étet dolgai
A könyv foglalkozik az erkölcsi jellem típusaival:
valódi jellemrajzot ad a jellemes, a jellemtelen
(aszociális, antiszociális) a jellem nélküli (konformista)
és a hibás jellemű (befolyásolható ill.
autoriter) személyiségről.
Tárgyalja a jellem legáltalánosabb
kísértéseit - például a hatalom, a nyereség
és a szexualitás kihívásait, valamint a jellem
reakcióit a kísértésekre: a bűntudatot, a szégyent
és a csábításnak való ellenállás képességét.
a
A sorozatról:
Az élet dolgai új pszichológiai sorozat a Saxum
kiadásában, Popper Péter szerkesztéséhen.
( S A X U M

RANSCHBURG
JENÓ
Jellem és
jellemtelenség
Sorozatszerkesztő: Popper Péter
Borítóterv: Pintér László
© Ranschburg Jenő, 2002
ISBN 963 9308 40 4
ISSN 1585-4000
Saxum Könyvkiadó Bt.
Felelős kiadó a Saxum Bt. vezetője
Szaklektor: Feuer Mária
Felelős szerkesztő: Debreczeni Ágnes
Tipográfia és műszaki szerkesztés: FeZo Bt.
Nyomdai előkészítés: Stúdió 23. Bt.
Felelős vezető: Jáckl Norbertné
Készítette a Kaposvári Nyomda Kft. - 220261
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Bevezető
A filozófiát és a tudományokat évszázadokon
át foglalkoztatta - és foglalkoztatja még ma
is - a kérdés: mi a különbség az ember és az
állat között. A klasszikus egyházi „megol-
dást”, mely szerint az embernek lelke van, az
állatnak pedig nincs, a gondolkodó elme már
hosszú ideje kétségbe vonja, ugyanakkor az
olyan - nem is régen még autentikusaknak
tűnő - válaszok, melyek szerint az állatok-
nak nincsenek érzelmei és nem képesek gon-
dolkodásra, lényegében az állatvilág „lélek
nélküliségét” támasztották alá. Ma már tud-
juk, hogy az állatok éreznek, gondolkodnak,
kommunikálnak, céljaik eléréséhez eszközö-
ket készítenek, illetve alkalmaznak, vagyis a
távolság, ami az embert az állattól elválasztja,
korántsem olyan mérhetetlenül nagy, mint
korábban hittük. A megkülönböztetés vágya
a törzsfejlődés és a civilizáció egyik sajátos
tünete; párhuzamosan azzal, hogy az ember
\mint „egyes szám, első személyt” felismerte
önmagát - a folyamatot egyébként individua-
6
Ranschburg Jenő
lizációnak nevezzük - fokozatosan erősödött
a belső kényszer, hogy ezt a frissen felfede-
zett „én”-t alaposan körülbástyázza, és nem
csak az állatoktól, de az összes többi „én”-től
is elhatárolja. „Én ember vagyok, tehát tulaj-
donságaimban és megjelenésemben különbö-
zöm az állatoktól.”; „Én férfi vagyok, tehát
tulajdonságaimban és megjelenésemben kü-
lönbözöm a nőktől.”; „Én fehér vagyok, tehát
tulajdonságaimban és megjelenésemben kü-
lönbözöm a nem fehérektől.”; „Én X vagyok,
tehát tulajdonságaimban és megjelenésem-
ben különbözöm Y-tól.” Kétségtelen, hogy va-
lamennyi állítás igaz, a különbözőség hang-
súlyozása azonban komoly veszélyeket is rejt
magában. Az egyik az, hogy a különbséget
minősítjük, azaz önmagunkat egy - csupán
képzeletünkben létező - rangsor mentén
előbbre helyezzük másoknál: „Én férfi va-
gyok, tehát értékesebb a nőknél”, „Én fehér
vagyok, tehát értékesebb a nem fehéreknél”
és így tovább. Thomas Jefferson írja az ame-
rikai függetlenségi nyilatkozatban: „Minden
ember egyenlőnek teremtetett.” („All mén are
created equal”) Mint Konrad Lorenz rámu-
tat: a viselkedés-lélektan - talán abbéli igye-
kezetében, hogy az individuum rangsor-
képző tendenciáját ellensúlyozza - követ-
kezetesen összetéveszti az egyenlőséget az
egyformasággal. J. B. Watson, a viselkedés-
lélektani irányzat megteremtője értekezik
egy levelében arról, hogy a csecsemő szaba-
.TELLEM ÉS JELLEMTELENSÉG T
dcm> veleszületett korlátok nélkül alakítható.
Lehet belőle tudós, művész, vagy bármi más,
mindez csupán nevelés, vagyis szervezett
szociális ráhatás következménye. így azután
nem „csupán” egyenlők, hanem - legalábbis
születésünk idején - egyformák is vagyunk -
tehát azonos eséllyel nevelhetők, illetve ma-
nipulálhatók. Napjainkra nyilvánvalóvá vált,
hogy ez a felfogás téves, hiszen - az egype-
téjű ikrek kivételével - nincs két azonos gén-
struktúrájú ember, mégis - valamilyen ál-
demokratikus alapállásból - hajlamosak va-
gyunk az esélyegyenlőség fogalmát hibásan
értelmezve, összekeverni az egyenlőt az egy-
formával. Tudjuk, hogy vannak buta és okos,
agresszív és szelíd, erkölcsös és erkölcstelen
emberek, de erről valahogy kínos beszélni,
mert könnyen egyenlőtlenségnek értelmez-
hető (az egyiket szerető szülők, jó anyagi kö-
rülmények között nevelték, míg a másik le-
csúszott, alkoholista szülők gyermeke, akit
ráadásul még vertek is), pedig lényegében
arról van szó, hogy nem vagyunk egyfor-
mák. Lorenz úgy gondolja: valószínűleg a
civilizáció túlszervezettsége az oka annak,
hogy a társadalom rosszul tűri az egyéni kü-
lönbségeket (gondoljunk az iskolára, amely-
ben ostobának vagy zseniálisnak lenni egy-
aránt kockázatos, vagy éppen a „mássággal”
kapcsolatos előítéletekre). Különös ellent-
mondást ismerhetünk fel tehát a civilizált
társadalmak elvárásai, és az egyénnek ön-
8
Ranschburg Jenő
maga iránt támasztott igényei között: „Si-
mulj a tömegbe - szól a társadalom üzenete -
megnyugtató és biztonságos, ha olyan vagy,
mint a többiek.” Ugyanakkor bennünk, „az
egyénben”, - hol alig hallhatóan, hol erőtel-
jesebben - ilyen hangok szólnak: „A tulaj-
donságaid te magad vagy; ahogy gondol-
kodsz, ahogy cselekszel, amit érzel, az csak
rád jellemző, senki másra!” Ahogy Kosztold
nyi írja a Halotti beszéd című gyönyörű ver-
sében: „Okuljatok mindannyian e példán. /
Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt
belőle több és most sem él, / s mint fán se nő
egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hoz-
zá hasonló.”
És itt fedezhetjük fel a különbség hangsú-
lyozásának másik veszélyét: azokat a szemé-
lyiségjegyeinket is kizárólagos tulajdonunk-
nak véljük, amelyek nagyon sok más ember-
ben is megtalálhatók. Néhány évvel ezelőtt,
az Egyesült Államok egyik egyetemén végez-
ték el a következő kísérletet. 57 egyetemi
hallgatónak különböző személyiségteszteket
kellett kitöltenie, majd arra kérték őket,
hogy amikor elolvassák a tesztek alapján ké-
szült személyiségrajzot, egy ötfokozatú ská-
lán - amely a „nagyszerű”-től a „nagyon
gyengé”-ig terjedt - jelöljék meg, mennyire
tekintik ezeket önmagukra nézve érvénye-
seknek. Nos, az 57 egyetemista közül 53
„nagyszerűdnek vagy ,jó”-nak minősítette
saját jellemzését, 3 „átlagos”-nak, 1 „gyen-
TET.LEM és jellemtelenség 9
gé”-nek, és egyetlen egy sem akadt, aki a
nagyon gyenge” fokozatot jelölte volna meg.
Az egyik diák például ezt írta a jellemrajzá-
ról: „Nagyon jó. Szerettem volna, ha többet is
mond, de megállapításai kétségtelenül iga-
zak.” Egy másik hallgató pedig így dicsérte
a jellemzést: „Az eredmények számos olyan
pontra mutattak rá, amelyek gondot okoztak
nekem, mert nem voltam benne biztos, hogy
valóban jellemzők-e rám. Az ilyen tesztek
hozzásegítik az embert ahhoz, hogy megis-
merje önmagát.” A vizsgálati személyek te-
hát többségükben elfogadták a róluk készült
jellemzést, és úgy ítélték meg, hogy önma-
gukról alkotott képük egybeesik az írásos
személyiségrajz megállapításaival. A problé-
ma mindezzel csupán annyi, hogy a diákok
nem a tesztek alapján elkészített jellemrajzot
kapták meg, hanem egy előre megírt - mind
az 57 esetben szó szerint azonos - szöveget,
mely magyar fordításban így hangzik: „Ön-
nek szüksége van arra, hogy mások szeres-
sék és elismerjék. Önmagával szemben meg-
lehetősen kritikus beállítottságú. Nagy adag
kihasználatlan képessége van, amelyet azon-
ban nem képes a saját szolgálatába állítani.
Személyiségének kétségtelenül vannak gyen-
ge oldalai, ezeket azonban gyakran le tudja
küzdeni. Nemi életében vannak problémák.
Külsőleg fegyelmezett, és nagyjából kiegyen-
súlyozottnak mondható, belül azonban gyak-
ran gondterhelt és bizonytalan. Időnként ko-
10 Ranschburg Jenő
moly kétségei vannak, hogy helyesen döntött,
illetőleg, hogy megfelelően cselekedett-e. Bi-
zonyos fokig kedveli a változatosságot, és
elégedetlen, ha ebben megpróbálják korlátoz-
ni. Büszke arra, hogy önállóan gondolkodik,
és megfelelő bizonyíték nélkül nem fogadja
el mások véleményét. Nem tartja bölcs dolog-
nak, ha valaki túlságosan is nyíltan feltárja
önmagát mások előtt. Néha nyitott és barát-
kozó (extravertált), néha viszont óvatos és
visszahúzódó. Vágyai közül jó néhány megle-
hetősen irreális.”
A vizsgálati személyek tehát - szinte kivé-
tel nélkül - találónak minősítették a „szemé-
lyiségrajzot”: úgy vélték, a pszichológusok
„a veséjükbe láttak”, illetve felismerték, azo-
nosították bennük azokat a tulajdonságokat,
melyek őket a leghatározottabban megkü-
lönböztetik más emberektől. Holott - ismét-
lem - mind az 57-en ugyanazt a szöveget ol-
vasták. A jelenséget az amerikai kutatók - a
19. század híres cirkuszigazgatója, Phineas
Taylor Barnum emlékére - Bamum-hatás-
nak nevezték el. Barnum ugyanis - egyebek
között - azzal kápráztatta el a közönséget,
hogy az önként jelentkező nézőt a porondra
hívta, mélyen a szemébe nézett, és kapásból
találó, jellemrajzot” készített róla. Persze ilyen
példákért nem kell visszamennünk a 19. szá-
zadba. Gyermekkoromban - ami, ha régen
volt is, de mégis a 20. században volt - a „pa-
pagájos ember” igen nagy népszerűségre tett
Jellem és jellemtelenség 11
szert a Városliget környékén. Általában a
ringlispíl körül sétált, nyakában egy doboz-
zal, amelyben katonás rendben kartonlapok
sorakoztak. Néhány fillér ellenében a doboz
szélén üldögélő papagáj a csőrével kihúzott
egy kartonlapot, és azon a vevő elolvashatta
a maga „hiteles” jellemrajzát. Úgy emlékszem,
a papagáj os ember rendesen megélt a mutat-
ványából. Sokan kételkedtek ugyan abban,
hogy a kartonlapon valóban a saját jellemraj-
zuk olvasható, mégis: „Néha egészen jól elta-
lálja az a fránya papagáj, hogy melyik lapot
kell kihúznia” - mondták.
Mi a Barnum-hatás magyarázata? Minde-
nekelőtt az, hogy amennyiben az ember önis-
merete hiányos és bizonytalan, hajlamossá
válik arra, hogy azokat a személyiségvoná-
sokat, amelyeket a társadalom általában ér-
tékesnek ítél, önmagának tulajdonítsa, noha
ezek a tulajdonságok alig-alig, vagy éppen-
séggel egyáltalán nem jellemzik őt. A kutatók
által „előregyártott” szövegben ilyen megál-
lapítás például ez: „Személyiségének kétség-
telenül vannak gyenge oldalai, ezeket azon-
ban gyakran le tudja küzdeni.” De idesorol-
hatjuk a következő mondatot is: „Büszke
arra, hogy önállóan gondolkodik, és megfe-
lelő bizonyíték nélkül nem fogadja el mások
véleményét.” Szeretnénk egyéniségek, „indi-
viduumok” lenni, de vonásainkat azonos ér-
tékek mentén próbáljuk meghatározni, így
miközben az egyediség vágya hajt, valójában
12
Ranschburg Jenő
az „ideális mások”-hoz való hasonlóság felé
törekszünk. Talán - sok egyéb mellett - ez is
oka annak, hogy nagyon sok olyan tulajdon-
ság akad, amely - bizonyos fokon - csaknem
mindenkiben megvan! Ezek a tulajdonságok
tehát - és ez a Barnum-hatás másik magya-
rázata - kétségtelenül megtalálhatók szemé-
lyiségünkben, de nem kizárólagos formában,
azaz nem csak bennünk vannak meg, de raj-
tunk kívül a legtöbb más emberben is fellel-
hetők! Ha például azt mondjuk valakinek:
„Önnek szüksége van arra, hogy mások sze-
ressék és elismerjék.”, vagy: „Néha barátsá-
gos és szociábilis, máskor azonban óvatos és
visszahúzódó”, komoly esélyünk van arra,
hogy igazunk lesz, jóllehet, arról a személy-
ről, akiről a kijelentést tesszük, valójában
semmit sem tudunk.
Viselkedés-lélektani megközelítésben tehát
minden ember egyformának születik, külön-
bözővé a környezet - a nevelés - formál ben-
nünket. Ugyanakkor a modern genetikai fel-
fogások pontosan az ellenkezőjét állítják:
minden ember különbözőnek születik (hi-
szen - ahogy fentebb írtam - nem létezik két
azonos génstruktúra), és - akarvar-akaratla-
nul - a szocializáció követ el mindent annak
érdekében, hogy bennünket egyformává
gyúrjon. „A civilizáció ára az egyén boldog-
sága” - írja Freud, aki úgy gondolta, hogy az
embert komolyan veszélyezteti az a tény,
hogy veleszületett vágyai, ösztönei ellenében,
Jellem és jellemtelenség 13
magatartását a civilizált társadalom normái-
hoz kell igazítania. Természetesen nem kívá-
nom a genetikai kutatások eredményeit ösz-
szemosni a pszichoanalízis elméletével, de úgy
gondolom, Freud idézett gondolata mégis
idevág. Nem születünk sem eredendően rossz-
nak (mint egyes vallásfilozófiák állítják),
sem eredendően jónak (mint Rousseau és a
humanisztikus pszichológia véli). Amikor
megszületünk, egyediek vagyunk és lemásol-
hatatlanok, tulajdonságaink csírái erkölcsi
nézőpontból teljesen semlegesek. A civilizá-
ció azonban - főként azáltal, hogy neutrális
adottságainkat erkölcsi tartalommal ruház-
za fel, és magatartásunkat e tartalom alap-
ján bírálja el - mindent elkövet annak érde-
kében, hogy bennünket, embereket, alapvető
vonásainkban egymáshoz hasonlóvá tegyen.
A pszichológiai kutatások szerint azonban
- szemben Freud állításával - mindez nincs
egyértelműen az ember ellenére; a gyermek-
kel valószínűleg veleszületik a felnőtt világ
normái követésének - az engedelmességnek
- egyfajta ösztöne éppen úgy, mint az állat-
kölyökkel, amely óhatatlanul elpusztul, ha
nem cselekszik a szülői „utasításoknak” meg-
felelően. így azután elmondhatjuk, hogy az
emberben két, egymásnak élesen ellentmon-
dó késztetés él: egyrészt vágyunk arra, hogy
„önmagunk” legyünk, vagyis individuumok,
akik - legalábbis alapvető vonásainkban -
minden más személytől világosan különbö-
14 Ranschburg Jenő
zünk, másrészt pedig törekszünk arra, hogy
megfeleljünk a civilizáció (az adott kultúra)
norma- és szabály rendszer ének, azaz arra,
hogy - valamilyen kulturális „ideál”-hoz vi-
szonyítva - egyre hasonlóbbakká váljunk
egymáshoz. Van ember, akiben az előző kész-
tetés az erősebb, és így életvezetését a folya-
matos igazodás - a konformizmus - jellemzi,
másokban viszont az „egyediség” vágya, a
hasonlóság elutasításának igénye dominál,
és jobb esetben különccé, rosszabb esetben a
társadalom alapvető normáit áthágó deviáns
személyiséggé válnak. Mi - az úgynevezett
„átlagemberek” - általában a két szélsőség
között evickélünk: célba vesszük az egyedi-
ség, az autonómia bennünk élő - és másoktól
megkülönböztető - ábrándját, de minél erő-
sebb, minél kényszerítőbb a társadalom nyo-
mása, annál inkább visszahúzzuk csápjain-
kat, és teret engedünk a - szintén bennünk
élő - egyformaság követelésének. Sokan még
hálásak is vagyunk, ha a társadalom elisme-
ri igyekezetünket.
Első fejezet
JELLEM ÉS SZEMÉLYISÉG
A mindennapi szóhasználatban a .jellem”
gyakran a „személyiség” szinonimája. Ami-
kor valakiről jellemrajzot készítünk, vagy
éppen egy másik ember jellemvonásairól be-
szélünk, nyugodtan alkalmazhatjuk - és időn-
ként alkalmazzuk is - a „személyiségrajz”, il-
letve a „személyiségvonás” kifejezést - látszó-
lag pontosan ugyanazt jelenti, mint amikor a
.jellem” az* összetett szó első tagja. A kettő
között azonban mégis mutatkozik különbség
- talán nem is árnyalatnyi. Említettem, hogy
a Barnum-hatás egyik fontos magyarázata
az, hogy mi, emberek, számos közös tulaj-
donsággal rendelkezünk; olyan vonásokkal,
amelyek szinte mindannyiunkra érvénye-
sek. Jóformán mindenki elmondhatja magá-
ról, hogy szeretetre vágyik, hogy gyengéit
időnként sikeresen leküzdi, hogy rendelke-
zik kihasználatlan képességekkel, sőt azt is,
hogy esetenként szexuális gondokkal küsz-
16
Ranschburg Jenő
ködik. Ezek a tulajdonságok kétségtelenül
személyiségünk részei, de nem mondhatjuk,
hogy másoktól megkülönböztető szinten .jel-
lemző” ránk, hiszen csaknem valamennyi is-
merősünk - akár tudjuk róla, akár nem - ren-
delkezik velük. A .jellem” ebben az értelmezés-
ben tehát nem tartalmazza személyiségünk
összes vonását, csak azokat, amelyek többé-
kevésbé egyediek - mondhatnám úgy is: origi-
nálisak -, amelyek nem a többi emberrel való
hasonlóságunkat, hanem a tőlük való külön-
bözőségünket erősítik!
A személyiség tehát - legalábbis a pszicho-
lógiai „vonás-elméletek” szerint - összes szám-
bavehető tulajdonságunk sajátos integráció-
ja. Azok az általánosabb és felületesebb tulaj-
donságok, melyek szinte minden emberben
felismerhetőek, éppúgy a személyiség részei,
mint a mélyebb és karakterisztikusabb - te-
hát egyedi - vonások, melyek - ha nem is ki-
zárólag egyetlen emberre jellemzőek (nem
véletlen, hogy a .jellemző” szót a .jellem” fő-
névből képezzük) - egyes embercsoportokat
kétségtelenül élesen elhatárolnak egymás-
tól: azokat, amelyek rendelkeznek az adott
tulajdonságokkal, és azokat, amelyek nem!
A jellemvonások ilyen értelemben személyi-
ségjegyek, melyek az adott embercsoportnak
csupán kis hányadában találhatók meg, és
míg ezeket az embereket egymáshoz hason-
lóvá teszik, egyben meg is különböztetik az
összes többitől. Azoktól, akik nem rendelkez-
Jellem és jellemtelenség	17
nek ugyanilyen személy iségj egy ekkel. A tu-
dományágat, mely azzal foglalkozik, hogy a
jellemükben - azaz személyiségüknek arcu-
latot adó vonásaikban - hasonló embereket
csoportosítsa, és egyben más típusú emberek-
től, embercsoportoktól megkülönböztesse, a
múlt század elején karakterológiának nevez-
ték. Napjainkban ugyanerre a tudományág-
ra inkább a tipológia elnevezés használatos.
A legelső karakterológiai rendszert Hip-
pokratész görög orvos alkotta meg, mintegy
kétezernégyszáz évvel ezelőtt. Elmélete sze-
rint az ember lelki harmóniáját teste létfon-
tosságú nedveinek - az „életnedveknek” - egy-
máshoz való viszonya határozza meg. Ameny-
nyiben ezek az életnedvek - a vér (görögül
sanguis), a sárga epe (chole), a fekete epe
(melaine chole) és a nyálka (phlegma) - a szer-
vezetben egyensúlyban vannak, az egyén tem-
peramentuma ideális: nem házsártos, nem
kötözködő, de nem is egykedvűen cinikus,
vagy éppen passzív, „használat előtt felrázan-
dó”. A legtöbb embernél azonban valamelyik
„életnedv” - nyilván veleszületett módon - túl-
súlyban van a többihez viszonyítva; ilyenkor
jelennek meg a sajátos - bizonyos embercso-
portokat karakterisztikusan minősítő, és így
más csoportoktól megkülönböztető - jellem-
vonások.
