-

104
Ranschburg Jenő
dánom, azok a kutatók és egészségügyi szakem-
berek, akik a hiperaktivitás egyetlen és kizáróla-
gos okaként bizonyos táplálékok (cukor, tartósí-
tószer, élelmiszer-adalékok) fogyasztását jelölik
meg, enyhén szólva eltúlozzák saját szakterüle-
tük jelentőségét. Mike Adams cikke (2004) pél-
dául ezt a szerénytelen címet viseli: „Az ADHD-
nak igen egyszerű oka van: a helytelen táplálkozás
és az étel-adalékok”. Az embernek André Guide
örök érvényű mondása jár a fejében: „Mindig
bízz azokban, akik keresik az igazságot, de óva-
kodj azoktól, akik meg is találják!”
5. Hiperaktivitás és tanulás
A hiperaktív gyerekek szinte kivétel nélkül isko-
lai tanulási problémákkal küzdenek, annak elle-
nére, hogy 40-50%-uk esetében intellektuális
fejlettségük - IQ-juk - ezt nem indokolja;
ugyanolyan értelmesek, mint a többiek, sőt,
mint látni fogjuk, akadnak közöttük kiugróan
értelmesek is. Évtizedek óta tudjuk (pl. Cant-
well és Satterfield, 1978), hogy a hiperaktív gye-
rekek - különösen írásból, olvasásból és mate-
matikából - képességeik alatt teljesítenek, és ez
kizárólag az ADHD-val függ össze, függetlenül

A HIPERAKTIVITÁS
105
attól, hogy a gyerek milyen családból érkezik
(Velting és Whitehurst, 1997). A diszgráfía, a
diszlexia és a diszkalkulia gyakori kísérője a hi-
peraktivitásnak, és az elmúlt évek kutatásai azt
sejtetik, hogy a kapcsolatnak genetikai háttere
van. Sandino és Plomin, 2007-ben megjelent
tanulmányukban 2000 hétesztendős ikerpár
vizsgálatáról számolnak be. Elemzésükben -
melyben a gyerekek anyanyelvi és matematikai
előmenetelét, valamint a hiperaktivitás mértékét
vetették össze - azt bizonyítják, hogy a hiperak-
tivitásért, illetve a diszlexiáért és a diszkalku-
liáért „közös gének” a felelősek! Az olvasó bi-
zonyára emlékszik: említettem, hogy a
hiperaktivitást sokféle összetételű „géncsoport”
együttműködése hozhatja létre, és így - írják a
Szerzők - előfordulhat, hogy egy-egy ilyen „gén-
csoportban” a diszlexia vagy a diszkalkulia gén-
jei is fellelhetők.
Amennyiben a hiperaktivitást az írás, az olva-
sás, vagy a matematikai készségek genetikailag
meghatározott gondjai kísérik, a tanulási prob-
lémák óhatatlanul egyre kifejezettebbekké vál-
nak az iskolai évek folyamán; az a gyerek, aki
nehezen olvas, és az elolvasott szöveg megértése
is gondot jelent a számára, gyakorlatilag képte-
len a tananyag - és a kultúra - befogadására, így

106
Ranschburg Jenő
óhatatlanul, gyakran végzetesen elmarad társai-
tól. Az általános iskola felső tagozatára már
késéssel, évismétlések után érkezik, az iskolai
foglalkozásokon - ha egyáltalán - úgy vesz részt,
mintha idegen világból érkezett volna: nem érti,
ami körülötte, a tanítási órákon zajlik, motiváci-
óját (ha volt) és esélyét a felzárkózásra aligha-
nem végleg elveszítette. Sokan közülük 16 éves
korukig be sem fejezik az általános iskolát.
De mi okozza a hiperaktív gyerek tanulási
gondjait akkor, ha nem diszlexiás és nem is disz-
kalkuliás?
A „Tigris-típusú” hiperaktív tanuló már ma-
gatartásával is rongálja esélyeit. Iskolai teljesít-
ményét nem is annyira a folyamatosan alacsony
színvonal jellemzi, mint inkább a produktum
elképesztő hullámzása. Ez a szélsőséges változa-
tosság (azért használom az „elképesztő” és
„szélsőséges” jelzőt, hogy a különbséget érzékel-
tessem; hiszen minden tanuló teljesítményében
kimutatható bizonyos szintű hullámzás) meg-
mutatkozik az iskolán belül (feleletek, dolgozatok),
de megmutatkozik a házi feladatok elkészítésé-
ben, illetve minőségében is.
Teljesítményének tehát nem annyira a „lusta-
ság”, mint inkább a következetlenség a legfonto-
sabb jellemzője.

A HIPERAKTIVITÁS
107
A tapasztalatok szerint a „rossz gyerek”,
-	aki „nem tanul, pedig jó eszű”,
-	aki „sohasem fogad szót”,
-	akiről a szülő „nem veheti le a szemét, mert
azonnal bajba keveri magát”,
-	akitől „nincs egy perc nyugta az ember-
nek”,
gyakran ebbe a kategóriába tartozik.
Személyiségfejlődésének rossz prognózisa — a
tény, hogy nem tud beilleszkedni a közösségbe,
gyakran már a serdülést megelőzően is lop,
hazudik, csavarog és erőszakos, pszichológiai,
pszichiátriai problémákkal küzd, és deviáns cso-
portok felé orientálódik - nemcsak a tanulási
zavarból és az impulzivitásból fakad, hanem a
kudarcok sorozatából is, ami az ilyen gyereket
az iskolában, a családban és a kortársközösség-
ben éri.
A hiperaktív gyerekek iskolai karrierjének leg-
fontosabb akadálya - a „tigrisek” magatartási
problémái mellett - a figyelemdeficit! így azután
a motoros nyugtalanság nélkül jelentkező figye-
lemzavar - a Micimackó-típusú ADHD - való-
színűleg a legtöbb gondot és - szülőnek, diák-
nak egyaránt - a legtöbb fájdalmat, szenvedést
okozó tanulási probléma, hiszen a mindennapi

108
Ranschburg Jenő
gyakorlatban nagyon nehezen különíthető el a
lustaságtól, a motiváció hiányából fakadó „szán-
dékos” figyelmetlenségtől.
Az ilyen gyerek ugyanis képtelen annyi időt
tölteni a feladata mellett, mint társai. Folyton
„elkalandozik”, feladatától jelentéktelen inge-
rekkel elterelhető, és ha a szülő a tankönyvhöz
kényszeríti, érezhető, hogy perceken belül
„nincs jelen”; csak ül, olvassa a könyvet, és
észre sem veszi, hogy már régen „máshol jár”.
A figyelemzavarból adódó problémák - mint
ezt a diszlexia és a diszkalkulia kérdéskörében is
említettem - kumulatívak, vagyis tanévről tan-
évre súlyosbodó gondokat okoznak, hiszen az
alapvető fogalmakban és készségekben keletke-
ző hiányosságok a további évek tananyagának
elsajátítását egyre nehezebbé teszik.
Leginkább a figyelem szelektivitása akadályo-
zott. Ilyenkor a tanuló képtelen a környezet
meghatározott ingereire összpontosítani olyan-
formán, hogy az összes többi ingert - hiszen a
külvilágból ugyanabban az időben néhány rele-
váns és számtalan másodlagos fontosságú inger
ér bennünket - gyakorlatilag mellőzi. Ezt ta-
pasztaljuk az úgynevezett „figura-háttér problé-
ma” jelentkezésénél, amikor a gyerek ún. „me-
zőfüggő”, azaz nem tudja kiemelni a háttérbe

A HIPERAKTIVITÁS
109
olvadó, jelentést hordozó információt környeze-
téből.
Mindez nemcsak a vizuális, de az auditív szfé-
rában is előfordulhat: ilyenkor a tanuló minden
igyekezete ellenére képtelen arra, hogy a kör-
nyezetéből érkező zavaró hangingereket (pél-
dául lábcsoszogás, köhögés, papírzörgés) egyfaj-
ta figyelmi gátlás alá helyezze, és a tanár szavaira
összpontosítson. így valamennyi ingerre - a
fontosakra és a mellékesekre is - körülbelül egy-
formán figyel, és egyformán reagál, ami a peda-
gógus nézőpontjából egyértelműen a figyelmet-
lenség jele.
A „túlösszpontosító ADHD” - a „nyuszikra”
és a „malackákra” gondolok - az iskolai pálya-
futás szempontjából a legkevesebb gondot okoz-
za a hiperaktivitás típusai között. Persze ez a
pedagógusok toleranciájától is jelentős mérték-
ben függ, hiszen hajlandóságuk a vitára, arra,
hogy egy-egy kérdésben akár az önsorsrontásig
szembeszegüljenek a szociális hatalommal,
sokat árthat iskolai karrierjüknek (is). Ezeknél a
gyerekeiméi a figyelemzavar nem a szétszórtság-
ban jelentkezik, hanem éppen ellenkezőleg: kép-
telenek kilépni abból a cselekvéssorból, vagy
gondolatmenetből, amelyen korábban elindul-
tak. Perfekcionisták, mindent „tökéletesen”

110
Ranschburg Jenő
akarnak elvégezni, tevékenységük - tanulásuk -
azonban inkább merev, mechanikus, hiányzik
belőle a kreativitás hajlékonysága. A motoros
izgés-mozgás helyett - és ez a serdülőkorban
különösképpen igaz - tevékenységükben egyfaj-
ta belső nyugtalanság - szorongás - érezhető;
szinte kényszeresen haladnak útjukon, nem
engedik, hogy bárki letérítse őket.
Tanulási zavarhoz vezethet a gyermek kognitív
stílusa is.
Kognitív stílusnak nevezzük azt a módot,
ahogyan az ember felfogja a környezetéből érke-
ző ingereket, és ahogyan reagál rájuk.
A kognitív stílus karakterisztikus jellemzője az
embernek. Majdnem teljesen mindegy, hogy a
külvilágból mikor érkezik az inger, és ilyen
szempontból közömbös a minősége is - tehát
például az, hogy vizuális, akusztikus vagy takti-
lis inger-e -, az egyén ezeket a maga módján, a
saját stílusában fogja fel, és ugyanúgy reagál
rájuk.
Két, élesen megkülönböztethető kognitív stí-
lust ismerünk, az egyiket reflektívnek, a másikat
impulzívnak nevezzük. Az eredeti feladatban,
amelyben a gyerekek kognitív stílusát vizsgálták
(Kagan, J. 1965), a gyerekelmek egy képet
mutattak (egy széken ülő macit, nyakában más-

A HIPERAKTIVITÁS
111
nival), és arra kérték őket, hogy hat kép közül -
melyekből öt minimálisan különbözött az erede-
titől, egy pedig megegyezett vele - válasszák ki
azt, amelyik pontosan olyan, mint az első. (A rejt-
vényújságokban, pl. a Fülesben, az olvasó sok
hasonló feladattal találkozhat.)
Ilyen és hasonló feladatoknál a reflektív stílu-
sú gyerekek lassan, óvatosan reagálnak, mielőtt
felelnek, körültekintően összehasonlítják a
képek apró részleteit - így azután keveset is
hibáznak. Az impulzív stílusú gyerekek viszont
éppen csak rápillantanak a képekre, szinte
kapásból válaszolnak. Kimondják azt, ami első-
ként az eszükbe jut, vagyis meg sem próbálnak
tekintetbe venni más lehetőségeket, és így, jó
értelmi adottságaik ellenére, rendszerint hibás
megoldásokat produkálnak.
Szinte természetesnek tekinthetjük, hogy az
úgynevezett „mezőfüggők” (akik nem tudják
kiemelni a releváns ingereket a háttérből), vala-
mint az impulzív kognitív stílusúak - mint a
hiperaktív gyerekek - az iskolában az átlagosnál
gyengébben teljesítenek, és igen sok tanulási
problémával küszködnek.

112
Ranschburg Jenő
6. Hiperaktivitás és tehetség
Néhány évvel ezelőtt egyik írásomban (Gepárd-
kölykök, 2003), a kiemelkedően tehetséges gye-
rekek felismerését, kiválasztását elemezve, meg-
jegyeztem, hogy a kiváló produktum (rajz,
festmény, hangszeres szóló, kreatívan megoldott
matematikai feladvány) alapján a tehetség észle-
lése nem túlságosan nehéz feladat; amikor a kis
Mozart egyszeri hallás után hibátlanul lejátszott
egy számára addig ismeretlen zenedarabot, kör-
nyezetében senki nem vonta kétségbe, hogy
tehetséges. A tehetség korai felismerése éppen
azt jelenti: a kiemelkedő képességelmek azokat a
jeleit kell megtalálnunk, amelyek az egyedülálló
produkciót - mint lehetőséget - feltételezik. Az
újszülött gepárd is gepárd - írtam -, és pontosan
tudjuk róla, hogy egyszer villámgyors lesz,
holott hol van még ez a kicsi állat attól, hogy
óránként 120 km-es sebességgel tudja űzőbe
venni a menekülő antilopot!
A hiperaktívnak minősített gyerekek között
nemegyszer akad nagyon tehetséges (Webb,
1993, Nelson, Rinn, Hartnett, 2006), és mind-
máig nem eldöntött kérdés: ilyenkor maguk a
hiperaktív gyerekek bizonyulnak tehetségesek-
nek, vagy a tehetségeseket - meglepően hasonló

A HIPERAKTIVITÁS
113
tulajdonságaik alapján - mintegy „tévedésből”
sorolják a hiperaktívak közé?
A kérdést erőltetettnek tartom, és nem szeret-
nék állást foglalni egyik irányban sem. Nem
hagyhatom azonban szó nélkül, hogy az egyete-
mes kultúrtörténet legnagyobb egyéniségei
között olyan magas számban találunk hiperaktív
- illetve napjaink kritériumai alapján hiperaktív-
nak minősíthető - karaktereket (Pl. Leonardo
Da Vinci, Pablo Picasso, Van Gogh, Beethoven,
Mozart, Hemingway, Tolsztoj, Edison, Einste-
in, Newton, Columbus, Napóleon), hogy ezen
az összefüggésen mindenképpen érdemes elgon-
dolkodnunk.
Nézzük most meg, melyek e két „rendellenes-
ség” - a tehetség és a hiperaktivitás - „közös”
vonásai.
Tudjuk például, hogy a tehetséges gyerekek a
tanítási órákon - de más helyzetekben is - gyak-
ran figyelmetlenek, álmodozók és unatkoznak.
Csak arra figyelnek igazán, ami nem kötelesség-
tudatból, hanem belülről fakadóan - intrinsic
módon - érdekli őket.
Az olvasó bizonyára észrevette, hogy ebben a
mondatban Tigris és Micimackó egyaránt fellel-
hető! Tigris, akinek gondolatai szöcskeként
ugrálnak (de ebből az ugrálásból ő maga is kive-

114
Ranschburg Jenő
szí a részét), és csak arra hajlandó odafigyelni,
ami éppen foglalkoztatja őt, és Micimackó, a
szórakozott és feledékeny „nappali álmodozó”.
Tudjuk azt is a tehetséges gyerekekről, hogy
már nagyon korán - előfordul, hogy gyermek-
korban, de serdülőkorban feltétlenül - megra-
gadja őket valami — egy téma, egy gondolat, a
világ megismerésének vagy ábrázolásának egy
körülírt területe -, amitől aztán nem tudnak sza-
badulni egész életükben.
Bár említettem, hogy Nyuszi és Malacka álta-
lában nem igazán kreatív, az ember mégis rájuk
gondol: perfekcionizmusukra és hajthatatlan
következetességükre, amellyel igyekszenek végig-
menni az önmaguk számára kijelölt úton - hiába
próbáljuk másfelé terelgetni őket.
Végül: az a velük született belső erő - „inten-
zitás” ami a tehetséges gyerekeket hajtja,
gyakran szembeállítja őket az „autoritással”
(szülővel, nevelővel, edzővel), és hajlamossá
teszi őket arra is, hogy sérthetetlennek tartott sza-
bályokat, hagyományokat, szokásokat megkérdő-
jelezzenek.
Megint Nyuszit és Malackát említem, akik -
mint erről már szó volt - saját álláspontjuk
védelmében rendszeresen „ütköznek” az autori-
tással, de utalhatnék Micimackóra is, aki - a

A HIPERAKTIVITÁS
115
maga módján - ugyanezt teszi. Bár e tekintet-
ben a szakmai állásfoglalások nem egyértel-
műek, mégis úgy gondolom: az „agresszív
hiperaktív” gyerek és a szomorú, önértékelési
zavarokkal küzdő Füles, az ADHD-nak azt az
állapotát tükrözi, amelyben a hiperaktív gyerek
vesztessé vált az önmagával és az autoritással
vívott küzdelemben. Éppen ezért: az agresszivi-
tással külön fejezetben, a depresszióval pedig
egy másik könyvben foglalkozom majd.
. 7. A hiperaktív kamasz
Nem kétséges, hogy a serdülés évei önmaguk-
ban is - minden „egyéb” rendellenesség nélkül
- komoly erőpróbát jelentenek - a gyerek és a
környezet számára egyaránt. Ha a serdülés
ADHD-val párosul, a kihívás a sokszorosára nő.
Az alábbiakban megpróbálom összefoglalni a
leggyakoribb veszélyeket, melyek a hiperaktív
serdülőket - életkoruk és pszichológiai rendelle-
nességük összegződése révén - fenyegetik, majd
rátérek arra: mit tegyen, hogyan viselkedjék a
szülő annak érdekében, hogy a veszélyeket a mi-
nimálisra redukálja, és hatékony segítséget
nyújtson fiának (vagy lányának) abban, hogy

116
Ranschburg Jenő
eredményesen illeszkedjék a szabályokkal, nor-
mákkal zsúfolt világba.
Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a közle-
kedésben - különösen a sebességgel összefüg-
gésben - a hiperaktív serdülőket sokkal több
baleset éri, mint egészséges kortársaikat! A vo-
lán mögött ülő, vagy motorkerékpárral száguldó
17-18 éves hiperaktív fiatal súlyos veszélyt jelent
mind önmaga, mind környezete számára - ak-
kor is, ha rendelkezik jogosítvánnyal, és akkor
is, ha nem ivott, és nem áll különböző drogok
hatása alatt!
Pedig az utóbbi eset gyakran előfordul. A hi-
peraktív serdülők az átlagosnál sokkal nagyobb
valószínűséggel fogyasztanak alkoholt, és külön-
féle kábítószereket! Az alkoholos, vagy drogos
kábulatban gépjárművet vezető hiperaktív ser-
dülő - gondoljunk a diszkó-balesetekre! - olyan,
mint a terrorista, aki több kiló robbanóanyagot
hordoz a testére erősítve!
A hiperaktív serdülők gyakrabban szőlőiek el
otthonaikból, mint egészséges kortársaik, és a
„csellengőknek” becslésem szerint közel fele az
ADHD kategóriába tartozik. (Ha az olvasó szá-
mításba veszi, hogy a korosztálynak „csupán” 5-
6%-a hiperaktív, ez hihetetlenül magas arány.)

A HIPERAKTIVITÁS
117
Hozzávetőleg négyszer annyi hiperaktív tizen-
éves lány esik teherbe, illetve hiperaktív tizen-
éves fiú okoz terhességet, mint egészséges kor-
társaik, és a szexuálisan közvetített betegségek
esetén ugyanezt az arányszámot figyelhetjük meg.
A serdülőkorban elkövetett bűncselekmények
(lopás, rablás) szintén az átlagosnál magasabb
arányban köthetők az ADHD-hoz, és a fizikai
erőszakhoz kapcsolódó cselekmények esetén
(egészen a gyilkosságig és az öngyilkosságig),
szintén a hiperaktív fiatalok kétségtelen domi-
nanciáját tapasztaljuk.
Érdemes külön megemlítenem, hogy a „klasz-
szikus hiperaktívak” (a tigrisek) jóval gyakrab-
ban válnak antiszociálisakká és kábítószerfüg-
gőkké, mint a „figyelmetlenek” (a micimackók).
Ennek oka kétségtelenül impulzív természetük-
ben kereshető: általában nem tervezik meg cse-
lekményeiket; vonzza őket a kaland, a pillanat
hatása alatt cselekszenek - és ezért általában
könnyen el is fogják őket. A statisztikai adatok
szerint, 18 éves korukra tíz impulzív-hiperaktív
fiatal közül kettőt letartóztatnak!
Mit tehet a szülő, akinek hiperaktív serdülő-
korú gyermeke van, és el szeretné kerülni azokat
a fájdalmas és veszélyes - nemegyszer tragikus -

118
Ranschburg Jenő
kalandokat, melyekről a fentiekben beszámol-
tam?
A gyerek soha nem serdülőkorára válik hiper-
aktivvá (már hároméves korában mutatja a
rendellenesség fontos jeleit, és hétéves korára a
kép nyilvánvaló), és ha a tizenévesek általános
problémái kétségtelenül tovább is nehezítik a
helyzetet, mégis elgondolkoztató, hogy a szülő-
ket rendszeresen meglepi tizenéves hiperaktív
gyerekük magatartása. „Hiába beszélek neki!”,
„Falra hányt borsó minden szavam!”, „Kutyába
sem vesz, lepereg róla a büntetés is!” - hallom a
szülői panaszokat, és látni vélem, amint a
„kutyába sem vett” szülőt elönti az adrenalin!
Úgy kiabál, hogy összeszalad a ház, előveszi a
nadrágszíjat is olykor, de érzi és érezteti, hogy
nem bízik már semmiféle nevelési módszer
eredményességében; lényegében lemondott
gyerekéről, aki csak bajt, fájdalmat, kellemetlen-
séget okoz neki.
A tanácsok, melyeket az alábbiakban megfo-
galmazok, egy Robin nevű amerikai pszicholó-
gustól származnak, aki 2004-ben könyvet írt a
hiperaktív serdülők szülei számára. Akárcsak ő
tette, magam is hangsúlyozom, az alábbiakban
nem merev szabályokat, „előírásokat” sorolok
fel, csupán egyfajta útmutatót szeretnék adni a

A HIPERAKTIVITÁS
119
gyakran kilátástalannak tűnő helyzetek megol-
dáshoz, és - bevallom - egy kis önbizalmat,
reményt azoknak a szülőknek, akik gyakran két-
ségbeesettek ugyan, de nem akarják feladni a
küzdelmet, amit családjaikért, gyermekeik jele-
néért és jövőjéért folytatnak.
Nyolc tanács a hiperaktív serdülők
szülei számára
1.	Amennyire lehetséges, támogassák a gyerek auto-
nómia-küzdelmeit.
Mint az első fejezetben esett már róla szó, a ser-
dülő elsődleges célja, hogy megszabaduljon a
szülői „fennhatóság” nyomásától. Önállóságra,
függetlenségre törekszik, ami nemcsak azt jelen-
ti, hogy igyekszik „kibújni” a család mindenna-
pi szabályrendszere alól, de azt is, hogy gyakran
felülbírálja, elutasítja azokat az értékeket, nor-
mákat, melyeknek jegyében nevelkedett. Ugyan-
akkor az ADHD - a gyerek nyughatatlansága,
impulzivitása, figyelmetlensége - az átlagosnál
jóval több ellenőrzést igényel! A környezet,
amelyben a mai serdülő él, veszélyes világ,
bizonytalan, gyenge hatásfokú szabályokkal, tele

120
Ranschburg Jenő
kísértéssel, mely igazán jó táptalaj a hiperaktív
gyerek impulzivitásának, kalandvágyának,
„ szenzációéhségének”.
A gyerek tehát - életkorából adódóan - több
függetlenséget igényel, a szülő viszont - a ser-
dülő hiperaktivitása okán - arra kényszerül,
hogy folyamatosan ellenőrizzen. Hogyan lehet
feloldani ezt az ellentmondást? Mindenekelőtt a
fokozatosság alkalmazásával; a szülőnek minden
fontos magatartáselemet fel kell építenie, for-
málnia kell fia, vagy7 lánya viselkedését, lépésről
-lépésre! A következő „lépcsőfok” csak akkor
engedélyezhető az önállóság útján, ha az előző
szinten a gyerek már elfogadhatóan demonstrál-
ta megbízhatóságát.
Például, ha a család közösen azt a célt tűzi ki,
hogy a tizenéves fiú, vagy lány alkalmanként
éjfélig kimaradhasson - de mindig legyen pon-
tos -, meghatározott „egységekben” kell halad-
nia. Az első „egység” lehet a 10 óra 30 perc, a
második all óra és így tovább. Mindegyik
„egységet” a gyereknek heteken át be kell tarta-
nia ahhoz, hogy a következő „egységhez” tarto-
zó szabály életbe léphessen. Ha valamelyik egy-
ségnél „elbukik”, eggyel - de csakis egyetlen
egységgel - visszalépünk: eddig a gyereknek 11
órára kellett hazaérkeznie, ettől kezdve 10, 30-ra!