1.	Szangvinikus jellem. Életnedveinek egyen-
súlya a vér javára bomlik meg. Az ilyen em-
bert mindenekelőtt a lobbanékonyság jellem-
18 Ranschburg Jenő
zi; gyorsan és könnyen lelkesedik, de érzései
nem tartósak, hirtelen fellángolások csupán.
Egy eszme, egy alkotás vagy egy személy (ál-
talában ellenkező nemű személy) hirtelen ma-
gával ragadja, úgy érzi, megtalálta az élet ér-
telmét (a legvonzóbb ideológiát, a legtökélete-
sebb művet vagy a legszebb, legkívánatosabb
társat), amiért, vagy akiért küzdeni érdemes,
de a varázslat gyorsan elmúlik - pontosabban
tárgyává új alkotás, új eszme, vagy másik
személy válik. Ádám - mint Kepler - mondja
Az ember tragédiájának. prágai színében: „Kí-
vántam kort, mely nem küzd semmiért, / Hol
a társas rend megszokott nyomát, / E meg-
szentelt előítéletet / Nem bántja senki, hol
nyugodhatom / És egykedvű mosollyal hagy-
hatom / Hegedni hosszú harcaim sebét. / Meg-
jött a kor s mit ér, ha e kebelben / A lélek él, e
kínos, szent örökség, / Mit az egekből nyert a
dőre ember, /Mely tenni vágyik, mely nem
hágy nyugodni / S csatára kél a renyhe élve-
zettel.” És a monológ végén Ádám újra lelke-
sül: „Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt, /
Mely a vén földet ifjúvá teszi.” Persze, a fel-
lángolást ismét csalódás követi, amit Lucifer
így kommentál: „Ismérem én az ily lehango-
lást / Mely a mámornak reggelén köszönt be.”
A szangvinikus ember tehát nyitott, fogé-
kony, melegszívű és jóindulatú, de tüzének
nincs parazsa, ezért lelkesedésének folyton
új és új tárgyat keres.
2.	A kolerikus jellemet mindenekelőtt az
ÍFT.TgM ÉS JELLEMTELENSÉG 19
ingerlékenység, és az ebből fakadó agresszi-
vitás jellemzi. Ősalakja a zsidó-keresztény
kultúrkörben Káin, aki - valószínűleg azért,
mert Isten szívesebben fogadta Ábel áldoza-
tát, mint az övét - meggyilkolja testvérét.
Szondi Lipót szerint: „Káint elsősorban nem
agressziója, hanem indulatos énje jellemzi.
Indulatilag Káin dühöt, gyűlöletet, irigysé-
get, féltékenységet, haragot és bosszút, to-
vábbá káros nárcisztikus vágyat robbanásig
halmoz fel magában: énjét a kapzsiság és má-
sok beszennyezése, megvádolása (projekció)
jellemzi. Bizonyos körülmények között ké-
pes ugyan „úgynevezett gonosz tetteihez” az
agressziót is mozgósítani, de nem az agresz-
szió, hanem a durva indulatok és a sajátos én
ütik rá^a Káin-bélyeget”. A kolerikus ember
tehát képtelen uralkodni magán: amikor in-
dulatai felébrednek „elsötétül előtte a világ”
(ahogy Szondi írja: kialszik az én fénye), el-
veszíti az ellenőrzést önmaga és cselekedetei
felett. Sokan úgy vélik - maga Szondi Lipót
is hogy az indulatok, melyek a kolerikus
embert paroxizmális kitörésekre késztetik,
ott élnek mindannyiunkban, a különbség
„csupán” annyi, hogy egyesek jobban, má-
sok - a kolerikus jellemű emberek - kevésbé
képesek kontrollálni, felülbírálni ezeket az
indulatokat. Mózes - aki a Biblia tanúsága
szerint szintén hajlamos volt az indulatkitö-
résekre - tulajdonképpen az Ábellá vált Káin:
legyőzte önmagát. A magam részéről mindig
20
Ranschburg Jenő
kétkedve olvastam a sorsanalízis (és általá-
ban a pszichoanalízis) tanítását, mely szerint
az ember eleve „gonosz’-nak születik, és csak
akkor és úgy válhat, jó”-vá, ha ezt a magával
hozott gonoszt - környezete segítségével - le-
küzdi. Mindezzel később részletesen is foglal-
kozom. Most csak annyit: a sorsanalízis szép
- és a jellem taglalása során jól felhasználha-
tó - gondolata, hogy a kolerikus, gyilkos
„Káin-faktor” - az „e-faktor” -, tulajdonképpen
ugyanaz az instancia „.. .amely felkelti az em-
berben a lelkiismeretet, tilalmakat szab a tü-
relmetlenség, a gyilkosság ellen, törvényt al-
kot az emberiség erkölcsös magatartására, és
az örökkön bennünk lakozó »Káin-ember«-t
a türelemre és az igazságosságra, a jámbor-
ságra, jótékonyságra mozgósítja, betegséget
gyógyít és vallást alapít. ”
3.	Hippokratész tanítása szerint a szomo-
rúságra, mélabúra hajlamos emberekben a
fekete epe (melaine chole) túlsúlya bontja
meg az életnedvek harmóniáját. A melankó-
lia a mindennapi nyelvben általában idősza-
kos levertséget, rossz hangulatot jelent, sőt
-hajói érzem - a szó mögött meghúzódó „bo-
rongósság”, nem kellőképpen megindokolt
kedvetlenség egyfajta ironikus felhangot is
tartalmaz a használat során. „Ősz húrja
zsong / Jajong, búsong / A tájon / S ont mo-
noton / Bút konokon / S fájón” - írja Verlaine,
és legjobb magyar műfordítójától, Tóth Ár-
pádtól is könnyen idézhetünk hasonló han-
TELLEM és jellemtelenség 21
gulatot tükröző verssorokat. („Magam va-
gyok. / Nagyon. / Kicsordul a könnyem / Ha-
gyom / Viaszos vászon az asztalomon, / Farig-
csálok lomhán egy dalon, / Vézna, szánalmas
figura, én / Én, én / S magam vagyok a föld
kerekén.”) Csehov híres színműve (Ványa bá-
csi, A sirály) ugyanezt a tétlen, bénító kese-
rűséget tükrözik. „Ó, Istenem - mondja Vá-
nya bácsi - Negyvenhét éves vagyok; ha -
mondjuk - megérem a hatvanat, még tizen-
három van hátra. Sok! Hogy élem le ezt a ti-
zenhárom évet? Mit csinálok majd? Mivel töl-
töm meg? Ó tudod... tudod, ha valahogy
másképp élhetném le azt, ami még hátra van
az életemből. Felébrednék egy derűs, csendes
reggelen, és érezném, hogy újra kezdek élni,
hogy feledésbe merült a múlt, szertefoszlott,
mint a füst. Új életet kezdeni... Ezt mondd meg
nekem... hogy kezdjem, mivel kezdjem?” A me-
lankólia nem csak esetenként jelentkező
„spleen”, az egyént időről időre elkapó „szo-
morkás” hangulat, hanem sokkal inkább az
az állapot, amit a pszichiátriában „disztímiá-
nak” neveznek. A disztímiás ember króniku-
san levert, örökké rossz hangulatú, befelé
forduló és morózus; önértékelése alacsony,
és - mint Csehov hőseiből - hiányzik belőle a
cselekvéshez szükséges energia. Nyugodtan
mondhatjuk róla: ő a mindennapi élet depresz-
sziós karaktere. Személyiségében, életvezeté-
sében kimutatható a depresszió minden fontos
tünete - a levertséghez csatlakozó alvási, táplál-
22
Ranschburg Jenő
kozási és gondolkodásbeli zavarok is - de egyik
sem olyan szinten, ami a klinikai minősítést
lehetővé - és szükségessé - tenné. Úgy vélem,
a világirodalom legkedvesebb melankolikus
figurája Füles, a Micimackó csacsija. „Füles,
Öreg Szürke Csacsi a folyóparton állt, s nézte
magát a víztükörben. Nagyképűség - mond-
ta - ez a helyes kifejezés. Nagyképűség, ez az
én bajom. Megfordult, és lassan leballagott
vagy húsz lépést, betottyant a vízbe, átsétált a
folyón, s a túlsó parton lassan visszaballa-
gott. Akkor megint megnézte magát a víz-
ben. Mindjárt gondoltam - jegyezte meg -, ez
a profilom se jobb. De ki törődik vele? Senki.
Nagyképűség. Mondom. Valami reccsent mö-
götte, és a sűrűből előjött Micimackó. Jó reg-
gelt, Füles! - mondta Micimackó. Jó reggelt,
Mackó - mondta mélán Füles, ha erről egyál-
talán lehet szó a mai időkben. A magam ré-
széről erősen kétlem. De semmi. Szót sem ér-
demel. Bocsánat. - No mi baj már megint? -
Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom.
Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a
másik nem tud. Ennyi az egész. - Mit nem
tud? - kérdezte Mackó, és megdörgölte az or-
rát. - Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni.
Itt van a kutya eltemetve.”
4.	Hippokratész tanításában a negyedik
életnedv - a nyálka (phlegma) - túlzott jelen-
léte a szervezetben a flegmatikus karakter
kibontakozásához vezet. A flegmatikus em-
ber érzelmileg és fizikailag egyaránt nehe-
TFT .LEM ÉS JELLEMTELENSÉG 23
zen mozgósítható, ilyen értelemben tehát kö-
zömbös és tunya. Olyan, mint Pató Pál úr Pe-
tőfi versében, aki még akkor is ráér, amikor
valójában már régen elkésett. Ugyanakkor
rendíthetetlen nyugalmában fellelhető valami
irigylésre méltó hidegvér és fölényes - néha
előítéletekből táplálkozó - magabiztosság. Yos-
sarian, Joseph Heller regényének - A 22-es
csapdájának hőse, miközben a háború iszo-
nyata elől menekül, gyakran ölti magára a
flegma közönyének álarcát. A kórházban pél-
dául - amikor Scheisskopf hadnagy felesége
megelégeli Yossarian istenkáromló beszédét
- a következő beszélgetés zajlik le: „Mi az is-
ten hozott ki ennyire a sodrodból? - kérdezte
(Yossarian) zavartan, bűnbánó derűvel - azt
hittem, nem hiszel Istenben. — Nem is hiszek
- hüppögte (az asszony) és vad könnyekben
tört ki -, de az az isten, akiben én nem hiszek,
az az isten jóságos, az az isten igazságos, az
az isten kegyelmes. Az az isten nem az az al-
jas és buta isten, akinek te itt beállítod Őt!”
Yossarian nevetett, és elengedte a karját -
„Egymásközt élvezzünk kissé nagyobb val-
lásszabadságot - ajánlotta engedékenyen. - Tfe
abban az istenben nem hiszel, akiben akarsz,
és én is abban az istenben nem hiszek, akiben
én akarok. Áll az alku?” Az irodalomban a
flegmatikus ember zárkózottsága, érzelmi sta-
bilitása („kizökkenthetetlensége”) és hideg-
vére leginkább az angol arisztokrácia ábrázo-
lásakor jelenik meg, bár valószínűnek tar-
24 Ranschburg Jenő
tóm, hogy az angol lord „kötelező flegmája”
nem több, mint buta hiedelem, előítélet. Hoz-
zám az ilyen figurák közül Sir Olivér Yol-
land, Rejtő Jenő Láthatatlan légió című regé-
nyének hőse áll legközelebb. Sir Yolland,
„Denham örökös ura”, millióival és arisztok-
ratikus előítéleteivel körülbástyázva, magá-
nyosan él. Ez a magányosság azonban nem
fájdalmas és keserű - mint a melankolikus
jellem esetében -, hanem éppen ellenkezőleg:
az életvitel egyetlen elképzelhető és nyugal-
mat biztosító módja. Sir Yolland magányosan
sétál egy „kötelező” kerti ünnepségen, ami-
kor valaki megszólítja: „Sir Yolland, egy szó-
ra szabad? - Nem tudom - mérlegelte a gróf -,
csak ha megmondja, hogy kihez van szeren-
csém.” A mondatból mérhetetlen dölyf árad,
de meghúzódik mögötte egyfajta tartózko-
dás - hogy ne mondjam: félelem - az embe-
rektől. „Összesen öt vagy hat ember volt a vi-
lágon, akikkel társadalmilag érintkezett. Azt
mondják, kiváló pénzügyi és szervező zseni,
de visszavonultsága miatt vicclapba illően tá-
jékozatlan. Állítólag lapokat sem olvas. Évek
múlva derült csak ki, hogy sejtelme sincs a
hangosfilm létezéséről, mert talán életében
sem volt moziban. Tánc, kártya, színház, na-
pi politika, bűnügyek, botrányok, sporttelje-
sítmények, találmányok ismeretlenek voltak
számára. Csak ami éppen összefüggésben állt
egy-egy üzleti ötletével, arról tájékoztatta ma-
gát. Shakespeare-t tudta könyv nélkül, de
TFT JEM ÉS JELLEMTELENSÉG
25
amikor egy ünnepségen bemutatták neki
Galsworthyt, kiderült, hogy a legfőbb törvény-
szék elnökének nézte az írót, és utóbb se tud-
ta hogy kicsoda voltaképpen. író?... szóval
olyan izé... aki lapot szerkeszt?... Áh! Köny-
veket?... Igen... hisz ez nagyszerű... Lind-
bergh ezredestől megkérdezte, hogy üzletem-
ber létére, miért nevezik a „levegő hősé”-nek,
hiszen a világháborúban az amerikai pilóták
alig vettek részt. Áh... ó!... csodálkozott, ami-
kor titkára közölte, hogy ez az ember átre-
pülte az óceánt... Úgy?! Nézd csak... igazán
derék... És hol? Amerika és Franciaország
között? Csakugyan? Hihetetlen! Micsoda ar-
tista! Átrepülte?” A flegmatikus embert tehát
nehéz kimozdítani menedéket nyújtó tétlen-
ségéből és közönyéből, de ha ez mégis sike-
rül: cselekedeteiben következetes és tántorít-
hatatlan, baráti és társ-kapcsolataiban segí-
tőkész és hűséges.
Hippokratész karakterológiája - annak el-
lenére, hogy „fiziológiai” magyarázata ma
már gyermekdednek tűnik - ragyogó megfi-
gyeléseken alapul, a későbbi tipológiai rend-
szerekre gyakorolt igen nagy hatása éppen
ezzel a ténnyel indokolható. A vérmérséklet
nem azonosítható a jellemmel, de kétségte-
len, hogy azzal szorosan összefügg: velünk
született tulajdonság, mely a személyiségfej-
lődés során kibontakozó jellem lényeges al-
kotóelemévé válik.
Több mint két évezrednek kellett eltelnie
28
Ranschburg Jenó
vésse igényli szociális kapcsolatok teremtését,
illetve ápolását - nagyon sikeresek lehetnek.
Kétségtelen, hogy ezek a vonások Kretsch-
mer szkizotím, illetve Hippokratész melan-
kolikus és flegmatikus jellemében egyaránt
megtalálhatók. Ugyanez a helyzet a ciklotím
típusnál is: sok olyan embert ismerünk, akik
egész életük során hajlamosak a viszonylag
gyors és indokolatlan hangulatváltásokra:
egy ideig vidámak (vagy éppen ingerültek),
tele vannak energiával, mind szellemileg,
mind fizikailag mozgékonyak és tettre ké-
szek, majd hirtelen elkedvetlenednek, és visz-
szahúzódókká, passzívakká, kedélytelenekké
válnak.
Már régen tudjuk, hogy - Kretschmer fel-
tételezése ellenére — az atlétikus alkat és az
epilepszia között nincs semmiféle kimutatha-
tó kapcsolat, és az a feltételezés sem helytálló,
hogy az epilepsziához egyfajta tapadó, „visz-
kózus” személyiség köthető. Kretschmer ka-
rakterológiájában felfedezhető a 20. század
első évtizedeinek az a tudományos „tévesz-
méje”, hogy a normalitás és az elmebetegség
között a különbség csupán fokozati: a szki-
zotím jellem és a szkizofrénia, a ciklotím jel-
lem és a bipoláris pszichózis tulajdonképpen
csak annyiban választható külön, amennyi-
ben az utóbbiaknál a karaktervonások kiéle-
zettebbek. Török Sándor írja a Valaki kopog
című könyvében, hogy fiatal korában - nyo-
mora és kudarcai következtében - gyakran
jri.t.em ÉS jellemtelenség
29
közel járt ahhoz, hogy megőrüljön. Amikor
elérkezett a „határvonalhoz”, amely a normá-
list az abnormálistól elválasztja, és csak egyet-
len lépést kellett volna tennie, hogy elveszítse
az ellenőrzést önmaga felett, megragadta a
széket, amelyen ült, és hangosan többször is
elmondta; „Ez-szék, ez szék!” Ilyenkor érezte,
amint lassanként visszatér abba a hétköznapi
világba, amelyet - a határvonal átlépésével -
éppen elhagyni készült. Ttermészetesen mind-
ez „csak” irodalom. A valóságban az egészsé-
ges - a közösségbe úgy- ahogy beilleszkedni
tudó, önálló életvezetésre képes - és a mind-
erre tartósan vagy periodikusan képtelen em-
ber között mély, genetikusán és organikusan
is meghatározott szakadék húzódik, mely-
nek áthidalása - illetve az ide-oda járkálás a
hídon - nem egyszerűen szándék vagy belső
tartás kérdése.
A jellem és a testalkat kapcsolatára épül
Sheldon karakterológiája is, mely nem sok-
kal Kretschmer elmélete után - az 194O-es
években - született. Sheldon az emberi alka-
tot három összetevő alapján osztályozta, ame-
lyeket azoknak az embrionális sejtállomá-
nyoknak a nevével jelölt, melyekből a test
különböző szövetei kifejlődnek.
1. Endoinorfikus alkat. Ó a testes, pocakos
„gyomorember”, mivel alkatát annak a sejt-
allománynak a dominanciája jellemzi, mely-
ből a gyomor és a bélrendszer fejlődik ki.
2. Mezomorfikus alkat. Ő a széles vállú,
26
Ranschburg Jenő
egy újabb népszerű típustan megszületéséig.
Ernst Kretschmer, német orvos írta le, a
20. század elején. Rendszerének megalkotá-
sában a testalkat és az elmebetegségek össze-
függéséből indult ki. Összehasonlító vizsgá-
latai alapján megállapította, hogy az embe-
rek a legtöbb esetben három fő testalkati típus
valamelyikébe sorolhatók:
1.	Aszténiás (leptoszóm) alkat. Jellemzői:
sovány, nyúlánk test, a bordák előredombo-
rodnak, a mellkas lapos, hosszú. A kezek kes-
kenyek, finomak, a bőr vékony, fakó, a kopo-
nya hosszúkás, keskeny, vagy rövid és ala-
csony. A haj általában sűrű, a szemöldök dús.
2.	Piknikus alkat. Széles irányú testfejlő-
dés jellemzi. Közepes, zömök test, széles arc,
rövid nyak és végtagok. Gyakran megfigyel-
hető a hízásra, kopaszodásra való hajlam.
3.	Atlétikus alkat. Jellemzői: erős izomzat
és csontváz. Vastag bőr, fejlett orr, áll, kezek.
A továbbiakban Kretschmer leírta az elme-
betegségek három fő formáját - szkizofrénia,
cirkuláris pszichózis, epilepszia - és kimu-
tatta, hogy a testalkat típusa és az elmebeteg-
ség formája között szoros összefüggés van: a
szkizofrén elmebeteg az esetek többségében
leptoszóm alkatú, a cirkuláris pszichotikus
(akinél a felhangolt és a nyomott, depressziós
fázisok egymást váltják) piknikus, az epilep-
sziás pedig atlétikus. Miután Kretschmer né-
zete szerint az egyes elmebetegségeket tük-
röző lelki sajátosságok bizonyos mennyiségi
TfT.T.EM ÉS JELLEMTELENSÉG 27
határokon belül az egészséges emberekben is
megtalálhatók, a jellemnek - a test alkatától
függően - három típusa írható le:
1	Aszténiás alkat - szkizotím jellem.
2.	Piknikus alkat - ciklotím jellem.
3.	Atlétikus alkat - viszkózus jellem.
Ha Hippokratész típusait összehasonlítjuk
e három típussal, könnyen észrevehető, hogy
a melankolikus és a flegmatikus jellem első-
sorban az aszténiás alkattal („szkizotím jel-
lem”), a szangvinikus és a kolerikus pedig a
piknikus alkattal (ciklotím jellem) hozható
összefüggésbe. A modern pszichiátria termé-
szetesen nem beszél melankóliáról és flegmá-
ról, de ismeri - és elismeri - a „szkizoid sze-
mélyiség” fogalmát. A szkizoid ember nem el-
mebeteg (nem szkizofrén), de képtelen tartós
kapcsolatot teremteni, mert nincs (vagy alig
van) emocionális kapacitása: nem képes mély
érzelmek átélésére, és antennája sincsen arra,
hogy mások érzéseit felfogja. A szkizoid em-
berek ritkán kötnek házasságot, nincs barát-
juk (vagy csak nagyon kevés van), és a má-
soktól érkező elismerésre vagy kritikára szin-
te teljesen érzéketlenek. Miután folyamatosan
befelé fordulnak, más emberek számára gyak-
ran homályosaknak, kiismerhetetleneknek
tűnnek - olyanok, „mintha nem lennének je-
len”. Ugyanakkor személyiségükből hiányzik
a valóban beteg ember bizarr, szokatlan gon-
dolkodásmódja és viselkedése, munkájukban
- amennyiben a terület nem, vagy csak ke-
30
Ranschburg Jenő
keskeny csípőjű, erőtől duzzadó „izomember”.