A HIPERAKTIVITÁS
121
(Több egységgel visszalépni, vagy felfüggeszteni
a kimaradást nem tanácsos, mert komoly emo-
cionális „kirobbanáshoz” vezethet, ami csak
növeli a szülő-gyermek kapcsolat feszültségeit.)
2.	Folyamatosan ellenőrizzék a gyerek otthoni és
otthonon kívüli viselkedését.
A szülőnek képesnek kell lennie arra, hogy a
négy alapkérdésre: hol van a gyerek? - kivel van?
- mit csinál? - mikor jön haza? - bármikor felel-
ni tudjon! Tudom, hogy ezt a tanácsot nehéz
követni, de millió tapasztalat igazolja: minél
gyakrabban vall kudarcot a szülő abban, hogy
serdülőkorú hiperaktív gyereke hollétére, társa-
ságára, aktuális tevékenységére válaszolni tud-
jon, annál erősebben nő a deviáns csoporthoz
kötődés, az alkohol- és kábítószer-fogyasztás, a
bűncselekmény elkövetésének kockázata!
Nagyon tanácsos, hogy a szülő előre megter-
vezze a várható problematikus helyzetek megol-
dását. Ezt a tanácsot a legszívesebben úgy fogal-
maznám: vegetatív szintre süllyedni tilos! Ha a
szülő meglepődik, kétségbeesik, „drámázik”, a
helyzet „jelenetté” torzul; mind a szülő, mind a
gyerek meggondolatlan, zsigeri reakciókat pro-
dukál, melyek inkább rontják a kapcsolatot,

122
Ranschburg Jenő
semhogy javítanák. A szülőnek tehát anticipál-
nia, elővételeznie kell a várható bajt, és tervet
kell készítenie saját viselkedésére, a megoldás
módjára.
Tudnia kell, hogy a kiszámíthatatlan, zavaros,
strukturálatlan környezet a hiperaktív gyereket
bizonytalanná teszi, ezért törekednie kell arra,
hogy fia (lánya) körül - mind a tárgyak helyét,
„megtalálhatóságát” illetően, mind az emberi
kapcsolatok vonatkozásában - rend legyen.
Segítse a gyereket abban, hogy élete jelentős
része rutinszerűen, egyfajta napirend alapján
folyjék; a reggeli „ébresztő”, a délutáni tanulás,
a tévézés, a közös esti vacsora, mind-mind
„kiszámítható”, előre betervezhető legyen a szá-
mára, mert a hiperaktív gyereket a rend felboru-
lása, a váratlan események, meglepő fordulatok
gyakran nyugtalanítják, és ilyen módon azt is
mondhatnám: védtelenné teszik.
Amennyiben a család életét napi küzdelmek,
„összecsapások” tarkítják, a szülő szerződést
köthet — akár írásban is — gyerekével az otthoni
munkák, alapvető viselkedési formák szabályo-
zására. A szerződésben például benne lehet: 2
óra késés milyen következményekkel jár. Ha
ilyen „megegyezés”, megbeszélt, vagy írásba
foglalt szerződés nincs, a szülő szankcionálási

A HIPERAKTIVITÁS
123
kísérletei könnyen „vegetatív szintre” süllyeszt-
hetik a családi interakciókat.
A gyerek magatartását tehát világos, egyér-
telmű szabályok keretei közé kell terelnünk -
legalábbis folyamatosan törekednünk kell erre -
és viselkedését mind otthon, mind az iskolában,
mind az utcán („Street rules” - utcai szabályok)
rendszeresen ellenőriznünk, „monitoroznunk”
kell. Nehéz feladat ez, de hatékony, a gyerek
által elismert családtagokat - idősebb testvért,
nagybácsit, egyéb rokont - be lehet vonni a tel-
jesítésébe, és soha ne felejtsük el a gyereket
késztetni arra, hogy önmagát is monitorozza!
3.	Legyenek alapvető, megkérdőjelezhetetlen szabá-
lyoki
Sokszor írtam már arról, hogy a család nem
„katonai egység”. Ez utóbbiban ugyanis a
beosztottnak gondolkodás nélkül teljesítenie
kell a felülről érkező parancsot, a családban
azonban a gyerek - a szülőhöz fűződő viszonyát
tekintve - alkudozási pozícióban van! Kivéve
néhány - igazán nem sok - szabályt, melyek
érinthetetlenek - következetesen és folyamato-
san érvényben vannak! Ide tartoznak a család
alapértékei, a civilizált együttélés előírásai - pél-

124
Ranschburg Jenő
dául az alkohol- és a drogfogyasztás tilalma, a
szexualitás (életkorhoz kapcsolódó) szabályai stb.
4.	Az összes többi szabály: alku eredménye lehet!
Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyerek
alkudozási pozíciója a szabály közös megalkotá-
sáig érvényes, utána erősen korlátozottá válik.
Ha a szabály bármikor „lealkudható”, valójában
nem is létezik, és a gyerek, alti rendszeresen ezt
„játssza” szüleivel, igazi machiavellista! Ugyan-
akkor tény: a serdülők szívesebben engedelmes-
kednek az olyan szabályoknak, melyeknek létre-
hozásában maguk is részt vettek. Egyfajta újító,
kreatív perspektíva ez - ráadásul pozíció a csa-
ládban! -, melynek hatására a gyerekek maguk
is új megoldásokon törik a fejüket, módosító
javaslatokat nyújtanak be, vagyis a családi
„kupaktanács” tagjainak érezhetik magukat.
De a szabály megalkotásában, a döntésben
való részvétel lehetősége nem szükségszerűen
jelenti azt, hogy a gyerek mindig egyenlő part-
ner! Ha a család - előre megszervezett program
alapján - egyhetes balatoni nyaralásra indul, a
13 éves hiperaktív serdülő nem állhat elő azzal:
ő otthon marad egyedül, mert az érintett napok
egyikén koncertre készül barátaival! A szülőnek

A HIPERAKTIVITÁS
125
mindig „vétójoga” van, de ha eszes, fokozatosan
növeli a gyerek súlyát a kupaktanácsban, azaz,
ha csak teheti, egyre nyomatékosabban vonja be
a döntésbe a gyereket is. A pszichológiában egy-
egy viselkedésforma lépésről lépésre történő,
fokozatos kiépítését „shaping”-nek, „formálás-
nak” nevezzük.
5.	A szülőnek válaszolnia kell!
Szó esett már az alapszabályokról, az alkudozás-
ról, a gyerek monitorozásáról, nem kerülhetem
el, hogy a cselekvések következményeiről is ír-
jak. Nem sorolok eredményes és eredménytelen
büntetési formákat, egyszerűen azért, mert nem
fogadom el, hogy a szankciók minősége általáno-
sítható! Ez azt jelenti: a büntetés beválását, vagy
hatástalanságát elsősorban a résztvevők karakte-
re, múltbeli tapasztalatai és az adott helyzet
körülményei határozzák meg. Néhány szempon-
tot azonban - kifejezetten hiperaktív gyerekek
esetében - hasznos a szülőnek megjegyeznie.
Nagyon fontos, hogy a szülő ne hagyja válasz
nélkül a gyerek cselekedeteit. Akár helyesen,
elismerésre méltóan cselekedett a gyerek, akár
helytelenül, a szülő reagáljon rá - mégpedig
lehetőleg közvetlenül a szóban forgó cselekvést

126
Ranschburg Jenő
követően! A hiperaktív gyerek figyelmének kicsi
az időbeli terjedelme, a megkésett szülői reak-
ciót már nem tudja összefüggésbe hozni a visel-
kedéssel, amelyre vonatkozik!
A szülői „visszajelentés” nemcsak a bünte-
tést, de az elismerést is jelenti! Képzeljük el a
hiperaktív tizenévest: kortársai között általában
nem népszerű, sőt, mint később látni fogjuk,
osztályában gyakran nevetség tárgya, számos
megaláztatás éri őt - igaz, ő is okoz ilyesmit
másoknak. Iskolai pályafutását a kudarcok soro-
zata kíséri, barátot nehezen talál. Mindez
bizonytalanná teszi, én-képe egyre negatívabb
lesz, egyre erőtlenebbül tiltakozik környezete
„üzenete” ellen, mely szerint lusta, ügyetlen,
nem érdekli semmi, nincs rá szüksége senkinek -,
miközben - a lelke mélyén - kétségbeesve sze-
retne már hallani valami jót is önmagáról! A hi-
peraktív gyerek szülei sokszor elkövetik azt a
hibát, hogy beállnak a „kórusba”, és a gyereket
együtt szidják kortársaival, nevelőivel. Holott az
egyik legfontosabb feladatuk - nemcsak a ser-
dülőkorban, de már sokkal korábban is - hogy
egyensúlyban tartsák gyerekük önértékelését, és
őrizzék életkedvét!

A HIPERAKTIVITÁS
127
6.	A pozitívumokra kell koncentrálnia!
Mindaz, amit a fentiekben leírtam, azt jelenti, a
szülőknek meg kell ragadniuk minden alkalmat
a „pozitív visszajelentésre”! Nemcsak azzal,
hogy észreveszik a legapróbb mozzanatot is, ami
elismerésre méltó - és ezzel nem is fukarkod-
nak -, de azzal is, hogy segítenek gyereküknek
olyan tevékenységforma megtalálásában és
rendszeres gyakorlásában (legyen az sport, zene,
bármi más), amelyben fiuk (lányuk) valóban
kedvét leli, és amely meghozhatja számára a
környezet jogos elismerését.
A család súlyos hibát követ el, ha a hiperaktív
gyerek felé túlzott, irreális igényeket támaszt!
A szülőnek ismernie kell gyereke képességeit,
lehetőségei határát, és elvárásait - mind az ott-
honi, mind az iskolai viselkedés és teljesítmény
terén - ehhez kell szabnia - ahelyett, hogy hiper-
aktív gyermeke produktumait ismételten „egész-
séges” társai viselkedésével, teljesítményével
hasonlítja össze.
Hinnie kell abban, hogy fiának, lányának
sikerülni fog pozitív vonásaival is felhívnia
magára környezete figyelmét, és a serdülőnek
éreznie kell, hogy családja bízik benne, szurkol
neki, és vele örül a legapróbb sikernek is.

128
Ranschburg Jenő
7.	Ne csak a „rosszra” és a „jóra” figyeljen - tart-
son rendszeres kapcsolatot gyermekével!
A generációk közötti rendszeres kapcsolattartás,
a beszélgetés, fájóan hiányzik a mai családok
életéből. Amikor a gyerek serdül - különösen
akkor, ha viselkedésének valami, akár nagyon
halvány, köze van az ADHD-hoz -, a családi
kommunikáció hiánya komoly veszéllyel járhat:
a szülő egyszer csak rádöbben: hiába ellenőrzi
az üzenőfüzetet, hiába ragaszkodik görcsösen a
családi szabályok betartásához, valójában nem
tud semmit gyermeke életéről; gondolatairól,
félelmeiről, reményeiről, mindarról, amiről tud-
nia kellene, ha igazán segíteni akar neki.
A beszélgetést természetesen nem lehet a
„naptárba jegyezve”, programszerűen megvaló-
sítani; a serdülő „megrendelésre” nem kommu-
nikál! A kísérletek, amelyekben a szülő - pozíci-
ójára hivatkozva - megpróbál „vallomást”
kicsikarni gyerekéből, rendszerint kudarcot val-
lanak. „Látom az arcodon, hogy valami baj van.
Mondd el, mi történt; én vagyok az anyád,
nekem mindenről tudnom kell!” Az ilyen felve-
zetésből valószínűleg soha nem lesz kommuni-
káció! A szülőnek nem szabad erőltetnie, provo-
kálnia serdülőkorú gyereke megszólalását, de

A HIPERAKTIVITÁS
129
fogadókészségét folyamatosan éreztetve, empá-
tiájával, nyugalmával és együttműködési hajlan-
dóságával bizonyítania kell, hogy a gyereknek
érdemes megnyílnia felé. A rendszeres családi
kommunikáció alapfeltétele, hogy a családtagok
figyeljenek egymásra, és megtanulják érzéseiket,
gondolataikat nyíltan, egyértelműen (a kétér-
telműséget a hiperaktív serdülők egyébként is
rosszul viselik), olyan módon megfogalmazni,
hogy a beszélgetés során ne ejtsenek sebeket
egymáson.
8.	Legyen tisztában a hiperaktivitás jellemzőivel, és
legyen megbocsátó önmagával is!
A hiperaktív serdülő szüleit rengeteg megpró-
báltatás éri; sokan közülük szinte állandó rette-
gésben élnek; bármelyik pillanatban történhet
valami „jóvátehetetlen” - akár a gyerekkel, akár
a gyerek révén -, a családi együttléteket pedig
szakadatlan veszekedés jellemzi. Mindezt a
szülő saját szerepe kudarcaként éli meg - Iste-
nem, hol rontottam el? - és előfordul, hogy fel-
adja a küzdelmet; nem szól, nem ellenőriz, nem
harcol tovább. Történjen, aminek történnie kell.
Mindennek egyik legfontosabb oka az, hogy a
szülők keveset tudnak a hiperaktivitásról. Per-

130
Ranschburg Jenő
sze, általában tapasztalják, hogy az ilyen gyerek
nyugtalan, és mintha be lenne sózva, örökké
izeg-mozog. De képtelenek különbséget tenni a
„nem tudom” és a „nem akarom” között, elfo-
gadhatatlannak érzik, hogy „egy értelmes gye-
rek” - hiába könyörögnek neki - százszor és
ezerszer megbotoljék ugyanabban a kavicsban,
és feltett szándéka ellenére, újra és újra rongálja
környezetét, önmagát és saját életvezetési esé-
lyeit.
A szülőnek tudnia kell, hogy a hiperaktivitás
„pszichológiai rendellenesség”, ami - gyakran a
látszat ellenére - nem azonos a neveletlenséggel!
Ha ezt tudja, a problémákért nem teheti felelős-
sé önmagát, és ha hibázik is néha, képessé válik
arra, hogy ne csak gyerekének, de önmagának is
megbocsásson. A küzdelem, amit a család közö-
sen folytat, és amelynek célja a gyerek sikeres
beilleszkedése a társadalomba, csak így lehet
eredményes.
Mint láttuk: a kutatók egy része úgy tartja,
hogy sok hiperaktív gyereknél a viselkedés zava-
raihoz veleszületett módon agresszió társul.
Mások szerint a hiperaktív gyerekek egy része
fájdalmas tapasztalatai következtében válik
agresszívvá. Az örökös fegyelmezés, a viselkedé-
si és tanulási kudarcok mintegy dacreakcióként

A HIPERAKTIVITÁS
131
váltják ki - és erősítik meg - az agresszivitást.
Mindez elsősorban a prognózis szempontjából
fontos.
A kérdés ugyanis: mi lesz a hiperaktív gyere-
kek sorsa?
A tapasztalatok szerint serdülőkorban a
motoros nyugtalanság számottevően csökken
(illetve egyfajta belső nyugtalansággá alakul), a
figyelem problémái és az impulzivitás azonban
megmaradnak.
Jövőjüket illetően különösen azok a gyerekek
vannak veszélyben, akiknél a figyelem zavarához
agresszió társul. A vizsgálatok szerint az agresz-
szió mentén úgynevezett másodlagos tünetek —
indulatkitörések, hazudozás, lopás és a kezdődő
deviáns életvezetés egyéb megnyilvánulásai -
bontakoznak ki, amit nagyon sokszor alacsony
önértékelés, alacsony frusztráció-tolerancia,
valamint depresszió és szorongás kísér. Ezek a
hiperaktív fiatalok - a következő fejezetben rész-
letesen is írok róluk - nem tudnak beilleszkedni
a felnőtt társadalomba, sőt az esetek többségé-
ben szembekerülnek vele.
Ha a hiperaktív gyerek nem agresszív - és a
szocializáció során a másodlagos tünetek nem
jelentkeznek -, a serdülőkorát követően esélye
van arra, hogy beilleszkedjék a felnőttek világá-

132
Ranschburg Jenő
ba. De ne felejtsük el: a hiperaktív gyerek rend-
szerint hiperaktív felnőtt marad, és csak mintegy
10-15%-nak sikerül „gyógyultan”, tünetmente-
sen beolvadniuk a felnőtt közösségbe.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a hiperaktív gye-
rekeknek mintegy harmada az agresszív kategó-
riába tartozik, és előbb-utóbb valamilyen formá-
ban az igazságszolgáltatással kerül szembe, azt
kell mondanom: a teljes hiperaktív gyermek-
populációnak hozzávetőleg a fele válik úgy fel-
nőtté, hogy beilleszkedik ugyan, de a gyermek-
kori tünetek áthúzódnak felnőtt életére is.
Általában szüleik szociális-gazdasági státusza
alatt élnek, valamint gyerekkori mozgékonysá-
gukból egyfajta „helyváltoztatási kényszer”
marad vissza, azaz többet utaznak, gyakrabban
költözködnek, többször változtatnak munkahe-
lyet, mint az átlagos halandó - és a munkanél-
küliség réme is jobban fenyegeti őket. Kutatások
bizonyítják (pl. Barkley, 1997, Wasserstein, et
al., 2001), hogy fejletlen önkontrolljuk és ala-
csony szociális érzékük miatt gyakrabban válnak
el, illetve nehezebben létesítenek partnerkap-
csolatot, mint a többi ember.
A gyógyszeres kezelésről (és ezzel kapcsolatos
fenntartásaimról) korábban már írtam. A pszi-
chológusok általában viselkedésterápiai mód-

A HIPERAKTIVITÁS
133
szerekkel próbálnak javítani a hiperaktív gyere-
kek állapotán.
A viselkedésterápiai módszerek közül talán az
úgynevezett öninstrukciós módszer látszik a
leginkább eredményesnek, melynek során a gye-
rek modell segítségével tanulja meg - szóban -
irányítani, szabályozni saját viselkedését.
Befejezésül ismételten megemlítem: nem
hanyagolható el a szülők pszichológiai állapotá-
nak stabilizálása sem! A szülők - és a pedagógu-
sok - hangulata, türelme, szelíd következetessé-
ge jelentős mértékben befolyásolja a hiperaktív
gyermek sorsát.

III. fejezet
AGRESSZIÓ ÉS BŰNÖZÉS



Tigris, Micimackó, Nyuszi, Malacka, Füles na-
gyon is különböző karakterek; talán az egyetlen,
ami közös bennük: egyik sem agresszív. Tigris
harsány és meggondolatlan, mindenbe beleüti
az orrát, de eszébe sem jut, hogy szándékosan
fájdalmat okozzon, a többieket pedig - az ag-
resszió nézőpontjából - még említeni sem érde-
mes: szelíd és ártalmatlan valamennyi.
Az agresszió a hiperaktivitás hatodik típusá-
nál - „agresszív hiperaktivitás” - jelenik meg, és
mindjárt olyan súlyos formában, hogy a gyere-
kek, akik ebbe a csoportba tartoznak, rendsze-
rint egy másik, a közösségre igen veszedelmes
magatartási zavarnak - a „beilleszkedési rendel-
lenességnek” („conduct disorder”) is hordozói.
A két rendellenesség „együtt járása” - komorbi-
ditása - olyan magas, hogy esetenként már nem
is lehet megbízhatóan különválasztani azokat.

138
Ranschburg Jenő
Bírd és munkatársai (1994) például 95%-os
együttjárást találtak az ADHD és a „conduct
disorder” között, míg Barklay (1990) egy nyolc
évig tartó nyomonkövetéses vizsgálat során azt
állapította meg, hogy a hiperaktív gyerekek
80%-a serdülőkorára is hiperaktív maradt, és
60%-uknál kimutathatókká váltak az agresszív
„beilleszkedési rendellenesség” tünetei.
Ebben a fejezetben mindenekelőtt a „beillesz-
kedési rendellenesség” sajátosságait szeretném
megismertetni az olvasóval, ezt követően pedig
az iskolai agresszió - manapság sokat emlegetett
- problémájával foglalkozom.
1. A „beilleszkedési rendellenesség”
A „beilleszkedési rendellenesség” a gyermek- és
serdülőkor egyik legsúlyosabb és legkitartóbb -
mind a nevelésnek, mind a terápiának makacsul
ellenálló - formája. Olyan magatartási zavar,
amelyben a gyermek - illetve a tizenéves — kihí-
vó és agresszív viselkedésével rendszeresen sérti
mások alapvető jogait, illetve következetesen
semmibe veszi azokat a szociális normákat,
melyekhez az adott életkorban alkalmazkodnia
kellene. A viselkedésformák, melyeknek alapján

Agresszió és bűnözés
139
a tizenéves „beilleszkedési rendellenessége” meg-
állapítható, négy fő kategóriában jelennek meg.
Durva és agresszív, mind az emberekkel,
mind az állatokkal szemben
Elsősorban a kötekedő, fenyegető magatartás
tartozik ide, a megfélemlítés és a gyengék, ki-
szolgáltatottak bántalmazása, melyről az iskolai
agresszió kapcsán részletesebben is esik majd
szó. Az agresszor viselkedését a kíméletlenség jel-
lemzi, akár védtelen gyerekekkel, akár védtelen
állatokkal szemben lép fel, a különbség legin-
kább abban mutatkozik meg, hogy a gyerekeket
zsarolja, és ki is rabolja (elveszi uzsonnájukat,
pénzüket, mobiltelefonjukat), ha erre alkalma
kínálkozik. Természetesen nem riad vissza a sze-
xuális erőszaktól sem.
Szándékosan rongálja mások tulajdonát
Agresszivitásának az „ellenség” személyi tulaj-
dona is áldozatul eshet; „elront”, „széttép”,
„összetör”, „rombol” - és „gyújtogat” is, ha úgy
hozza a helyzet.

140
Ranschburg Jenő
Céljai elérése érdekében csal és lop is
Kocsikat tör fel, lakásokba, üzletekbe „surran
be”, de betörésre is „készségesen” vállalkozik.
Kínálkozó előnyök kihasználása érdekében -
vagy azért, hogy kibújjon a felelősség alól -
rendszeresen hazudik, és ha ebből bármiféle
hasznot remél, gátlástalanul becsapja azt az
embert, akivel kapcsolatba kerül.
Gondolkodás nélkül megszegi közvetlen környezete
- otthona és az iskola - szabályait
12-13 éves korától kezdve - a szülői tilalom elle-
nére - gyakran kimarad éjszakára, megszökik
otthonról, kerüli az iskolát, csavarog.
Természetesen ahhoz, hogy a „beilleszkedési
rendellenesség” diagnosztizálható legyen, nem
szükséges, hogy a tizenéves menükártyáján rajta
legyen valamennyi, a fentiekben felsorolt visel-
kedésforma; elegendő, ha - egy éven belül! —
hármat bizonyíthatóan elkövet.
Mindennek alapján nem nehéz levonni a kö-
vetkeztetést: a beilleszkedési rendellenesség tü-
neteit mutató gyerek állandó harcban áll a szü-
leivel, a tanáraival, a kortársaival - ha csak

Agresszió és bűnözés
141
teheti, megkárosítja és fizikailag is bántalmazza
őket. A rendellenesség előfordulási gyakoriságát
2-9%-ra becsülik ((Tyran, 2006) - de vannak
10%-ot mutató vizsgálatok is, körülbelül 2/3-
1/3 fiú-lány megoszlásban -, hozzátéve, hogy
számos tényező - elsősorban komorbiditása az
agresszív ADHD-val - nehezíti az adat pontosí-
tását. Mindenesetre a hazai átlagos osztálylét-
számot tekintetbe véve, minden osztályra jut
legalább egy-két agresszor, ami elgondolkozta-
tóan magas arány.
Attól függően, hogy a tünetek az egyedfejlő-
dés melyik periódusában jelennek meg, a beil-
leszkedési rendellenességnek két típusát külön-
böztetjük meg:
a)	A korai gyermekkorban induló
BEILLESZKEDÉSI RENDELLENESSÉG
A longitudinális kutatások (pl. Richman, Steven-
son és Graham, 1982) egyértelműen bizonyít-
ják, hogy az agresszió - az „extemalizáló”, azaz
a belső feszültséget a külvilág felé irányító -
viselkedésmód 3-4 esztendős kortól kezdődően,
viszonylag stabilan kíséri végig az egyént életút-
ján. kichman kutatásában például az agresszív

142
Ranschburg Jenő
háromévesek 67%-a nyolcéves korára is agresz-
szív maradt - és bizonyítható, hogy igen jelentős
hányaduk felnőttkorára is megőrzi ezt a tulaj-
donságát.
Mi a magyarázata annak, hogy - szakmai bea-
vatkozás hiányában - az agresszív gyermek nagy
valószínűséggel egészen felnőttkoráig megőrzi
agresszív karakterét?
A gyerekek már csecsemőkoruktól mutathat-
nak olyan individuális magatartásí jegyeket -
velük született temperamentum-vonásokat -,
amelyek akár agresszivitásnak is értelmezhetők.
t-Sírósak, nyűgösek, „könyörtelen erőszakosság-
gal” ragaszkodnak az állandó szülői jelenléthez
és foglalkozáshoz] A szülő pedig, aki hónapokon
keresztül képtelen eltölteni egy nyugodt éjszakát,
olyan stresszállapotba kerül - annyira zavarja
gyermeke viselkedése és saját sikertelensége -,
hogy maga válik agresszívvá: ráüt „hisztiző” cse-
csemőjére, hangosan kiabál vele, vagy éppen
megpróbálja figyelmen kívül hagyni gyermeke
foglalkozást igénylő, erőszakos jelzéseit. A folya-
mat pszichológiai modellje (Patterson, 1982,
Shaw, 2002) lényegében az, hogy a szülő - aki
időnként enged a követelésnek, máskor viszont
keserű agresszióval reagál - akarata ellenére
megerősíti gyermeke erőszakosságát, miközben a

Agresszió és bűnözés
143
gyermek is arra „tanítja” gondviselőit, hogy vele
„keményen kell bánni”, ahhoz, hogy engedel-
meskedjék. Ha a szülő enged a „szorításból”, ő
azonnal megszegi a szabályt, melyhez viselkedé-
sét igazítania kellene. A „családi kényszer fokozó-
dásának modellje” szerint a stresszállapotok (anya-
gi gondok, házastársi feszültségek, a szülői
szerep személyiségjegyekből adódó korlátái, a
gyermek veleszületett „nehezen kezelhető”
karaktere) megnehezítik a szülő számára, hogy a
gyermek viselkedésének hatásos és következetes
határokat szabjon, illetve kisfia, kislánya számára
megadja azt az érzelmi támogatást, mely az egész-
séges szocializáció nélkülözhetetlen feltétele.
Mire a gyerek óvodás lesz, már jól kimutatha-
tók azok a magatartási jegyek - agresszivitás,
ingerültség, figyelmetlenség, impulzivitás melyek
egyrészt hiperaktivitásra, másrészt kibontakozó
beilleszkedési rendellenességre utalnak, és -
mivel a szülő-gyermek kapcsolat lényege válto-
zatlan marad - arra a veszélyre, hogy a gyermek-
ből úgy tíz esztendő elteltével - agresszív serdü-
lő válik (Webster-Stratton és Eyberg, 1995).
A gyerekek vizsgálata és a családokkal készített
interjúk alapján Patterson és Forgatch (1967)
három fő viselkedésjegyben látja a bontakozó
beilleszkedési rendellenesség „előhírnökeit”:

144
Ranschburg Jenő
1.	Feltűnő és makacs engedetlenség.
A gyerek „mintha meg sem hallaná” a
hozzá intézett kéréseket, utasításokat.
2.	Érzelmi „túlreagálás”.
Ha kérése nem teljesül, vagy tevékenysége
szembekerül mások szándékaival, arányta-
lan érzelmi kitörésekkel, „indulatrohamok-
kal” válaszol.
3.	Képtelen vállalni a felelősséget saját csele-
kedeteiért.
Érintettségét egy-egy tiltott akcióban, vagy
olyan cselekedetekben, melyek érzékelhe-
tően kellemetlen következménnyel jártak,
akkor is makacsul tagadja, ha az - egy-
szerűen szólva - letagadhatatlan.
A vizsgálatok szerint ezek a gyerekek sajátos
hiányosságokat mutatnak a szociális informáci-
ók kognitív kezelésében. Az életkoruknak meg-
felelő átlagnál sokkal gyengébben ismerik fel
egy-egy szociális helyzet oksági hátterét, és szo-
ciális problémamegoldási készségük is erősen
korlátozott. rAfíndez bizonyítottan az empátia hiá-
nyával magyarázható.

Agresszió és bűnözés
145
Egy pszichológiai kísérletben a kísérletvezető
4-5 esztendős gyerekekkel játszott az óvodai
csoportban. A közös játék egyik „felszabadult”
szakaszában a gyerekek különféle tárgyakat
dobáltak a kísérletvezető felé, melyek közül az
egyik „véletlenül” (természetesen az egész hely-
zet előre megtervezett módon alakult) el is talál-
ta. A kísérletvezető - ahogy ezt otthon begyako-
rolta — komoly sérülést tettetett; le kellett ülnie,
arcvonásai, viselkedése fizikai fájdalomról árul-
kodott. A gyerekek - ahogyan ennek ilyen ese-
tekben történnie kell - nagyon megijedtek. Oda-
szaladtak hozzá, vigasztalták, volt, aki vizet
hozott, a másik az óvó nénit hívta, egyszóval
magatartásuk kétséget kizáróan bűntudatot és
együttérzést jelzett. A kísérletsorozatban akadt
azonban néhány gyerek, aki másképpen viselke-
dett, mint a többiek; ezek ugyanis semmiféle
jelét nem mutatták sem a megbánásnak, sem a
szánalomnak! Míg a többiek ijedten és sajnál-
kozva nyüzsögtek a „megsérült” néni körül, ők
közömbösen félrehúzódtak, arcukon, testtartá-
sukon a közöny „vállrándító” jeleivel; „nem az
én ügyem - üzenték ezek a jelzések -, nekem
ehhez semmi közöm!”. Amikor a kísérleteket
követően, a kutatók megkérték az óvónőket: jel-

146
Ranschburg Jenő
lemezzék a gyerekeket, kiderült: az általuk (is)
okozott fájdalomra közömbösen, a megrendülés
- az empátia - minden jele nélkül reagáló gyere-
kek kivétel nélkül agresszív, nehezen kezelhető,
az óvónőknek súlyos napi gondokat jelentő óvo-
dások voltak! Evekkel később - immár az isko-
lában - a nevelők ugyanezekről a gyerekekről
pontosan ugyanilyen jellemzést adtak!
Külön is hangsúlyt kell helyeznem az agresz-
szív gyerekek reakcióstílusának arra a vonására,
melyet „ellenséges tulajdonítási hibának”
(„hostile attributional bias”) nevezünk. Az
„attribúciós elmélet” szerint az ember minden
szociális helyzetben értelmezi társa, illetve part-
nere viselkedését; felteszi magának - és egyben
meg is válaszolja - a kérdést: vajon mi a magya-
rázata annak, amit a másik az imént mondott
vagy cselekedett. Ez az oksági magyarázat segíti
az egyént abban, hogy a lehetséges válaszreakci-
ók közül kiválassza a leginkább megfelelőt, és
azt saját viselkedésében megvalósítsa.
Nyilvánvaló tehát, hogy a tulajdonítások az
ember agresszív viselkedésének belső közvetítői
lehetnek. Szinte minden szülő ezzel az instrukció-
val küldi iskolába - vagy más kortársközösségbe -
gyermekét: „Fiam, te soha ne kezdeményezz, de
ha bántanak, ne hagyd magad! Üss vissza!” Ez az

Agresszió és bűnözés
147
útravaló akár el is fogadható, a baj az: senki nem
foglalkozik azzal a kérdéssel: mikor érzi úgy a
gyerek, hogy bántották őt? Szakszerűbben fo-
galmazva: mikor értelmezi úgy társa viselkedését,
hogy az szándékos és ellene irányuló cselekedet volt,
tehát neki agresszióval kell válaszolnia?
A nyolcvanas évek óta számos pszichológiai
vizsgálat igazolja, hogy az agresszív és a nem
agresszív gyerekek, társaik cselekedeteinek értelme-
zésében jelentősen különböznek egymástól.
A nem agresszív gyerekek 5-6 éves koruktól
biztonsággal meg tudják különböztetni társaik-
nak - számukra kellemetlen következményekkel
járó - cselekedetei közül azokat, amelyek nyil-
vánvalóan véletlenek, és azokat, amelyek kétség-
telenül szándékosak. Azokat pedig, amelyeknek
háttere bizonytalan, homályos, hajlamosak
véletleneknek minősíteni, és ennek megfelelően
- tehát nem agresszív módon - reagálni rájuk.
Az agresszív gyerekek viszont éppen ezeket a
homályos hátterű cselekedeteket - azokat, melyek
számultra kellemedenek, és a rendelkezésre álló
információkból nem lehet egyértelműen eldön-
teni, hogy társuk véletlenül vagy szándékosan
okozta-e - minősítik habozás nélkül szándékosak-
nak, és ennek megfelelően, vagyis nyílt agresszióval
válaszolnak rájuk.

148
Ranschburg Jenő
Egy - ma már klasszikusnak számító - pszi-
chológiai kísérletben (Dodge, 1982) nyolc év
körüli - agresszív és nem agresszív — gyerekek-
nek apró elemekből képet kellett összerakniuk
(„puzzle”). A tevékenység során az egyik fiú -
akivel ezt előre megbeszélték - egyszer szándé-
kosan, egyszer „véletlenül”, egyszer pedig szán-
dékosnak vagy véletlennek egyaránt értelmezhe-
tő rossz mozdulat következtében tönkretette
társa munkáját.
A nem agresszív gyerekek csak akkor mutat-
tak hajlandóságot arra, hogy agresszív módon
reagáljanak, amikor a „beépített fiú” cselekede-
te nyilvánvalóan szándékos volt, az agresszív
gyerekek azonban a bizonytalan okú „balesete-
ket” is szándékosaknak, ellenük irányuló ak-
cióknak minősítették, és azonnal nyílt agresszió-
val - társuk játékának szétrombolásával -
válaszoltak.
A pedagógus igen gyakran találkozik osztályá-
ban hasonló helyzettel, hiszen az agresszív gye-
rek - akár ötéves, akár tizenöt - mindig „meg-
magyarázza” cselekedeteit, azaz áldozatát olyan
„provokációval” vádolja meg, amelyről minden-
ki tudja, hogy nem volt szándékos, rosszindula-
tú aktus - kivéve az agresszív gyereket magát.
Ma már tudjuk, hogy ezek a „magyarázatok”

Agresszió és bűnözés
149
nem pusztán önigazoló hazugságok. Ók valóban
úgy érzik, hogy támadják őket, olyan esetekben is,
amikor szándékos provokációról nyilvánvalóan szó
sem lehet.
Hangsúlyoznom kell, hogy ez a magatartás a
szó klinikai értelmében vett „paranoid reakció-
mód”, hiszen ezek az agresszív gyerekek csak
akkor gyanítanak rosszindulatot minden kelle-
metlen következményű cselekedet mögött, ha
róluk van szó, vagyis amennyiben ők maguk a
negatív következmények elszenvedői. Ezek a
fiúk és lányok - nyilatkozta Kenneth Dodge egy
interjúban, melyet 1987-ben Dávid Coleman-
nek (aki később az érzelmi intelligenciáról írott
könyvével vált nálunk is ismertté) adott - „kép-
zeletbeli sérelmeket torolnak meg”.
Ha a cselekmény következményeit másoknak
kell viselniük, annak motivációiról körülbelül
ugyanúgy vélekednek, mint a többi gyerek. Más
kérdés, hogy ebből a paranoid reakciómódból a
serdülőkorra könnyen sajátos cinikus világkép ala-
kul ki, amelynek lényege az, hogy mindenki
könyörtelenül felhasználja a másik embert saját
érdekei érvényesítése céljából, és az agresszor tulaj-
donképpen csak annyiban különbözik az áldo-
zattól, hogy erősebb annál és gyorsabban csele-
kedett.

150
Ranschburg Jenő
A pszichológia mai álláspontja szerint az
agresszív gyerek úgynevezett „készenléti szké-
mák”-ban gondolkodik, ami azt jelenti, hogy
egy-egy kellemetlenség - őt ért ártalom vagy hánto-
lom - értelmezésekor nem a helyzetből adódó szoci-
ális információkat alkalmazza, hanem múltbeli
tapasztalatait.
Az „ellenséges tulajdonítási hibák” okát tehát
a múltbeli tapasztalatokban kell keresnünk. A ku-
tatók általában a család szerepét hangsúlyozzák
az agresszív antiszociális magatartás etiológiájá-
ban. Nézzük most meg: a szülök személyiségjel-
lemzői, a család életvezetése és a szülő-gyermek
kapcsolat hogyan befolyásolja az agresszió
kibontakozását.
A szülők személyisége
A szülők személyiségzavara a beilleszkedési
rendellenesség kibontakozásának ismert kocká-
zati faktora (Tynan, 2006). A vizsgálatok szerint
az anya depressziója, az apa alkoholizmusa,
vagy bármelyik szülő antiszociális életvezetése
(tehát ha a szülők maguk is bűnözők), statiszti-
kailag egyértelműen összefügg a gyermek beil-
leszkedési rendellenességének kialakulásával.

Agresszió és bűnözés
151
Az anyai depresszió egyes felfogások szerint
annyiban játszik szerepet az agresszív viselkedés
kibontakozásában, amennyiben a befelé fordu-
ló, életkedvét vesztett szülő észre sem veszi a
gyermek rendhagyó, szülői beavatkozást igénylő
megnyilvánulásait. Ugyanakkor mások úgy vélik
— és ez a valószínűbb -, hogy a szülői reakciókat
a depresszió rossz irányba tereli: a depressziós
anya részéről több a gyermek felé irányuló
parancs és kritika, mint más családokban, és a
gyerek ezekre a hibás, monoton módon „szem-
rehányó” reakciókra növekvő engedetlenséggel,
a normaszegések növekvő számával válaszol.
(Webster-Stratton és Dahl, 1995)
A legújabb vizsgálatok arra utalnak, hogy az
apa alkoholizmusa és a gyerek beilleszkedési
rendellenessége között genetikai kapcsolat mu-
tatható ki. A „közös gén hipotézis” (Haber és
munkatársai, 2005) olyan vizsgálati adatokra
épül, melyek szerint az agresszív beilleszkedési
rendellenesség és az alkoholfüggőség egyaránt
nagyobb valószínűséggel alakul ki - a környeze-
ti feltételektől függetlenül! - az alkoholista apák
gyermekeinél.
A szülők antiszociális életvezetése szintén kétfé-
le módon befolyásolhatja a gyermek szocializá-
cióját; a genetikai hatást és a modelláló-model-

152
Ranschburg Jenő
Iáit viszony működését egyaránt feltételezhet-
jük, és - mint később erre visszatérek még -
valójában egyiket sem alaptalanul.
A család hatása
Régóta ismert tény, hogy a válás és az „egyszü-
lős család” nem tesz jót a gyermek fejlődésének.
A válás elhúzódó periódusának emocionális
feszültsége, és a válást követő „szeparációs él-
mény” mind a szülőnél, mind a gyereknél dep-
resszióhoz és növekvő irritabilitáshoz vezet,
melynek következtében az anya és a gyerek
egyaránt elveszítheti baráti körét, azokat a sze-
mélyeket, akik közel álltak hozzá, és egyfajta
lelki támaszt nyújtottak az élet kritikus pillana-
taiban. Ilyenkor aztán beindul a „kóros kör”: a
szülő és a gyerek irritabilitása tovább növekszik,
a szülő fegyelmezési, nevelési kísérletei sorra
kudarcot vallanak, a családi szociális és anyagi
problémák gyakorlatilag megoldatlanok marad-
nak. Az eredménytelen törekvések a problémák
kezelésére tovább erősítik a szülő depresszióját,
és ezzel párhuzamosan: a családtagok fokozódó
ingerlékenysége egyre nyomatékosabban tereli a
gyereket az antiszociális viselkedésminták felé.

Agresszió és bűnözés
153
Ugyanakkor a szülők közötti konfliktusok, a
diszharmonikus családi élet szintén elvezethet a
beilleszkedési rendellenesség felé. A szülők
ismétlődő nézeteltérései, a családon belüli erő-
szak riasztó példái ugyanúgy utat mutathatnak a
gyereknek a deviáns életvezetés felé, mint az
elvált szülő depressziója és ingerlékenysége.
Ráadásul az örökös, egymással vívott küzdelem
automatikusan elvonja a szülők figyelmét a gye-
rekről, a konfliktusokkal terhelt „házastársi sze-
rep” egyre feltűnőbben akadályozza a „szülői
szerep” hiánytalan érvényesítését.
Ha a szülők diszharmonikus együttélése, illet-
ve a házastársak válása egyaránt növeli a gyer-
mek sikeres szocializációjának kockázatát, jogo-
san merül fel a kérdés: mi a megoldás azokban
az esetekben, amikor a házasfelek úgy érzik, a
kapcsolat, mely összefűzte őket, menthetetlenül
elromlott?
Az egyik megoldás kétségtelenül a „kulturált
válás”, a „közös megegyezés”, melynek során a
házaspár az ingó és ingatlan vagyon megosztá-
sától egészen a gyermekelhelyezésig békésen
megállapodik a különválás feltételeiben, és
mind a válás folyamatát, mind a válást követő
életüket feszültségmentesíti. Természetesen
megegyezésnek kell létrejönnie abban a kérdés-

154
Ranschburg Jenő
ben is: hogyan látja el szülői feladatát az a
házasfél, aki a válás után kilép a család életéből.
Mégis: személy szerint az a véleményem, ma-
napság sokkal több a válás, mint ahány házasság
valóban menthetetiennek ítélhető!
Amikor felteszik nekem a kérdést: nem sze-
rencsésebb-e - mind a szülők, mind a gyerekek
szempontjából - a zátonyra futott házasságot
kulturáltan felbontani, mint tovább erőltetni
azt, ami menthetetlen? - mindig zavarba jövök,
mint általában, amikor rossz kérdésekre kell
válaszolnom.
De miért rossz ez a kérdés?
Elsősorban azért, mert „kulturált válással” az
elmúlt negyven év során én alig-alig találkoz-
tam. A válás „dzsungel”, telve a személyiség leg-
rejtettebb zugaiból feltörő gyűlölettel és
keserűséggel, szinte fékezhetetlen vággyal a
„másik fél” legyűrésére és megalázására. A küz-
delemben, amit a válás folyamata jelent, a gyer-
mek nemcsak a család felbomlása miatt szen-
ved, hanem a bűntudattól is, mert - amikor a
szülők eszközül használják fel őt keserű és egyre
gátlástalanabb küzdelmük során - elhiszi, hogy
a történet róla szól, a villámok miatta csapkod-
nak olyan félelmetesen. A feszültség természete-
sen mindig a házasság bizonyos - általában jól

Agresszió és bűnözés
155
megragadható - periódusában indul, de vissza-
fordíthatatlanná, kiszámíthatadan indulatoktól
terhessé maga a válás folyamata teszi! Ha pedig
mégis, olykor-olykor szemtanúja vagyok egy-egy
kulturáltan zajló válásnak - melyben a szülők
megőrzik emberi méltóságukat, tisztában van-
nak felelősségükkel, és éppen ezért civilizáltan
és eredményesen kommunikálnak -, mindig
elcsodálkozom: vajon miért válnak el? Hiszen
még ilyen lehetetlen körülmények között is
tanújelét adják annak, hogy képesek megfelelni
az együttélés legfontosabb feltételeinek.
A döntő ok, amiért a feltett kérdést hibásnak
tartom, a primitív, leegyszerűsítő gondolkodás,
amely szerint a házasság csak „boldog” lehet és
jól sikerült, vagy „boldogtalan” és elhibázott.
Ha a házasság „jól sikerült”, akkor minden
rendben van: a család harmonikus közösséget
alkot, a gyerekek idővel „kirepülnek”, a házasfe-
lek pedig - akár a mesében - boldogan élnek,
amíg meg nem halnak. Az emberek általában
azt hiszik, hogy a kérdés, amit a fejezet elején
felvetettem („Mikor jár jobban a gyerek? Ha
elválunk, vagy ha - kizárólag az ő érdekében -
együtt folytatjuk tovább boldogtalan életünket?)
a „rossz házasságban” élő szülők dilemmája.
Pedig tartósan boldogtalan házasság éppen úgy

156
Ranschburg Jenő
nem létezik, mint tartósan boldog; a „tartós bol-
dogság” olyasmi, mint a „tartós szexuális gyö-
nyör”. Képtelenség, hiszen a boldogság érzelmi
csúcspont, melynek - ha állandósul, azaz tartós-
sá válik - éppen a lényege, a boldogság „íze”
vész el. Ha megkérdezzük a válni készülőket,
milyen volt az életük öt évvel ezelőtt, rendsze-
rint azt felelik: boldogok voltak. Ha átvészelik a
krízist válás nélkül, és öt év múlva megint talál-
kozunk velük, a tapasztalatok szerint az esetek
80%-ában újra boldognak mondják magukat!
Szociológiai és pszichológiai kutatások igazol-
ják, hogy a házasságban boldog (viszonylag
konfliktusmentes) és boldogtalan (súlyos konf-
liktusokkal terhelt) periódusok ismétlődnek,
azaz váláshoz nem a boldogtalan házasság vezet,
hanem az a tény, hogy a házasfelek kapcsolatuk
egyik mélypontján megszakítják az életközösséget.
Nincs önbizalmuk, energiájuk, megküzdési stra-
tégiájuk ahhoz, hogy a krízist közösen vészeljék
át, és a lejtőn újra fölfelé induljanak el.
A válni készülő házaspár mindkét tagja pon-
tosan ismeri a közös múltat, de fogalmuk sincs
arról, mi vár rájuk. Ha megkérdezzük azokat az
embereket, akik keresztülestek a válás hossza-
dalmas, lelkileg, testileg, anyagilag egyaránt
megrázó procedúráján, kiderül, tetemes részük