A „mezomorf” sejtállomány túlsúlya jellemzi,
mely a csontváz és az izomzat kibontakozásá-
ért „felelős”.
3. Ektomorfikus alkat. Domináns sejtállo-
mánya alapján ő az „idegember”. Magas, so-
vány, beesett arcú, csapott vállú, érzékeny
idegrendszerű.
Sheldon mindhárom komponenshez hétpon-
tos skálát dolgozott ki, és a vizsgálati szemé-
lyeket ezeken - a komponens megnyilvánu-
lási ereje alapján - osztályozta. A 7-2-2 minősí-
tés például azt jelentette, hogy a megvizsgált
ember kövér, fejletlen izomzatú és - a szó va-
lódi és átvitt értelmében egyaránt - vastag
bőrű, míg a 3-6-2 azt, hogy az illető személy
atlétikus felépítésű, a zsírpárnák és az ideg-
rendszer kifinomult reakciói nem igazán jel-
lemzőek rá. A rendszerben - természetesen -
valamennyi alkati komponenshez meghatá-
rozott jellem - temperamentum - tartozik. Az
endomorfikus személy szeret jókat enni és
inni, imádja a kényelmet és a társaságot,
mindig harsány és jó kedélyű. A mezomor-
fikus ember aktív, energikus, kedveli a meg-
oldandó - és megoldható - feladatokat, míg
az ektomorfikus érzékeny, aggodalmaskodó,
emberkerülő, aki rosszul viseli a „nyüzsgést”
és a társaságot.
A testalkat és a személyiségvonások közötti
kapcsolat rendkívül érdekes kérdés. A köztu-
datban - fogalmam sincs, hogy éppen Kretsch-
Tft.lem és jeelemtelenség_____________31
mer és Sheldon hatására van-e ez így, vagy
az összefüggés éppen fordított - mindmáig él
az a hiedelem, hogy a kövér emberek kedé-
lyes és vidám társas-lények, míg a soványak
inkább ingerlékenyek és befelé fordulóak.
Kétségtelen az is, hogy a veleszületett vér-
mérsékleti jellemzők az évek múltával gyak-
ran saját „karakterükhöz” formálják a testet.
Jól tükrözi ezt Thomas Mann Elcserélt fejek
című novellája, melynek két főhőse közül az
egyik passzív, tétlen, kényelemszerető em-
ber, míg a másik energikus és mozgékony.
Talán mondanom sem kell, hogy az előbbi
lágy, húsos alkatú, az utóbbi pedig izmos, at-
létikus. Amikor - egy isteni szeszély követ-
keztében - a két fej testet cserél, a kép rövid
idő után megfordul: az izmos test elhájasodik,
a tunya viszont atlétikussá alakul. A tempe-
ramentum által óhatatlanul befolyásolt élet-
mód tehát nyomot hagy a testalkaton - a fia-
talos „egyen-arcon” is megjelenik negyven-
éves korra a jellem - a Kretschmer és Sheldon
által leírt egyértelmű és törvényszerű össze-
függés azonban nem létezik; a korszerű sta-
tisztikai vizsgálatok nem találnak értékelhe-
tő kapcsolatot a testalkat és a jellem között.
Élnek közöttünk szép számmal harsány és
szociábilis sovány emberek, éppen úgy, mint
félénk, csendes és visszahúzódó kövérek.
Okét azonban hajlamosak vagyunk egyfajta
..szabályt erősítő kivétel”-nek tekinteni, mert
lelkűnkben töretlenül él az előítélet a testi
32
Ranschburg Jenő
örömöket habzsoló „Falstaff-i”, illetve az élet
értelmén töprengő „Hamlet-i” figurák testal-
katáról
Jóval Sheldon munkája előtt - nem sokkal
az első világháború után - született C. G. Jung
típustana. Jung szerint két alapvető - egy-
mással ellentétes - jellem létezik: azintrover-
tált és az extravertált. Az introverzió „...ha-
bozó, elmélkedésre hajlamos, zárkózott em-
bert eredményez, aki nagyon tartózkodó, a
tárgyaktól húzódozik, kissé mindig defenzí-
vába szorul, és szívesen rejtőzik gyanakvó
megfigyelés mögé.” Az extravertált ember vi-
szont „...előzékeny, szemmel láthatóan nyílt
és készséges lény, aki minden helyzetben fel-
találja magát, könnyen köt új kapcsolatokat,
és gyakran gond nélkül és bizakodva me-
részkedik ismeretlen helyzetekbe, túltéve
magát esetleg jogos aggályokon.” Tanulmá-
nyának másik részében Jung így jellemzi a
kétféle jellemet: „Az introvertált embert ref-
lexív természete arra kényszeríti, hogy min-
dent alaposan meggondoljon, mielőtt cselek-
szik. Ez természetesen lassítja cselekvését.
Félénksége és bizalmatlansága habozóvá te-
szi minden dologban, tehát állandó nehézsé-
gei vannak a külső világhoz való alkalmaz-
kodásban. Az extravertált ember viszont po-
zitív viszonyban van a dolgokkal, azok szinte
vonzzák őt. Minden új, ismeretlen helyzet
csábítja, s ha azt reméli, hogy valami isme-
retlent tapasztalhat, szinte fejest ugrik bele.
TF1J.EM ÉS JELLEMTELENSEG
33
Rendesen előbb cselekszik, és csak azután
gondolja át. Ezért cselekedetei gyorsak, min-
denféle meggondolástól, vagy habozástól men-
tesek.” Az introvertált ember tehát befelé for-
duló, alanyi érdeklődésű, az extravertált pe-
dig kifelé forduló, tárgyi orientációjú lény.
Jung szerint az introverzió és az extraverzió
az emberi jellem legfontosabb, alapvető ellen-
tétpárja. Ez egyrészt abban mutatkozik meg,
hogy a kettő folytonosan keresi egymást, és
ha - például egy házasságban - összetalál-
koznak, a szimbiózis mindaddig tökéletesen
működik, amíg idejük jelentős részét külső
problémák, leküzdendő feladatok kötik le.
A páros introvertált tagjának óvatossága,
körültekintő megfontoltsága, eredményesen
egészíti ki az extravertált tag merészségét,
kockázatvállaló hajlamát. Amikor azonban a
feladatot megoldják, és egyre több idejük
marad arra, hogy ne a külvilággal, hanem
önmagukkal foglalkozzanak, az inkongruen-
cia - az össze nem illés - azonnal kiderül: a
két fél ráébred arra, hogy „nem egy nyelven
beszélnek”, és tulajdonképpen soha nem ér-
tették meg egymást. Az ellentét azonban
megmutatkozik a személyen belül is. Amint
a „női princípium” elfojtva - az egyén árny-
képeként - ott él a férfiban, és fordítva: a
„férfi princípium” a nőben, az extravertált
ember magában hordozza az „alanyi”, intro-
vertált beállítottságot, az introvertált pedig a
„tárgyi” extraverziót. Az „árnykép”, a kisebb
34 Ranschburg Jenő
értékű princípium időnként a felszínre törhet,
ez azonban rendszerint zavaró érzékenység-
hez, alacsonyabbrendűségi érzéshez vezet, hi-
szen az árnykép nem rendelkezik a jellemet
alkotó princípium autonómiájával. Amikor az
introvertált tudósnak részt kell vennie egy
fogadáson, és egy számára ismeretlen közeg-
ben - többé-kevésbé idegen emberek között -
kell elegáns könnyedséggel csevegnie, rend-
szerint úgy érzi, hogy kicsúszik a talaj a lá-
ba alól; szorongása miatt bizonytalanná és
ügyetlenné válik. De ugyanez a helyzet ak-
kor is, amikor az extravertált kényszerül ar-
ra, hogy egy múzeumban végigjárja a kiállí-
tott apró tárgyak - számára végtelennek tű-
nő - sorát; már a tizedik darabnál képtelen
koncentrálni, unatkozik, egyre türelmetle-
nebbé és idegesebbé válik. „Ajellem kifejlődé-
séhez - írja Jung - mégis igen szükséges,
hogy a másik oldalt, a kisebb rendű funkciót
hagyjuk szóhoz jutni; nem bízhatjuk huza-
mosabb ideig másra személyiségünk egyik
részét, hogy ő fejlessze ki szimbiózisban.
Bármikor bekövetkezhetik az a pillanat, ami-
kor szükségünk lesz a másik funkcióra, s
ez... előkészületlenül találhat bennünket. En-
nek rossz következményei lehetnek: az ext-
ravertált... elveszti a számára nélkülözhetet-
len tárgykapcsolatokat, az introvertált pedig
szubjektumkapcsolatát... mellőzhetetlen, hogy
az introvertált olyan cselekvéshez jusson,
amelyet a meggondolás és a habozás nem gá-
TFT J KM ÉS jellemtelenség_______________35
tol örökösen, s az is, hogy az extravertált ön-
magán emelkedjék felül, anélkül, hogy ezzel
kapcsolatait veszélyeztetné.”
A pszichológiatörténet talán legutolsó ka-
rakterológiai rendszerét a 20. század máso-
dik felében H. J. Eysenck alkotta meg. Elmé-
letének kiindulópontja az, hogy az emberek
jellembeli sokfélesége mindenekelőtt azzal ma-
gyarázható: hol helyezhetők el két alapvető,
egymástól független személyiség-dimenzión.
Az egyik ilyen dimenzió a neuroticizmus, a
másik pedig - átvéve Jung terminológiáját -
az exraverzió-introverzió. A neuroticizmus
az emberi idegrendszer stabilitásának eltéré-
seit jelzi. A dimenzió egyik végpontján a labi-
litás (magas izgalmi szint, melyen az egyén
bármilyen irányban könnyen kimozdítható
nyugalmi állapotából), másik végpontján pe-
dig a stabilitás (alacsony izgalmi szint, me-
lyen az embert nehéz kizökkenteni békés
„egykedvűségéből”) található. Az extraverzió-
introverzió dimenzión extravertáltnak bizo-
nyuló személyeket az agykéreg átlagosnál
magasabb ingerlékenységi küszöbe jellemzi,
és így - mivel a kortikális aktivitás egyik
legfontosabb funkciója az alacsonyabb szintű
agyközpontok működésének gátlás alá he-
lyezése - ezek az emberek általában impulzí-
vak, azaz önkontrolljuk hiányos, viselkedé-
süket gyakran képtelenek az agykéreg dön-
téseinek irányítása alá rendelni. A magas
ingerlés! küszöb másik következménye, hogy
36 Ranschburg Jenő
az extravertáltak az introvertáltaknál lassab-
ban tanulnak - ami nem egyszerűen az isko-
lai tananyag elsajátítását jelenti, hanem azt,
hogy nem okulnak saját kellemetlen, vagy
magukra nézve káros tapasztalataikból, azaz
újra és újra elkövetik azokat a cselekménye-
ket, melyekről már régen tudniuk kellene,
hogy negatív, általuk nem kívánatos követ-
kezményekhez vezetnek. Mindezt erősíti,
hogy a fájdalomra - a testi és a lelki fájda-
lomra egyaránt - kevésbé érzékenyek az int-
rovertáltaknál. Jellemüket tekintve, az extra-
vertáltak inger-keresők és szociábilisak, im-
pulzívak, nem igazán megbízhatók (például
a pontosságra - vagy az adósság időben tör-
ténő kiegyenlítésére - tett ígéretüket tanácsos
némi fenntartással kezelnünk), míg az intro-
vertáltak néha túlságosan is óvatosak, erős
önkontrollal rendelkeznek, lehetőleg ponto-
sak és korrektek, de kétszer is meggondol-
ják, mielőtt cselekvésre szánják el magukat.
Ha az extraverzió-introverzió dimenziót ho-
rizontálisan képzeljük el, és tengelyébe - ver-
tikálisan - a stabilitás dimenziót állítjuk, a
jellemnek négy alapvető típusa írható le: az
extravertált - stabil, az introvertált - stabil,
az extravertált - labil és az introvertált - labil
(lásd 1. ábra). Nem szabad elfelejtenünk azon-
ban, hogy mind az extra-introverzió, mind a
stabilitás valójában dimenzió, melynek az
egyén - jellemének karakterisztikumai alap-
ján - bármelyik pontján elhelyezhető, és így
jellem és jellemtelenség
37
1. ábra: Eysenck és Hippokratész típustana
Forrás: Eysenck, H. J., 1963.
a két dimenzió összevonásával a jellemnek
számtalan árnyalata írható le. Az extravertált
stabil ember lényegében olyan, amilyennek
Jung ábrázolta: egyértelműen tárgyi érdek-
lődésű, utál „lelkizni”, de egyedül maradni is
utál, mert könnyen unatkozik, és imádja a
társaságot. Gyorsan feltalálja magát, nem fél
a szokatlantól és az ismeretlentől, sőt az
ilyen helyzet tettrekész izgalommal tölti el.
38
Ranschburg Jenő
Sok barátja van, de nem igazán hűséges,
ezért ritkán köt mély és tartalmas baráti-
vagy partnerkapcsolatot. A „nyüzsgés” élteti,
a madáchi értelemben vett diszharmónia, ahol
nem szemlélődni kell, hanem küzdeni - nyer-
ni és veszíteni - de mindenképpen aktív, tevé-
keny részese lenni az életnek, amelybe bele-
született. Az extravertált stabil embert főbb
jellemvonásai mindenekelőtt olyan munka-
kör betöltésére teszik alkalmassá, amely vál-
tozatos, minél kevesebb monoton, egyhangú
elemet tartalmaz, és minél több szellemi és fi-
zikai mozgékonyságot, emberi kapcsolatte-
remtést igényel. Mai világunk - az idegen ve-
zetéstől a menedzsmentig - számtalan lehető-
séget kínál számukra.
Az introvertált stabil személyiség - Jung
koncepciójának megfelelően - elsősorban ala-
nyi érdeklődésű, tehát befelé forduló ember.
Lelki életét, magánügyeit nem kínálja tálcán
környezetének, kevés barátja van, és part-
nerkapcsolataiban sem „skalpgyűjtő” típus.
Mindez nem azért történik így, mert szorong
vagy valamilyen pszichológiai gátlás akadá-
lyozza, hanem azért, mert ilyen körülmények
között érzi jól magát. A szó valódi értelmében
hűséges ember, aki, ha barátságot köt, az
rendszerint évtizedekre szól, és a szexuali-
tásban is megbízhatóan monogám. Kerüli a
zajos társaságot, ezért gyakran félénknek
tartják, pedig általában nem az; egyszerűen
zavarja a „nyüzsgés”. Tartózkodó, visszafo-
Jellem és jellemtelenség 39
gott karakterének nem felel meg sem a hely-
színek, sem a személyek változatossága, ra-
gaszkodik megszokott környezetéhez (nagyon
nehezen, kizárólag valamilyen szorító kény-
szer hatására költözik új lakásba) és megszo-
kott - szeretett - tárgyaihoz. Az egyedüllétet
általában nem nyomasztó „magány”-ként éli
meg, ellenkezőleg: esetenként igényű is, hogy
magára maradjon, és olyan tevékenységgel
töltse az időt (zenehallgatással, olvasással
vagy barkácsolással), amihez nem szükséges
mások közreműködése. Az introvertált stabil
személyiség főbb jellemvonásai tehát az ala-
nyi érdeklődés, a hűség, a türelem és a meg-
bízhatóság. Visszafogott - a felületes szemlélő
számára gyakran magányosnak tűnő - em-
ber, akit a harsányság, a folytonos „maga-
mutogatás” és jövés-menés” nyugtalanít,
ugyanakkor a monotóniát kiválóan tűri, min-
dig talál magának elfoglaltságot, és olyan
körülmények között, amelyeket mások egy-
hangúnak tartanak, szinte soha nem unat-
kozik. Általában olyan pályát választ - akár
órás- vagy asztalosmester lesz, akár tudomá-
nyos kutató -, ahol kevés emberrel kell kap-
csolatot tartania, és miközben megszokott
környezetében, szeretett eszközeivel „pepecsel”,
munkájában örömet talál.
Abban a pillanatban, amikor a személyiség
a stabilitás-dimenzión a labilitás irányában
mozdul el, megjelennek a neurotikus tüne-
tek, melyeket az adott téma szempontjából a
40
Ranschburg Jenő
legegyszerűbben úgy jellemezhetnék, hogy
előtérbe kerülnek az introverzió és az extra-
verzió paradox vonásai, melyek az extraver-
zió esetén elsősorban a környezet, az intro-
verzió esetén elsősorban az egyén számára ká-
rosak. A labilitás mértékétől - valamint az
extra-introverzió dimenzión elfoglalt helytől
- függően, a paradox, neurotikus jellemvo-
nások különbözőek lehetnek (lásd 2. ábra).
Az extravertált labil jellemnek egyik sajá-
tos megnyilvánulási formája a hiszteroid
személyiség. Az ilyen ember legfontosabb tu-
lajdonsága az, hogy - érzelmeinek túlzott ki-
mutatásával - drámaivá fokozza önmagát.
Persze, ezek az érzelmi kirobbanások szinte
mindig manipulatívak, céljuk a figyelem fel-
keltése, szimpátiareakciók kiprovokálása a
környezetből. Mindig a társaság középpontja
akar lenni, környezetét aktuális hódításai-
val, saját szuggesztív hatásának ecsetelésé-
vel kápráztatja el. Egy szomorú film, egy
drámai színházi élmény vagy hangverseny
hatására annyira telítődik érzelemmel, hogy
rögtön haza kell mennie (vagy haza kell kí-
sérni őt), elrontva ezzel a társaság estéjét, és
azonnal öngyilkossággal fenyegetőzik, ha
úgy érzi, partnere már nem lángol érte any-
nyira, mint korábban. Önmagát érzékeny
embernek tartja, mások viszont - az első be-
nyomásokat követő ébredéskor - üresnek,
felszínesnek ismerik meg őt, olyannak, aki-
nek érzései nem belülről fakadnak, hamisak,
Jellem és jellemtelenség 41
megjátszottak. A Iiiszteroid személyiség em-
beri kapcsolatai éppen ezért törékenyek. Ami-
kor ismeretséget köt valakivel, kedvesnek,
barátságosnak és megértőnek mutatkozik, a
kapcsolat elmélyülésével azonban fokozato-
san zsarnokká válik; elvárja, hogy barátja -
otthagyva csapot-papot - azonnal megjelen-
jen, ha ő valamilyen „emocionális krízist” él
át, siránkozik, hogy őt még csak fel sem hív-
ták egy fájdalmas fogorvosi kezelés után, és
általában kapni, mindig csak kapni akar -
adni soha. Jellegzetesen „flörtölős”, udvarlós
típus, de mivel szinte kizárólag önmaga
iránt érdeklődik komolyan, általában képte-
len tartós szexuális kapcsolat kiépítésére.
Hiú, tartalmatlan, színészkedő, éretlen, tapa-
dó és önző - olyan, mint a femininitás ellen-
szenves karikatúrája, annak ellenére, hogy
az ilyen jellem nem csak a nők, de a férfiak
között is előfordul.
Eysenck eredeti feltételezése szerint az an-
tiszociális, rendszerint agresszív, cselekmé-
nyeit - anélkül, hogy kudarcaiból és bünteté-
seiből okulna - újra és újra elkövető pszicho-
pata bűnöző szélsőségesen extravertált labil
személyiség. A későbbi vizsgálatok azután
kimutatták, hogy az extra verzió-dimenzió lé-
nyegében két összetevőt tartalmaz: a szocia-
bilitást és az impulzivitást. Az impulzivitás
azt jelenti, hogy az ilyen ember előbb cselek-
szik, és csak azután gondolkodik, éppen
ezért általában „fejjel megy a falnak”, szíve-
42
Ranschburg Jenő
sen vállal kockázatokat, alig hederítve azok-
nak lehetséges következményeire. A rendsze-
resen ismétlődő napi elfoglaltságokra hamar
ráun, ezért folyton új élményeket keres. Ez
az élménykeresés megmutatkozhat a kocká-
zatos kalandok hajszolásában (ilyenek pél-
dául a fizikailag különösen veszedelmes spor-
tok és hobbitevékenységek), de a konvenciók
látványos elvetésében (szokatlan öltözködés,
groteszk, kihívó viselkedés, droghasználat),
és egyfajta gátlástalan (például aberrált) sze-
xualitásban is. Az extravertált stabil ember-
ben az extraverzió szociábilis, az extravertált
labil pszichopatában viszont az extraverzió
impulzív oldala kerül előtérbe. Mindehhez
Eysenck a hetvenes évek végén egy új di-
menziót - ezt „pszichoticizmus-skálának” ne-
vezte - kapcsolt, melynek tételei a nonkon-
formizmus, a megszokottól eltérő viselkedés,
attitűdök, a csökkent szocializáció, valamint
a gyenge felettes én (ennek értelmezésére
a későbbiekben visszatérek) regisztrálását
szolgálták. (Csupán az érdekesség kedvéért
említem, hogy ezen a skálán a bűnözők mel-
lett az alkoholisták, a kábítószer-élvezők és a
művészek adtak magas értékeket.) A vizsgá-
latok egyértelműen bizonyították, hogy az
antiszociális pszichopata személyiség mind a
pszichoticizmus-skálán, mind az extra verzió
impulzivitás-faktorán magas értékeket pro-
dukál! Jellegzetes karaktervonásait a követ-
kező fejezetben részletesen bemutatom majd.
Jellem és jellemtelenség 43
Az introvertált labil személyiség éppen úgy
az introverzió „visszáját”, paradox, egészség-
telen vonásait mutatja, mint az extravertált
labil az extraverzióét. A különbség „csupán”
annyi, hogy az utóbbi - mint láttuk - elsősor-
ban a környezetét rongálja, az előbbi pedig
önmagát. Az introvertált, labilis ember min-
denekelőtt szorong, jellemvonásainak hátte-
rében az a pszichológiai rendellenesség húzó-
dik meg, melyet „szorongásos neurózisának
nevezünk. A szorongás a létezés elidegenít-
hetetlen része, nincs olyan ember, aki élete
folyamán meg ne tapasztalta volna ezt a kel-
lemetlen, néha gyötrő belső feszültséget, me-
lyet - a helyzettől függően - néha idegesség-
nek, nyugtalanságnak, máskor izgalomnak,
bizonytalanságnak, vagy éppen félelemnek
nevezünk. Ahogy a kérdéskör egyik kutató-
ja írta: nélküle minden bizonnyal elaludnánk
feladataink felett. A szorongás nyugtalanító
élményét, és a kísérő élettani tüneteket - töb-
bek között a légzésszám és a szívverés szapo-
raságát - tehát kivétel nélkül minden ember
ismeri. Az élmény biológiai feladata az orga-
nizmus figyelmeztetése, éberségének erősítése,
felkészítése valamilyen közeledő veszélyre,
és így nyugodtan mondhatjuk: a szorongás
alapvetően fontos biológiai és lelki megnyil-
vánulás az egyén fennmaradása, ahogy mon-
dani szokták, „túlélése” szempontjából. Ugyan-
akkor, bizonyos esetekben az organizmus vé-
delmét szolgáló működés a visszájára fordul:
44
Ranschburg Jenő
olyan erőssé, illetve olyan irracionálisán ki-
terjedtté válik, hogy szinte teljesen lehetet-
lenné teszi az egyén sikeres alkalmazkodását
környezetéhez. Az introvertált labil szemé-
lyeknél gyakran tapasztalható diffúz, króni-
kus szorongás pontosan ilyen. Miközben
minden egészséges - hadd fogalmazzam így:
normális - ember szorong, ha veszélyben érzi
az állását, anyagi helyzetét, valamelyik csa-
ládtagját, vagy egészségét, a „szorongó em-
ber” mindezt jóval intenzívebben teszi, és ak-
kor is, amikor az aggodalomra valójában
semmiféle alapja nincs. Sőt: szorongása már
nem is köthető életének egy-két meghatáro-
zott területéhez, hanem folyamatosan jelen-
lévő, állandóan gyötrő állapottá válik, amit
Freud „szabadon lebegő szorongásának ne-
vez. A szorongó ember életének szinte min-
den pillanatában attól retteg, hogy valami
rettenetes fog történni vele vagy szeretteivel.
Általában megjelenik az úgynevezett „má-
sodlagos szorongás” is, a félelem a saját szo-
rongásától, attól, hogy éppen félelmei fogják
okozni a bajt: gyomorfekélyt kap, elidegeníti
magától a barátait, elveszti az állását stb.
A generalizált szorongás általában káro-
san befolyásolja az egyén gondolkodását, és
az élettani funkciókban is zavarokat idéz elő.
A szorongó ember gyakran küzd koncentrá-
ciós és emlékezeti problémákkal, nehezen
hoz döntéseket. Ugyanakkor a szorongás kö-
vetkezményeként jelentkező krónikus izom-
.TEf^LEM ÉS JELLEMTELENSÉG 45
feszültség és az idegrendszer megemelkedett
izgalmi szintje számos fiziológiai panasz ki-
alakulásához vezet; a folyamatos szorongás
előbb-utóbb ismétlődő fejfájást, különböző
izomfájdalmakat, álmatlanságot okoz, de meg-
emelkedhet a pulzusszám, légzészavar, zsib-
badásos és remegéses tünetek is jelentkez-
hetnek. Más szóval: a szorongó ember állan-
dóan „ideges”, és sokan közülük valóban
kóros tüneteket produkálnak (ilyen a fóbia, a
kényszer- és részben a pánikbetegség is) an-
nak érdekében, hogy a kitörni, kirobbanni
készülő szorongást visszafojtsák, ne enged-
jék felszínre törni. De ez már egy másik
könyv témája lehetne...
2500 év telt el azóta, hogy Hippokratész le-
írta az általa megfigyelt vérmérsékleti típu-
sokat. Nem véletlenül foglalkoztam ezekkel a
típusokkal a szokásosnál részletesebben. Ha
az olvasó egybeveti ezeket Eysenck - 1960 és
1990 között megalkotott - karakterológiájá-
val, érdekes hasonlóságot fedezhet fel: az
extravertált stabil és a szangvinikus, az int-
rovertált stabil és a flegmatikus, az extraver-
tált labil és a kolerikus, valamint az intro-
vertált labil és a melankolikus jellem lénye-
gében azonos vonásokkal rendelkezik! A két
típustan meghatározó jellemei közötti össze-
függést Eysenck maga is észrevette, könyvé-
ben utal is erre (lásd 1. ábra). Természetesen
a két koncepció „tudományos háttere” telje-
sen eltérő, de a leírt jellemek között felismer-
46
Ranschburg Jenő
2. ábra: Eysenck típusmodellje
férfi foglyok
neurotikus	(amerikaiak)
hető rokonság mégis azt jelzi: ez a négy ka-
rakter fontos és örök érvényű elemeket ra-
gad meg az embereket egymástól megkülön-
böztető, illetve egymással összekötő vonások
közül.
Második fejezet
JELLEM ÉS ERKÖLCS
A jellemmel tehát eddig, mint olyan tulaj-
donságok együttesével foglalkoztam, amely
egy embert (vagy az emberek egy adott cso-
portját) megkülönböztet a másik embertől
(vagy más csoportoktól). Ugyanakkor: ha azt
mondom valakire: jellemes, vagy netán: jel-
lemtelen, az illető személyről minden kétsé-
get kizáróan olyan véleményt alkottam, mely
annak erkölcsi tartására vonatkozik: meg-
erősíti vagy kétségbe vonja morális értékeit
Alfréd Adlernek minden bizonnyal igaza van
abban, hogy a részben öröklött, részben a ne-
velés, a szocializáció során kibontakozó jel-
lemvonások nem ítélhetőek meg erkölcsi né-
zőpontból. A tény, hogy valaki félénk, kon-
formista, vagy éppen agresszív és hatalomra
vágyó személyiség, önmagában - a vizsgált
tulajdonságot tekintve - nem erkölcsi kér-
dés. A magatartás azonban, mely ezekhez a
tulajdonságokhoz kapcsolódik, már húsba-
48
Ranschburg Jenő
vágóan morális probléma lehet! Amikor a
konformista ember olyan cselekedetet követ
el, illetve olyan világképpel azonosul, amely
antihumánus előítéleteken alapul, viselkedé-
se erkölcsileg értékelhetővé válik, akkor is,
ha az általános emberi értékek alapján elítél-
jük őt, és akkor is, ha - egy másfajta erkölcsi
értékrendre hivatkozva - felmentjük. Az er-
kölcs szempontjából az sem mindegy, hogy a
személy, aki hatalomvágyát többé-kevésbé ki-
elégítő pozícióba küzdötte fel magát, hogyan
él a birtokába került lehetőséggel. Arisztote-
lész a Politikában részletesen ír a zsarnoki
hatalomgyakorlásról. A „türannosz” (akkor
is, ha - mint Arisztotelész elemzésében - egy
egész államot irányít, de akkor is, ha egy in-
tézményt vagy bármilyen más csoportot ve-
zet) mindenekelőtt az önalávető, kishitű kar-
rieristákra támaszkodik, és mindent elkövet
annak érdekében, hogy a független, önálló
véleményt alkotni képes - és erre igényt tar-
tó - emberektől megszabaduljon. Érdekében
áll, hogy a vezetése alatt álló közösség tagjait
(egyenként vagy csoportonként) szembe-
fordítsa egymással, és elérje, hogy gyökeret
verjen közöttük a bizalmatlanság és a tehe-
tetlenség érzése. Térmészetesen nem a vét-
kest bünteti, hanem az „engedetlen”-!, azt,
aki kényelmetlenné vált a számára, és nem a
valódi érdemet jutalmazza, hanem az elvtelen
és feltétlen szolgálatot, a talpnyalást. Mindez
erkölcsileg egyértelműen értékelhető maga-
Jellem és jellemtelenség 49
tartás, éppen úgy, mint a demokratikus veze-
tés, mely teret ad az egyén autonómia-törek-
véseinek, a csoport tagjait képességeik és tel-
jesítményük alapján ítéli meg, törekedvén
arra, hogy a közösséget a kölcsönös bizalom
és felelősségvállalás segítse tevékenységében.
Elsősorban azért beszélhetünk ezekben az
esetekben erkölcsről, mert az egyén megha-
tározott környezetben viselkedik, és maga-
tartásával hatást gyakorol környezetére.
(Természetesen ez fordítva is igaz: a környe-
zet is befolyásolja az egyént. Az erkölcs tulaj-
donképpen nem más, mint a közösség - a
benne élő egyének és csoportok - magatartá-
si normarendszere. Ha az ember - például ha-
jótöröttként egy elhagyatott szigeten - egye-
dül él, az erkölcsnek semmi értelme nincs.)
Amennyiben a hatalom birtokosa autokrata
- a szó arisztotelészi értelmében türannosz -,
a vezetettekben szorongást ébreszt, és olyan
méltatlan körülményeket teremt, amelyek-
ben a ,jellemesség” a „hősiesség” fogalmával
válik azonossá. A személyiség jellemző tulaj-
donságai tehát - abban a pillanatban, amikor
ezek a tulajdonságok a viselkedésben nyilvá-
nulnak meg - erkölcsi síkon is értelmezhe-
tőek. Ugyanakkor „erkölcs” mint önálló em-
beri tulajdonság, természetesen nem létezik.
Ha azt mondom valakire: erkölcsös ember,
nem arra gondolok, hogy személyiségében
egyéb tulajdonságok (például bátorság, érte-
lem, indulatosság) mellett ott szerepel az er-
50
Ranschburg Jenő
köles is, hanem arra, hogy tulajdonságait bi-
zonyos - általánosan elfogadott - elvek men-
tén működteti. Amennyiben ezeket az elveket
elfogadja és hangoztatja, de viselkedésében
nem igazodik hozzájuk: álszent, ha pedig az
elvei mellett olyan helyzetekben is kitart,
amelyek így számára kellemetlenül végződ-
hetnek, vagy hátrányos helyzetet teremthet-
nek: jellemes. Az olyan ember cselekedetei fe-
lett, aki a közösség által elfogadott elveket
„igazoltan” nem ismeri (például azért, mert
súlyosan értelmi fogyatékos), nem lehet er-
kölcsi ítéletet mondani. Egy pillanatra el kell
még időznöm az „általánosan elfogadott el-
vek” fogalmánál. Abszolút értelemben - vagy-
is egyetemesen - elfogadott erkölcsi elvekről
nem beszélhetünk. Talán mondanom sem kell,
hogy a Tízparancsolat erkölcsi parancsai
sem mindig - és nem is egyértelműen - érvé-
nyesek, elég, ha például a „Ne ölj” parancsa
esetén a jogos önvédelemre, a „Ne lopj” paran-
csánál pedig a nyomor kényszerítő - és a cse-
lekmény súlyát erkölcsileg is jelentősen eny-
hítő - erejére gondolunk. A kétségtelenül
szimpatikus liberális elv, mely szerint „nem
szabad senkinek sem sérelmet okozni”, szin-
tén nem állja ki a próbát, hiszen teljesen tisz-
tázatlan - és tisztázhatatlan mit jelent az,
hogy „sérelmet okozni”. Sok évvel ezelőtt egy
kedves barátommal - régen nem él már -
hangversenyen voltunk a Zeneakadémián.
A koncert szünetében, a hallban sétálva, er-
Jp,r.T,EM ÉS JELLEMTELENSÉG
51
kölcsi kérdésekről beszélgettünk, és én, egy
„óvatlan pillanatban”, elsütöttem a sokszor
hangoztatott mondatot: „Abszolút érvényű
erkölcsi szabály az, hogy nem szabad senki-
nek sérelmet okozni.” Imre (a barátom) így
felelt: „Látod azt a két tizenéves fiút a hall
sarkában? Kinőtt, elnyűtt öltönyben, megil-
letődötten ácsorognak ott, talán életükben elő-
ször vannak koncerten, és gyanakodva mére-
getnek bennünket, akik »lezser könnyedség-
gel", meghitt otthonossággal sétálgatunk a
számukra idegen környezetben. Vajon meny-
nyi sérelmet okozunk nekik?” Persze, a mon-
datot kiegészíthetjük a „szándékosan” mód-
határozóval, de az állítás így még inkább el-
veszíti egyértelműségét. Képzeljük el, hogy
a hatalmunkban van egy olyan személy, aki
pontosan tudja - de nem akarja elárulni -
egy készülő terrorakció helyét és időpontját.
Vajon mit tegyünk? Érvényesítjük a „nem
szabad másoknak sérelmet okozni” elvét, és
utat engedünk a terrornak, vagy pedig...de
nem folytatom. „Vannak helyzetek - mondta
erre egy másik ismerősöm - amelyekből »nem
lehet tisztán kimászni", es ezzel elismerte,
hogy „abszolút érvényű erkölcs elv” nem lé-
tezik. Az úgynevezett „morális evidenciák”,
mint például a „mindig a maximális jóra kell
törekedni”, vagy a „soha ne cselekedj rosz-
szat”, vitathatatlanul tautologikusak - a ,jó”
és a „rossz” még ugyanabban a történelmi kor-
ban, ugyanabban a társadalomban sem jelen-
52 Ranschburg Jenő
ti ugyanazt mindenki számára. Valaha az el-
nyomott és az uralkodó-osztályok erkölcsi
nézetei különböztek, napjaink „monetarizált”
világában pedig a szegények és az újgazda-
gok morális világképe lenne - ha valaki meg-
próbálkozna vele - nehezen összeegyeztet-
hető. (Nemrég a televízióban egy diplomatával
készített interjút hallgattam, amely a Kelet-
Timorban elpusztított embertömegekről szólt
Ha jól tudom - mondta a riporter, ön vegetá-
riánus, mert sajnálja az emberi táplálkozás
céljára feláldozott állatokat. - Igen - felelte a
diplomata - És - folytatta a riporter - a Kelet-
Timorban elpusztított emberek soha nem ju-
tottak eszébe? - Nem - válaszolta rezignáltan
a diplomata ) Az úgynevezett „polgári erkölcs”
soha nem volt annyira egyetemes, amennyi-
re egyesek hitték. Thomas Maiin munkáiban
például számtalanszor jelenik meg a művész
és a polgári erkölcs összeegyeztethetetlensé-
gének dilemmája. A Tonio Kroger című no-
vellájának hőse például arról panaszkodik,
hogy a polgári erkölcs belső parancsa arra
készteti, hogy minden szokatlanban és zseniá-
lisban „valami gyanúsat, mélységesen kétér-
telműt” lásson, és szeretetet érezzen minden
iránt, ami „egyszerű, szívből jövő, kelleme-
sen normális...”. A Doktor Faustus hőse
(Adrián Leverkühn) pedig egyenesen az ör-
dögtől kapja zenei zsenialitását, mintha
Thomas Marin a művészet és a polgári er-
kölcs között valami eredendő és feloldhatat-
jellem és jellemtelenség
53
lan össze nem illést érzékelne. Fogadjuk el
(ahogy mondani szokták: jobb híján), hogy
az emberi kapcsolatok - közösségek, csopor-
tok, társadalmak - működéséhez „többé-ke-
vésbé” általánosan elismert erkölcsi normák-
ra van szükség, hiszen, ha egy normát az ak-
tuális szociális helyzetben a partnerem nem
ismer el, annak kötelező érvényessége rám
nézve is kétségessé válik. A törvény könyvbe
foglalt, vagy hagyományozott erkölcsi nor-
mák elfogadása és követése terén a modellt
mindenképpen a „szuperordinált”, vezető po-
zíciót betöltő személyeknek kell szolgáltat-
niuk. Amennyiben a modell csak hangoztat-
ja, de nem követi (sőt esetleg rendszeresen
megszegi) az általa kívánatosnak tartott er-
kölcsi normákat, egyrészt megszűnik a joga
arra, hogy ezt a többiektől elvárja, másrészt
esélye sincs, hogy a közösség szubordinált
tagjai ezeket a normákat hűségesen betart-
sák. Az amúgy is csak többé-kevésbé általá-
nosan elismert normák, értékek fokozatosan
üres szólamokká válnak, melyek mögött
nem húzódik meg valódi, átélt „ideológia”, és
melyeket nem kísér a szavakkal konzisztens
tevékenység.
Az erkölcsi elvek szintjei
Nem lehet kétséges, hogy a jellemes maga-
tartás egyfajta erkölcsi érettséget igényel.
54 Ranschburg Jenő
A pszichológiai elméletek egyetértenek ab-
ban, hogy a serdülés (és a serdülést követő
évek, az „adoleszcencia”) fontos változást
eredményez az erkölcs fejlődésében. Bár a
moralitás alapjai már a serdülőkor előtt ki-
bontakoznak, „érett erkölcs”-ről - és az ehhez
illeszkedő magatartásról - gyermekkorban
nem beszélhetünk. Az ember csak a serdülést
követően éri el azt az értelmi „kifinomult-
ság”-ot, melynek révén képessé válik gondo-
latainak és viselkedésében képviselt értékei-
nek elemzésére, valamint arra, hogy mindezt
összehasonlítsa a másokéival. Ezek a képes-
ségek teremtik meg a lehetőségét annak,
hogy az egyén autonóm módon viszonyuljon
a szabályokhoz, a törvényekhez, az autoritás-
nak való engedelmességhez. A serdülő „köte-
lező” lázadása a szülő - és egyéb „autoritás-
figurák” - ellen, önmagában nem erkölcsi je-
lenség, ugyanakkor az autonóm erkölcsi (és
egyéb) ítéletalkotás megkerülhetetlen előfu-
tára. Az autonómia fejlődése az „én-erő”, az
öntudat és az önkontroll fokozatos kibonta-
kozását jelenti, és elérve az adoleszcencia
éveit, a fiatal ember következetesebben be-
csületessé - vagy következetesebben becste-
lenné - válik, mint gyermekkorában volt.
Jobban felismeri cselekedeteinek motívumait
és vonzatait - nemcsak személyes, de szociá-
lis bűntudat érzésére is alkalmas -, és az
„igazságáról, a „becsület”-ről, a „fair play”-
ről kialakult képzetei arra motiválják, hogy
jellem és jellem1ellenség	55
elutasítsa az immorális cselekedeteket és az
igazságtalan szabályokat. Az alábbiakban az
erkölcsi érettség” kialakulásának két elmé-
letét ismertetem.
A pszichoanalitikus elmélet szerint a lelki-
ismeret megjelenéséhez a gyermeknek azono-
sulnia kell a szülővel. Ez az erkölcsi fejlődés
alaphelyzete, amely más személyekkel - pél-
dául testvérekkel, társakkal, tanárokkal - való
azonosulással nem helyettesíthető. Az identi-
fikáció (azonosulás) folyamatában a gyermek
magába építi (internalizálja) a szülői normá-
kat, sztenderdeket. Sigmund Freud Az Én és
az ősvalami című munkájában fejtette ki a
legrészletesebben az identifikáció fogalmát.
Elméletében az identifikációnak elsődleges
és másodlagos formáját írta le, melyek közül
az első - a gyermek nemétől függetlenül - az
anyával, a második pedig - szorosan a gyer-
mek neméhez kötött formában - az apával le-
zajló azonosulás. Az „elsődleges identifiká-
ció” tehát a gyermek azonosulása anyjával,
az élet igen korai időszakában. A születést
követően a gyermek nem különbözteti meg
önmagát anyjától, vele - pszichológiai érte-
lemben - szoros egységet („duál-uniót”) al-
kot, ami azonban hamar felbomlik: a gyer-
mek a szocializáció során lassan leválik any-
járól, fokozatosan felismeri, hogy anyja és
önmaga: két külön személy. Ez a „szakítás”
készteti a gyermeket arra, hogy anyját ön-
magában teremtse meg, vagyis arra, hogy
56
Ranschburg Jenó
azonosuljon vele. A primer identifikáció te-
hát a felderengő én gyámoltalanságának, az
„egyedüllét”-től való félelmének következmé-
nye, a védekezésnek olyan formája, amely-
nek során a gyermek - énje meghatározott
része, „ideáljaiként - továbbra is megőrizni
igyekszik anyjával való azonosságát. Az én
és az én-ideál viszonya a pszichoanalitikus
irodalomban az önértékelés mezője: ha példá-
ul az én és az én-ideál nem válik külön az em-
berben (vagyis önmagát „tökéletes”-nek mi-
nősíti), „nárcisztikus személyiségről”, ha pe-
dig a szakadék túlságosan nagy, és az egyén
úgy érzi: soha nem képes olyanná válni, ami-
lyen lenni szeretne, önértékelési zavarokról
beszélünk.
A másodlagos identifikáció az erkölcsi érés
szempontjából fontosabb az előzőnél. A fiúk-
nál (lányoknál a folyamat némileg eltérő mó-
don zajlik, erre azonban most nem térek ki)
az azonosulás alaphelyzete - a harmadik és a
hatodik életév között — az „ödipális komple-
xus”, melynek lényege: a gyermek, anyja fe-
lé irányuló vonzalmában, apjával rivalizál, és
a riválistól való félelme (a „kasztrációs féle-
lem”) egyre erősödik. Félelme elhárítására
azt a megoldást választja, hogy azonosul ap-
jával, mert úgy véli: „akivel azonos vagyok,
az nem bánthat engem”. Az azonosulás ered-
ménye a „felettes én” (a „szuperego”) kiala-
kulása, amely a szülő erkölcsi értékrendjét,
viselkedési szabályait tartalmazza, és amely
Jellem és jellemtelenség 57
- az azonosulás következményeként - ettől
kezdve a gyermek saját normarendszere.