Agresszió és bűnözés
157
régen megbánta már, hogy belevágott: ha visz-
szapörgethetnék az időt, inkább házasságuk
megmentésére törekednének. Kétségtelen, hogy
a házasság diszharmonikus periódusának fe-
szültségeit nem lehet elrejteni a gyerek elől, aki
óhatatlanul érzékeli szülei kínlódását, és maga is
szenved tőle. Persze a szülőknek mindig vigyáz-
niuk kell arra, hogy házaséletük legfájdalmasabb
pillanatait ne a gyerek szeme előtt éljék, de tud-
niuk kell: „eljátszani” a felhőtlen családot - a
boldogság illúzióját kelteni ott, ahol ez éppen
hiányzik - nem lehet: a gyerek mindig megérzi,
ha a szülei között „valami nincs rendben”. És
senki ne higgye, hogy a szülők közötti feszültség
— ami valóban megviseli a gyermeket — a válóke-
reset benyújtásakor mintegy varázsütésre meg-
szűnik! Ellenkezőleg! Mint említettem, az igazi
feszültség éppen ekkor következik.
És az együttlét a család minden tagja számára
több előnyt kínál, mint az, amit a válás nyújtani
képes!
A férfi, aki kilép a házasságból, megfosztja
magát attól, hogy megtudja, milyen a szó pszi-
chológiai értelmében apának lenni! Hogy mi-
lyen felemelő, felejthetetlen érzés esténként
leülni a gyerek ágya mellé, és mesélni a hozzá
bújó, tágra nyílt szemmel figyelő kicsi emberké-

158
Ranschburg Jenő
nek, vagy éppen autót szerelni, focizni, birkózni,
tanulni a gyerekkel, felfogva a felőle áradó bol-
dog csodálatot, mely soha nem hagyja érintetle-
nül a szülő lelkét. Régen tudjuk már, hogy a fiú
számára az apa az egyetlen igazi „férfí-modell”,
tőle tanulja meg, mit jelent „férfiként” érezni, és
„férfiként” viselkedni. Ma már azonban azt is
tudjuk, hogy az apák ugyanolyan fontos szere-
pet játszanak lányaik szocializációjában is.
„Általában azok a lányok, akiket gyermekkoruk-
ban apjuk szeretett, és akiket apjukhoz meleg,
szeretetteljes kapcsolat fűzött, később való-
színűbben alakítottak ki meghitt, bizalmas
viszonyt az ellenkező nemmel... egy lány, akinek
soha nem volt ilyen kapcsolata apjával, hajlamos
arra, hogy bizonytalannak érezze magát a férfiak
között. Úgy érezheti, hogy nem vonzó nő, akit a
férfiak észre sem vesznek, és általában bizalmat-
lanná válhat a férfiak iránt” - írja Richard Wars-
hack, A gyermekelhelyezés forradalma című
könyvében.
A nőnek, aki egyedül neveli tovább gyermekét
(gyermekeit), számtalan gonddal kell megküz-
denie - hiszen a kéthetente hétvégi láthatásra
redukált apa lassanként teljesen kiszorul gyer-
mekei neveléséből. Vizsgálatok bizonyítják,
hogy az elvált nők gyakrabban küzdenek dep-

Agresszió és bűnözés
159
resszióval, mint a házasságban élők, fizetésük -
és a lassan csörgedező gyermektartás - rendsze-
rint nem elegendő a háztartás régebbi szintjének
megőrzésére, maga pedig kevés arra, hogy az
idegőrlő napi munka és otthoni teendők mellett
ráadásul még szülő is legyen.
A gyerek - persze csak akkor, ha nem fenye-
geti őt rendszeres lelki vagy fizikai terror - az ép
családban szívesebben él és harmonikusabban
fejlődik, mint egyetlen szülő felügyelete mellett.
Valahányszor elvált szülők gyermekét vizsgál-
tam, és feltettem neki a kérdést: Sorold fel, mit
kívánnál a tündértől, ha megígérné neked, hogy
három kívánságodat teljesíti - a legelső kívánság
mindig ez volt: Hogy anyu és apu újra együtt
éljenek...
A gyerekek - különösen a kislányok - látszó-
lag hamar kiheverik a sokkot, amit a szülők válá-
sa számukra jelent. rejtett sérülés azonban
évekkel később - a serdülőkor derekán - rend-
szerint a felszínre kerül: a vizsgálatok szerint az
elvált szülők gyerekei nehezebben kötnek tartós
heteroszexuális kapcsolatokat - visszahúzódnak
az ilyen kapcsolatok elől, vagy éppen „skalpva-
dászatba”, promiszkuitásba menekülnek -, rit-
kábban vállalnak gyermeket, és (ha mégis házas-
ságot kötnek) valószínűbben válnak el, mint az

160
Ranschburg Jenő
ép házasságban nevelkedett gyerekek. Gyakrab-
ban jelentkeznek náluk szorongásos vagy agresz-
szív tünetekkel kísért magatartási zavarok, és
esetükben az antiszociális személyiségzavar is
sűrűbben fordul elő, mint a többi fiatalnál.
Mindez természetesen csak a statisztikai vas-
lószínűségre vonatkozik, korántsem jelenti azt,
hogy az „elvált szülők gyermeke” törvénysze-
rűen a társadalom perifériájára szorul. Biztos-
nak látszik azonban, hogy a házasság megőrzése
fontosabb, mint korábban hittük: ha a krízist a
családtagok - amennyiben lehetséges, szakmai
segítség igénybevételével - közösen vészelik át,
mind a házastársakra, mind a gyerekekre élhetőbb
élet, ígéretesebb jövő vár, mint abban az esetben, ha
a szülők a válás mellett döntenek.
A szülő-gyermek kapcsolatról...
A fentiekben már tettem említést. Az idézett
pszichológiai modell szerint ezekben a családok-
ban - a személyiség alkalmatlansága, illetve a
megfelelő nevelési módszerek, ismeretek híján -
a szülők képtelenek kezelni magas temperamen-
tum-szinttel született gyermeküket. A gyerek
magatartása egyre gyakrabban és egyre intenzí-

Agresszió és bűnözés
161
vebben frusztrálja a szülőket, akik egy bizonyos
ponton már nem bírják tovább, és durva bünte-
tést alkalmaznak.
Kezdetét veszi a kölcsönös provokáció játsz-
mája, melynek során a gyermek viselkedése
mind elviselhetetlenebbé, a szülő büntetése -
miközben továbbra is kiszámíthatatlan marad -
keményebbé válik. Egyre ritkábban és egyre
felületesebben monitorozza gyermekét, és egyre
erőszakosabb diszciplínákat alkalmaz, ami nem-
egyszer egészen az abúzusig - a gyerek könyör-
telen fizikai bántalmazásáig - fokozódik. A gye-
rekben kialakul a „készenléti szkéma”, és a
szülő-gyermek kapcsolatban megtanult interak-
ciós mintát - jobb híján - magával viszi kortár-
sai közé.
b)	Akik serdülőkorban kezdik
A beilleszkedési rendellenesség tünetei az isko-
lában évről évre erősödnek, és az általános isko-
la felső tagozatában sokszor már nemcsak a szü-
lők és a tantestület számára okoznak gondot, de
szükségessé válik a rendőrség és a gyermekvéde-
lem beavatkozása is. A pszichológia álláspontja
kezdetben az volt, hogy a hiperaktív gyereket az

162
Ranschburg Jenő
iskolai kudarcok juttatják el a törvényszegésig,
A hiperaktív gyermek, aki nemcsak sokat
mozog, és sokat beszél, de ezt mindig a legrosz-
szabb időpontban teszi, ugyanakkor fígyelmi,
koncentrációs zavarai révén értelmes tanulásra
csak csökkent mértékben képes, sorozatos
kudarcai miatt egyre inkább megalázottnak,
megbántottnak érzi magát. Feltételezték, hogy a
tanulási problémákkal küzdő gyermeknél ilyen
esetben egyrészt megjelenik az agresszióhoz ve-
zető harag és keserűség érzése, másrész egyre
gyakoribbakká válnak az „ellenséges tulajdoní-
tási hibák”, azaz a gyermek hajlamossá válik
arra, hogy ártatlan eseményeket is személy sze-
rint ellene irányuló akcióknak minősítsen, és
ennek megfelelően reagáljon rájuk. A tanulási
kudarcok miatt amúgy is távolságtartó gyereket
társai egyre jobban elkerülik, egyre hangsúlyo-
sabban szembekerül szüleivel és tanáraival,
benne pedig fokozatosan megerősödik az érzés:
a világ az örökös gyűlölködés, a folyamatos el-
utasítás helye.
Ma már tudjuk, hogy a tanulás sikertelensége
és a deviáns életvezetés kialakulása között nincs
ilyen határozott ok-okozati összefüggés; mind-
kettő speciális külső és belső változók (ADHD,
a szülők alacsony szociális-gazdasági státusza, a

Agresszió és bűnözés
163
szülői támogatás, monitorozás hiánya) követ-
kezménye, melyek egyrészt elősegítik a beillesz-
kedési rendellenesség kibontakozását, másrészt
akadályozzák a képességeknek megfelelő iskolai
teljesítmény elérését. A „kóros kört”, melyről
korábban - más kontextusban - már tettem
említést, itt is megtaláljuk: a gyerek már a beis-
kolázáskor hátrányban van a tanulási készségek
tekintetében, és ennek oka kétségtelenül az,
hogy a szülő - mivel képtelen bánni vele - nem
foglalkozik gyermekével (az óvodában - ha egyál-
talán jár óvodába - ugyanez a helyzet). Az iskolá-
ban a pedagógus érzékeli a gyerek hátrányos
indulását, és tapasztalja kezelhetetlenségét, mely-
nek hatására az „intellektuális stimulációt”, a
szellemi foglalkoztatást, esélytelennek ítéli. Ez a
magyarázata annak, hogy az átlagos, vagy annál
jobb képességű gyerek - ha a folyamatba nem
történik időben szakszerű beavatkozás - mire
eléri a serdülőkort, már az iskolai tanulmányok
tekintetében is reménytelen helyzetbe kerül.
A beilleszkedési rendellenességgel küzdő
tizenéves „igazi kis bűnöző”, aki elkerüli az isko-
lát, nem ismer el semmiféle „hivatalos” tekintélyt
maga felett, már régen kapcsolatba lépett a droggal
és az alkohollal, kortársainak sem személye, sem
személyes tulajdona nincs biztonságban a közeié-

164
Ranschburg Jenő
ben. Karakteréről a következő fejezetben részle-
tesebben is írok. Az ilyen gyerekek prognózisa
nagyon rossz; 18 éves korukat követően jelentős
részük többszörösen is elítélt - „visszaeső” -
bűnözőként kerül különféle fegyintézetek nyil-
vántartásába, és még ennél is többen válnak
bűntudatot nem ismerő, szociális érzésekre kép-
telen cinikus pszichopatákká. Az olvasónak
ugyanis tudnia kell, hogy az általános hiedelem-
mel szemben, nem minden pszichopata „hivata-
los” bűnöző; sokan itt élnek közöttünk, és a társa-
dalom jogi keretein belül próbálnak meg előnyöket
kovácsolni minden belső visszatartó erőt nélkülöző
karakterükből.
A pszichopata személyiségfejlődés az élet
hajnalán indul, és az agresszív, szabálykerülő
gyermekkoron, illetve a lelkiismeretlen, cinikus
serdülőkoron át, egészen a börtöncelláig ível.
A folyamatot figyelve, az embernek óhatatlanul
Polybios, ókori görög bölcselő megállapítása jut
eszébe: „A kezdet nem ér véget a közepén -
eltart egészen a végéig!”
Előfordul azonban (az összes esetnek mintegy
20%-ában), hogy a beilleszkedési rendellenes-
ségnek nincs gyermekkori előzménye! A „kép”
teljesen váratlanul jelenik meg, a viselkedési
zavarok a serdülőkorban „szinte a semmiből”

Agresszió és bűnözés
165
tűnnek elő, azoknak a kisgyermekkori tünetek-
nek, melyekről a fentiekben beszámoltam -
agresszió, irritabilitás, impulzivitás, az empátia
hiánya - gyakorlatilag nyomuk sincs.
A serdülőkorban induló beilleszkedési rendel-
lenesség mindenekelőtt a karakterisztikus visel-
kedésjegyek intenzitásában különbözik a pszi-
chopata személyiségfejlődéstől. A gyerekek, akik
ilyenkor „kezdik”, agresszívak, de ritkán durvák
és könyörtelenek. Időnként berúgnak, de ritkán
válnak alkohol- vagy kábítószerfüggőkké. A gyen-
géket, a kiszolgáltatottakat nem gúnyolják, nem
zsarolják, de könnyen belekeveredhetnek tör-
vénytelen cselekedetekbe is; általában egy-egy
„galeri” jelentéktelen tagjaként.
A serdülőkorban induló beilleszkedési rendel-
lenesség oka minden valószínűség szerint az,
hogy a gyereket a „kihívás” (például a „rossz
társaság” csábítása) az identitás fejlődésének
„védtelen”, „lázadó” periódusában éri. Az iden-
titás fejlődésének egyik gyakori és fontos állo-
mása, amikor a tizenéves megpróbál megszaba-
dulni a szülők és más, fontos felnőttek
normáiból, értékeiből önmagába épített „bék-
lyóktól” (a „felettes éntől” - ahogy ezt a pszi-
choanalitikusok nevezik). Természetesen ez a
menekülés - szerencsére — sohasem sikerül tel-

166
Ranschburg Jenő
jesen, ahhoz azonban esetenként elegendő, hogy
a gyerek képtelen legyen ellenállni a „szabad”,
törvényszegő csoportok - „gang”-ek, galerik -
kísértésének. Ez a magyarázata annak, hogy a
szülő óvatos, de határozott „monitorozó” tevékeny-
sége ebben az életszakaszban különösen fontos!
„Valódi baj” csak akkor van, ha a beilleszke-
dési rendellenesség, mely a korai gyermekkor-
ban kezdődik, eléri a serdülőkort. Amennyiben
a probléma - előzmények nélkül - a serdülőkor-
ban indul, a beilleszkedési rendellenesség nem
„pszichopátia”, és - bár a hozzátartozók számá-
ra sok gondot okoz - a prognózisa is sokkal
jobb, mint a korai gyermekkorban kezdődő ese-
tekben. Ezek a serdülők - megfelelő gondozás
és pszichoterápia alkalmazásával - általában
egészséges, a társadalomba hiánytalanul beil-
leszkedő felnőttekké válnak.
2. Agresszió az iskolában
Az elmúlt években az írott és az elektronikus
sajtó az iskolán belül zajló agresszív aktusoknak
számos olyan példáját tette közzé, melyek a köz-
véleményben megerősítették az aggodalmat: a
mai tizenévesek agresszivitása veszedelmesen

Agresszió és bűnözés
167
növekszik, a társadalomnak azok az „egységei”
pedig (szülők, nevelők, rendőrség, gyermekvé-
delem), amelyeknek feladata lenne a serdülőko-
ri antiszociális indulatok megfékezése, tehetetle-
nül állnak a jelenség előtt. Érdekes és figyelemre
méltó, hogy a társadalom egyik része a „mai fia-
talok” züllöttségéről, neveletlenségéről beszél,
és félti az országot attól az időszaktól, amikor a
„stafétabot” a felnövekvő generáció kezébe
kerül, a másik része viszont az „indigó-gyere-
kek” érkezését üdvözli. Az indigó-gyerekekét,
akik azért „ütköznek” olyan gyakran a felnőtt
világgal, mert értelmesebbek, tehetségesebbek a
regnáló generációknál, és azzal a küldetéssel
érkeztek, hogy megteremtsék a rendet széteső-
ben lévő világunkban.
Mint ez már annyiszor megtörtént életem-
ben, most sem tudok egyetérteni egyik állás-
ponttal sem. Kétségtelen, hogy a mai gyerekek
„hajlamosabbak” az agresszivitásra, mint a 30-
40 évvel ezelőttiek — és elkövetnek olyan súlyo-
san erőszakos cselekedeteket is, melyekkel
korábban csak jóval előrehaladottabb életkor-
ban találkoztunk -, úgy vélem, a helyzet koránt-
sem annyira tragikus, mint amilyenre a média
által hírértékük alapján kiválasztott esetek utal-
nak. Tudom azt is, hogy a mai gyerekek között

168
Ranschburg Jenő
igen sok tehetséges akad — bár nem látom bizo-
nyítottnak, hogy több, mint a korábbi generá-
ciókban -, ugyanakkor alig hiszem, hogy velük
született adottságaikban, személyiségjellemzőik-
ben mások lennének, mint mi voltunk 30-40-50
évvel ezelőtt.
Persze, nem csak a televíziós csatornák által
bemutatott „különleges esetek” - tanárverések,
brutális serdülőkori agresszivitások - figyelmez-
tetik a társadalmat arra, hogy a gyerekek erősza-
kos magatartása növekvő tendenciát mutat. A
kérdéskörben lefolytatott kutatások (például
Figula Erika 2004-ben közzétett vizsgálata)
szintén azt jelzik, hogy az erőszakos agresszív
aktusokban részt vevő fiatalok aránya az iskolá-
ban túlságosan magas (az előbb említett vizsgá-
latban például 60%, ami azt jelenti, hogy egy-
egy osztályban tíz gyerekből hat valamilyen
formában érintett).
Az iskolai agresszió elleni küzdelem straté-
giáiról szólván, jelezni szeretném, hogy amióta
iskola létezik, iskolai agresszió mindig előfor-
dult, és agressziómentes iskola nem lesz soha!
Az embernek az a felületes érzése, hogy - egy
picit a Kanti Ideákhoz hasonlóan - amint köze-
ledünk a megoldás felé, úgy távolodik az tőlünk.
Fegyelmezési és kommunikációs technikákkal -

Agresszió és bűnözés
169
rideg börtönőrként és jóságos prédikátorként -
küzdünk az iskolai agresszió ellen, holott a foga-
lom - az iskolai agresszió - jóval összetettebb,
mint első pillanatban gondolnánk. Amikor kli-
nikus pályafutásom során tizenhat-tizenhét éves
fiatallal - elsősorban fiúval - dolgoztam, és kide-
rült róla, hogy soha életében egyszer sem vere-
kedett, azt én nem feltétlenül értékeltem pozití-
vumként. Mindig gyanakodtam egy kicsit:
nincs-e valami baj ennek a gyereknek az önérvé-
nyesítő képességével? Nem lehetséges-e, hogy -
amikor szükség lett volna rá - nem tudott meg-
küzdeni csoportjában a helyért, ami megillette
volna őt?
Az iskolai agressziónak ugyanis nagyon sokféle
típusa van, melyeknek motívumai, megnyilvá-
nulási formái és következményei is eltérőek
lehetnek. Ezek közül szeretnék most három
„típusról” beszámolni.
A rangsorképző viselkedés
Az elsőt - amelynek nevében sokszor aggódtam
egy kicsit a személyes „ütközések” elől visszahú-
zódó serdülők miatt - úgy nevezik: „rangsorkép-
ző viselkedés”. A rangsorképző viselkedéssel már

170
Ranschburg Jenő
az óvodában is találkozhatunk, de nem fér hozzá
kétség, hogy 11-12 éves kortól kezdve, egy-két-
három éven keresztül, ez a serdülőkori csoport-
élet hihetetlenül fontos megnyilvánulási formá-
ja. Elsősorban az informális csoportok alakulása
során bontakozik ki, de a „stabilizálódott” cso-
portokban is előfordul - nem beszélve arról,
mennyire gyakori az ilyen „stabil csoportok”
közön. (Gondoljunk a Pál utcaiak és a vörösin-
gesek csatáira!) Alapját az ún. „birkózó játékok”
(„rough and tumble” játékok) adják, ez a ma-
gyarázata annak, hogy manapság nagyon sokan
nem is tartják „valódi” agressziónak. A gyere-
kekben ugyanis ilyenkor - általában - nincs
„gyilkos indulat”, céljuk nem az, hogy az ellen-
felet megalázzák, vagy fájdalmat okozzanak
neki, hanem a puszta győzelem; triumfálni akar-
nak, diadalt aratni, hogy ezzel jobb helyet bizto-
sítsanak maguknak a közösségben, amelyhez
tartoznak. A rangsorképző -viselkedés azt a célt
szolgálja, hogy az informális csoportok (amelyek-
nek a jelentőségét nem lehet eltúlozni) belső éle-
tében az agresszív aktusok száma minimálisra csök-
kenjen! Pcz ilyen viselkedés jelentősége éppen az,
hogy a csoport kialakulása után - amikor a rang-
sor a csoporton belül világossá válik - a csopor-
ton belüli agresszió gyakorlatilag megszűnik,

Agresszió és bűnözés
171
hiszen megvannak azok a pozíciók, amelyekből
sem alulról fölfelé, sem föntről lefelé, az agresz-
sziónak már nincs igazán értelme többé.
A rangsorképző viselkedés kétségtelenül
gyakran megfigyelhető „játékos” jellege, úgy
vélem, elvonja a figyelmet attól, hogy valójában
„tettetett agresszív aktusokról” van szó, melyek
sokszor igazán komollyá válhatnak. Az ilyen
magatartásnak van néhány tünete, amiből a
pedagógus észreveheti, hogy az agresszív aktus,
amit lát, éppen ebbe a kategóriába tartozik.
Mindenekelőtt az, hogy a konfliktus azonos élet-
korú, és nagyjából azonos testi felépítésű gyerekek
között zajlik, ahol egy ilyenfajta ütközet kimene-
tele korántsem egyértelmű. A két gyerek egy-
mással szembefordul („face to face”), egészen
közel állnak egymáshoz, szinte összeér az orruk,
a tekintetük egymásra mered („Miért, mit gon-
dolsz, ki vagy te, azt hiszed, félek tőled?”). Ez a
típusú agresszivitás kiirthatatlan, és a korai ser-
dülőkornak fontos aspektusa. Sok szimbolikus
elemet tartalmaz, és az a tapasztalatom, hogy
minél kifinomultabb egy közösség, minél jobb
ennek a közösségnek az egyénenkénti szociális
háttere, minél jobb az iskola hozzáállása ehhez a
kérdéshez, a rangsorképző viselkedés annál
valószínűbben ölt szimbolikus formát. (Persze,

172
Ranschburg Jenő
a nyílt fizikai agresszió is előfordul, például
olyan esetben, amikor két fiú összecsapása egy
kislány jelenlétében történik - ilyenkor ugyanis
a szimbólum általában nem elegendő a vita lezá-
rásához.)
A hatásos szimbólumok között szeretném
megemlíteni a testmagasság szerepét: minél
magasabb egy fiú, annál jobb a helyzete a cso-
portban, amelyhez tartozik (persze, statisztikai
összefüggésről van szó, ami nem jelenti feltétle-
nül azt, hogy a legmagasabb fiú található a
„piramis” csúcsán), és a testmagasság és a pozí-
ció közötti kapcsolat természetesen fordított
irányban is működik. Klinikus pályafutásom
során többször dolgoztam olyan gyerekekkel,
akik 12-13 éves korukban igen alacsonyak vol-
tak. Azt tapasztaltam, hogy ilyenkor az anyuka
húzott ceruzával az ajtófélfára egy vonalat, a
gyerek hetente aláállt, és méricskélték, hogy
nőtt-e már néhány millimétert. Évtizedek óta
kérem a testnevelést oktató tanárokat, hogy ha
egy mód van rá, ne nagyság szerint sorakoztas-
sák a gyerekeket a tornaórán; a legalacsonyabb
gyerek ne érezze szisztematikusan, hogy ő a
rangsorban az utolsó! Ilyenkor ugyanis a serdü-
lőkorú gyerekekben két dimenzió keveredik össze:
a sorban elfoglalt hely, amit testmagassága határoz

Agresszió és bűnözés
173
meg, és a pozíció, amit a rangsorképzés küzdelmei-
ben elérti Nyelvünk jól mutatja, hogy a két
dimenziót - ha kell - mi, felnőttek is „cserélget-
jük”: amikor azt mondjuk, „nagy ember”, vagy
azt, „kicsi vagy te ahhoz”, amikor „fölnézünk
valakire”, vagy „lenézünk valakit”, ezekkel a
szimbólumokkal operálunk mi is! Az „alacso-
nyabbrendűségi érzés” pszichológiai szakkifeje-
zés Freud neves tanítványától, Adlertől szárma-
zik, aki elsőként figyelt fel a testmagasság
szerepére az énkép alakulásában.
Ilyen szimbólum a „tekintet ereje” is. Amikor
két gyerek egymásra mered a rangsorképző küz-
delem során, ez ugyanaz a „meredés”, amit a
szülők és a nevelők is használnak otthon és az
iskolában, amikor fegyelmezni próbálják gyer-
mekeiket, tanítványaikat. A gyerekek - anélkül,
hogy valaha tanulták volna - ismerik és értik a
„szem hatalmát” a kommunikációban. A vizsgá-
latok szerint, amikor nincs közöttük feszültség,
óvatosan kerülik egymás tekintetét, mert a régi
szép magyar mondás, mely szerint az „egyenes
ember belenéz a másik szemébe”, a provokatív,
kihívásos helyzetekre igaz, a „békés” pillanatok-
ra egyáltalán nem! Nem véletlen, hogy amikor
valakinek a bocsánatát szeretnénk megkapni,
általában „elnézést” kérünk tőle, és a villamo-

174
Ranschburg Jenő
són - ha két idegen ül egymással szemben - két-
ségbeesve bámulnak kifelé az ablakon, mintha
sosem látták volna a városnak azt a részét, ame-
lyen naponta haladnak keresztül.
A tekintet kihívó erejét, és a rangsorképző
küzdelmek egyéb szimbólumait a gyerekek pon-
tosan értik, a csoporton belül rendszeresen al-
kalmazzák, és így válik a rangsorképző agresszi-
vitás - illetve a serdülőkori kortárscsoportban
elfoglalt hely - a felnőtt önértékelés bázisává.
A stabil önértékelés tehát, amely képes elviselni
a felnőttkori kudarcokat anélkül, hogy drámai
mértékben megrendülne, vagy képes ennek az
ellenkezőjére is: a sikerek hatására sem csap át
üres és tartalmatlan nagyképűségbe, a rangsor-
képző küzdelmek folyamatában alakul ki. Ezt az
agresszivitást kezelni izgalmas pedagógiai kérdés.
Látni fogjuk majd, hogy a rangsor végén tanyázó
gyerekek könnyen válhatnak egy egészen másfaj-
ta - durva és kegyetlen - agresszió áldozataivá.
A reaktív agresszió
Az iskolai agresszió másik két típusa - a reaktív
és a kötekedő agresszió - megnyilvánulási formái,
céljai és motivációs háttere is alapvetően eltér a

Agresszió és bűnözés
175
rangsorképző viselkedéstől. Mindkét típus alap-
vetően antiszociális jellegű viselkedésmód, nem építi
(mint a rangsorképzés), hanem rombolja, pusztítja
a közösséget, és gyökere az előző fejezetben tárgyalt
„beilleszkedési rendellenesség”-ben kereshető. A gye-
rekek, akik e két típus valamelyikéhez tartoznak,
már óvodáskorukban is feltűnően különböznek
a többiektől; mint erről esett már szó, alig fe-
gyelmezhetők (a „hatalommal” állandó oppozí-
cióban élnek), ingerlékenyek, impulzívak,
agresszívak, szándékaik akadályozásakor túlzott
érzelmi kitörésekkel reagálnak. Az óvodáskor
végére már jól látható: viselkedésükből hiányzik
az empátia, az alapvető emberi képesség arra,
hogy együtt érezzenek azokkal, akik szenvednek,
szomorúak - vagy éppen örülnek valaminek.
Ezek a gyerekek karakterük alapvonásait
megőrzik az iskoláskor folyamán is, magatartá-
suknak, életvezetésüknek két típusa azonban -
tapasztalataim szerint - világosan elkülöníthető!
A reaktív agresszorok — én inkább úgy nevezem
őket: „mogorvák” - mélyen és őszintén meg van-
nak győződve arról, hogy ők nem bántanak sen-
kit, csak „visszaütnek” - azaz a rajtuk esett
sérelmet torolják meg. Az olvasó bizonyára
emlékszik a korábbi fejezetből: ennek oka egy-
részt az, hogy a konfliktushelyzetek megoldásá-

176
Ranschburg Jenő
ra kizárólag az erőszakos cselekedeteket ismerik;
ha úgy érzik, bántották őket, ütniük (rúgniuk,
harapniuk) kell, másfajta „stratégia” nem áll
rendelkezésükre. A másik ok pedig az „ellensé-
ges tulajdonítási hiba” (hostile attribution
byas”), amelynek következtében a „mogorva”
az őt ért kellemetlenségek, inzultusok zömét
szándékos provokációnak minősíti, és így azon-
nal működésbe lép a reaktív agresszió.
Képzeljük el például, hogy két tanítási óra
között, a szünetben, a gyerekek az udvarra cső-
dülnek. A „mogorva” - éppen ezért nevezem őt
így - egyedül álldogál valamelyik sarokban, ami-
kor mellette elgurul egy labda, amit a játszó fiúk
egyike futva igyekszik megszerezni. Ha futás
közben - feltehetően nem szándékosan - meg-
löki, a mogorva szinte biztosan agresszióval
„felel” a provokációra, és a nevelőnek is csökö-
nyös önfejűséggel hangoztatja: ő csak „vissza-
ütött”, „válaszolt” a méltatlan kihívásra.
A „mogorva” rendszerint magányos, rossz-
kedvű, disztímiára - a depresszió enyhe, karak-
tervonásként jelentkező formájára - hajlamos
gyerek. Nagyon könnyen keveredik verekedés-
be, hiszen örökké gyanakszik, a beilleszkedési
rendellenesség paranoid vonása - amelyről a
nyolcvanas években olyan sokat írtak a pszicho-

Agresszió és bűnözés
177
lógusok - jellemében világosan felismerhető, és
ez a magyarázata annak, hogy kortársai között
népszerűtlen. Barátai rendszerint nincsenek -
bár néha egy-egy rövid életű baráti kapcsolat
előfordulhat - és ez nem is hiányzik neki: szá-
mára mindenki „gyanús idegen”. Olyan, mintha
azt érezné: ellenséges közegben él, és folyama-
tosan készen kell állnia a bármelyik pillanatban
bekövetkezhető méltánytalanságok megtorlásá-
ra. Mint említettem: a mogorva, ha úgy érzi,
provokálták, azonnal, gondolkodás nélkül üt!
Nincs tekintettel arra, hogy „ellenfele” kisebb és
gyengébb nála, de arra sem, hogy nagyobb és erő-
sebb! Amikor sértve érzi magát - ez a „képzelet-
beli sérelem”, amelyről korábban írtam már -,
azonnal „válaszra” készteti: fejét elönti a „lila
köd”, és megfontolás nélkül, impulzív módon,
gondolkodás nélkül támad.
Cselekedetének motívuma a méltánytalanság
érzése, célja a megtorlás, az elégtétel!
A reaktív agresszor - a „mogorva” - általában
feszültségekkel terhes, diszharmonikus családban él,
amelyben a konfliktusok megoldása a szülök szá-
mára is csak agresszív úton elképzelhető. Termé-
szetesen alkalmanként a gyereket is bántalmaz-
zák, a döntő azonban a család emocionális
sivársága, a sok esetben alkoholista szülők érzel-

178
Ranschburg Jenő
mi közönye, melybe a gyerek kicsi korától -
mint a falba - ütközik bele. Ahogy növekszik,
érzelmi „csápjait”, melyek arra szolgálnak, hogy
velük környezete fontos személyeibe kapaszkod-
jék, fokozatosan visszavonja: bezárul önmagába,
már csak önmagát képes szeretni („Magamban
bíztam elejétől fogva” - írja József Attila), és
kialakul paranoid, nárcisztikus jellegű személyi-
sége. A „reaktív agresszor” tulajdonképpen az a
tanuló az iskolában, akit a pedagógus „agresszív
gyereknek” nevez; aki naponta belekeveredik
valamilyen „ütközésbe” osztálytársaival, és ami-
kor megvádolják, felháborodottan védekezik:
kénytelen volt ütni, mert a többiek bántották,
provokálták őt.
A kötekedő agresszió
Az antiszociális agresszió másik típusa - immár a
harmadik az agresszivitás típusai között - a „kö-
tekedő agresszió”.
A kötekedő agresszor sohasem támad vaktá-
ban; nem a bosszú vezérli, hanem a hatalom és a
népszerűség érzésének mámora, valamint az öröm,
amit benne mások fájdalma, szenvedése kivált\
Célja eléréséhez áldozatot keres magának, és

Agresszió és bűnözés
179
áldozatát kivétel nélkül a nála fiatalabb és/vagy
gyengébb gyerekek között találja meg.
Nincs szüksége „okra”, magyarázatra, indok-
ra a támadáshoz; amint megérzi társa sebezhe-
tőségét - érzékenységét, fogékonyságát a köte-
kedésre -, azonnal munkához lát. Ehhez a
kötekedő agresszorok 30%-a a legegyszerűbb és
legősibb formát, a fizikai agressziót választja:
elbuktatja, fellöki, hátba vágja, a fülét húzza
áldozatának, megragad minden lehetőséget
arra, hogy gyötrelmet, fájdalmat okozzon -
szenvedni lássa kiválasztottját.
A kötekedő agresszív aktusok 45%-a verbális
támadás. Elsősorban a fenyegetést és a zsarolást
soroljuk ebbe a kategóriába. Amikor a szülő azt
mondja: mostanában túl sokat költ ez a gyerek,
adok neki zsebpénzt, és mégis mindig pénzt kér,
vagy: érdekes, egyre soványabb ez a gyerek,
fogy, pedig dupla uzsonnát visz az iskolába (és
folytathatnám a sort), az esetek jelentős többsé-
gében zsarolásról van szó! A gyerek olyan folya-
matos megaláztatás, zsarolás áldozata, amelynek
többségéről nem tud a szülő, és nem tud a pedagó-
gus sem. Az a tapasztalatom, hogy az ilyen típu-
sú agresszivitás 60-70 százaléka földerítetten,
sőt ismeretlen marad még a pedagógus előtt is.
A csúfolódás, a gúny szintén a verbális agresszió

180
Ranschburg Jenő
eszköze. A testi „stigmák” - a kövérség, a vörös
haj stb. - az agresszomak kiváló alkalmat adnak
erre, de az áldozat ügyetlensége - például a test-
nevelésórákon -, vallása, bőrszíne ugyanúgy le-
hetőséget biztosít a verbális kötekedésre.
Nem hagyhatom ki a sorból a szociális köteke-
dést sem. Míg a fizikai kötekedés túlnyomó rész-
ben fiúkhoz köthető magatartás, és a verbális
agresszió - különösképpen a zsarolás - szintén
„fiús” magatartásmód, a szociális kötekedésben
a lányok vezetnek. A rosszindulatú pletyka, mely
a közösségben foltot ejt az áldozaton (aki egy-
szer csak észreveszi, hogy barátnői kerülik őt, és
összesúgnak a háta mögött), és a nyílt kirekesztés
tartozik ide, melynek során a kötekedő hangadó
nyomására, a csoport egyik tagját a többiek egy-
szerre „nem kívánatos személynek” minősítik.
Kihagyják a közös programokból, nem hívják
meg a „buliba”, elfordulnak tőle, ha közelít, és
lehalkítják a hangjukat, ha hallótávolságban van.
A kötekedő agresszió motívumaira térve, az
olvasó bizonyára emlékszik: az első típusú
agressziónál - a rangsorképzésnél - a fő motí-
vum a győzelem, a „fölébe kerekedés” vágya. Az
egymásnak eső gyerekek ilyenkor nem akarnak
fájdalmat, szenvedést okozni, elsősorban győzni
akarnak, hogy előbbre kerüljenek a csoport

Agresszió és bűnözés
181
rangsorában. Sok ezer évvel ezelőtt az így egy-
mással küzdő tizenéves görög gyerekek találták
ki a sportot, amely lényegében a szociális kere-
tek közé szorítása azoknak a vetélkedő játékok-
nak, amelyeket az ilyen típusú rangsorképző
viselkedés során a gyerekek játszanak.
A második típusú, a reaktív agressziónál az
elégtétel, a megtorlás a legfontosabb motívuma — és
célja - az agresszivitásnak.
A harmadikban - a kötekedő agresszió esetén - a
hatalom érzésének vágya mellett a figyelemkeresés
a döntő motívum. A kötekedő agresszor népszerű
szeretne lenni - sokszor a legolcsóbb bohócko-
dástól sem riad vissza ennek érdekében - és
az általános iskolában ezt rendszerint el is éri!
A kutatások (Espelage, Bosworth és Simon,
2001, Espelage és Holt, 2001, Pellegrini, 1999,
Espelage, 2009) sorra bizonyítják, hogy 15-16
éves korig a kötekedő magatartás népszerű lehet a
kortársközösségben! Ennek egyik oka az, hogy az
autonómiáért folytatott belső és külső küzdel-
mekben elmerült „küszködök” számára impo-
záns a kötekedő magabiztossága, a szabályokra,
a sokak által sulykolt, és még többek által rend-
szeresen megszegett erkölcsi elvekre fittyet
hányó lezsersége. A kötekedő agresszomak - ami-
kor kigúnyolja, bántalmazza, kirekeszti áldoza-

182
Ranschburg Jenő
tát - közönsége van\ Miközben a kötekedő
agresszivitásban egy-egy iskolai osztálynak
mintegy harmada érintett (részben az agresszor,
részben az áldozat „szerepében”), Pellegrini
fent említett kutatásában az osztály 85%-a pozi-
tív megfigyelője, „szurkolója” volt az áldozat
bántalmazásának. Nálunk - napjainkban - az
aktív résztvevők aránya egy kicsit magasabb az
egyharmadnál, de lényegében ugyanez a hely-
zet: a gyerekeknek tetszik az agresszor kegyetlensé-
ge (mobiltelefonjaikkal még le is fotózzák a brutális
aktusokat), és nem tudják, hogy ezzel „bűnrészes-
sé” válnak, hiszen a kötekedő jelentős mértékben
miattuk, nekik produkálja magád
A középiskola felső éveiben a kötekedő
agresszív aktusok mennyisége éppen azért csök-
ken, mert az agresszor tapasztalja, hogy viselke-
désével egyre kevesebb tetszést arat. Persze,
általában nem adja fel a karakterére jellemző
magatartásformát, de - ha még ugyanabba az
osztályba járnak is - útjai elválnak az áldozaté-
tól: jellemének megfelelő csoportokat - galeri-
kat, gang-eket - keres magának, amelyekben
törvényszegéseit (például áruházi lopások, az
elhagyatott utcán, vagy az aluljárókban elköve-
tett rablások stb.) hasonszőrű társaival közösen
követi el. Ebben az életkorban régóta ismeri már

Agresszió és bűnözés
183
az alkohol és a kábítószer zsongító, „felszabadí-
tó” hatását is.
A pszichológus mindig elgondolkodik, ha azt
tapasztalja, hogy valakinek ennyire fontos a
hatalom érzése; arra gyanakszik, hogy az agresz-
szort a gyengeségtől, a tökéletlenségtől való féle-
lem készteti arra, hogy fölényes kegyetlenségé-
vel elfedje a belső bizonytalanságból eredő
alacsonyabbrendűségi érzését. Előfordul, hogy
ez így van, de korántsem törvényszerű, hogy a
kötekedő agresszor önértékelési zavarokkal
küszködik. Sőt, az ellenkezője a valószínűbb!
A kötekedő nagyon is elégedett önmagával:
amikor a tükörbe néz, szereti azt az embert, aki
visszanéz rá, noha a „nárcisztikus személyiség”
diagnózisa talán nem minden vonatkozásban
helytálló; a kötekedő agresszor - agresszív-hi-
peraktív karakteréből adódóan - erősen impul-
zív (vagyis előbb cselekszik, és csak ezután gon-
dolkodik), így a pillanat hatása alatt akár
önmagában is kárt tehet, ami a nárcisztikus
emberre egyáltalán nem jellemző.
Vajon mit nyújt a hatalom érzése? Mi készte-
ti a kötekedőt a kegyetlenségre?
A múlt század hetvenes éveiben, Zimbardo, a
Stanford Egyetem professzora, különös kísérlet-
be fogott. Az egyetemistákat - teljesen tetszőle-

184
Ranschburg Jenő
gesen, minden „alkalmassági szempont” figyel-
men kívül hagyásával - két csoportra osztotta.
Az egyik csoport tagjai alkották a „börtönőrö-
ket”, a másik csoport tagjai pedig a „foglyokat”.
A „smasszereknek” börtönszerűen elrendezett
„cellákban” kellett őrizniük a foglyokat, és a
bánásmód tekintetében gyakorlatilag korlátlan
lehetőségeket kaptak. A kísérletet eredetileg két-
hetes időtartamra tervezték, de egy hét elteltével
- a kialakult tarthatatlan helyzet miatt - fel kel-
lett függeszteniük a folytatást; a börtönőrök
kegyetlensége ugyanis hajmeresztővé vált! Közülük
nagyon sokan nem riadtak vissza a legdurvább
büntetésektől sem - nem engedték a foglyokat
vécére menni, a raboknak puszta földön kellett
aludniuk, meztelenre kellett vetkőzniük stb.
A raboknak csak a ruháikat kellett levetniük,
de a börtönőrök önmagukból vetkőztek ki: a
hatalom, amivel rendelkeztek, a legtöbbjüket
olyan kegyetlenségekre késztette - ne felejtsük
el: a „foglyok” valójában évfolyamtársaik voltak
az egyetemen -, amelyeknek korábbi életvezeté-
sük a nyomát sem mutatta, és amelyeket talán
még önmagukról sem tudtak volna a kísérlet
előtt feltételezni! Ahogy Susan Lipkins (2009)
írja: a börtönőrök - a korlátlan hatalom birtoká-
ban - néhány óra alatt kötekedő agresszorokká

Agresszió és bűnözés
185
váltak, a rabok pedig - amint jogaiktól és méltó-
ságuktól megfosztották őket - valódi áldozatokká.
A „keretiegény attitűd”, ami Lipkins szerint
bárkiben kialakulhat, ha hatalmat kap, és visel-
kedését folyamatosan megerősítik, sok minden-
re magyarázatot adhat - akár a közelmúlt tragi-
kus történelmi eseményeiből is. Ugyanakkor ez
a magyarázat az emberi reakciókat sematikusak-
ká teszi, és képtelen felelni a kérdésre: miért van
az, hogy a kísérletben (is!) akadtak börtönőrök,
akik - lehetőségeik dacára - nem váltak kegyet-
lenekké?
Ha keressük a feleletet, óhatatianul az empá-
tiához érkezünk: minél hatékonyabban működik
az emberben az empátia - a képesség, hogy vál-
lalni tudja a másik ember nézőpontját, és érez-
ni, amit a másik érez -, annál hatékonyabban áll
ellen a kísértésnek, amit az ölébe pottyant hatalom
jelent!
Nincs egy éve, hogy a sajtó - többek között a
Daily Mail, 2008. nov. 7-én - világgá kürtölte
két kutató (Benjámin Lahey és Jean Decety)
vizsgálati eredményeit. A kutatók nyolc 16-18
éves kötekedőt, és ugyanannyi, hasonló korú,
nem agresszív fiatalt vizsgáltak. A fiúk agymű-
ködését különleges MRI készülékekkel ellen-
őrizték, miközben mind a tizenhatan olyan

186
Ranschburg Jenő
videoklipeket néztek, melyeken valaki szándé-
kosan fájdalmat okozott egy másik személynek
(például a lábára lépett). Az eredmények a
beszámolók szerint döbbenetesek: miközben a
fájdalmat nézték, amit egy ember a másikban
szándékosan előidéz, az agresszív fiúk agyának
azon területei aktiválódtak (az „amygdala” és a
„ventrális striatum”), melyek az örömért, az elé-
gedettségért, a megjutalmazottság érzéséért felelősek!
Ugyanakkor a nem agresszív fiúknál a látvány
hatására az önszabályozó prefrontális kéreg lép
működésbe, együtt azokkal a területekkel, ame-
lyek a filmen látott áldozatoknál is funkcionál-
nak, előidézve bennük a fájdalmat, amit az
agresszor okozott! Ha az olvasó megengedi,
megpróbálom ezt az eredményt egyszerű ma-
gyar nyelvre is lefordítani. Az agresszor agya örül
a fájdalomnak, amit a filmen érzékel, és „esze ágá-
ban sincs” együtt érezni az áldozattal! Ugyanakkor
a másik nyolc fiú agya nem jelez örömet: azt az
érzést közvetíti (tulajdonosai felé), amit a filmen
látott áldozat élt át — természetesen megüzenve azt
is, hogy most éppen nem ő a valódi áldozat, hanem
valaki más!
A kísérlet természetesen további kutatást,
újabb vizsgálatokat igényel. Üzenete azonban
kétségtelenül az: ha az ember lehetőséget, hatal-

Agresszió és bűnözés
187
mát kap az agresszivitásra és a kegyetlenségre, a
„kivitelezésben” az empátia akadályozhatja
meg; agyunknak az a különleges adottsága, mely
képes felidézni bennünk azokat az érzéseket,
melyeket a kiszolgáltatott áldozat él át!
Ne feledjük el, a kötekedő agresszor lehet
népszerű egy közösségben, de nincsenek bará-
tai! A népszerűség ugyanis mindig „egyirányú
utca ” — csak arra az érzésre utal, amit a népszerű
ember a többiekben kivált —, a barátság azonban
kölcsönös kapcsolat, és ilyesmire a kötekedő képte-
len} Emlékszik az olvasó a „reaktív agresszorra”?
Azt írtam róla: magányos, számára nincsenek
„kitüntetett személyek”, mindenki „gyanús”,
aki körülötte él. A kötekedő esetében - bármi-
lyen meglepő - gyakorlatilag ugyanez a helyzet!
Ha azt mondom: szeretem, ha mindenki rám
figyel, mert számomra mindenki egyformán
fontos, lényegében nem mondok mást, mint a
mogorva agresszor: számomra nem fontos
senki! A mogorvának nincs barátja, mert minden-
kit elutasít, a kötekedőnek pedig azért nincs, mert
egyformán pályázik mindenki figyelmére! Amikor
két fiú, vagy két lány barátkozik: egymás számá-
ra többet jelentenek valamennyi társuknál; a
barát kiemelkedik a csoportból, és a két - eset-
leg több - gyerek között olyan bizalom, olyan

188
Ranschburg Jenő
kölcsönös vonzalom alakul ki, amely az ilyen
kapcsolatot a résztvevők számára minden egyéb
emberi viszonynál fontosabbá teszi. Ez az, amire
a reaktív agresszor és a kötekedő egyformán
képtelen!
Az áldozatról
A kötekedő agresszor legfontosabb személyiség-
jegye: az empátia hiánya! Örül a fájdalomnak,
amit a másik gyerekben előidéz, és ezt az örö-
met számára az a hatalom biztosítja, amit a
kötekedésre érzékeny, nála gyengébb, neki
kiszolgáltatott gyerek felett gyakorol!
Visszatérve az áldozathoz, a kiszolgáltatottság
élménye ezeknél a gyerekeknél gyakran már az
iskolába lépéskor ott van. Tartanak kortársaik-
tól. Nem véletien, hogy nem ritkán egykék, és az
sem, hogy aggodalmaskodó, túlvédő, túlgondozó
szülői háttérben nőnek fel, melyek legalább olyan
fontos tényezők, mint az, hogy szemüvegesek,
vagy túlsúlyosak. Az ilyen gyerek a kihívás hely-
zeteiben képtelen a másik szemébe nézni, a sze-
mét mindig lesüti, a válla előreesik, a háta meg-
gömyed. A rangsorképző küzdelmek potenciális
veszteseként érkezik az iskolába, és a tény, hogy