A jellem alakulása szempontjából talán ér-
demes egy-két szóra elidőznöm annál a „me-
chanizmus”-nál, mely a pszichoanalízis sze-
rint a gyermeket arra készteti, hogy azono-
suljon a szülővel. A folyamatot Anna Freud
úgy nevezte el. azonosulás az agresszorral,
és - nem csak a gyermek, de a felnőtt ember
esetében is - azt a belső késztetést jelenti,
hogy „belebújjunk a bőrébe” annak a sze-
mélynek, akitől rettegünk. Brúnó Bettel-
heim, a nemrég elhunyt kiváló gyermekpszi-
chológus írta le - saját tapasztalatai alapján -
azt a különös változást, ami a náci koncent-
rációs táborok „kápóiban” (azokban a fog-
lyokban, akiket őröknek, felügyelőknek ne-
veztek ki) végbement A kápók ugyanis foko-
zatosan éppen olyanokká váltak, mint a
valódi őrök. Nemcsak öltözködésükben, szo-
kásaikban, napi időtöltésükben, de kegyet-
lenségükben is az igazi felügyelőket utánoz-
ták, viselkedésükkel jelezve a rettegő ember
önvédelmének paradox lelki mechanizmusát:
„Én azonos vagyok veled, ha engem bántasz,
önmagadat bántod!” A folyamatos fenyege-
tettség, az emberhez méltatlan, megalázó
helyzet szinte mindig felébreszti az egyénben
az agresszorral való identifikáció vágyát. (A
Gestapo vagy az AVH alkalmazta is ezt a fel-
ismerést vallatásai során: sok, a kínzásnak
keményen ellenálló fogoly vallomást tett a
58
Ranschburg Jenő
megtervezett időben érkező néhány emberi,
„atyai” szó, egy pohár víz, egy cigaretta hatá-
sára.) Szerencsére vannak olyan emberek is,
akik képesek ellenállni az agresszorral való
azonosulás belső szirénhangjainak: hiszen
életük megóvásának általában az erkölcsi
megsemmisülés az ára. A kísértésekről a ké-
sőbbiekben sok szó esik majd, most azonban
nem állom meg, hogy megemlítsem: az em-
ber erkölcsi tartása, jelleme, mindig annak
alapján értékelhető, mennyire képes elveihez
igazodó magatartást tanúsítani olyan hely-
zetekben, amelyekben biztonsága, szexuális
vagy nyereségvágya, esetleg hataloméhsége
éppen ellenkező viselkedésre készteti. (Nem
véletlen, hogy Brecht elátkozza az olyan tár-
sadalmat, amelyben hősnek kell lenni ahhoz,
hogy valaki becsületes maradjon.). A pszi-
choanalízis álláspontja szerint az ilyen hely-
zetekben választott magatartás mindig attól
függ, melyik én-rész birtokolja az organiz-
mus energiájának - a „libidó”-nak teteme-
sebb részét: a velünk született, mindig öröm-
re és kielégülésre vágyó „ösztön-én” (az „id”),
vagy a realitásokat, a valós helyzetet „hide-
gen” mérlegelő „ego” és a személyiség mora-
litását irányító „szuperego”? A libidó ugyan-
is az egyetlen energiaminőség, amellyel ren-
delkezünk, és amely születésünkkor teljes
egészében az ősi „id” szolgálatában áll. Az
ego és a szuperego fokozatos kialakulásával
párhuzamosan azonban ezek az új én-részek
.Tellem és jellemtelenség_______________59
energiát kölcsönöznek az id-től, és a kritikus
erkölcsi helyzetek megoldása mindig annak
függvénye: milyen arányban oszlik meg a li-
bidó az én-részek között. Ha az ego és a szu-
perego rendelkezik több energiával, az egyén
kitart elvei mellett, ha az id: nem képes a kí-
sértésnek ellenállni. Az analitikus „pszi-
choszexuális fejlődéselmélet” tanítása sze-
rint, a libidó születésünktől kezdve egészen a
serdülőkorig keresi a helyét az organizmus-
ban. Az élet első egy-másfél évében (orális pe-
riódus) ezt a helyet a száj körül találja meg
(nem véletlen, hogy ebben az életkorban a
gyermek minden tárgyat, amivel ismerke-
dik, a szájához visz), majd - egészen három-
éves korig - (anális periódus) a végbélnyílás
tájékán. (Az olvasót emlékeztetem arra, hogy
ez a „szobatisztaságra nevelés” időszaka.)
Három- és hatéves kor között a primitív sze-
xuális, az úgynevezett „phallikus” periódus
következik, majd néhány év szünet után (ez a
látencia periódus), a serdülőkorban, a hbidó
véglegesen a genitáliákhoz kapcsolódik (ge-
nitális periódus). Ugyanakkor - és a jellem
alakulása szempontjából ez különlegesen
fontos mozzanat - a libidó fejlődése (a szocia-
lizáció rendellenességei, például nevelési hi-
bák miatt) elakadhat. Ilyenkor a fixáció, attól
függően, hogy az orális vagy az anális perió-
dusban történt-e - és attól is, hogy túlzott en-
gedékenység, vagy túlzott korlátozás követ-
kezménye-e - sajátos jellemvonásokká ala-
60
Ranschburg Jenő
kul. Az orálisan fixált embereket természete-
sen a szájhoz kapcsolódó aktivitások kedve-
lése jellemzi; evősek, ivósak, rágósak, beszé-
desek, mindig kapni akarnak a környeze-
tüktől (lelki és testi táplálékot egyaránt),
folytonosan igényt tartanak a dédelgetésre
és a védelemre. Amennyiben a fixáció hátte-
rében nagyfokú orális engedékenység húzó-
dik meg (tehát kicsi korában mindig, min-
dent a szájába vehetett, mindig enni kapott,
amikor éhes volt, és még kétéves kora táján
is anyatejjel táplálták), az orális embert az
optimizmus és az önbizalom jellemzi (igazi
falstaffi figura tehát), ellenkező esetben in-
kább a pesszimizmus, depresszív tendencia,
gyakori becsapottság-érzés. Náluk figyelhe-
tő meg az evés és a szeretet furcsa összekap-
csolódása, mely azt eredményezi, hogy az
evésnek egyfajta „vigasztaló” hatása van. Az
anális fixáció szinte mindig a szobatisztaság-
ra nevelés hibáival (a szülő túl korán kezdi
el, vagy túlságosan szigorúan, durván bün-
teti a gyereket) függ össze. Az „anális jellem”
elsősorban zsugoriságban, a rend, a pontos-
ság szinte kényszeres igénylésében mutatko-
zik meg, klasszikus irodalmi példái Moheré-
nél és Shakespeare-nél is felfedezhetők. Sok
analitikus kutató hangsúlyozza, hogy bizo-
nyos belső elhárító mechanizmusok hatására
az anális karakter jellemző tulajdonságai az
ellenkezőjébe fordulhatnak; a kényszeres
piszkosság, a pazarló nagylelkűség, az állan-
Jellem és jellemtelenség
61
dó pontatlanság és az extravagancia („mi
muzsikus lelkek, mi bohém fiúk...”) e kuta-
tók szerint a „visszájára fordított” anális jel-
lem megnyilvánulásai.
Mi az oka annak, hogy az identifikáció-fo-
galom - számos súlyos ellentmondása dacára
- gyökeret vert a modern pszichológiában, és
tegyük hozzá: a köztudatban is? Egy ameri-
kai pszichológus írja: „Az identifikáció hipo-
tetikus folyamat a modell komplex, integrált
viselkedésmintáinak utánzására.” Az identi-
fikáció tehát az embernek azt a különleges
képességét jelöli, hogy tudatos vagy nem tu-
datos formában mintegy magába szívja - ab-
szorbeálja - a modell bonyolult, sok apró cse-
lekvésegységből álló, sokszor eltérő módon
és eltérő körülmények között megjelenő vi-
selkedésmintáit. Olyan ez, mintha ugyanar-
ra a lemezre sok száz, sok ezer felvételt készí-
tenénk modellünkről, életének apróbb és je-
lentékenyebb mozzanataiban, és a lemezt
előhívva egyetlen fényképet kapnánk, amely
egyik felvételünkre sem hasonlít külön-kü-
lön, mert mindegyik együtt. Az identifikáció
tehát több mint az utánzás - bár természete-
sen utánzásos elemeket is tartalmaz -, mert
jellemet formál. Mintegy kényszeríti a gyer-
meket arra, hogy bizonyos helyzetekben a
szülő érzéseivel érezzen, az ő cselekedeteivel
cselekedjék, és az ő ítéleteivel foglaljon ál-
lást, anélkül, hogy az azonosság akár a gyer-
mekben, akár a szülőben világossá válna.
62 Ranschburg Jenő
A kognitív pszichológia erkölccsel kapcso-
latos kutatásai elsősorban a gondolkodási fo-
lyamatokra, az erkölcsi elvek megnyilvánu-
lásaira koncentrálnak. Lawrence Kohlberg
10-16 éves gyerekeknek, illetve fiataloknak
(később a vizsgálatokat sok országban, fel-
nőttekkel is lefolytatták) erkölcsi konfliktu-
sokat (úgynevezett morális dilemmákat) tar-
talmazó történeteket mondott el (a történetek
a morál 25 aspektusát - például az emberi
élet értéke, az igazság fogalma, az életvezetés
motívumai - fedték le), és a vizsgálati szemé-
lyekkel ezeknek jellegéről, megoldási lehető-
ségeiről beszélgetett. Az egyik legismertebb,
legtöbbet idézett története például így hang-
zik: Valahol Európában, egy asszony a rák-
betegségnek egy speciális fajtájában szen-
ved, és már közel van a halálhoz. Az orvosok
szerint egyetlen gyógyszer létezik, amely
még segíthetne rajta. Ez a rádiumnak egy
fajtája, amit - ugyanabban a kisvárosban,
ahol az asszony él - nemrég fedezett fel egy
gyógyszerész. A gyógyszer előállítása elég
drága ugyan, de a gyógyszerész tízszer any-
nyit kér érte, mint amennyibe neki az elké-
szítése került. Ugyanis 200 dollárt fizetett a
rádiumért, és 2000 dollárt kér az elkészült
gyógyszer egyetlen kicsi adagjáért. Heinz, a
beteg asszony férje, mindenhonnan megpró-
bált kölcsönhöz jutni, de csak körülbelül
1000 dollárt volt képes összegyűjteni, ami
éppen a fele a gyógyszer árának. Elmondta a
Jellem és jellemtelenség	63
gyógyszerésznek, hogy a felesége meg fog
halni, és kérte, adja a gyógyszert olcsóbban,
vagy járuljon hozzá ahhoz, hogy az összeg
másik felét később fizesse ki. A gyógyszerész
azonban így válaszolt: „Nem, én fedeztem fel
a gyógyszert, és szeretnék meggazdagodni
belőle.” Heinz kétségbe volt esve, és azon tű-
nődött: mi lenne, ha betörne a gyógyszerész
üzletébe, és ellopná a szert a felesége számá-
ra. Vajon tényleg el kell lopnia Heinznek a
rádiumot?
A történet elhangzását követő beszélgetés
során Kohlberget nem érdekelte, hogyan
döntenek a gyerekek: ellopja-e Heinz a rádiu-
mot, vagy ne lopja el. Sokkal inkább arra fi-
gyelt: mivel érvelnek a fiatalok, hogyan pró-
bálják álláspontjukat megmagyarázni? Érve-
lésük ugyanis - véleménye szerint - morális
gondolkodásuk struktúráját tükrözi. Kohl-
berg úgy találta, hogy az interpretációk -
részben az életkor függvényében - az igaz-
ságról, a helyes erkölcsi ítéletről eltérő szín-
vonalú elképzeléseket tükröznek, és ezek az
elképzelések különböző mértékű szociális har-
mónia és kölcsönösség hordozói. A vizsgála-
tokból a morális gondolkodás három szintje
- a prekonvencionális, a konvencionális és a
posztkonvencionális - bontakozott ki, még-
pedig úgy, hogy minden szinten két szakasz
vált megkülönböztethetővé. Nézzük most meg
ezeket a szinteket és a szinteken belüli szaka-
szokat.
64
Ranschburg Jenő
A prekonvencionális erkölcs
A prekonvencionális szinten gondolkodó em-
berek a jót és a rosszat, a helyeset és a hely-
telent a cselekvés fizikai következményei, il-
letve a törvényhozó hatalom álláspontja alap-
ján ítélik meg. A cselekvés erköcsi értéke
tehát az én-en kívül determinált - általában az
autoritás állapítja meg. A gyerekek kilenc-
éves korukig szinte valamennyien így gondol-
kodnak, de nagyon sokan - sajnos - jóval a ki-
lencedik életév felett is megőrzik ezt a szintet.
A prekonvencionális erkölcs első szakaszát
Kohlberg úgy nevezi: Büntetés- és engedel-
messég orientáció. Azok, akik ezen a szinten
érvelnek, valójában azt tartják, hogy a bünte-
tés elkerülése önmagában érték, a cselekvés
erkölcsi rangját tulajdonképpen az határozza
meg: a cselekvő személy büntetést kap-e érte
az autoritástól, vagy nem. Heinz például, ha
ellophatja a gyógyszert, ezt azért teheti, mert
a gyógyszerész a 200 dollárt érő rádiumot
jogtalanul adja 2000-ért, ha nem lophatja el,
azért nem, mert börtönbe kerül miatta.
Ugyanennek a szintnek a második szaka-
sza az „eredményes csere-orientáció”. Ezen a
szinten erkölcsileg helyes az, ami instrumen-
tálisán kielégíti az „én” - esetenként mások -
szükségleteit. Az emberi kapcsolatrendszer:
piac, a morál üzleti vállalkozás, amelyben tisz-
tességes (vagy tisztességtelen) csereakciók zaj-
lanak. Azok a vizsgálati személyek, akiket a
TfHJjEM és jellemtelenség____________65
kutatók ebbe a szakaszba soroltak, úgy mér-
legelték Heinz esetét: ha ellopja a gyógy-
szert, ezzel megmenti felesége életét, ugyan-
akkor sokéves büntetést kell elszenvednie
érte. Ha az előbbi cél megéri az utóbbi árat:
ám lopja el a rádiumot. Ha nem éri meg neki:
ne tegye. Ez az erkölcsi gondolkodásmód en-
gem a pszichobiológus Wilson „reciprok alt-
ruizmus”-ára emlékeztet. Wilson ugyanis úgy
véli: az ember sohasem tesz jót önzetlenül.
Amikor látszólag kizárólag az emberség, a
humanizmus, a segíteni akarás vágya vezeti,
valójában akkor is „cserekereskedelmet” foly-
tat: befektetést eszközöl, és arra számít, hogy
invesztációja - előbb-utóbb - valamilyen for-
mában megtérül majd. (A kérdéskörre később
visszatérek még.)
A konvencionális erkölcs
A legtöbb ember - nagyjából serdülőkorától
kezdve - ezen a szinten fogalmazza meg - és
éli át - erkölcsi elveit. A helyes, erkölcsileg
elfogadható viselkedés tulajdonképpen nem
más, mint a társadalom szabályainak és kon-
vencióinak követése. A család, a csoport, a
nemzet elvárásainak teljesítése önmagában -
tehát a következményekre való tekintet nél-
kül - érték. Amikor ezen a szinten valaki azt
mondja: „az ember erkölcsi kötelessége, hogy
jó férj, vagy jó feleség váljék belőle” és ,jneg-
66	Ranschburg Jenő
őrizze a szociális rendet”, kétségtelenül arra
törekszik, hogy álláspontja megegyezzék a
társadalom többségének álláspontjával, de a
puszta konformizmuson túl tartalmaz egy-
fajta lojalitást is: az erkölcsös magatartás min-
denekelőtt a családi kötelességek vállalását,
és a másoknak nyújtandó segítséget jelenti.
A konvencionális erkölcs első - illetve az
erkölcsi fejlődés harmadik - szakaszát úgy
nevezzük: „Jó fiú - aranyos kislány perió-
dus”. Akit a vizsgálat ebbe a szakaszba sorol,
elsősorban arra törekszik, hogy mások sze-
ressék, elismerjék őt. A cselekvés erkölcsi ér-
tékét tehát az határozza meg- hogyan érez-
nek, hogyan vélekednek erről a cselekvésről
mások. Heinznek tehát el kell lopnia a gyógy-
szert, mert szereti a feleségét, és a családjá-
hoz fűződő érzelmei érthetővé teszik viselke-
dését. Ugyanakkor nem szabad ellopnia a
gyógyszert, hiszen ha a felesége meghal,
ezért nem ő lesz a felelős, hanem az „önző és
szívtelen” gyógyszerész.
A második szakasz (tehát a morális fejlő-
dés negyedik szakasza) a „törvény és rend”
periódusa Akik ezen a szinten érvelnek, úgy
vélik, erkölcsös a cselekedet akkor, ha az em-
ber - a közösség hasznára - teljesíti a köteles-
ségét A szakasz lényege egyfajta orientáció
az autoritás felé; az autoritás elismerése, nem
azért, mert büntet vagy jutalmaz, hanem ön-
magáért. Heinznek tehát - még akkor is, ha
nem szereti a feleségét - el kell lopnia a
JgLLElVÍ ES JELLEMTELENSEG	67
gyógyszert, hiszen házasságot kötött vele, kö-
telessége gondoskodni róla. Vagy: Heinznek
nem szabad ilyen módon hozzájutnia a gyógy-
szerhez, mert - bár érthető, hogy meg akarja
menteni a feleségét - a lopás törvénytelen!
A posztkonvencionális erkölcs
A kutatások szerint ezt a szintet a felnőtt la-
kosság mintegy 20%-a éri el. Az értékek és
az elvek ezen a szinten függetlenné válnak az
autoritástól. Az egyén sokkal inkább saját,
belső sztenderjeihez igazítja viselkedését, mint
az autoritáshoz, vagy a közösség aktuális el-
várásaihoz. Erkölcsi gondolkodása a szociális
kölcsönösség és az igazságosság elvein alapul.
Ahhoz, hogy az ember képes legyen poszt-
konvencionális szinten gondolkodni, képes-
nek kell lennie az absztrakt gondolkodásra,
arra, hogy különböző cselekvésváltozatokat
mérlegeljen, kiválasztva közülük a helyes vi-
selkedést, elvetve a helytelent. Az emberek
- miután nem szorítják a szociális konven-
ciók - ezen a szinten úgy érvelnek, hogy az
egyén jogait el kell ismerni, még akkor is, ha
ezáltal összeütközésbe kerülnek a közösség
érdekeivel.
A posztkonvencionális erkölcs első - im-
rnar az erkölcs fejlődésének ötödik - szaka-
Sza a „szociális szerződés periódus”. Ebben a
szakaszban az egyén már felismeri, hogy a
68
Ranschburg Jenő
törvények a kölcsönös egyetértésen - kon-
szenzuson - alapulnak, és demokratikus fo-
lyamatok révén bármikor megváltoztatha-
tóak. A szabályok tehát mesterségesek, de elis-
merésük fontos, mert az ember biztonságát,
jó közérzetét védelmezik. Az egyénnek tehát
- aki a közösség tagja - egyfajta „szerződéses
kötelessége”, hogy a törvényeknek engedel-
meskedjék, de az egyéni jogok esetenként -
különösképpen, ha a törvények destruktí-
vakká válnak - a törvények fölé emelkedhet-
nek. Hadd idézzek egy 24 éves fiatalemberrel
lefolytatott beszélgetést Heinz történetéről.
„A férj kötelessége, hogy védelmezze a felesé-
gét - mondta - A tény, hogy az asszony élete
veszélyben van, minden más olyan sztenderd
fölé emelkedik, amit a cselekvés elbírálásá-
hoz használhatunk.” - „És mi a helyzet ak-
kor - kérdezte a vizsgálatvezető ha nem
Heinz feleségéről, hanem a barátjáról lenne
szó?” - Nem hiszem, hogy erkölcsi nézőpont-
ból jelentős a különbség - hangzott a felelet -
így is egy ember élete lenne veszélyben.” -
„És ha a beteg idegen lenne? - szólt az újabb
kérdés. - „Az erkölcsi álláspont tekintetében
a helyzet ugyanaz.” - „Mi az erkölcsi állás-
pont?” - „Úgy gondolom, hogy minden em-
bernek joga van az élethez, és ha mód van a
megvédésére, akkor azt mindenképpen meg
kell próbálnunk.” De - ebben a szakaszban -
elhangozhatott volna ilyen felelet is: „Az ext-
rém körülmények nem jogosítanak fel sen-
Jellem és jellemtelenség
69
kit arra, hogy megszegje a törvényt. Nem le-
het mindig lopni, ha valakinek a kétség-
beesett helyzetét látod. A cél lehet jó, de a cél
nem szentesíti az eszközt.”