Agresszió és bűnözés
189
rendszerint valóban azzá válik, gyorsan megjele-
nik kommunikációs stílusában, testének, járásá-
nak üzeneteiben. A meggömyedt hát, az előree-
sett vállak, a lefelé forduló tekintet, a gyors,
ideges mozgás, ami különösen kislányoknál még
kéztördeléssel is párosul, az áldozat üzenete, és
egyben kihívás a kötekedő agresszor felé:
„gyere, itt van a te embered!”
A kötekedő azonnal „rászáll” az így reagáló
gyerekekre, mert pontosan tudja, hogy céljának
megfelelő áldozatra talált. A gyerekeket, a
potenciális áldozatokat mindenekelőtt arra kell
megtanítanunk, hogy ne küldjenek „áldozat-
üzeneteket” önmagukról! Húzzák ki magukat -
különösen a kihívás, a provokáció alkalmával -
tanulják, akár tükör előtt gyakorolják, hogyan
kell a kihívó szemébe nézni, és azt mondani
neki: hagyj engem békén! - majd utána lassan,
nyugodtan odébb menni. Tilos ütni, mert akkor
nagyon megverik. De tilos elszaladni is, mert ez
üldözési reakciót vált ki, és akkor is megverik.
Tehát, sok egyéb mellett, meg kell tanítani őt
arra, hogyan kell lassan és viszonylag méltóság-
teljesen odébb lépni, a félelem minden jele nél-
kül. Ha nincs áldozat, nincs kötekedő agresszió.
Pedig a gyerek, aki - neveltetése, karaktervo-
násai okán - magával viszi az iskolába az áldó-

190
Ranschburg Jenő
zattá válás lehetőségét, elsősorban a rangsorképző
viselkedés kudarcai révén válik valódi áldozattá.
Félénk, ügyetlen, a ranghelyért folyó informális
„ütközésekből” kivonja magát, a közös kirándu-
lásokra, tavaszi, nyári táborozásokra nem megy
el, testnevelésből is - orvosi javaslatra - egy-ket-
tőre felmentik. A kötekedő pillanatok alatt ráta-
lál - gúnyolódni kezd vele, vagy éppen kiteszi a
lábát, amikor a folyosón előtte elszalad - és ami-
kor látja, hogy „kiválasztottja” zavarba jön, és a
felkínált helyzettel nem tud mit kezdeni, beveti
muníciójának teljes tárházát.
Az áldozat kezdetben panaszkodni próbál, de
gyorsan megtapasztalja, hogy ez teljesen hiába-
való; osztályfőnöke semmit sem ért meg, egy-
részt azért, mert a panasz bizonyíthatatlan, más-
részt azért, mert úgy véli: a gyereknek meg kell
tanulnia megvédeni önmagát, ezért aztán - a
legjobb esetben - az agresszort és az áldozatot is
megbünteti. A szülőnek sem érdemes panasz-
kodni, mert apu arra biztatja: üssön vissza (mint
említettem, ha megteszi, az agresszor megveri
őt), anyu meg bemegy az iskolába az osztályfő-
nökhöz, minden kiderül, és a gyerek közösségi
pozíciója tovább romlik.
Néhány, az ötödikben eltöltött hónap után,
az eredetileg szorgalmas és ambiciózus gyerek

Agresszió és bűnözés
191
(az áldozat) már nem szeret iskolába járni; a
szenvedésekről, amit a kötekedő okoz neki,
többé nem beszél, betegeskedni kezd, tanulmá-
nyi eredménye romlik, viselkedésében szoron-
gásos tünetek jelennek meg (lesütött szem, kéz-
tördelés, verejtékezés, „tick”, alvászavarok), és
könnyen depresszióssá válik.
Mit tehet az iskola a kötekedő agresszor meg-
fékezése érdekében?
Mindenekelőtt olyan - működő - osztálykö-
zösségekre lenne szükség, amelyek képesek az
önvédelemre, arra, hogy szembeszálljanak a be-
lülről érkező destrukcióval, a közösségi értékek
rombolásával. A mai úgynevezett „osztályközös-
ségek” - mert kevés igazit látok - képtelenek
ellenállni az agresszomak, mert szervezettség és
vállalt értékek híján, a kötekedő elcsábítja a
tagok jelentős részét, akik így - az áldozat kín-
zásának közönségét alkotva - megerősítik az
agresszorban a „kötekedő kedvet”. Az olyan
osztályokban, amelyekben dominánsakká vál-
hatnak azok a fiúk és lányok, akiknek tetszik ez
a magatartás, lehetőséget biztosítva a kötekedő-
nek, hogy „szerepeljen”, az agresszív aktusok
száma törvényszerűen megnövekszik, a köteke-
dők és az áldozatok egymásra találnak. Ilyenkor
azután az áldozat - mint említettem - egyre job-

192
Ranschburg Jenő
bán szorong, és depressziós tüneteket produkál
- akár öngyilkosságot is elkövethet -, de előfor-
dulhat az is, hogy maga is pusztító agresszorrá
válik. Amikor a gyerek a társas kapcsolatok egyik
síkján áldozat, a másikon viszont agresszor, „köte-
kedő áldozatokról” beszélünk, ami csak az első pil-
lantásra meglepő következmény, hiszen a „valódi”
agresszor is áldozat: a durva és kiszámíthatatlan -
gyermeke viselkedését saját hangulatai alapján érté-
kelő — szülő játékszere.
Ahhoz, hogy egy csapatnyi 10-12 esztendős
gyerek szervezett közösséggé - „osztályközös-
séggé” - váljék, nagyon nagy szükség lenne átfo-
gó, iskolán belül és iskolák között is működő,
szervezett gyermekközösségek kialakítására is -
olyanokra, mint a cserkész-, vagy az úttörő-
mozgalmak voltak valaha, amelyek az általános
emberi értékeken és az adott társadalom legfon-
tosabb normáin belül maguk határozták meg
közösségük szervezeti formáit és viselkedési sza-
bályait. A serdülők csak azokat a szabályokat
tudják igazi hittel és meggyőződéssel követni,
amelyeket maguk hoztak, és amelyeknek létre-
hozásában és betartásában (betartatásában)
egyértelműen érdekeltek. A felnőtt rájuk erősza-
kolt szabályrendszere úgy lóg rajtuk, mint nagy-
apó kopott zsakettje.

Agresszió és bűnözés
193
A másik, amit egyre fontosabbnak látok, a
kortárs-mediátorok szerepe.
Többször is hangsúlyoztam, hogy a kötekedő
agresszív aktusok zöméről sem a szülő, sem az
iskola nem szerez tudomást; ezek ugyanis nem-
csak a tanteremben zajlanak, de az iskola udva-
rán és az iskola környékén is. A gyerekek azon-
ban szemtanúi ezeknek a provokációknak, és így
ők lehetnek a legalkalmasabbak arra, hogy le is
állítsák ezeket. A „kortárs-mediátorok” (én úgy
szoktam nevezni őket: elsimítok) az iskola legrá-
termettebb - életkoruk, képességeik, értékrend-
jük és elismertségük alapján a legalkalmasabb -
tanulókból szervezett „csapat”, amely megfelelő
felkészítés után, és folyamatos irányítás mellett
(ezt a szerepet a tantestület egyik hozzáértő és
elkötelezett pedagógusa látja el: esetmegbeszé-
léseket, továbbképzéseket tart, és „védelmi er-
nyőt” biztosít a mediátorok számára) rendszere-
sen közbelép, amikor a kötekedők akcióba
kezdenek!
Mindez - és sok egyéb, amelyről most nem
esett szó - csak akkor lehetséges, ha a család és
az iskola kapcsolatának minősége alapjaiban
megváltozik.
Napjainkban a család és az iskola kapcsolata
- ha egyáltalán létezik - tisztán formális jellegű.

194
Ranschburg Jenő
A szülő megjelenik évente két-három szülői ér-
tekezleten, ahol az osztályfőnök tájékoztatja,
milyen tanszerekre van szükség az adott tanév-
ben, milyen osztálykirándulások lesznek, és
ezekre mennyi pénzt kell a családoknak befizet-
niük, valamint elmegy - ha elmegy - a tanárok
fogadóóráira, ahol megtudja, milyen tantár-
gyakból kell lányának, vagy fiának a jövőben
jobban teljesítenie.
A szülő és a pedagógus a két legfontosabb fel-
nőtt „kiegészítő szerep” a gyermek életében,
szocializációjának sikere jelentős mértékben e
két szerep együttműködésének függvénye. Az
iskoláknak tehát „be kell csábítaniuk” a szülőket
(és a nagyszülőket) az intézményes nevelés szín-
helyeire, és be kell vonniuk őket - természetesen
egyénenként mérlegelt szinten és formában - a
nevelés folyamatába. Emlékszem, amikor a múlt
század hetvenes éveiben néhányan kétségbee-
setten küzdöttünk azért, hogy beteg gyermekét a
szülő naponta látogathassa a kórházban, és kis-
fia, kislánya közelében lehessen a komolyabb
orvosi beavatkozások idején. Hogy képzeljük
ezt? - hangzott el számtalanszor a méltatlanko-
dó kérdés -, hiszen ezzel felborulna a kórház
belső rendje! Mára a napi látogatás a legtöbb
gyermekosztályon megvalósult - és nyilvánvaló-

Agresszió és bűnözés
195
vá vált, hogy a „kórház belső rendje” nem ezen
múlik.
A helyzet hasonló az iskolák esetében is. Ma
még meglepő, és sokakban talán ellenérzést szül
a gondolat, hogy az iskola belső életében a tanu-
lók szülei, nagyszülei - bizonyos értelemben a
hivatásos nevelők kollégáiként - megjelenjenek.
De ne felejtsük el: az iskolai nevelés folyamatá-
nak „hézagaiban” (szünetekben, lyukas-órákon,
sorakozóknál stb.) a gyerekek magatartása gyak-
ran „családiasra” vált, és a szülők, nagyszülők -
akik nemcsak saját gyerekeiket ismerik, de azok-
nak baráti körét is - ezekben az időszakokban,
amint ezt az Egyesült Államokban már példák is
igazolják, akár hatékonyabbak is lehetnek, mint a
hivatásos nevelők. Természetesen a szülői jelen-
lét lehetőséget kínál a nevelők és a családok folya-
matos konzultációjára is, aktív, meghatározott
rendszerben működő „szülők, nevelők iskolájá-
ra”, melyeken a „kiegészítő szerepek” összehan-
golódása eredményesebbé tenné a szülők munká-
ját otthon, és a pedagógusokét az iskolában!
Befejezésül: milyen sors vár azokra a serdülő-
korú gyerekekre, akikről ebben a fejezetben szó
esett?
Nansel (2001) hatalmas statisztikai felméré-
sében több mint 15 000 hatodik-nyolcadik ősz-

196
Ranschburg Jenő
tályos gyerek vett részt. A vizsgálat adatai sze-
rint a gyerekek 29,9%-a volt folyamatosan
részese az iskolai erőszakos cselekményeknek.
13%-uk mint agresszor, 10,6%-uk mint áldozat
és 6,3%-uk mint agresszív áldozat. Hangsúlyo-
zom, a felmérés önjellemzés alapján készült,
valószínűsíthető, hogy az agresszivitásban részt-
vevők aránya ennél számottevően magasabb.
Sourander és munkatársai (2007) longitudi-
nális vizsgálatukban születésüktől nyolcéves
korukig követték nyomon a gyerekek fejlődését,
de azokat, akik nyolcéves korukban agresszo-
roknak, vagy áldozatoknak minősültek, 18 és 23
éves korukban újra megvizsgálták. Eredményeik
szerint a nyolcéves korukban agresszoroknak
vagy áldozatoknak bizonyuló gyerekek 28%-a
felnőtt korában is pszichiátriai rendellenessége-
ket mutatott: a kötekedők az antiszociális sze-
mélyiségzavar (pszichopátia) jegyeit hordozták,
míg az áldozatok különböző típusú szorongásos
rendellenességekét. Érdekes, hogy az agresszív-
áldozatok esetében mind a szorongás, mind az
antiszociális személyiségzavar regisztrálható volt.
Számos más statisztikai vizsgálat is bizonyítja
- bár némileg eltérő adatokkal - , hogy azok a
felnőttek, akik serdülőkorukban reaktív, vagy köte-
kedő agresszorok voltak, a többieknél jóval nagyobb

Agresszió és bűnözés
197
valószínűséggel küzdenek antiszociális személyiség-
zavarral, mint kortársaik! Az antiszociális szemé-
lyiségzavar - vagy pszichopátia - a „visszaeső
bűnözés” előszobája, de mint említettem már,
nem minden pszichopata válik nyíltan törvény-
szegővé, és az állításnak az ellenkezője is igaz: a
törvény megszegése nem feltétlenül jelenti azt,
hogy a bűncselekmény elkövetője pszichopata.
Az áldozatok 16-17 éves korukra megszaba-
dulnak a kötekedő agresszortól, és életük - ha
addig nem siklott ki - általában „szabályosan”
zajlik tovább; mint láthattuk, némi szorongás-
sal, esetleg depresszióval, ami ma már egyéb-
ként sem ritkaságszámba menő zavar.
Az agresszív-áldozatokat azonban megérinti a
pszichopátia veszélye. Ezt a fent idézett statisz-
tikai adat is mutatja, de tapasztalatok is igazol-
ják: az 1992-es Columbine-i iskolai tömeggyil-
kosság elkövetői például olyan áldozatok voltak,
akik hosszú, gyötrelmes évek után „bosszút
esküdtek” a kötekedő agresszorok ellen.
Bár előfordul, hogy a beilleszkedési rendelle-
nesség csak serdülőkorban indul, az esetek
többségében azt tapasztaljuk, hogy a későbbi
törvényszegésre, bűnözésre utaló fontos szemé-
lyiségjegyek már az óvodáskorú gyerekeknél is
felismerhetők. Ezért úgy gondolom, ideje, hogy

198
Ranschburg Jenő
röviden összefoglaljam a bűnözés lélektanának
és genetikájának legfontosabb tudnivalóit.
A bűnözés lélektana és genetikája
Az ember évezredek óta törekszik arra, hogy az
egyének és a közösségek életét törvények és
erkölcsi szabályok alkalmazásával tegye bizton-
ságossá. Ugyanakkor nyugodtan mondhatom
azt is, hogy évezredek óta mindig akadtak - és
akadnak ma is - olyan személyek, akik - koc-
káztatva akár a legsúlyosabb büntetés fenyegető
veszedelmét is - úgy próbálkoztak anyagi (vagy
más természetű) méltánytalan előnyhöz jutni,
hogy megszegvén a közösség alapvető normáit,
megkísérelték embertársaik tulajdonát erőszak
alkalmazásával birtokukba venni. Persze akad-
nak szép számmal ún. „eseti bűncselekmé-
nyek”, amikor az elkövetőt például éhsége, nyo-
masztó kényszerhelyzete vagy éppen pillanatnyi
gyengesége hajtja, és a körülmények megválto-
zása esetén az ilyen ember soha többé nem nyúl
mások tulajdonához. De régóta ismerjük azokat
a megrögzött, visszaeső bűnözőket is, akiket el-
lenállhatatlanul csábít a jogtalan szerzés kaland-
ja, és a bűncselekmény elkövetésétől nem riaszt-

Agresszió és bűnözés
199
ja vissza őket sem lelkiismeretük, sem a társada-
lom által kilátásba helyezett büntetés.
A tudománytörténet - a morális megközelí-
téstől a szociálpolitikáig - több irányból próbálta
feltárni, megérteni a problémát, amit az említett
magatartásforma kialakulása és megnyilvánulá-
sa jelent, ezért a személyiségzavar elnevezése is
- koronként és a választott nézőponthoz igazod-
va - változott. Egy angol orvos (J. C. Prichard),
még a 19. század elején „erkölcskór”-nak
-„morál insanity” - nevezte, és - bár az elneve-
zés korántsem a lényeget ragadja meg - ahogy a
magatartást leírja, kétségtelenül elgondolkozta-
tó: „Az önkormányzáshoz szükséges erő elve-
szett, vagy súlyosan sérült, ami által az egyén
nem a beszélgetésre, vagy a logikus érvelésre
képtelen, hanem arra, hogy tisztességtudóan, a
szokásoknak megfelelően vezesse önmagát az
élet forgatagában.”
Manapság az ilyen „erkölcskóros”, a törvé-
nyek megszegésére hajlamos embert - akiből
hiányzik az empátia, az együttérzés képessége,
nem érzi át a felelősséget cselekedeteiért, és a
büntetésre gyakorlatilag érzéketlen - pszichopa-
tának, vagy antiszociális személyiségnek nevez-
zük. Tudnunk kell, hogy a jellemzők, melyeket
az előző mondatban a két gondolatjel között fel-

200
Ranschburg Jenó
soroltam, alapvetően fontosak: nem minden
agresszív, antiszociális ember pszichopata, csak
azok, akikre a fenti vonások ráillenek, és akik -
éppen jellemvonásaik következtében - igen
gyakran válnak visszaeső bűnözőkké. Úgy is
szoktuk fogalmazni: a pszichopata nem szeret,
nem okul (újra és újra elbodik ugyanabban a ka-
vicsban) és nincs bűntudata.
Vizsgáljuk meg ezeket a jellemzőket egy kicsit
részletesebben is.
Vizsgálatok és tapasztalatok egyaránt igazol-
ják, hogy a pszichopata ember nem tud szeretni,
és nem tudja értékelni, ha őt szeretik. Kapcsola-
tai felszínesek, rövid életűek, nemi élete sze-
mélytelen. Csak önmagát képes értékelni, de ez
a jó viszony önmagával nem mindig azonos az
önimádattal, a nárcizmussal: az antiszociális
személy - hirtelen felindulásában - képes az ön-
gyilkosságra is, amit egy önmagát dédelgető,
„valódi” nárcisztikus ember sohasem tenne
meg. A lényeg azonban az: ha akarja, bárkivel el
tudja hitetni, hogy szereti (ezzel a képességével
gyakran vissza is él), valójában azonban nem
kötődik senkihez. Csak a saját haszna érdekli,
azok az előnyök, amelyeket az eszközökben nem
válogatva, környezetéből ki tud csiholni.
Az alábbiakban, néhány mondatban össze-

Agresszió és bűnözés
201
foglalom ennek a tünetnek a serdülőkori - isko-
lai - megfelelőit, vagyis azt: miből veszi észre a
pedagógus, hogy valami hasonló - jogos aggo-
dalmakat ébresztő - magatartással áll szemben.
Mint említettem, a „nem szeret” valójában
azt jelenti, hogy az egyén nem tudja értékelni,
ha szeretik őt, másrészt pedig nem is tud adni
igazán szeretetet senkinek. A szeretet egyfajta
szubjektív „diszkrimináció”; a másik emberbe
való „befektetés” sajátos fajtája, melynek révén
az ő sorsában a miénk tükröződik. Egy brit pszi-
chológus írja könyvében, hogy olyan ez, mint
amikor a szomszédnak van egy szekrénye, mely-
nek sorsa teljesen közömbös a számomra. De ha
az egyetlen télikabátomat beleteszem, ennek a
szekrénynek a sorsa már egyáltalán nem közöm-
bös tovább! A szeretet azt jelenti, hogy valami-
lyen szubjektív okból „invesztálom” önmagam
egy másik emberbe, aki ettől kezdve összeha-
sonlíthatatlanul közelebb áll hozzám, mint bárki
más! Ez az a különbségtétel - szubjektív diszkri-
mináció -, amit a beilleszkedési rendellenesség-
gel küzdő serdülők, a reaktív és a kötekedő
agresszorok nem tudnak megtenni.
Már az óvodások is „barátkoznak”, de a mély,
kölcsönös elfogadásra, elismerésre és bizalomra
épülő „igazi barátság” a korai serdülőkor „tér-

202
Ranschburg Jenő
méke”. Amikor a pedagógus azt tapasztalja,
hogy valamelyik tanítványa folyamatosan elzár-
kózik a barátkozás elől, sőt zord, gyanakvó ma-
gatartásával rendszerint elijeszti azokat, akik
közeledni próbálnak hozzá (így viselkedik a
reaktív agresszor), általában nem okoz gondot
számára, hogy ennek a képességnek a hiányát
feltételezze. A kötekedő azonban - látszólag -
egészen másképpen viselkedik; arra törekszik,
hogy mindig, mindenki rá, és csakis őrá figyel-
jen! Szeretném ismét hangsúlyozni: ha valaki
folytonosan arra vágyik, hogy a jelenlévők szá-
mától és személyi összetételétől függetlenül, az
egész közösség figyelmének a középpontjában
legyen, lényegében az egyirányú, „féloldalas”
kapcsolatok vonzzák, nem a kölcsönös barátság!
A „közönség” számít, és ezen belül számukra
minden személy egyszerű „káposztafej” csupán.
Ha egy nyolcéves fiút megkérdezünk: kik azok a
társaid az osztályban, akiknek a figyelme fontos
a számodra? - felsorol néhány fiút, akik a „leg-
jobb barátai”, esetleg egy-két kislányt is, akikbe
éppen mindannyian szerelmesek - de a többiek
figyelme már jóval kevésbé érdekes. Ez az a
különbségtétel, amit a figyelemkereső köteke-
dőknél nem találunk meg. Rájuk mindig, min-
denki figyeljen. Amikor ezek a gyerekek - akár

Agresszió és bűnözés
203
folyamatos és durva bohóckodással, akár nyílt,
könyörtelen erőszak alkalmazásával - környeze-
tük valamennyi tagjának a figyelmét keresik, az
emberben óhatatlanul felmerül a gyanú: nem
képesek a szubjektív diszkriminációra, nem tud-
nak igazán szeretni senkit.
A fentiekben a felnőtt pszichopatáról azt
írtam: bárkivel el tudja hitetni, hogy szereti...
A pszichopatológia „pszichopata báj”-nak neve-
zi az ilyen embernek azt a különös adottságát,
hogy szinte bárkihez képes „behízelegni” magát,
azaz szimpátiát ébreszteni maga iránt, ha ez cél-
jának éppen megfelel. A beilleszkedési rendelle-
nesség gyermek- és serdülőkori diagnosztikája
ugyanúgy tartalmazza ezt a tünetet, mint a fel-
nőttkori pszichopátiáé! A „kötekedő”, amikor a
pedagógus - nevelési céllal - beszélget vele, ha
érdekei így kívánják, kedves, megértő és szolgá-
latkész: belátja, hogy hibát követett el, csodálja
a tanárnő megértését és segítő szándékát, és
meghatottan megígéri, hogy ezentúl - kizárólag
a tanárnő kedvéért - gyökeresen változtatni fog
viselkedésén.
A valóság azonban az, hogy sem a pedagógus
mondandója, sem a saját ígérete nem hagy nyo-
mot az ilyen gyerek lelkében! A szavak lepereg-
nek róla, mint borsó a falról, és abban a biztos

204
Ranschburg Jenő
tudatban, hogy nevelőjét sikerült ismét „zsebre
vágnia”, nyugodtan folytatja tevékenységét ott,
ahol korábban abbahagyta.
Magam, pszichológusként, a hetvenes évek
elején találkoztam először a „beilleszkedési
rendellenességgel”. A 15 éves, állami gondozott
fiút iskolája küldte hozzám (a gyerek - korabeli
terminológiával fogalmazva „vegyipari tanuló”
volt), mivel kortársait fenyegető agresszivitása
hovatovább tűrhetetlenné vált, ráadásul - bár ez
akkoriban még nem hangzott olyan félelmete-
sen, mint manapság - „robbantgatni” is nagyon
szeretett az iskola laboratóriumaiból ellopott és
összekotyvasztott vegyszerekkel. Találkozásaink
során a gyerek kifogástalanul udvarias volt, és
érdeklődő: minden rezdülésével jelezte, hogy
„nyitott lélekkel” várja a „képzett szakember”
útmutatásait, és soha nem mulasztotta el, hogy
egy-két megjegyzéssel „kedveskedjék” nekem.
Hosszan nézegette például a könyveimet, és el-
mondta, mennyire „irigyli” tőlem; ha felnő,
neki is ilyen sok könyve lesz majd.
Néhány hétig minden nagyszerűen ment.
Úgy éreztem, a fiú remekül halad, és nekem
minden esélyem megvan arra, hogy segítsek
neki karaktere agresszív vonásainak felszámolá-
sában. Sokat beszélt édesanyjáról, akit ismert,

Agresszió és bűnözés
205
és néha meglátogatott, az „otthon” hiányáról, az
intézet ridegségéről, és arról, némelyik nevelőjé-
ből mennyire hiányzik a megértés, amikor egy-
egy probléma megoldásában kellene köz-
reműködnie.
Néhány hét elteltével, a fiú egyszer csak nem
jelentkezett többé. Érdeklődésemre kiderült:
ennek az a legfőbb akadálya, hogy a rendőrség
társaival együtt letartóztatta egy trafik feltörése
és kirablása miatt. Amikor a Bíróságon tanúként
engem is kihallgattak, megtudtam azt is: a leg-
főbb vád ellene nem a betöréses lopás, hanem
az, hogy miközben biztatóan sorjáztak harmoni-
kus és „ígéretes” terápiás együttléteink, a fiú -
csak úgy mellékesen - levelet írt a Brit Nagykö-
vetségnek, amelyben „kémnek” ajánlkozott. (A
történet pikantériája, hogy emlékezetem szerint
ezt a nyílt levelezőlapot a Követség megkapta.
Azóta sejtem, hogy a túlméretezett ellenőrzést
úgy lehet a legjobban kijátszani, ha az ember
nem a drótkerítésen próbál átmászni, hanem
elegánsan besétál a főkapun. Erre ugyanis nem
számít senki!)
Tanúvallomásomban elmondtam mindent,
amit a gyerek karakteréről, jelleméről tudtam,
óvatosan jelezvén, hogy amennyiben kezelése
nem folytatódik, nevelőintézeti elhelyezése - ha-

206
Ranschburg Jenő
talmaskodó, erőszakos, szabályokat nem ismerő
karaktere miatt - környezetére nézve sok
veszélyt jelenthetne.
A fiúval soha többé nem találkoztam, a hoz-
zám eljutott szóbeszéd szerint szabadulását
követően elhagyta az országot. Bevallom, a hír
nem ejtett kétségbe. Ezzel azonban számomra -
és most az olvasó számára - a történet nem ért
véget. A fiú néhány évet kapott, amit - termé-
szetesen - nevelőintézetben kellett letöltenie.
Körülbelül egy évvel az ítélethirdetés után,
munkahelyemen egy magas rangú rendőrtiszt
keresett telefonon. Elmondta: hallott a tanúval-
lomásomról, és most arra kér, nyújtsam be ezt a
vallomást írásban is. Azt feleltem, ennek semmi
akadálya, de ha lehet, magyarázza el, mi szük-
ség van erre? Nem részletezheti a történetet -
válaszolta a rendőrtiszt annyit azonban el-
mondhat: a veszély, amire tanúvallomásomban
figyelmeztettem a Bíróságot, egyáltalán nem
bizonyult jelentéktelennek; a fiú rengeteg bajt
okoz az intézetben.
Az antiszociális - pszichopata - karakter
másik jellemzője, a „nem okul”, lényegében azt
jelenti, hogy a pszichopata ember képtelen ta-
nulni saját tapasztalataiból, vagyis csökkent
módon alkalmas arra, hogy - bármilyen akadály

Agresszió és bűnözés
207
esetén - a vágyai megvalósításához vezető visel-
kedést gátlás alá helyezze. Ez a karaktervonás
egyfajta „büntetésre való érzéketlenség” formá-
jában jelenik meg, ami mintegy zöld utat nyit a
pszichopata kockázatvállaló, kalandkereső élet-
vezetésének a társadalom szabályai által tiltott
területek felé. A cselekvéséből származó haszon
rendszerint jobban vonzza őt, mint amennyire
ijeszti a fenyegető büntetés.
A beilleszkedési rendellenességgel küzdő
tizenévesnél felismerjük ugyanezt a vonást: álta-
lában semmiféle büntetés fenyegető ereje nem
tartja vissza, ha éppen tiltott cselekedetre támad
kedve. Impulzív természete csak az előtte lebe-
gő célt - a hasznot, az előnyt - érzékeli, és
figyelmen kívül hagyja a következményeket. így
azután a kísértésnek nem tud ellenállni, és -
legyen az erőszak, alkohol, kábítószer - a kavics-
ban mindig elbotlik.
A harmadik jellemző, a bűntudat hiánya -
pszichoanalitikus értelemben - gyenge „felettes
én”-re utal, vagyis normaszegő, másoknak kelle-
metlenséget, fájdalmat okozó cselekedetük után
a pszichopaták semmiféle megbánást, lelkiisme-
ret-furdalást nem éreznek.
A serdülőkorú „agresszor” magatartásában a
bűntudat hiánya elsősorban abban jelenik meg,

208
Ranschburg Jenő
hogy cselekedeteiért nem vállalja a felelősséget.
A felelősségvállalás „hiányosságai” természete-
sen nem csak pszichológiai rendellenességek
esetén ismerhetők fel; gyerekek, fiatalok és idős
emberek között egyaránt sokan akadnak, akik
hadilábon állnak ezzel a morális képességgel, és
ha tehetik, szívesen hárítják másokra a felelőssé-
get tetteik következményeiért. Azok a fiatalok
azonban, akikről ez a könyv szól, kóros szinten,
elképesztő arcátlansággal teszik ezt; pontosan
tudják, hogy a személy, aki felelősségre vonja
őket, látta, amit elkövettek, mégis: a szemébe
néznek, és ártatlan arccal, derűsen letagadják!
Régóta sejtjük, hogy a pszichopata felnőtt
gyermekkorában is erősen különbözik kortársai-
tól. Már 3-4 éves korában felhívja magára a
figyelmet durva, agresszív viselkedésével, kezel-
hetetlenségével és impulzivitásával - vagyis
azzal, hogy rendszerint előbb cselekszik, és csak
utána gondolkodik. A klinikusok sorra jelezték,
hogy a bűnözők személyisége kora gyermekkor-
tól kezdve problematikus, és a kutatások is azt
mutatták, hogy a pszichopátia alapvető szemé-
lyiségjegyei - annak ellenére, hogy pszichopatá-
nak 18 éves kor alatt senkit sem lehet minősíte-
ni - már gyermekkorban is felismerhetőek.
Létezik tehát egy „deviáns spirál”, melyen az

Agresszió és bűnözés
209
érintettek már nagyon korán - kisgyermekko-
rukban, vagy még előbb - indulnak el, és amely
- ha csak közbe nem lépünk - a visszaeső bűnö-
ző érzéketlen, a normák betartására képtelen
személyiségének kialakulásához vezet.
A pszichológia számos olyan környezeti
tényezőt ismer, melyek vitathatatlanul szerepet
játszhatnak abban, hogy a gyerek fejlődése letér
az „egyenes útról”, és a deviáns életvezetés felé
mozdul el. Ilyen kockázati faktor például a sze-
retett személy korai elvesztése. A kérdéskör első
teoretikai megközelítése egy nagyszerű amerikai
pszichológus - John Bowlby - nevéhez fűződik,
aki árvaházban élő, hosszú ideig kórházban
ápolt, illetve ép családban nevelkedő gyerekek
megfigyelése alapján alkotta meg ún. „ragaszko-
dás-elméletét”, mely szerint az embernek már
élete első néhány hónapjában ki kell alakítania
egyfajta „kötést” a környezetében élő felnőttek-
kel, és ennek a kötésnek a megőrzése, illetve a
későbbiekben új kötődések kialakítása az egész-
séges személyiségfejlődés alapfeltétele. Ha a
gyermek a születést követő hónapokban nem
tud ilyen kötést kialakítani (például azért, mert
olyan csecsemőotthonban nevelkedik, ahol a
gondozók folyamatosan váltják egymást), vagy
élete első három évén belül elveszíti azt a sze-

210
Ranschburg Jenő
mélyt, aki iránt a kötés már létrejött, kibontako-
zik az „érzelem nélküli pszichopátia” kórképe,
melynek tüneteit a fentiekben már bemutattam.
Az elmúlt húsz év vizsgálatai szerint a szülő, a
„legfontosabb másik” elvesztése valóban fontos
tényező a gyermek viselkedésproblémáinak
kialakulásában, ugyanakkor csupán egyetlen
faktor a sok közül, mely szerepet játszhat a
kóros személyiségfejlődésben. Ilyen faktor még
- többek között - a család gazdasági helyzete (a
szegénység és a munkanélküliség), a szülői
közöny és a diszciplínák hiánya az egyik oldal-
ról, illetve a gyermek túlzott, drillszerű és követ-
kezetlen korlátozása, a szülők alkoholizmusa,
drogfüggősége, és az a gyakran emlegetett eset,
amikor a szülő maga is bűnöző.
Mindez azonban kevés az érzéketlen, „pszi-
chopatikus” karakter kibontakozásához. A leg-
utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy a
korai gyermekkorban induló antiszociális visel-
kedés, melyhez pszichopátiás karaktervonások
(az empátia és a bűntudat hiánya, illetve a bün-
tetéssel szembeni érzéketlenség) társulnak,
jelentős mértékben öröklött, genetikailag meg-
határozott emberi tulajdonság! Egy londoni
pszichiáter — Essi Viding - által irányított kuta-
tócsoport például 2005-ben tette közzé eredmé-

Agresszió és bűnözés
211
nyeit. Több mint 3500 hétesztendős ikerpárból
válogatták ki a gyerekeknek azt a 10%-át, ame-
lyet tanárai a legagresszívabbaknak, a leginkább
antiszociálisaknak ítéltek. A kutatók, megvizs-
gálván ezeket a gyerekeket - megállapították:
amennyiben az antiszociális magatartáshoz pszi-
chopatikus jegyek kapcsolódnak, az antiszociá-
lisnak minősített ikernek minden valószínűség
szerint a testvére is a mintában szerepel - az
együttjárás 80%-os! -, míg a többi antiszociális
gyéreiméi ugyanez az „együttjárás” sokkal rit-
kábban fordult elő. Mindez azt jelenti: ha az
ikerpár egyike pszichopátiás jegyeket hordoz,
ugyanezeket a jegyeket feltehetően megtaláljuk
a testvérében is!
A pszichopátia genetikai hátterére utalnak a
családfakutatások - az érintettség jól kirajzoló-
dik a családok egymást követő generációiban -,
de jelzik az egypetéjű és a kétpetéjű ikrek össze-
hasonlító vizsgálatai is: a pszichopátia az egype-
téjű ikrek között sokkal jelentősebb együttjárást
mutat, mint a kétpetéjű ikreknél. Mire követ-
keztethetünk ezekből a kutatásokból? Minde-
nekelőtt arra, hogy létezik egy gének által deter-
minált - tehát öröklött - tulajdonságcsoport,
mely az egyént hajlamossá teszi a normaszegő
magatartásra! Másodszor arra: nem minden an-

212
Ranschburg Jenő
tiszociális személy rendelkezik ezekkel a pszicho-
pátiás jegyekkel. Ez utóbbiak körében a norma-
szegő viselkedés környezeti okokkal magyarázha-
tó, és a társadalom szakszerű, jól megtervezett
intervenciója esetükben jóval több esélyt kínál,
mint azoknál, akiknél a genetikai hajlam és a
környezeti feltételek együttesen felelnek az anti-
szociális magatartás kialakulásáért.
A legfontosabb következtetés azonban az,
hogy a pszichopátia genetikai meghatározottsá-
ga korántsem jelenti azt, hogy az egyén, aki
ilyen vonásokkal születik, törvényszerűen bűnö-
zővé válik! A veszély abból adódik, hogy ezek a
vonások már a korai gyermekkorban olyan kör-
nyezeti feltételekkel kapcsolódhatnak össze,
melyek a genetikai hajlamot fájdalmas valósággá
- létező viselkedéssé - alakítják. A pszichopátiás
tendenciák - és a gyermek ebből adódó kezelhe-
tetlensége - ugyanis folyamatosan rongálják a
korai évek szülő-gyermek kapcsolatát, és szere-
pet játszanak a „nagymértékben büntető - alig
gondoskodó” szülői magatartás kialakulásában,
így valójában az öröklött tulajdonság és a kör-
nyezeti feltételek kölcsönhatása vezet el a pszi-
chopátiával terhelt antiszociális viselkedés kiala-
kulásához. Ha megismerjük a pszichopátiás
jegyekért felelős géneket - gén-struktúrákat -,

Agresszió és bűnözés
213
lehetőség nyílik arra, hogy feltérképezzük ezek
kapcsolódását a környezet kockázati faktorai-
hoz, és kidolgozzuk a korai beavatkozásnak azo-
kat a módszereit, melyek segítségével az érzé-
ketlen és gátlástalan pszichopata személyiség
kibontakozása megelőzhető.
Beilleszkedési rendellenesség
— pszichopátia - hiperaktivitás
Egészen mostanáig - a szakirodalom legerőtelje-
sebb áramlatához igazodva - az „antiszociális
személyiség” és a „pszichopátia” fogalmát szi-
nonimákként kezeltem. Vannak azonban kuta-
tók, akik úgy vélik: a pszichopátia szigorúbb,
karakteresebb fogalom, mint az antiszociális
személyiség, és kialakulásában a genetikai pre-
diszpozíció fontosabb szerepet játszik, mint
egyéb antiszociális magatartásformák esetében.
Dávid Lykken (1995) szerint az antiszociális
személyiség valójában két - egymáshoz nagyon
hasonló, de mégis világosan elkülönülő - pszi-
chológiai rendellenesség gyűjtőfogalma. Lykken
az egyiket szociopátiának, a másikat pszichopáti-
ának nevezi, és azt hangsúlyozza, hogy a pszi-
chopata „kalandkereső viselkedése”, valamint

214
Ranschburg Jenő
az a vonása, hogy képtelen a közösség, a társa-
dalom normáihoz alkalmazkodni, elsősorban ve-
leszületett temperamentum-jellemzők - impul-
zivitás, a félelem hiánya, az agykéreg alacsony
aktivációs szintje - következménye. A pszi-
chopata ember tehát rendellenes agyi aktivitással
születik', nem fél a büntetéstől, nem képes arra,
hogy együtt érezzen más személyekkel, és keresi
a szenzációt, mert a jutalomra nagyon is fogé-
kony, ráadásul hajlamos arra, hogy - kalandok
hiányában - unatkozzék.
Ugyanakkor a szociopátia mindenekelőtt szocio-
lógiai tényezők - elsősorban a nem megfelelő szülői
magatartás - hatásaként jön létre! Arra a kérdésre:
vajon miért és mitől válik egy gyermek erősza-
kos, agresszív emberré, a fejlődéslélektan John
Bowlby „ragaszkodás-elméletével” („attach-
ment theory”) felel, melyről a korábbiakban tet-
tem már említést. A legtöbb serdülőkorú bűnöző
(aki rabol, vagy öl) valójában nem tud kapcsolatot
teremteni - és a gyermek, valamint a külvilág
közötti harmonikus „összeköttetést” a szülőhöz fű-
ződő viszony, a korai szülő-gyermek kapcsolat te-
remti meg! Ha az élet legkorábbi szakaszában -
az első életévben - nem alakul ki „biztos kötés”
a gyermek és gondozója között, a gyermek visz-
szahúzódóvá, lehangolttá, bizalmatlanná, vagy

Agresszió és bűnözés
215
éppen indulatossá és haragossá válhat, és a
vizsgálatok azt mutatják: a biztosan kötődő gye-
rekek az élet későbbi periódusaiban is magabiz-
tosabbak, hatékonyabbak, kreatívabbak a többi-
eknél. Mind a szociopátia, mind a pszichopátia
- mondhatnánk úgy is: az antiszociális személyi-
ség - az életnek ebben a nagyon korai és hihe-
tetlenül fontos periódusában formálódik, a ket-
tő közötti különbség „csupán” annyi, hogy a
pszichopátia hátterében jelentős - a szociopátia
örökletes vonásainál mindenképpen kifejezet-
tebb - veleszületett neurológiai hajlam (minde-
nekelőtt a viselkedés gátlástalansága és az él-
ménykeresés) ismerhető fel.
A legfontosabb gyakorlati kérdés: miben kü-
lönbözik egymástól a szociopata és a pszichopa-
ta ember?
Mivel mindkettő „antiszociális személyiség”,
nyilvánvaló, hogy karakterük alapvető irányult-
sága - a közösséggel, a társadalommal szemben
folytatott életvitel - lényegében megegyezik, és
azt kell mondanom, hogy az „antiszociális triász”
- „nem szeret, nem tanul és nincs bűntudata” -
nagy vonásokban mind a szociopata, mind a
pszichopata emberre ráillik. Mégis: a szociopátia
inkább a reaktív agresszor, a pszichopátia pedig a
kötekedő agresszor személyiségéhez áll közelebb. Ez

216
Ranschburg Jenő
természetesen nem jelenti azt, hogy minden
reaktív agresszor szociopata, és minden köteke-
dő pszichopata, hiszen serdülőkről van szó, akik
életüknek ebben a feszült, zavaros periódusában
sokfajta magatartásformával próbálkoznak,
melyek közül jó néhány felnőtt korukra már nin-
csen jelen személyiségükben. Amikor azonban a
reaktív agresszor és a kötekedő agresszor jellem-
ző karaktervonásai és életvitele a serdülőkort
követő évek során is érvényesül, a szociopátia,
illetve a pszichopátia - mint a két „típust” meg-
különböztető diagnosztikai kategória - egyre
hangsúlyosabbá válhat.
Hare (1993) Anglia és Wales börtöneiben
saját vizsgálati eljárásával próbálta meg kiválasz-
tani a foglyok közül a pszichopata személyisége-
ket. (Érdemes megjegyeznem, hogy az összes
fogolynak mintegy 15%-a bizonyult pszichopa-
tának.) Tesztjének két fő faktora a „személyi-
ség”, illetve az „életvitel” volt.
Nézzük először azokat a személyiségjellemző-
ket, amelyekben a pszichopata bűnöző mindig
„kiemelkedett” fogolytársai közül.
1.	Simulékonyság, egyfajta felszínes, „sharmos”
viselkedés.
A „pszichopata báj”-ról korábban tettem

Agresszió és bűnözés
217
már említést. Az ilyen ember kedves, meg-
győző és impozáns tud lenni - ha akar, és
ez a tulajdonsága igen hatékony eszközzé
válhat „gyanútlan” emberek megtéveszté-
sében.
2.	Grandiozitás.
A pszichopaták nárcisztikus személyek,
akik énjüket grandiózussá növesztik; gaz-
dagnak, hatalmasnak, befolyásosnak kép-
zelik magukat, akik különleges képességek-
kel rendelkeznek, és „egyszerű földi
halandóval” szóba sem állnak. Fölényesek
és lekezelők, pénzük és idejük valahogy
mindig összehasonlíthatatlanul értékesebb,
mint másoké.
3.	Kóros hazudozás.
Nem tudom másképp fogalmazni: a pszi-
chopata imád hazudni - vagyis hazugságai
mögött sokszor nem is érdemes rejtett
okot, vagy bármilyen célt keresnünk; hazu-
dik, mert ez jólesik neki! Ráadásul hazug-
ságait olyan elhitető erővel, a valósággal
olyan mesterien keverve adja elő, hogy
ember legyen a talpán, aki a „valódit” és a
„kitaláltat” megbízhatóan különválasztja.

218
Ranschburg Jenő
4.	Ravaszság - manipulációs készség.
Tulajdonképpen a pszichopata báj egyik
összetevője - a simulékonysággal és a hazu-
dozással együtt -, ez teszi a pszichopata
személyt alkalmassá arra, hogy alkalomad-
tán a végletekig kihasználja, az „ujja köré
csavarja” áldozatát.
5.	A bűntudat, a lelkiismeret hiánya.
A fentiekben sok szó esett már róla. A pszi-
chopata képtelen arra, hogy tettét őszintén
megbánja - legfeljebb csak eljátssza a bűn-
bánatot, ha érdekei úgy kívánják.
6.	Felszínes érzelmek.
A pszichopata embernek nincsenek valódi
szociális érzelmei; barátság, szeretet, szere-
lem, számára csak „megjátszottán” létezik
- ha ilyesmit tettetni, másokkal elhitetni
valamilyen okból számára éppen hasznos-
nak ígérkezik.
7.	Érzéketlenség — az empátia hiánya.
Az olvasó bizonyára emlékszik: a pszicho-
pata nem képes átélni mások érzéseit; kuta-
tások bizonyítják, hogy még a kommuni-
kált szöveg emocionális felhangjait -

Agresszió és bűnözés
219
érzelmi üzeneteit - sem tudja megbízha-
tóan feldolgozni.
8.	A felelősség hárítása.
Az előző fejezetben, a lelkiismeret hiányá-
ról szólván, említettem, hogy a pszichopata
ember soha nem vállalja a felelősséget tet-
teiért; hiszen ő maga a tökéletesség, hibát,
vétket így mindig csak más követhet el, ő
sohasem!
A pszichopata személyiséget tehát egyfajta
„agresszív nárcizmus” jellemzi: imádja, tökéle-
tesnek tartja önmagát, és mivel az emberek
többségét magánál értéktelenebbnek, „alábbva-
lónak” látja, úgy véli, velük szemben bármilyen
eszközt megengedhet magának. A „söpredék”
feladata, hogy az ő igényeit szolgálja, és ha ezt
önszántából nem teszi, rá kell kényszeríteni a
szolgálatra. Mindebből következik, hogy a pszi-
chopata - akár bűnözővé válik, akár nem -
rendszerint parazita életmódot követ: vagy eltar-
tatja magát másokkal (dolgozni ugyanis nem
szeret, illetve, hogy stílusosan fejezzem ki
magam: az ilyesmit méltóságán alulinak tartja),
vagy kicsalja, esetleg erőszakkal szerzi meg
mások tulajdonát; pénzét, értéktárgyait. Impul-

220
Ranschburg Jenő
ziv (előbb cselekszik, és csak azután gondolko-
dik) és ingerkereső: nehezen koncentrál, figyelme
gyorsan elterelődik, és ingerek híján hamar
unatkozni kezd. Ezért azután rajong a kalandért
- mint tudjuk: nem riad vissza semmitől - és
rendszeresen új és új szenzációt igényel.
És itt jön a képbe a hiperaktivitás!
Az impulzivitás és a figyelem koncentrációjá-
nak zavara ugyanis a hiperaktivitás jegyei, de -
mint a megfelelő fejezetben bemutattam - igen
gyakran a gyermekkori „beilleszkedési rendelle-
nesség” tünetei is. Lynam és munkatársai
(1996) úgy vélik: ha a beilleszkedési rendelle-
nességhez gyermekkorban hiperaktivitás kap-
csolódik (feltételezésük szerint ennek olyan
veleszületett neurológiai deficit az oka, melynek
következtében a viselkedés gátlása hiányossá
válik), létrejön a „gyermekkori pszichopátia” kór-
képe. Lynam tehát nem fél a pszichopátia fogal-
mát a gyermekkorra is alkalmazni, sőt „zöldfülű
pszichopátiáról” („fledgling psychopathy”) be-
szél, hangsúlyozván: a felnőttkori pszichopátia
karakterisztikus tünetei - az agresszivitás, a lopás
és csalás, a grandiozitás, a felelőtlenség, az una-
lomra való érzékenység — ha nem is olyan élesen,
mint a későbbi években, már ebben az életkorban is
kimutathatók. Lynam megállapítja azt is: a hi-