A posztkonvencionális erkölcs második -
és egyben az erkölcsi szintek utolsó, hatodik
- szakaszában az egyén „univerzális etikai el-
vek” alapján ítél. Ezek az elvek a legmaga-
sabb etikai értékeken - igazságosság, kölcsö-
nösség, egyenlőség, az emberi élet és az em-
beri jogok elismerése - alapulnak. Az egyén
tehát - ebben a szakaszban - erkölcsi kérdé-
sekben lelkiismereti döntéseket hoz, melyek
összhangban lehetnek a közvéleménnyel
vagy a társadalom törvényeivel - de szemben
is állhatnak azzal. Aki ezen az erkölcsi szin-
ten Heinz mellett nyilatkozik, olyasmit
mond, hogy Heinznek választania kellett a
lopás, illetve felesége halála között. Ilyen
helyzetben a lopás erkölcsileg nem ítélhető
el, mert neki az élet megóvásának elve alap-
ján kell cselekednie. Ha ugyanezen a szinten
valaki úgy gondolja, hogy Heinznek nem
szabad ellopnia a gyógyszert, rendszerint ar-
ra hivatkozik, hogy a rádiumtól más - ha-
sonlóképpen rászoruló - beteget fosztott
meg, holott neki nem a feleségéhez fűződő
érzelmei alapján kellene cselekednie, hanem
az „élet általános értékei”-nek elvét - megkü-
lönböztetés nélkül - szem előtt tartva. (Az er-
kölcsi elvek három szintjét és hat szakaszát a
mellékelt táblázat mutatja be.)
70
Ranschburg Jenő
Kohlberg erkölcsfejlődési szakaszai
Erkölcsi szint	Mi a helyes?	Egyetértés	Tiltakozás
I. Prekonvencionális			
1. szakasz: Büntetés engedelmes- ség orientáció	Engedelmesked- ni mások szabá- lyainak a bünte- tés elkerülése céljából	El kell lopnia a gyógyszert, ez valójában nem rossz cselekedet, a gyógyszer 200 $-ba kerül, nem kell 2000-et fizet- nie érte!	Heinz nem lop- hatja el; meg kell vennie a gyógy- szert Ha ellopja, börtönbe kerül, és úgyis vissza kell adnia.
2. szakasz: Üzleti csere orientáció	Csak akkor kell a szabályokat be- tartani, amikor előnyünkre vá- lik; szükségle- tünk kielégítésé- re, ill. saját érde- künkben kell cselekedni, és en- gedni kell, hogy mások ugyanezt tegyék. Az a he- lyes, ami kölcsö- nösségen és egyet- értésen alapul.	Heinznek el kell lopnia a gyógy- szert, hogy fele- sége életben ma- radjon. Lehet, hogy börtönbe kerül, de meg- mentette a felesé- gét.	Nem lophatja el a gyógyszert. A gyógyszerész nem hibás: ő csak keresni akart.
II. Konvencionális			
1. szakasz „Jó fiú- aranyos kislány” orientáció	Teljesíteni. amit a hozzád közel álló emberek el- várnak tőled, vagy amit általá- ban az emberek elvárnak egy gyerektől, test- vértől. baráttól stb. Jónak lenni	Ha Heinz volnék, ellopnám a gyógyszert a fe- leségem számá- ra. A szeretetnek nincsen ára, nincs olyan aján- dék. ami felérne a szeretettel vagy az élettel.	Nem lophatja el. Ha a felesége meghal, nem ő lesz a felelős ér- te. Nem azért hal meg, mert ő szív- telen, vagy nem szereti őt, elég, ha annyit tesz meg. amennyi
.Tellem és jellemtelenség
71
Erkölcsi szint	Mi a helyes?	Egyetértés	Tiltakozás
	fontos dolog, az ember jó szándé- kát és a bizal- mon, lojalitáson tekintélyen ala- puló kölcsönös viszonyt mutatja.		törvényesen lehetséges. A gyógyszerész az önző és szív- telen.
2. szakasz Rendszer- megőrző orientáció	Teljesíteni a köte- lességet. A törvé- nyeket be kell tartani, kivéve, ha azok ellent- mondásba kerül- nek más szociális kötelességekkel	Amikor valaki házasságot köt, vállalja, hogy szeretni fogja a feleseget és vigyáz rá A há- zasság nemcsak szerelem; köte- lesség is, mint egy törvényes szerződés.	Természetes do- log. hogy Heinz meg akaija óvni a feleségét, mégis helytelen dolog ellopni a gyógyszert. Ha ellopja, tolvaj lesz, aki elveszi a gyógyszert attól az embertől, aki készítette.
III. Posztkonvencionális			
1. szakasz Szociális szerződés orientáció	Tudatában lenni annak, hogy az emberek külön- böző értékekkel és véleményekkel rendelkeznek, és, hogy a legtöbb érték és szabály egy adott csoport viszonyában érté- kelhető. Ugyan- akkor ezeket általában be kell tartani, mert ezek szociális szerződések. Bi- zonyos értékeket és jogokat, mint	A törvény nincs felkészülve ilyen körülményekre. Ilyen helyzetben ellopni a gyógy- szert valójában törvénytelen, de mégis helyesnek ítélhető.	Az embernek kü- lönleges körül- mények között sincs joga arra, hogy önkénye- sen megváltoz- tassa a törvényt. Senki sem lop- hat, akárhogy kétségbe van is esve. A cél jó le- het. de a cél nem szentesíti az esz- közt.
72
Ranschburg Jenő
Erkölcsi szint	Mi a helyes?	Egyetértés	Tiltakozás
	pl. az élethez és a szabadsághoz va- ló jog, a többségi véleménytől füg- getlenül minden közösségben be kell tartani.		
2. szakasz Univerzális etikai elvek orientáció	Maga választotta etikai elvek köve- tése. Az eseti tör- vények, vagy szociális egyet- értésen alapuló döntések általá- ban érvényesek, mert ilyen elvek- re épülnek. Ami- kor a törvények ellentmondanak ezeknek az elvek- nek, az ember- nek az univerzá- lis elvekkel össz- hangban kell cselekednie: min- denkinek egyen- lő emberi jogokat kell biztosítani.	Ez egy olyan helyzet, amely- ben az embernek döntenie kell: lop, vagy hagyja meghalni a fele- ségét. Az ilyen helyzetben lopni erkölcsileg jo- gos. Neki az élet megóvására és tiszteletére vo- natkozó elv alap- ján kell cseleked- nie.	Heinz olyan dön- tés előtt áll, hogy tekintetbe vesz-e olyan embereket, akiknek ugyan- annyira szüksé- gük van a gyógyszerre, mint az ő felesé- gének. Heinznek nem saját felesé- ge iránti érzései alapján kell cse- lekednie, hanem tekintbe kell ven- nie minden ha- sonló helyzetben lévő ember életé- nek értékét.
Forrás: Kolilberg, 1969.
Kohlberg munkásságát az utóbbi húsz év-
ben nagyon sok kritika érte. Felvetették pél-
dául, hogy az egyes szintek és szakaszok el-
különítése nem eléggé objektív; ha a vizsgá-
lati személyek válaszait több kutató értékeli,
gyakran nem értenek egyet a kategóriában,
amelybe besorolandónak tartják. Olyan bírá-
Jellem és jellemtelenség 73
latok is elhangoztak, hogy Kohlberg egy
olyan hierarchiát posztulál, amely a politikai
liberalizmust részesíti előnyben, hiszen a
konzervatív felfogás erkölcsi háttere a ne-
gyedik szakaszba (a második szint második
szakaszába) szorul. Ezzel párhuzamosan: a
kutatók nem is találtak a 6. szakaszba sorol-
ható válaszokat, és Kohlberg elismerte: ez a
szakasz inkább teoretikus konstrukció, és ez
az erkölcsi szint legfeljebb a rendkívüli em-
berekre - mint Mahatma Gandhi vagy Teréz
anya - jellemző. Mások azt vetették fel, hogy
Kohlberg erkölcsi sémája nem univerzális,
hanem kultúra-függő értékeket tartalmaz.
Kohlberg a bizonyítás érdekében Tajvanban,
Törökországban és Mexikóban is elvégezte a
vizsgálatokat, melyekben városi és falusi la-
kosok, sőt törzsi életformában élő emberek is
részt vettek. Az első négy szakasszal nem
volt baj. Az ötödik szakaszt viszont csak na-
gyon kevesen, ráadásul - az egyén intelli-
genciájától és a közösség szociális és kultu-
rális jellemzőitől függően - különböző élet-
korokban érték el. A szegényebb falvakban -
és törzsekben - csak nagyon kevesen jutot-
tak el az ötödik szakaszig. Kohlberg ezt a je-
lenséget a formális logika hiányosságaival
magyarázta, valamint azzal, hogy az itt élő
embereknek kevés lehetőségük nyílt arra,
hogy szociális intézményekben tanuljanak.
Barbara Beid 1984-ben kísérletet tett arra,
hogy az erkölcsi fejlődés elemzésébe beépítse
74
Ranschburg Jenő
a szociális és a kulturális faktorokat. Tekin-
tetbe vette a szabályozást, azokat a külső kény-
szereket, melyek az adott csoportban az egyén-
re hatnak - ezeket „rács”-nak nevezte el, és az
egyén elkötelezettségét, kötődését a csoport-
hoz - ez volt a „csoport-” mutató. A „rács-” és
a „csoport-”mutató kombinációjával Reid ké-
pes volt megjósolni, hogy a vizsgált személy
milyen szintet ér el a Kohlberg-skálán. Pél-
dául, angol tudósok vizsgálata során, az am-
biciózus, magas szinten teljesítő kutatók mind
a „rács-”, mind a „csoport-” mutatóban ala-
csony értékeket produkáltak; munkájukban
függetlenek voltak, és nem vettek részt a
munkacsoportok hierarchiájában. A kutatók
másik csoportja - akik a „rács”-on magas, a
„csoport”-mutatóban alacsony értékeket kap-
tak - általában passzív, konformista szemé-
lyekből állt. A harmadik csoport - magas
érték mind a „rács-”, mind a „csoport-” muta-
tóban - részt vettek az intézmény professzio-
nális hierarchiájában, ugyanakkor gondol-
kodásuk mechanikus, viselkedésük rituális
volt. Ezek a „rács-csoport kombinációk” szo-
ros összefüggést mutattak a résztvevők er-
kölcsi elveivel: a passzív konformisták a
Kohlberg-skálán a harmadik szakaszba („Jó
fiú - aranyos kislány”), a professzionális hie-
rarchiában működő - és annak elkötelezett -
kutatók a negyedik szakaszba („Törvény és
rend”), míg azok, akik kevés szociális kont-
roll mellett, a csoport helyett inkább önma-
JELLEM és jellemtelenség 75
guknak elkötelezetten végezték munkájukat,
az ötödik szakaszba („Szociális szerződés”)
kerültek.
Reid tehát feltételezi, hogy az erkölcsi íté-
let alakulásáért nem a gondolkodás - a logi-
ka - fejlődése a felelős, hanem az egyén „moz-
gása”; a változó „rács- és csoport-” helyzetek,
amelyekbe belekerül. Ugyanakkor - általában
- az ember nem véletlenül kerül meghatáro-
zott „rács- és csoport-” körülmények közé;
ebben szerepet játszik - intellektuális képes-
ségei mellett - egész személyisége - törekvé-
sei, én-ereje, sőt erkölcsi elvei - is. Tehát, míg
Reid a hangoztatott erkölcsi elvet egyszerű
„stratégiai fogás”-nak minősíti, melynek cél-
ja, hogy az egyén megfeleljen a többi, azonos
„rács- és csoport-” helyzetben élő ember igé-
nyeinek, a helyzet akár fordított is lehet; az
egyént erkölcsi elvei, intellektuális és szemé-
lyiségbeli adottságai terelik a megfelelő cso-
port és „rács” felé. Kétségtelen viszont, hogy
az ember tágabb értelemben vett társadalmi
környezete, a kultúra, amelyben él, fontos
szerepet játszik az erkölcsi elvek kialakulá-
sában. Három amerikai szerző írja Kohlberg
- az ötvenes években kezdődő, és húsz éven át
folyamatosan tartó - longitudinális kutatá-
sairól; „Abban az időszakban, amelyben ezek
a vizsgálati személyek beszámoltak erkölcsi
ítéleteikről, Amerikában éppen zajlottak a
polgárjogi mozgalmak, tiltakoztak a diákok,
folyt a háború Vietnamban, kirobbant a Water-
76
Ranschburg Jenő
gate-ügy, és jogaik érvényesítéséért küzdöt-
tek a nők. Ezek az események mind az igazság
kérdését vetették fel, és morális szempontok-
ra összpontosítottak. Nagyon valószínűnek
látszik, hogy ezek a szociális történések ha-
tást gyakoroltak az embereknek a tisztesség-
ről alkotott fogalmaira. A változások tehát,
melyek az elmúlt húsz év során az emberek
erkölcsi ítéleteiben bekövetkeztek, elképzelhe-
tő, hogy nem csak az egyedfejlődést, de a kul-
túra változásait is tükrözik.” (Rest, Davison
és Robbins, 1977)
A három amerikai szerző állítását - mely
szerint az ember erkölcsi elveiért nemcsak a
genetika és a közvetlen szociális környezet,
de a tág értelemben vett kultúra is felelős,
amelyben él - egy gondolatkísérlet erejéig ér-
demes a hazai körülményekre is rávetíteni.
Az az ember, aki a nyolcvanas évek elején
13-14 éves kamasz volt, ma 35 év körüli érett
nő vagy férfi. Szülei még azt tanulták - és
kisiskolás korában még ő maga is -, hogy
„...erkölcs az, ami elősegíti a régi kizsákmá-
nyoló társadalom elpusztítását, és valameny-
nyi dolgozó egyesülését a kommunisták új
társadalmát megteremtő proletariátus körül...
A kommunista erkölcs alapja a kommuniz-
mus megszilárdításáért és betetőzéséért foly-
tatott harc.” (Lenin). Egy magyar - a hatva-
nas években megjelent - munka éppen ezért
így fogalmaz: „A kommunista erkölcs leg-
főbb kritériumát a kommunizmusért vívott
jellem és jellemtelenség
77
harcban kell látni ” Néhány oldallal korábban
pedig ezt írja: „A kommunizmus végleg ki-
küszöböli a háborút, megteremti az emberek,
a népek testvériségének valódi feltételeit.”
Persze, ezeknek a feltételeknek a megterem-
tése morálisan különösen érdekes: „A proletár-
forradalom előtti időszakban a proletariátus
legfőbb feladata a tőkés társadalom megdön-
tése; e szakaszban a kommunista erkölcsnek
a burzsoázia gyűlöletére, osztályszolidaritás-
ra, összefogásra kell nevelnie a munkásosz-
tályt. A hatalom megragadása után a prole-
tariátus a dolgozó néppel együtt hozzálát a
szocializmus építéséhez; e szakaszban kerül
előtérbe a tömegeknek az új társadalmi rend,
a szocialista haza, a szocialista állam iránti
odaadásra, a munkához való szocialista vi-
szonyra, a szocialista fegyelemre nevelése.”
(i. m.). Nem kétséges, hogy a „kommunista
erkölcs” fogalmába belefér a „gyűlöletre ne-
velés”. Először győzzünk le mindenkit, aki
nem ért egyet velünk, utána akár békéről is
beszélhetünk majd. Nem jelző nélkül fognak
dolgozni az emberek - éhbérért, éjjel-nappal
-, hanem szocialista módon viszonyulnak a
munkához, szocialista hazában egy szocialis-
ta államot szocialista fegyelemmel szolgálva.
„A kommunista erkölcsű ember mindenek-
előtt közösségi ember, aki a maga törekvéseit
összeegyezteti az egész társadalom törekvé-
seivel, aki áldozatkészen tud küzdeni a közös
célért. A kommunista egyéni boldogságának
78
Ranschburg Jenő
feltétele az egész közösség boldogsága” (i. m.).
Nem folytatom tovább az idézett munka citá-
lását, csak emlékeztetek arra, hogy a frázi-
sokban megkövetelt „kollektív szellem” és az
egyén gyarlóságából (individuális igényeiből)
fakadó gyakorlat közötti ellentmondás a dek-
larált erkölcsöt ostoba és veszedelmes köz-
helygyűjteménnyé avatta, mely az emberek
zömét félelemre, meghunyászkodásra, vagy
álszent magamutogatásra kényszerítette.
A nyolcvanas évekre valódi életünk és a
hazug, üres erköcsi szólamok összeegyeztet?
hetetlensége nyilvánvalóvá vált. Farkas End-
re Életünk és az erkölcs című könyvében ter-
mészetesen még „szocialista erkölcs”-ről esik
szó, de a szerző már éles különbséget tesz a
szocializmusban fellelhető különféle erkölcsi
elvek és magatartások, valamint a „szocializ-
mus erkölcse” között. „Minden kornak -, írja
- a mainak is, szüksége van élenjárókra, hő-
sökre, avantgárdra. Vannak is ilyenek a tár-
sadalmunkban. Igaz, életük ugyanolyan ne-
héz, mint más időszakok erkölcsi nagysá-
gaié, mert a feltételek hiányában a többség
számára képtelenség e mintát követni, ezért
is gátolják, balekoknak, fafejúeknek titulál-
ják őket. Sorsuk nehéz, de nélkülük nem len-
ne haladás. Azon értékek viszont, amiket ők
már követnek, a mai tudatos mozgalom szá-
mára elvártakként szerepelnek; ezeket tisz-
teljük, anélkül, hogy megvalósítását a mai
kor tömegméretű realitásának tartanánk.”
JELLEM és jellemtelenség	79
——-——'
Micsoda változás zajlott le - még a hivatalos
szövegekben is - húsz esztendő alatt! Erköl-
csi példaképként Farkasnál a felelősséget
vállaló, hivatástudattal dolgozó, nyílt, őszin-
te, ha kell, a hatalomnak is nemet mondani
tudó ember jelenik meg - akit a feleslegesen
odabiggyesztett „szocialista” jelző nélkül
bármikor, bármilyen korban erkölcsi ideál-
ként fogadhatunk el. Farkas tudja, ilyen em-
berből nagyon kevés van, de még mindig azt
hiszi, hogy - bár sorsuk nehéz - a létező szo-
cializmusban egyfajta tisztelet övezi őket.
Aki elolvassa Moldova Györgynek Kardos
Györgyről, a Magvető Könyvkiadó egykori
igazgatójáról írott - nemrég megjelent -
könyvét, „első kézből” szerezhet információ-
kat arról, hogy a következetes, elveihez hű,
makacsul egyenes embert akkor is - akár-
csak napjainkban - értetlenség, magány és
cinikus elutasítás kísérte életútján. Farkas
Endre három - a létező szocializmusban való-
ban felismerhető - embertípus „tízparancso-
latát” írja le könyvében.
1.	A cinikus ember tízparancsolata.
a.	Te vagy önmagad Istene - cselekedj
aszerint.
b.	Ne legyen más Istened, mint a pénz,
c. Tagadd meg, vagy el ne fogadj ideálo-
kat. Csak a mának élj.
d.	A munka nemesít, de nemesekre ná-
lunk nincs szükség.
80
Ranschburg Jenő
e.	Szeresd a virágot (gebinben), és sze-
gény ember nem lehetsz.
f.	Szeresd szüléidét, amíg adni tudnak
neked.
g.	Ne lopj, csak ragadj meg mindent,
ami a kezed ügyébe kerül.
h.	Nem szól szád, nem fáj fejed. A főnö-
keidnek mindig adj igazat.
i.	Ne kívánd meg felebarátod feleségét
(férjét), hisz az anélkül is odaadja ma-
gát.
j.	Ne kívánd meg felebarátod házát -
mutasd meg, hogy te még szebbet
tudsz építeni.
2.	A realista ember tízparancsolata.
a.	Ha jót nem tudsz tenni, rosszat ne
tégy.
b.	Egyenlő munkáért - egyenlő bért.
c.	Kövesd az általános divatot, hogy ne
lógj ki a sorból.
d.	Érvényesülj, ha lehet, élj jobban, de
ne a mások rovására.
e.	Élni és élni hagyni. Légy becsületes,
ha tudsz. Alkalmazkodj, de ne aláz-
kodj meg!
f.	Ismerd meg önmagad, és kísérd fi-
gyelemmel a világ eseményeit.
g.	Élj kiegyensúlyozott családi életet,
szeresd szüléidét, gyermekeidet.
h.	Vegyél autót, anélkül senki vagy, de
feleslegesen ne halmozz.
jellem és jellemtelenség
81
1.	Szeresd a hazádat, védd a természetet
és a békét.
j. Élj józanul, őrizd az egészséged, sze-
ress, hogy szeressenek.
3.	A példamutató ember tízparancsolata.
a.	Legyenek elveid - élj meggyőződésed
szerint.
b.	Légy egyéniség - tisztelj másokat.
c.	Egyéni és közösségi érdekedet egyez-
tesd.
d.	Tiszteld a társadalmi haladást - őrizd
a békét, (a társadalmi haladás akkor
is fontos, ha neked már mindened
megvan)
e.	Hivatástudattal dolgozz. (A munká-
dért annyit várj el, amennyiért meg-
dolgoztál.)
f.	Légy cselekvő hazafi és internaciona-
lista. (A haza szeretete és más népek
megbecsülése elválaszthatatlan.)
g.	Az igazat mondd, ne csak a valódit.
(Legyenek önálló ítéleteid és ne légy
előítéletes)
h.	Védd az egészséged és a természetet.
i.	Légy boldog, és törekedj mások bol-
dogságára is. (Tiszteld a szerelmet, a
barátságot, a családot és a közvetlen
emberi kapcsolatokat.)
j.	Szabadságot és felelősséget. Legyen
koherens és rugalmas tízparancsola-
tod.
82	Ranschburg Jenő
Ha Farkas három embertípusát Kohlberg
skáláján értékeljük, könnyen megállapítha-
tó, hogy az első a prekonvencionális, a máso-
dik a konvencionális, a harmadik pedig a
posztkonvencionális szinten helyezkedik el.
Napjainkban a konvencionális erkölcsű, (rea-
lista) emberből sajnos egyre kevesebb akad, a
prekonvencionális (Farkas által cinikusnak
nevezett) típusból viszont egyre több. De tér-
jünk vissza ahhoz a hipotetikus személyhez,
aki a nyolcvanas évek elején serdült, és most
35-36 éves. Gyermekkorát a hazai körülmé-
nyekre szinte egyöntetűen jellemző „átlagos
szegénységiben élte le; zsíros kenyér - egy-
két szelet párizsival - mindig jutott, fáznia
sem kellett, mert az energia olcsó volt, és a
testvére által kinőtt télikabát még jól bírta a
megpróbáltatásokat. Az iskolában a szocia-
lista család és a szocialista erkölcs felsőbb-
rendűségéről tanult, és viszonylag gyorsan
felismerte, hogy azokról a cselekedetekről,
amelyek a tömegkommunikáció hivatalos
hordószónoklatainak ellentmondanak, ide-
genek előtt nem szabad beszélni (például a
vasárnapi templomlátogatásokról, vagy ar-
ról, hogy apu a „szocialista tulajdont” képező
gyári szerszámokkal fusizik esténként). Mi-
re serdült, a hazai élet már nyitottabbá vált;
egyre szabadabban lehetett külföldre utazni,
egyre fejlettebb technika vette körül, egyre
hangosabban mondták ki azt, amit eddig
csak suttogni hallott - és környezetében egy-
tét .lem és jellemtelenség	83
——,-----
re fontosabbá vált a pénz. A rendszerváltás-
sal párhuzamosan megkezdődött családja
élet-halál harca: „feltörni”, „megkapaszkod-
ni” vagy „lecsúszni” - ezek váltak családja
sorsának legfontosabb kérdéseivé. Többé
már nem jutott mindenkinek zsíros kenyér-
re, ugyanakkor - szinte a szomszédban - alig
érthető módon, mesés vagyonok nőttek ki a
földből. Mire a „példabeszédben” szereplő fiú
(vagy lány) elérte 35. életévét - és minden va-
lószínűség szerint már az ő gyermekei is a
serdülőkor küszöbére jutottak - a pénz és a
pénzen elérhető teljes „szimbólumrendszer”
(luxusautó, villa, márkás, méregdrága ruha-
darabok) a társadalomnak szinte kizárólagos
értékévé vált. Ugyanakkor a társadalom
„modell-figurái” (a politikai és a gazdasági
élet kiemelkedő személyei) is alkalmatlanok-
nak bizonyultak arra, hogy a szavakban (ott
is csak esetenként) képviselt emberibb erköl-
csi értékrendből viselkedésükkel példát mu-
tassanak. Polgárjogi mozgalmak - mint
1950 és 1970 között Amerikában - nem in-
dultak, de az emberek számára valami felsej-
lett a „polgár” és a „jog” fogalmából: megje-
lent a második világháború óta hazánkban
csak könyvekből ismert sztrájk, és civil szer-
vezetek alakultak. Ugyanakkor - mindenek-
előtt a társadalmi értékvesztés és a lakosság
anyagi és egzisztenciális polarizálódása kö-
vetkeztében - az esélyegyenlőség és a valódi
demokrácia igénye mellett (régi „sérelmek”
84 Ranschburg Jenő
újraélesztése révén) felszínre törtek a kisebb-
ségek elleni indulatok, az irredentizmus és
az antiszemitizmus. A lakosság mára nem
csak anyagi értelemben polarizálódott, de
ideológiai, politikai értelemben is. Mindezek
alapján úgy vélem: a kulturális változások
hatására Magyarországon a kohlbergi érte-
lemben vett prekonvencionális szinten telje-
sítők száma nőtt, a „polgári”, konvencionális
erkölcsi szinten gondolkodók viszont - bizo-
nyára a középosztály felmorzsolódásával
párhuzamosan - egyre kevesebben vannak.
Most 35 éves, tehát még mindig fiatalnak
mondható, hősünk jellemét - ha pusztán az
elmúlt húsz esztendő társadalmi-kulturális
változásai alapján ítéljük meg őt - egyfajta
prekonvencionális, „naiv-egoisztikus” erköl-
csi elvrendszer irányítja. A „helyesről” és a
„helytelenről” mindenképpen saját szükség-
leteinek kielégítése szempontjából dönt, a
tisztesség, a kölcsönösség, az egyenlő elosz-
tás elvének elemeivel már rendelkezik, de vi-
lágképe egyértelműen pragmatikus: nem
hisz az önzetlen segítőkészségben, és meg
van győződve arról, hogy a „kölcsön-kenyér”
mindig és feltétlenül „visszajár”. Gyermekeit
valószínűleg pénzzel jutalmazza, ha jó osz-
tályzatot visznek haza, és hálátlansággal vá-
dolja őket, ha engedetlenek. Az orvos min-
den bizonnyal rossz szakember, ha nem fo-
gad el hálapénzt, és feltehetően azt a
szomszédot kéri meg, hogy vigyázzon este a
Jellem és jellemtelenség
85
gyerekére, akinek a kutyáját nemrég - szí-
vességből - megsétáltatta.
Több mint harminc évvel ezelőtt, három
amerikai kutató (Haan, Smith és Block,
1968-ban) a Kohlberg-skálával vizsgálta a
Berkeley Egyetemnek azokat a diákjait, akik
politikailag nagyon aktívak voltak, és ülő-
sztrájkot szerveztek az egyetem belső rendjé-
nek megváltoztatásáért. A vizsgálat eredmé-
nye szerint a tesztet a posztkonvencionális
szint első és második szakaszán teljesítő diá-
kok 75, illetve 41%-a vett részt a sztrájk szer-
vezésében és végrehajtásában, a konvencio-
nális szinten teljesítőknek pedig 18, illetve
6%-a. Úgy tűnt tehát: minél aktívabban poli-
tizál valaki, annál magasabb erkölcsi szinten
gondolkodik. Ugyanakkor a prekonvencio-
nális szint második szakaszát elérő diákok -
akiknek erkölcsi ítéleteit, mint fentebb emlí-
tettem, az önérdek, az egoizmus határozta
meg - 60%-a szintén aktívan politizált! Ezek-
nek az erkölcsi jellem tekintetében (hogy is
fogalmazzam?) fejletlen diákoknak a politi-
kai aktivitása teljesen megkülönböztethetet-
len volt a szintén politizáló, de érett erkölcsű
diákokétól. A szerzők értelmezése szerint a
posztkonvencionális erkölcsű politizálókat a
közösség valamennyi tagjának emberi jogai
inspirálták, a prekonvencionális erkölcsű
politizálókat viszont kizárólag saját érdekeik
vezették! Könnyen lehetséges tehát, hogy
fenti példabeszédem hőse, a szívesen beszélő,
86 Ranschburg Jenő
extravertált, prekonvencionális erkölcsű, 35 év
körüli férfi (vagy nő), napjainkra sikeres po-
litikussá vált. Akár az Országgyűlésnek is
tagja lehet...
Erkölcsi elvek és jellemes magatartás
A Berkeley Egyetemen elvégzett vizsgálat
felveti a kérdést - és a maga módján meg is
válaszolja -, hogy mi az erkölcsi elvek és
a viselkedés kapcsolata? Feltételezhetjük-e,
hogy az ember, az élet mindennapi körülmé-
nyei között, mindig elveinek megfelelően vi-
selkedik? A félreértések elkerülése végett
hangsúlyozom, hogy nem az „erkölcsi tu-
dat”-ról beszélek (hiszen a többszörösen bün-
tetett bűnöző sokkal jobban ismeri a Büntető-
törvénykönyv tételeit, mint az átlagember,
aki soha életében nem kerül kapcsolatba a
büntetőjoggal), hanem az egyén önmaga ál-
tal elfogadott, átélt - hogy úgy mondjam:
magáévá tett - elveiről, melyek például a fen-
tiekben elemzett Kohlberg-skálán tükröződ-
nek. A pszichológiában évtizedek óta vizsgál-
ják ezt az összefüggést - meglehetősen ellent-
mondó eredményekkel. A vizsgálati eljárások
nagyon hasonlítanak egymásra: gyerekek-
kel vagy felnőttekkel lefolytatják a Kohlberg-
interjúkat - elhelyezik őket a válaszaiknak
megfelelő szinten, illetve szakaszon -, majd a
vizsgálati személyeket olyan feladatok elé ál-
Jellem és jellemtelenség
87
lítják, melyeknek megoldása során a résztve-
vők lehetőséget kapnak a csalásra, azaz arra,
hogy a vizsgálatvezetőket megtévesszék. Na-
gyon sok, ilyesfajta technikával lefolytatott
pszichológiai kutatás igazolta, hogy az er-
kölcsi elvek szintje és a jellemes magatartás
között határozott összefüggés mutatható ki:
minél alacsonyabb szinten válaszolja meg az
egyén a Kohlberg-interjúkat, annál valószí-
nűbb, hogy a feladatmegoldás során kihasz-
nálja az alkalmat és csalni fog! Ugyanakkor
- még a hetvenes években - egy kutatónak
eszébe jutott, hogy megfordítja a sorrendet:
ha a vizsgálatot azzal kezdte, hogy a résztve-
vőknek egy feladat megoldásakor csalásra
adott lehetőséget, és a Kohlberg-interjúkat
csak ezt követően készítette el, a várt - és
megszokott - összefüggés megfordult: azok
a személyek csaltak a legnagyobb valószínű-
séggel, akik a Kohlberg-teszten magasabb
erkölcsi szintet értek el! Lehetséges tehát,
hogy a koncepció, amit az erkölcsi elv és a
magatartás kapcsolatáról megalkotunk, csu-
pán egy módszertani hiba következménye,
mely teret ad a résztvevők intelligenciájának.
Amennyiben ugyanis a vizsgálati személye-
ket egy feladat megoldása előtt erkölcsi elve-
ikről faggatjuk, könnyen lehet, hogy az in-
telligensebbek - hiszen, aki erkölcsi kérdések-
ben magas színvonalon érvel, annak oksági
gondolkodása más területeken is meghalad-
ja az átlagot - egyszerűen gyanút fognak:
88 Ranschburg Jenő
valaki a háttérből figyel, vagy valamilyen más
módszerrel érzékeli, regisztrálja a csalást!
így azután - függetlenül attól, hogy más kö-
rülmények között hogyan viselkedne - arra
törekszik, hogy az erkölcsi dilemmákra adott
válaszai, valamint a feladatmegoldási hely-
zetben tanúsított magatartása összhangba ke-
rüljenek.
Magam is úgy vélem: az erkölcsi elv na-
gyon fontos, de korántsem kizárólagos ösz-
szetevője a jellemnek. A morális értelemben
vett Jellem” ugyanis mindig kritikus helyze-
tekben mutatkozik meg igazán. Olyanokban,
amelyekben például az egyént saját - vagy
hozzá közelálló személy - érdekei, biztonsá-
ga, egzisztenciája elveivel ellentétes viselke-
désre készteti. Nem arról van szó, hogy az
embernek feltétlenül „hőssé” kell válnia, ha
ragaszkodik elveihez (említettem már Ber-
told Brecht véleményét azokról a társadal-
makról, amelyekben erre valóban szükség
van), de az egyén élete a normalizált, demok-
ratikus világban is tele van kihívásokkal: ta-
lán elegendő, ha az erkölcsi elvekkel nem ösz-
szeegyeztethető üzleti tranzakciók anyagi
csábítását említem. Persze, az is lehet, hogy a
hangoztatott erkölcsi elvek nem felelnek
meg a valódiaknak; mindannyian ismerjük
az álszent hordószónok típusát, aki ember-
ségről, erényről, jótékonyságról, becsületről
prédikál, de ezeket az elveket saját életvezeté-
sére egyáltalán nem tekinti érvényeseknek.
Jellem és jellemtelenség
89
Elképzelhető azonban, hogy az elvek való-
diak, az egyént viszont más tulajdonságai
akadályozzák abban, hogy viselkedését a kri-
tikus helyzetekben megfeleltesse elveinek.
Nagyon sok kutató hangsúlyozza, hogy a
társadalmilag elfogadott - és az egyén által
is vallott - erkölcsi értékek követését - kriti-
kus helyzetben - pusztán a norma megszegé-
sének következményeitől való félelem inspi-
rálja.
Egy amerikai kutató kísérletileg is meg-
próbálta igazolni ezt a feltételezést. Egyetemi
hallgatók zárthelyi dolgozatot írtak. Az óra
végén belépett a terembe egy orvos, aki meg-
kérte a hallgatókat, hogy egy új gyógyszer
kipróbálása érdekében mindenki nyeljen le
egyet az általa hozott tablettákból - amelyek-
nek garantáltan semmi olyan mellékhatásuk
nincs, ami egészségüket veszélyeztetné, vagy
teljesítményüket gátolná. A helyzet a követ-
kező volt: a diákok egyik fele olyan gyógy-
szert kapott (chlorpromazin), ami a félelmet,
szorongást rövid időre minimálisra csökken-
ti, míg a másik fele placebót, azaz olyan tab-
lettát, amely külsőleg megegyezett a szoron-
gáscsökkentő gyógyszerrel, de hatóanyagot
nem tartalmazott. Amikor az orvos kiment,
az oktató - mintha elfeledkezett volna arról,
hogy a dolgozatokat még nem szedte be - a
táblára írta a helyes megoldásokat. Ezután
„észbe kapott”, kijelentette, hogy reméli, sen-
ki nem csalt, majd beszedte a dolgozatokat és
90
Ranschburg Jenő
elment. A dolgozatokról pontosan megálla-
pítható volt, hogy kik puskáztak, mert erede-
ti állapotukat - tehát amit a diákok a papírra
írtak, mielőtt a helyes eredmények a táblára
kerültek - a padokhoz szerelt és jól álcázott
fotóapparátusok lefényképezték. A beadott
dolgozatok és az előhívott felvételek összeve-
tése azt mutatta, hogy azok a hallgatók, akik
a valódi szorongáscsökkentő gyógyszert vet-
ték be, összehasonlíthatatlanul többet és töb-
ben csaltak, mint azok a diákok, akik csak
placebót kaptak.
A kísérlet eredménye tehát amellett szól,
hogy a félelem valóban komoly szerepet ját-
szik az erkölcsi norma betartásában. A társa-
dalom, akár a norma megóvása felett őrkö-
dik, akár annak megszegésére késztet (mint
azok a társadalmak, amelyekre Brecht utal),
e felfogás szerint mindig az egyén félelmére
épít. Ebben sok igazság lehet, hiszen a Kohl-
berg-skálán is megjelenik az az erkölcsi
szint, amelyen az egyén cselekvését kizárólag
a büntetés elkerülése motiválja. Senki nem
tagadja, hogy élnek közöttünk emberek, akik
kizárólag akkor nem törik be a vonzó tár-
gyakkal megrakott, kivilágított kirakatot, ha
meglátják, hogy a sarkon rendőr álldogál.
No de mi, akik már vágyódtunk hiába a kira-
katban látható tárgyak után, és mégsem tör-
tük be soha az üveget: mindannyian ilye-
nek vagyunk? Ezzel párhuzamosan: a későb-
biekben látni fogjuk, hogy az egyén által
Jellem és jellemtelenség
91
„vétkesének minősített cselekedet elindításá-
nak megakadályozása érdekében felébredő
- és a személyiségnek jóval mélyebb rétegéből
származó - lelkiismeret szintén olyan belső
feszültség (a szorongásnak egy fajtája), amit
a chlorpromazin - legalábbis részben - gátlás
alá helyez. Éppen ezért felmerül a kérdés: mi
magyarázza azoknak a diákoknak a viselke-
dését, akik annak ellenére sem csaltak, hogy
a valódi szorongáscsökkentő gyógyszert vet-
ték be? Látták, ugyanúgy, mint azok, akik
csaltak, hogy dolgozatuk hibás, felfogták azt
is: módjukban állna észrevétlenül kijavítani
- és mégsem tették! A kérdéshez kapcsoló-
dóan mindenekelőtt szeretném eloszlatni azt a
látszatot, hogy az elv és a viselkedés egyezé-
sének felbomlása csak olyan irányban követ-
kezhet be, hogy a magasabb morális szinthez
- valamilyen hatás következményeként - egy
erkölcsileg elítélendő viselkedésmód kapcso-
lódik. Ennek ugyanis - bár valószínűleg rit-
kán - előfordulhat az ellenkezője is! Az a bel-
ső késztetés tehát, amit - szintén Brecht sza-
vait idézve - úgy jellemezhetnék: „csábítás a
jóra”, kétségtelenül létezik. Vercors egyik
szép novellájának hőse jómódú polgár, egy
francia kisvárosban él a második világhábo-
rú idején. Nem politizál, a német megszállók-
kal nem kollaborál, de messzire elkerüli a
megszállás ellen küzdő francia partizánokat
is. Erkölcsi alapelve a „túlélés”: ne avatkoz-
zunk semmibe, az a fontos, hogy „ép bőrrel
92
Ranschburg Jenő
megússzuk” a vihart, ami majdcsak elvonul
a fejünk fölül. Egy napon azonban partizá-
nok dörömbölnek az ajtaján: kérik, bújtassa
el őket, mert nyomukban vannak a német
csapatok. „Eszem ágában sincs - gondolta a
gazdag polgár -, csak nem fogom elveim elle-
nére kockáztatni a biztonságomat?” Miköz-
ben erre gondolt, vette a kabátját, és a parti-
zánokkal elindult a közeli erdő felé. Rövid
idő múlva motorzúgást hallottak: jönnek a
németek! „Most azonnal megfordulok, és ha-
zamegyek - mondta magának a férfi - hiszen
a németek mindjárt utolérnek bennünket!”
Közben elkérte az egyik partizán fegyverét,
és míg a többiek folytatták az utat az erdő fe-
lé, ő egy nagyobb kődarab fedezékében vára-
kozott. „De lőni biztosan nem fogok - gondol-
ta - hiszen ez teljességgel az elveim ellen való.
A németek meg fognak ölni!” Amint meglát-
ta a motorkerékpáron közeledő németeket,
lőni kezdett rájuk, és rövid idő elteltével a
megszállók fogságába esett, akik vallatni
kezdték. „Természetesen most rögtön meg-
mondom, merre mentek a partizánok — gon-
dolta reszkető lélekkel a francia polgár - hi-
szen én nem bírom a fájdalmakat!” De képte-
len volt megtenni. Reggel, amikor a németek
elhagyták a várost, a partizánok saját házá-
nak kapujára szegezve találták meg holttes-
tét. Élete árán sem volt képes kimondani azo-
kat a szavakat, melyek tucatnyi ember vesz-
tét okozhatták volna!
Jellem és jellemtelenség
93
Vercors hőse tehát rosszul ítélte meg ön-
magát. A „brechti szituációban” - amikor
hősnek kell lenni ahhoz, hogy az ember er-
kölcsi elveivel összhangban cselekedhessen -
fény derülhet arra is, hogy „békeidőben” va-
laki alábecsüli önmagát: a kihívások olyan
morális tartást tükröznek viselkedésében,
melynek meglétéről maga sem álmodott.
(Például Lope de Vega, A kertész kutyája cí-
mű vígjátékának egyik szereplője - aki a ma-
ga tréfás módján a végletekig ellenáll a valla-
tásnak - hasonló jellemről tesz tanúbizony-
ságot.) A legtöbbször azonban ennek inkább
az ellenkezője szokott előfordulni: a fenyege-
tés vagy a kísértés (később rátérek még ez
utóbbi tényező leghatékonyabb formáira) kö-
vetkeztében az egyén viselkedése szembeke-
rül saját erkölcsi elveivel. (Sokan vannak,
akik ilyen helyzetben megpróbálják áltatni
önmagukat, és becsapni környezetüket az-
zal, hogy az elveikkel homlokegyenest ellen-
kező viselkedésüket úgy értelmezik, mintha
az továbbra is megfelelne korábbi erkölcsi
nézetüknek. (A napi politikai életben sok ha-
sonló megnyilvánulással találkozhatunk.)
Az erkölcsi értelemben vett jellem alapvető
kritériuma tehát az, hogy a viselkedés - a ki-
hívások és ellenérdekű kísértések dacára -
megfeleljen az erkölcsi elveknek! A minden-
napi életben ezt az összhangot „becsület”-nek
nevezik, a tudományban pedig úgy: ellenál-
lás a kísértésnek. Persze az életben nagyon
94 Ranschburg Jenő
sok - hogy úgy mondjam - „nem tiszta” hely-
zet fordul elő, amikor az egyénnek olyan
megoldások közül kell választania, amelyek-
nek mindegyike - valamilyen formában és
mértékben - ellentmond elveinek. Ezekre a
helyzetekre vonatkozik a bölcs rabbi útmuta-
tása: „Ha nem tudod, melyik a helyes út,
mindig válaszd a nehezebbet!”
A becsületesség
A pszichológia hetven éve kutatja - többé-ke-
vésbé eredménytelenül - a választ arra a kér-
désre: létezik-e az embernek olyan tulajdonsá-
ga, amit becsületességnek nevezünk? Termé-
szetesen még a pszichológusnak sem kerüli
el a figyelmét az a tény, hogy az élet különbö-
ző kihívásai során nagyon sok ember viselke-
dik becsületesen, azaz - lemondva kecsegtető
esélyekről - ellenáll a kísértésnek, és megőr-
zi elvei és viselkedése harmóniáját. Ugyanak-
kor nem tudjuk pontosan, hogy ez a „tartás”
mennyire tulajdonságértékű, azaz: ha valaki
bizonyos szituációban becsületesnek mutat-
kozott, feltétlenül így viselkedik-e más - jel-
legében az előzőtől eltérő - helyzetekben is?