Agresszió és bűnözés
221
peraktivitással, figyelemzavarral és impulzivitás-
sal összekapcsolódó gyermekkori „beilleszkedé-
si rendellenesség” - a „zöldfülűpszichopátia” - a
legmegbízhatóbb előrejelzője a fiatalkorban és a fel-
nőtt életben kibontakozó pszichopátiának!
Nézzük most meg néhány konkrét példán -
idézi Ramsland, 2008 - a szociopata és a pszi-
chopata bűnöző személyiségét.
Gary Gilmore hidegvérrel megölt két fiatal
férfit, és ezért Utah Államban, 1977-ben halál-
ra ítélték. Gary történetét öccse írta meg. Any-
juk mormon volt, akit szülei kitagadtak, apjuk
Frank - szintén nem kívánt gyerekként élt a
saját családjában. Életvezetését Gary születése
után is titkok, rejtélyes - valószínűleg kriminális
- utak övezték, és feltehetően számos más
államban is családot alapított. Legidősebb fiát
kezdettől nem szerette - el sem hitte, hogy való-
ban ő az apja. Eredendően brutális természete
mellett - a feleségét is rendszeresen bántalmaz-
ta - ez is oka lehetett annak, hogy Garyt kímé-
letlenül, nadrágszíjjal verte. A gyerek már kicsi
korában megtanulta: teljesen mindegy, hogy mit
tesz, mit mond, őt úgyis megverik, és tapasztal-
ta, hogy - ahelyett, hogy védelmezné - anyja is
üti. Gary már kisiskolás korában lázadni kez-
dett: nem használta ki kiváló szellemi és fizikai

222
Ranschburg Jenő
adottságait, verekedős, durva fiúvá vált, aki a
villamos előtt futva próbálta ki bátorságát. Rövi-
desen egy antiszociális kortárscsoporthoz csatla-
kozott, üzleti lopásokban vett részt, drogozott,
autókat tört fel. 16 éves korában már börtönben
ült - de amint kiszabadult, máris újabb bűncse-
lekményt követett el, és ez így ment egészen
addig, amíg 1976 júliusában - természetesen
közvetlenül szabadulása után - gyilkosságait,
két egymást követő éjszakán, elkövette. Nem
kért kegyelmet - minden bizonnyal be akarta
fejezni már. Utolsó szavai mintegy hitelesítették
szörnyű sorsát: „Mert mindig lesz egy apa...”
Azt hiszem, az olvasó egyetért velem abban,
hogy mindannak alapján, amit a kérdésről írtam,
Garyt inkább szociopatának tarthatjuk, és nem
pszichopatának. Ha születtek is vele olyan tem-
peramentum-jegyek, melyek hajlamossá tették a
deviáns viselkedésre, nem nehéz elképzelnünk:
amennyiben egészséges életvitelű, szerető és
gondoskodó családba érkezik, képes lehetett
volna arra, hogy beilleszkedjék a társadalomba.
De mit szóljunk ahhoz az esethez - 1979-ben
történt, szintén Amerikában -, amikor egy 16
éves kislány - akinek életét nem terhelte semmi
az előző történet iszonyataiból - puskájával,
amit születésnapjára kapott, lövöldözni kezdett

Agresszió és bűnözés
223
egy iskola tanulóira? Kettőt megölt, és kilencet
megsebesített. Amikor megkérdezték tőle, miért
tette, így felelt: „Nem szeretem a hétfőket. Ez
legalább feldobta egy kicsit a napot.”
Vagy ahhoz, amikor 1986-ban a kilencéves
Jeffrey egy hároméves kisfiút a szállodai meden-
ce mélyvizébe lökött Floridában? Látni akarta,
milyen az, amikor valaki megfullad! Amint a
gyerek a víz mélyére süllyedt, Jeffrey egy székre
kapaszkodott, hogy jól lásson. Amikor minden-
nek vége volt, szépen hazament. Kihallgatása-
kor jól látszott: élvezi, hogy a figyelem közép-
pontjában lehet, és semmiféle bűntudatot nem
érez azért, amit tett. A gyilkosság, amit elköve-
tett, hidegen hagyta őt.
2000 áprilisában, Indianában, három kisisko-
lás megalakította a „gyűlölet-klubot”. A gyere-
kek elhatározták, hogy meggyilkolják egyik osz-
tálytársnőjüket, és meghívták a többi kislányt az
osztályból, hogy nézzék végig a mészárlást. Csak
azt nem döntötték még el, hogy lelőjék-e a
kiszemelt áldozatot, vagy leszúrják - esetleg fel-
akasszák? Tervük megvalósításában megzavar-
ták őket, de egy másik áldozatuk nem volt ilyen
szerencsés.
A fenti példákban az elkövetők kétségtelenül
pszichopaták voltak. Ráadásul gyermekkorú,

224
Ranschburg Jenő
„zöldfülű” pszichopaták, akiknek száma az
elmúlt években - a kutatók szerint - folyamato-
san növekszik. Ezek a gyerekek áldozatukat „le-
értékelik” - tulajdonképpen önmagukon kívül
nem is tartanak igazán embernek senkit - és
hiányzik belőlük minden erkölcsi gátlás. A szo-
ciopatának sincs számottevő mértékű bűntuda-
ta, de indulata, gyűlölete, amit a világ iránt érez
- ha szörnyű következményekkel jár is — mégis
emberi, a pszichopata érzéketlensége, hideg,
szemlélődő kegyetlensége viszont hátborzon-
gató.
Egy nemrég megjelent könyvemben (Jellem
és jellemtelenség, Saxum, 2009) a szociopata
bűnöző jellemét antiszociális, a pszichopata
bűnözőét pedig aszociális jellemnek neveztem.
Úgy is mondhatnám: a szociopata jellemtelen, a
pszichopata viszont jellem nélküli lény; nem jel-
lemtelen, hiszen nincs is jelleme! Könyvemben
hangsúlyoztam azt is: a pszichopata - a szó jogi
értelmében - nem feltétlenül válik bűnözővé:
alkalmanként - például a politikai pályán -
nagyon sikeres ember is válhat belőle! „Ennek
az a magyarázata - írom -, hogy gyorsan megta-
nulja: miként lehet a társadalom és az egyén
erkölcsi értékrendjét saját céljaira fordítani, és a
mások erkölcsi korlátáiból - például előítéletei-

Agresszió és bűnözés
225
bői - fakadó előnyöket könyörtelenül és lelkiis-
meret-furdalás nélkül kihasználni. Építenek (sőt
hivatkoznak) mások becsületességére és lojalitá-
sára, anélkül, hogy egy pillanatig is szükségét
éreznék annak, hogy maguk is becsületesek és
lojálisak legyenek.”
Az írott sajtó és a média időnként hírt ad
arról, hogy az antiszociális személyiség - és ezen
belül a pszichopátia - a hazai gyerekek és serdü-
lők világában sem ismereden. (Akár a fent leír-
takhoz hasonló példákat is találhatnánk.) Küz-
deni ellene nem fenyegetéssel, és a büntetések
súlyosbításával kell - hiszen egyik legfőbb
karaktervonásuk, hogy érzéketlenek a büntetés-
re -, hanem a megelőzéssel: ismervén a korai
tüneteket, segítenünk kell a családokat és a gye-
rekeket abban, hogy a sérült személyiség időben
megtalálja az utat a társadalom felé.
Engedje meg az olvasó, hogy befejezésül - a
fentiek tükrében - most válaszoljak két olyan
kérdésre, mely - a bűnözés kapcsán — a szülőket
igen gyakran foglalkoztatja.
1. Igaz-e, hogy a bűnöző szülő gyermeke
gyakrabban válik bűnözővé, mint a többi
gyerek?

226
Ranschburg Jenő
Válasz:
Igaz. Ennek azonban nem az az oka, hogy
a szülő kriminális viselkedése egyfajta
modellként szolgál gyermeke számára.
Sokkal inkább a szülők bűnözést kísérő
életvitele - az alkoholizálás, a hideg, elha-
nyagoló szülői nevelői magatartás - játszik
ebben szerepet, és - amennyiben a bűnöző
szülő pszichopata - esetleg jelen lehet a
gyermekben az a genetikai struktúra is,
mely a kalandkereső, érzelemmentes, tör-
vényszegő viselkedésre hajlamosítja.
2. Növeli-e a bűnöző szülők gyermekének
esélyeit, ha tisztességes nevelőszülők gon-
dozzák?
Válasz:
Ez nagyon problematikus kérdés. Abban az
esetben, ha a gyermeket csecsemőkorától
örökbefogadó szülők nevelik, esélyei két-
ségtelenül javulnak. A szülőtől való későb-
bi elszakítás - például állami gondozásba
vétel - kockázatos lehet, hiszen az erősza-
kos szétválasztás indulatokat ébreszthet a

Agresszió és bűnözés
227
gyermekben. Nem szabad elfelejtenünk azt
sem, hogy a pszichopata szülő génjeit - ha
örökölte - utódja magával viszi az új csa-
ládba is. Ez a magyarázata annak, hogy az
ilyen szülők örökbe fogadott gyermekei
közül az átlagos aránynál többen válnak
antiszociálissá. Törvényszerű és „kötelező”
összefüggésről azonban szó sincs. Ezek az
adatok szórványos esetek összeszámlálásá-
ból és elemzéséből adódnak, ami azt jelen-
ti: még a pszichopata szülő gyermeke sem
lesz óhatatlanul bűnöző. Ha a gyermek
élete korai szakaszától okos, szeretetteljes,
toleráns és gondoskodó nevelésben része-
sül, a gének, melyeket magával hozott,
sohasem válnak magatartásának kizáróla-
gos irányítóivá!



IRODALOM
1.	fejezel
A CSALÁD ANYAGI HELYZETÉNEK
SZEREPE A GYERMEK- ÉS SERDÜLŐKORI
MAGATARTÁSI ZAVAROK
KIALAKULÁSÁBAN
Bootzin, B. R. - Acocella, J. R. - Alloy, L. B. (1993):
Abnormal Psychology. Current Perspectives.
Mc.Grew Hill, Inc, New York
Bowlby, J. (1973): Attachment and Loss, 2. Sepa-
ration. Basic Books, New York
Bradley, R. H. - Whiteside-Mansell, L. (1997):
Children in Poverty. In: Ammerman, R. T. - Her-
sen, M. (eds): Handbook of Prevention and
Treatment with Children and Adolescents. J.
Wiley and Sons, New York, 13-59
Brown, D. - Peterson, L. (1997): Unintentional
Injury and Child Abuse and Neglect. In: Ammer-
man,R.T. - Hersen, M. (eds,): Handbook of Pre-
vention and Treatment with Children and Ado-
lescents. J. Wiley and Sons, New York, 33-257
Dadds, M. R. (1997): Conduct Disorder: In:
Ammerman, R.T. - Hersen, M. (eds,): Hand-
book of Prevention and Treatment with Children

230
Irodalom
and Adolescents J. Wiley and Sons, Nem York,
521-551
Josephson, M. M. - Porter, R. T. (eds.)(1995):
Clinical Handbook of Childhood Psychopatho-
logy. J. Aronson In., London
Lempers, J. D. és munkatársai (1989): Economic
Hardship, Parenting and Distress in Adolescence.
Child Development, 1989/60. 25-39
Mufson, L. - Moreau, D. (1997): Depressive Disor-
ders. In: Ammerman, R. T. - Hersen, M. (eds,):
Handbook of Prevention and Treatment with
Children and Adolescents. J. Wiley and Sons,
New York, 4-3-430.
Newcomb, H. D. és munkatársai (1986): Risk
Factors fór Drug Use among Adolescents Con-
current and Longitudinal Analyses, American
Journal of Public Health, 1986/76. 525-530.
Ortega, S. T. / Coryine, J. (1990): Socioeconomic
Status and Mentái Disorders. Reserch in Com-
munity Menta! Health, 1990/6. 149-182.
Patterson, G. és munkatársai (1989): A Develop-
mental Perspective on Artisocial Behavior.
American Psychologist, 0989/44. 329-335.
Pollitt, E.(1994): Poverty and Child Development:
Relevance of Research in Dveloping Countries to
the United States, Child Development, 1994/55.
283-195.
Prinz, R. J. - Connell, Ch. (1997): Conduct Disor-
ders and Antisocial Behavior. In: Ammerman, R.

Irodalom
231
T. - Hersen, M. (eds.): Handbook of Prevention
and Treatment with Children and Adolescents. J.
Wiley and Sons, New York, 238-258.
Ranschburg J. (1998): A drogfogyasztás kockázati
tényezői gyermek- és serdülőkorban. In: Szomor
K. (szerk.): Drogcsapda, Paginárium, 69-120.
Reisman, J. M. (1986): Depressive Disorders. In:
Reisman, J. M. (ed):Behavior Disorders in
Infants, Children and Adolescents. Random
House, New York, 237-258.
Rutter, M.: Matemal Deprivation, 1972-1978: Ne
Findings, New Concepts, New Approaches. In:
Chess, S. -Thomas, A. (ed.): Annual Progress in
Child Psychiatry. 79-80.
Sameroff, A. J. és munkatársai (1993): Stability of
Intelligennce from Preschool to Adolescence: The
Influence of Social and Family Risk Factors,
Child Development, 1993/64. 80-97.
Takeuchi, D. T. és munkatársai (1991): Economic
Stress in the Family and Children’s Emotional
and Behavioral Problems. Journal of Marriage
and the Family, 1991/53. 1031-1041.
Watermayer, J. (1997): Substance-Related Disor-
ders, In: Ammerman, R. T. - Hersen, M. (eds.):
Handbook of Prevention and Treatment witrh
Children and Adolescents. J. Wiley apd Sons,
New York, 604-608.
Watson, G. S. - Gross, A. M. (1997): Mentái Retar-
dation and Developmental Disorders. In: Am-

232
Irodalom
mcrman, R. T. - Hersen, M. (eds.): Handbook of
Prevention and Trea tment with Children and Ado-
lescents, J. Wiley and Sons, New York, 495-520.
Whiteside - Mansell, L. és munkatársai (1996): Pat-
tems of Parenting Behavior in Young Mothers.
Family Relations, 1996/45.273-281.
Wolfe, D. A. (1991): Preventing Psychical and
Emotional Abuse of Children. The Guilford
Press, New York. Inc., London.
2.	fejezet
A HIPERAKTIVITÁS
Adams, M. 2004. Attention Deficit Hyperactivity
disorder, ADHD, has a simple cause: poor
nutrition and food additives. www. naturalnews.
com
Ámen, D. G., 2002. Healing ADD: The Break-
through Program That Allows You to See and
Heal the 6 Types of ADD. Paperback
Cantwell, D. P. and Satterfield, J. H. 1978. The
Prevalence of Academic Underachievement in
Hyperactive Children. J. of Pediatric Psychology
3. 1.68-171.
Cantwell, D. P. 1996. Attention Deficit Disorder: a
Review of the pást 10 years. J. of Am. Acad. Child
Adolescence Psychiatry 35 (8) 978-987.
Christakis, D. A. et al. 2004. Early Television Expo-

Irodalom
233
sure and Subsequent Attentional Problems in
Children. Pediatrics Vol. 113. No. 4.
Clarkson és Hayden, 1972. The Relationship of
Family Background Factors and Neurological
Status to Hyperactivity in a Normál Class Setting.
www. Erié ed. Por/ERIC Web Portai
Cöwan, D. 2009. The Different Types of Styles of
ADHD. Ezine Articles. com. 24. Oct.
Elia et al. 2009. Rare Structural Variants Found in
Attention Deficit Hyperactivity Disorder Are
Preferentially Associated with Neurodevelop-
mental Genes. Molecular Psychiatry. Idézi: www.
eurekalert.org/pub
Epstein et al. 1991. Boundaries of Attentional
Deficit Disorder. Journal of Learning Disabilities
24. 78-86.
Frick, P. J. et al. 1994. Psychopathy and Conduct
Problems in Children. Journal of Abnormal
Psychology 103.
Hinshaw, S. P. 1987. Stimulant Medication and the
Treatment of Aggression in Children with
Attentional Defícits. Journal of Clinical Child
Psychology Volume 20.
Hunt, R. D. 2006. Functional Roles of Norepine-
phrine and Dopamin ADHD. Medscape Psy-
chiatry and Mentái Health 11.
Jester, J. M. et al. 2005. Inattention hyperactivity
and aggression from early childhood to Ado-
lescence. Heterogeneity of trajectories and

234
Irodalom
differenciál influence of family environment
characteristics. Development and Psycho-
pathology 17 (1) 99-125.
Johnston C. and Mash E. J. 2001. Families of child-
ren with attention-deficit/hyperactivity disorder.
Review and recommmendations fór future
research. Clinical Child and Family Psychology
Review 4.
Kinomura Sh. Et al. 1996. Activation by Attention
of the Humán Reticular Function and Thalamic
Intralaminar Nuclei. Science 26. Vol. 271 512-
515.
Levy, F. at al. 1997. Attention-deficit hyperactivity
disorder: a category or a continuum? Genetic
analysis of a large scale twin study. J. Am. Acad.
Child Adolesccnce Psychiatry 36. 737-744.
Nelson, J. M., Rinn, A. N., Hartnett, D.N. 2006.
The Possibility of misdiagnosis of giftedncss and
ADHD still exists: a response to Mika. Full-Text
Online Journals www. Questia. com/journals
Robin, A. L. 2004. Principles fór Parenting the Ado-
lescent with ADHD. www. addconsults. com/full.
php
Seitler, B. N. 2008. Successful child psychotherapy
of attention-deficit/hyperactive disorder An
agitated deprcssion explanation. Am. J. of
Psychoanalysis. www. biowizard. com/pmsearch.
Stevens, T. and Mulsow, M. 2006. There is no
meaningful relationship between television

Irodalom
235
cxposure and symptoms of Attention-Deficit/Hy-
peractivity Disorder. Pediatrics 117. 665-672.
Stump, E. 2009. This Way in: Overmedicating fór
ADHD? Neurology Now. Vol.5. p. 8-9.
Velting and Whitehurst, 1997. Inattention Hyper-
activity and Reading Achievement in Children
from Low-Income Families. A Longitudinal
Model. J. of Abnormal Child Psychology 25 (4)
321-331.
Weathers, L. 2004. ADHD: A Path to Success. A
revolutionary theory and New Innovation in
Drug-Free Therapy. www. caer. com
Webb, J. T.-Latimer, D. 1993 ADHD and Child-
ren, Who Are Gifted ERIC Clearinghouse on
Disabilities and Gifted Education Resten VA.
Woodward, Taylor és Downey 1988. The Parenting
and Family Functioning of children with hyper-
activity. J. of Child Psychology and Psychiatry
Zucker, R. A. and Gomberg, E. S. L. 1986. Etiology
of alcoholism reconsidered: The case fór a biopsy-
chosocial process. American Psychologist 41. 783.
3.	fejezet
AGRESSZIÓ ÉS BŰNÖZÉS
Barklay, R. A. et al. 1990. The adolescent outcome
of hyperactive children diagnosed by research
eriteria. I: An eight year prospective follow up

236
Irodalom
study. J. of the American. Academy of Child and
Adolescent Psychiatry 29. 546-557.
Biederman, J. Newcom, J. and Sprich, S. 1991.
Commorbility of attention-deficit hyperactivity
disorder with conduct, depressive, anxiety and
other disorders Am. J. of Psychiatry 148. 564-577.
Decety, J., Michalska, K. J., Akitsuki, Y. and Lahey
2008. Atipical empatic responses in adolescents
with aggressive conduct disorder: A functional
MRI Investigation. www. medicalnewstoday.
com/articles
Dodge, K. A. and Frame, C. L. 1982 Social cogni-
tive biases and deficits in aggressiv boys. Child
Development 53. 620-635.
Espelage, D. L. 2009. Bullying in Early Ado-
lescence. The Role of the Peer Group, www.
ericdigest. org
Espelage, D. L., Bossworth, K and Simon, T. S.
2001. Short term stability and change of bullying
in middle school students: An examination of
demographic, psychosocial and environmental
correlates. Violence and Victims 16 (4) 411-426.
Espelage, D. L. and Holt, M. K. 2001. Bullying and
Victimization During Early Adolescence: Peer
Influences and Psychosocial Correlates. Bing-
hampton, N.Y. Haworth Press
Haber, J. R. Jacob, T and Heath, A. C. 2005.
Paternal alcoholism and Offspring Conduct
Disorder: Evidence fór the „Common Genes”

Irodalom
237
Hypothesis. Twin research and Humán Genetics
8 (2) 120-131.
Harc, R. D., Forth, A. E. and Strachan, K. 1992
Psychopathy and crime across the lifespan. In:
DeV. Peters, R., McMahon, R. J. and Quinsey, V.
J. (eds) Aggression and Violence throughout the
life span. Newsbury Park, CA: Sage 285-300.
Huesmann, C. R., Erőn, J. D. et al. 1984. Stability
of aggression over time and generations Develop-
mental Psychology (20) 1120-1134
Kagan, J. 1965. Individual differences in the
resolution of response uncertanty. J. of Perso-
nality and Social Psychol. 2. (2)
Lykken, D. 1995. The Anti-Social Personalities.
Hillsdale, N.Y. Erlbaum
Lynam, D. R. 1996. Early Identification of Chronic
Offenders: Who is the fledgling psychopath?
Psychological Bulletin 120. 209-234.
Nansel, T. et al. 2001. Bullying behaviors among
US Youth Prevalence and association with
psychosocial adjustment. J. of Medical Asso-
ciation 285. 2094-2100
Patterson, G. R. 1982. Coercive family process.
Castalia, Eugene, OR
Patterson, G. R., Forgatch, M. S. 1987. Parents and
adolescents living together. Idézi: Tynan, W. D.
2006. Conduct Disorder. www. emedicine. med-
scope. com/article
Pellegrini, A. D., Bartini, M and Brooks, F. 1999.

238
Irodalom
School bullies, victims and aggressive victims.
Factors, relating to group affilitation and victi-
mization in early adolescence. J. of Educational
Psychology 91 (2) 216-224
Ramsland, K. 2008. The Childhood Psychopath:
Bad Seed or Bad Parents? www. trutv. com/lib-
rary/crime/criminalmind
Richman, N., Stevenson, J. and Graham, P. J. 1982.
Pre-school to School: A behavior study. London,
Academic Press.
Shaw, D. S. 2002. A developmental model of child-
ren’s early conduct problems: Theory, validation
and implications. In: Lieberman and Fox (eds.)
Pediatrics Round Table: Emotional Reguládon
and Developmental Health: Infancy and Eariy
Childhood
Sourander, A. et al. 2007. What is the early
adulthood outcome of boys who bully or are
bullied in childhood? The Finnish „From a Boy to
a Mán” study. Pediatrics 120 (2) 397 404.
Tynan, W. D. 2006. Conduct Disorder. www.
emedicine. medscope. com/article
Viding, E. et al. 2005. Evidence fór substancial
genetic risk fór psychopathology in 7 year old. J.
of Child Psychology and Psychiatry Vol. 46 (6)
592-597.
Warshak, R. 1992. The Custody Revolution. New
York. Simon and Schuster

A HIPERAKTIVITÁS
239
Webster-Stratton, C. S. 1992 The Incredible Years.
Toronto Umbrella Press
Webster-Stratton, C. S. and Dahl, R. W. 1995.
Conduct Disorder. In: M. Hersen and R. T.
Ammerman (eds.) Advanced Abnormal Child
Psychology. Hillsdale, New Jersey: Lawrence
Erlbaum Associates
Webster-Stratton, C. S. and Lindsay, D. 1999.
Social Competence and Conduct Problems in
Young Children: Issues in assessment. J. of
Clinical PsychoL 28. 25—43.
Zimbardo, P. G. 1971. The Power and Pathology of
Imprisonment. Congressional Record
Zimbardo, P. G. 2009. The Lucifer Effect. www.
lucifereffect. com
^2.3 JL/7/7