Például a főkönyvelő, aki olyan helyzetben,
amikor - a cég hanyag üzletvezetése következ-
tében - milliókat sikkaszthatna különösebb
kockázat nélkül, de ellenáll a kísértésnek,
mert a cselekmény ütközik életvezetésének el-
Jellem és jellemtelenség
95
veivel, hasonlóképpen ellenáll-e ifjú és csinos
titkárnője csábításának, ami harmonikus há-
zasságát, gyermekei egészséges személyi-
ségfejlődését fenyegeti? Hartshorne és May
klasszikus vizsgálata már 1928-ban erre a
kérdésre próbál választ keresni. A kutatók
több mint 1OOOO diákot vizsgáltak meg úgy,
hogy egyenként húszféle olyan helyzetet biz-
tosítottak számukra, amelyben - látszólag
kockázat nélkül - lophattak, csalhattak vagy
hazudhattak. Az összefüggés a tesztek kö-
zött - egy-egy diák vonatkozásában - nagyon
alacsony, a korrelációs együttható általában
a 0 körül mozgott, bár kétségtelenül mindig
pozitív volt. A szerzők szerint tehát létezik egy
gyenge, de következetes tendencia arra, hogy
aki becsületesnek mutatkozott az egyik hely-
zetben, a másikban is hasonlóképpen fog vi-
selkedni. Ugyanakkor nem tagadható, hogy
a korrelációk alacsony szintje némi kétséget
ébreszt az emberben az iránt, hogy a „becsü-
letesség”, mint az egyént különböző cselek-
vési helyzeteiben általánosan jellemző tulaj-
donság, egyáltalán létezik-e. Az eredmények
ugyanis nemcsak úgy értelmezhetők, hogy
az emberben - a helyzettől függetlenül - él
egy általános belső késztetés arra, hogy be-
csületes legyen, de úgy is, hogy az egyén vi-
selkedését nem az internalizált - a személyi-
ségbe épült - norma határozza meg, hanem a
szituációk hasonlósága vagy különbözősége.
Mint Kohlberg írja: „Ha ugyanazon szten-
96 Ranschburg Jenő
derd esetén az egyén viselkedése helyzetről-
helyzetre különbözik, nem tételezhetjük fel,
hogy a magatartást a sztenderd határozza
meg és nem a szituáció jellemző vonásai.”
Sokan azonban mindennek ellenére sem ad-
ták fel azt az álláspontot, hogy a becsület a jel-
lem legfontosabb megnyilvánulási formája.
Mintegy 40 évvel Hartshorne és May vizsgá-
latai után - immár sokkal kifinomultabb sta-
tisztikai módszerekkel - több kutató újraszá-
molta az eredeti kutatás adatait. Megállapí-
tották: az anyagban igenis kimutatható a
becsületesség (vagy becstelenség) mint általá-
nos emberi tulajdonság, mely a megnyilvánu-
lás helyzeteitől többé-kevésbé függetlenül léte-
zik! Az elmúlt 20 évben lefolytatott vizsgálatok
általában igazolták ezt a megállapítást, hang-
súlyozva, hogy a becsületesség mint szemé-
lyes diszpozíció, csupán egyike azoknak a pszi-
chológiai és környezeti feltételeknek, melyek
egy-egy adott helyzetben a viselkedést megha-
tározzák. Vizsgáljuk meg most azokat az egyé-
ni tulajdonságokat és környezeti feltételeket,
melyek szerepet játszanak a becsületes - illetve
becstelen - magatartás megjelenésében.
Az egokontroll
Az emberi viselkedésnek számos - jellegében
látszólag teljesen eltérő - formája a személyi-
ségben egyfajta közös irányítás, közös vezér-
Jellem és jellemtelenség
97
lés alatt áll. Ezt a vezérlést „önellenőrzés”-nek,
„önirányítás”-nak, szakmai zsargont hasz-
nálva „egokontroll”-nak nevezzük, és azt ered-
ményezi, hogy az irányítása alatt működő vi-
selkedésformák egymáshoz rendkívül hasonló
színvonalon jelennek meg. Az egokontroll biz-
tosítja például, hogy koncentrálni tudjunk
unalmas feladatokra, hogy óvatosan és körül-
tekintően hajtsunk végre bizonyos mozgás-
sorozatokat (egyforma méretű körök rajzolá-
sától kezdve az úttesten való átkelésig), és ez
teszi lehetővé az idő-perspektíva ki terjesztését
is, olyanformán, hogy képesek legyünk elő-
retervezni, felhasználni a jelenben a múlt ta-
pasztalatait, és így lemondani közvetlen elő-
nyökről egy időben jóval később megvalósuló
jutalom kedvéért. A későbbiekben látni fogjuk
majd, hogy a bűnözők például jelentősen ala-
csonyabb szintű egokontrollal rendelkeznek,
mint a nem-bűnözők, és néhány kutatás egy-
értelműen utal arra, hogy a kísértésnek való
ellenállás - az erkölcsi korlátok érvényre jut-
tatása - szintén összefügg az egokontrollal.
Az egyik kísérletben például a kísérleti sze-
mélyek lehetőséget kaptak a csalásra, majd
egy hónappal később ugyanezeknek az embe-
reknek választaniuk kellett egy alacsony ér-
tékű azonnali, illetve egy jóval értékesebb, de
késleltetett jutalom között. Azok, akik a kés-
leltetett jutalmat választották, az előző kísér-
letben összehasonlíthatatlanul kevesebbet - és
ritkábban - csaltak, mint a többiek, és a csá-
98
Ranschburg Jenő
tatásoknak jóval hosszabb ideig voltak képe-
sek ellenállni társaiknál. Egy másik vizsgá-
latban a résztvevők szintén hazugságra és
csalásra kaptak lehetőséget, majd unalmas
feladatok pontos végrehajtására kellett kon-
centrálniuk (például minden alkalommal le
kellett nyomniuk egy billentyűt, amikor a fa-
lon kigyulladt a lámpa). Az eredmények nyil-
vánvaló kapcsolatot mutattak ki a morális és
a figyelemteszt között, és az elemzés szerint
ez az összefüggés a közös irányítással magya-
rázható. Vagyis a figyelem koncentrációja és
a kísértésnek való ellenállás képessége egy-
aránt az egokontroll (de nevezhetjük ezt én-
erőnek, akaratnak, önuralomnak is) irányí-
tása alatt áll, ami azt jelenti, hogy a morálisan
csábító helyzetekben jelentkező önuralom nem
valami független morális gátlás, hanem a sze-
mélyiséget jóval szélesebb körben irányító,
az erkölcsinél jóval általánosabb érvényessé-
gű faktor funkciója. A jellem tehát jóval töb-
bet jelent, mint egyszerű morális tartást;
mindenekelőtt egyfajta általános emberi tar-
tásra utal, mely erkölcsi és nem erkölcsi hely-
zetekben egyaránt (és körülbelül azonos szín-
vonalon) megmutatkozik!
Az intelligencia
Hartshorne és May klasszikus vizsgálatának
egyik sokat vitatott eredménye volt, hogy az
Jellem és jellemtelenség
99
egyén minél intelligensebb, annál becsülete-
sebb. Ez az összefüggés még akkor is igaz-
nak bizonyult, amikor a vizsgálati személyek
szociális-gazdasági státusát - mint nyilván-
valóan befolyásoló tényezőt - kiszűrték a sta-
tisztikai mérésből. Bevallom, kevés empiri-
kus vizsgálatot ismerek, ami a becsület és az
intelligencia kapcsolatával foglalkozik, de
ezek szinte kivétel nélkül az eredeti feltétele-
zést igazolják. Ennek az egyik oka talán az
lehet, hogy az intelligensebb személy kevés-
bé motivált a kísérleti helyzetben felkínált
„vétek” elkövetésére: valószínűleg több esé-
lye van arra, hogy csalás - illetve lopás - nél-
kül is meg tudja oldani a feladatot. Ugyanak-
kor ellenkező irányból is érvelhetünk: az in-
telligens emberben erősebb a belső igény a
sikerre, kevésbé tűri a kudarcot, így - ami-
kor ez az egyetlen lehetősége a jó teljesít-
ményre - valószínűleg csalni fog, annak elle-
nére, hogy az ilyen kísérleti helyzetekben -
mint említettem - feltehetően gyanakvóbb,
mint alacsonyabb intelligenciaszintű társa.
Lassan húsz éve már, hogy egy kedves - ré-
gen elhunyt - kollégámmal, Kozéki Bélával,
elvégeztünk egy kísérletsorozatot ezeknek a
kérdéseknek a tisztázása érdekében. Számos
budapesti iskola hatodik és hetedik osztályá-
ban a matematika tanár közölte a diákokkal,
hogy dolgozatot fognak írni egy országos ta-
nulmányi verseny keretében. Éppen ezért, a
munkát nem a szokványos dolgozatfüzetbe
100
Ranschburg Jenő
kell elkészíteniük, hanem egy papírlapra, me-
lyen a feladatokat már előre kinyomtatták.
Mivel az eredményeket számítógépen fogják
értékelni (akkoriban az még nagy szó volt, és
a gyerekek nem is pontosan értették, mit je-
lent), a papírlap hátoldalán minden feladat-
nak ott szerepel az eredménye. A papírt tehát
- mondta a pedagógus - megfordítani tilos!
A feladatok - az elsőtől a tizedikig - fokozato-
san nehezedtek, és a kísérletet különböző fel-
tételvariációkkal .játszottuk el”: volt olyan
helyzet, amikor a pedagógus fel-alá járt a
padsorok között, és árgus szemekkel figyelte
diákjai munkáját, volt olyan is, amikor ült az
asztalánál és látszólag a saját munkájával
foglalkozott, és végül olyan, amikor kiment
a teremből a dolgozat megírásának idejére.
Az olvasó már bizonyára kitalálta, hogy a pa-
pírlap hátsó oldalán hamis eredmények sze-
repeltek, így, akinek ugyanez az eredmény
jött ki a dolgozatban, az minden kétséget ki-
záróan csalt. A vizsgálatot nem dolgoztuk fel
teljesen, ezért soha nem is publikáltuk. Any-
nyi azonban nyilvánvaló volt: minél intelli-
gensebbek a tanulók (hadd pontosítsák: mi-
nél jobbak matematikából), annál nehezebb a
feladat, amelynél „elcsábulnak”, és jelleme-
seknek csak azokat a diákokat tekinthettük,
akik a felügyelet nélküli helyzetben befeje-
zetlenül hagytak egy-egy feladatot - tehát
tudták, hogy az adott példa nem értékelhető,
lehetőségük lett volna csalni, de mégsem tét-
Jellem és jellemtelenség 101
ték! Talán mondanom sem kell: nem sok ilyen
diák akadt.
Tudjuk, hogy bizonyos intellektuális funk-
ciók - például egy adott, kívánatos viselke-
dés késleltetése az időben később elnyerhető
jutalom kedvéért - összefüggést mutatnak a
kísértésnek való ellenállás morális megnyil-
vánulásaival, mégis, a laboratóriumon kívüli
tapasztalatok fényében, azt kell mondanom,
hogy a jellem és az intelligencia között nincs
- illetve csak nagyon áttételes formában mu-
tatható ki - kapcsolat. Engedje meg az olva-
só, hogy aprólékos magyarázkodás helyett
egymás mellé állítsam Kohlberg erkölcs-ská-
lájának első szakaszát (tehát a prekonven-
cionális szint legprimitívebb formáját) a két-
ségtelenül jó intellektusú Adolf Eichmann (a
magyar zsidóság nagy részének elpusztítá-
sáért első helyen felelős náci tömeggyilkos)
kihallgatási jegyzőkönyvében olvasható mon-
datokkal.
A Kohlberg-skála
első szakaszának
jellemzői:
Eichmann mondatai:
a) Agresszivitás má-
sok felé
Ha valamennyi zsi-
dót kiirtottuk volna,
azt mondanám: rend-
ben, elpusztítottunk
egy ellenséget!
102
Ranschburg Jenő
b)	Minimális agresz-
szió az én felé, tö-
rekvés a büntetés
elkerülésére
c)	Minimális szere-
tet mások felé
d)	Maximális szere-
tet az én felé
Nem bántam meg
semmit. Sem gyilkos,
sem tömeggyilkos
nem vagyok!
Az emberek, akiket a
vagonokban szállítot-
tak, semmit nem je-
lentettek nekem!
Egyedül Hitler sike-
re igazolta számom-
ra, hogy alá kell ren-
delnem magam en-
nek az embernek!
Miközben az intelligencia szintje természete-
sen az adott személy jellemző vonása lehet, a
jellem tehát - mint az elvek és a viselkedés
harmonikus összhangja - nem mutat egyér-
telmű összefüggést az intelligenciával: ma-
gas intelligenciaszintű ember lehet „hibás”
jellemű, és alacsony intelligenciájú ember is
lehet jellemes. Valamiféle kapcsolat azért
mégiscsak létezik: az intelligens ember bizo-
nyos provokatív helyzetekben - a kísértés
pillanataiban - jobban méri fel az elvek és a
vágyott (vagy igényelt) cselekvés ellentmon-
dásait, ezért feltételezhető, hogy jelleme
„rongálásáért”- vagyis azért, hogy elveit cse-
lekvése szintjére redukálja - nagyobb felelős-
ség terheli, mint a többieket.
Jellem és jellemtelenség 103
Az önértékelés és a sérült önérzet
Ugyanakkor az intelligencia önmagában ke-
vés ahhoz, hogy felülkerekedjék a személyi-
ség egyéb vonásain, és a jellem torzulásait
korrigálja. Mint láttuk, inkább arra alkal-
mas, hogy az egoista, aszociális tendenciák -
ilyen például a korlátlan hatalom igénye,
vagy a bosszúvágy - mögé egyfajta „ideológi-
át” építsen, mely látszólagos egyensúlyt te-
remt az elvek és a viselkedés között „Úgy
döntöttem, hogy gazember leszek” - mondja
Shakespeare III. Richardja, de ez minden va-
lószínűség szerint fordítva igaz: Richard in-
telligens ember, felismeri - és ezt követően el-
fogadja - önmagát. Úgy tesz, mintha maga
döntött volna gazemberségéről, holott képte-
len gátat szabni neki. Ilyen szempontból
Richard-dal Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés
című regényének főhősét, Raszkolnyikovot
állíthatjuk szembe. Raszkolnyikov - egy ál-
tala kreált hamis értékrend bizonyítása érde-
kében - valóban úgy dönt, hogy gazember
lesz, pedig valójában nem az. Nem képes azo-
nosulni azzal az ideológiával, amit saját leg-
belső értékrendjével szemben alakított ki,
ezért - miután mégis végrehajtja a hamis
ideológiához igazított cselekedetet - a szó
nietzschei értelmében „sápadt gonosztevővé”
válik: üldözni kezdik a fúriák, viselnie kell
lelkiismeret-furdalása nyomasztó terhét. (Ha-
sonló kínokat él át az önmagát cinikusnak és
104 Ranschburg Jenő
istentelennek gondoló Mítya is, Dosztojevsz-
kij másik regényében, a Karamazov testvé-
rekben). Mint említettem már, Vercors novel-
lájának hőse nem megy el idáig: feladja a
magas intellektus által gyártott - de a szemé-
lyiséghez nem illő - ideológiát és helyreállít-
ja a veszélyhelyzetben tudata által letiltott,
de kétségtelenül létező elvei és magatartása
összhangját. Igaz, hogy ez a tény egy ember-
telen világban az életébe kerül.
A jellemes magatartás - a becsület - nem-
csak növeli az egyén önérzetét, de igényli is
az egészséges önértékelést. Korábban szó
volt már róla, hogy az analitikus iskola az
önértékelést az „ideális én” és a „reális én” vi-
szonyában értelmezi. Ha az egyén úgy látja,
hogy én-ideálja - tehát az az ember, aki szel-
lemi és fizikai felkészültség, anyagi helyzet,
társadalmi elismertség vonatkozásában ő
maga lenni szeretne - képességei és helyzete
folytán nem elérhetetlen, egészséges önérté-
kelésről, az adottságokhoz mérten reális am-
bíciókról, ha viszont én-ideálja nézőpontjából
az egyén reménytelennek látja önmagát, ne-
gatív én-képről, alacsony önértékelésről be-
szélünk. Az ilyen ember - ha egyáltalán foly-
tatott - régen feladta már a küzdelmet a jobb
emberi pozícióért. Örök vesztes, aki - ahe-
lyett, hogy megpróbálna a jelenben élni, hely-
zetéért a körülményeket, például a múltat
kárhoztatja („Ha gyerekkoromban a szüleim
többet foglalkoztak volna velem...”), vagy
Jellem és jellemtelenség
105
folytonosan a jövőtől retteg („Jaj, csak túl
lennék már rajta..Hiányzik belőle a jellem-
hez szükséges belső tartás, ezért általában
képtelen ellenállni a kísértéseknek. Nincs is
olyan internalizált érték-, illetve elvrendsze-
re, amihez magabiztosan ragaszkodhatna.
(„De hátha mégis úgy lehetne...” mondogatja
Katona József Bánk bánjának örökké bizony-
talan Mikhál bánja.)
A jellem pszichológiai elemzése szempont-
jából sokkal összetettebb képlet a „sértett ön-
érzet”. Számos pszichológiai vizsgálat bizo-
nyítja, hogy az önértékelésében megbántott
ember hajlamossá válik - akár elvei ellené-
ben is - becstelenül cselekedni. Az egyik kí-
sérletben például egyetemistákkal készítet-
tek pszichológiai személyiségtesztet, majd
egyik csoportjukkal rossz, kifejezetten meg-
alázó diagnózist közöltek (ami természetesen
nem volt igaz), a másik csoport tagjai viszont
kifejezetten jó (mondhatnám: hízelgő) szak-
véleményt kaptak. (Kérdés persze, hogy az
ilyen vizsgálat nevezhető-e etikusnak, de er-
re most nem térek ki.). A tesztet követő kísér-
leti helyzetben, amikor a fiataloknak módjuk
nyílt arra, hogy a jobb eredmény érdekében
csaljanak, vagy hazudjanak, az önérzetében
sértett csoportban rendkívüli mértékben meg-
növekedett a becstelen aktusok száma, míg a
„megtámogatott” csoport tagjai - egy kont-
rollcsoporthoz viszonyítva, amelyben a ta-
gok én-képét a kísérlet előtt nem befolyásol-
106
Ranschburg Jenő
ták - az átlagosnál jóval kevesebb tisztesség-
telen eszközhöz folyamodtak. Úgy tűnik, hogy
a megbántottság, a sérült önértékelés csök-
kenti, a megerősített én-kép viszont növeli az
egyén belső kontrollját - önuralmát -, ami a
kísértésnek való ellenállás fontos feltétele.
A becstelen viselkedés tehát - a sérült ön-
érzet esetén - valamilyen rejtett és közvetett
tiltakozás lehet a méltánytalannak ítélt bá-
násmód ellen. Ezt az általam (Molnár Ferenc
regénye nyomán) Geréb-effektusnak neve-
zett jelenséget a történelemben (és az iroda-
lomban) számos esetben „rajtacsíphetjük”.
Például Shakespeare Coriolanusát is ilyen sé-
relem motiválta, nem beszélve a politikai élet
szereplőiről, akik esetenként látszólag érthe-
tetlen okból cserélnek pártot és elveket.
A sérült önérzet következtében felébredő
„alacsonyabbrendűségi érzés” tehát nem azo-
nos az alacsony önértékeléssel. Szemben ez
utóbbival: a visszavágás, a bizonyítás, a győ-
zelem leküzdhetetlen vágyát hordozza ma-
gában. Alfréd Adler koncepciójában - Freud
szexuális ösztöntanától eltérően - az ember
alapösztöne, cselekedeteinek valódi mozgató-
rugója a hatalomvágy, amit a személyiség-
ben egyfajta szociális élmény, a „közösségi
érzés” tart egyensúlyban. Amint ez az egyen-
súly megbomlik, jelentkezik az alacsonyabb-
rendűségi érzés, ami az egyént visszavágás-
ra ösztönzi, arra, hogy a rangsorban előbbre
kerüljön, hatalomra tegyen szert. Adler ezt
Jellem es jellemtelenség
107
írja: „A közösség’ szeretetére nagymértékben
rászoruló gyermek olyan környezettel találja
magát szemben, mely vesz és ad, követel és
teljesít. Ösztönei nehézségeket támasztanak
számára, és ezeknek legyőzése fájdalmat
okoz. Csakhamar megismeri a gyermekségé-
ből származó nyomorúságot, és akkor hasz-
nálja fel »lelki szervét«, melynek működése
abban áll, hogy előrelásson, és olyan irány-
vonalakat találjon ki, melyeken ösztöneit
súrlódás nélkül kielégítheti, s melyeken ha-
ladva, az élet elviselhetővé válik számára.
Olyan embereket lát folyton, akik ösztönei-
ket könnyebben kielégíthetik, tehát előny-
ben vannak vele szemben. Megtanulja érté-
kelni a magasságot, mely képessé tesz rá va-
lakit, hogy az ajtót kinyissa, az erőt, mellyel
a többiek rendelkeznek, s amelyekkel a tár-
gyakat képesek felemelni, a helyzetet, mely a
többieket arra jogosítja, hogy parancsokat
osszanak, és engedelmességet követeljenek.
»Lelki szervében« sóvárgás támad, hogy nő-
jön, hogy hasonló vagy erősebb legyen, mint
a többiek, hogy túlszárnyalja azokat, akik
körülötte vannak, és úgy bánnak vele, mint-
ha alárendeltjük volna.” A hatalomvágyat
Nietzsche is ősi önfenntartó ösztönnek tekin-
ti, és szembeszáll azzal a kultúrával, mely az
embert ennek az ösztönnek az elfojtására
kényszeríti. (Az erkölcs a gyengék fegyvere
- mondja, szemben Platónnál, aki éppen az
„erősek” rendbiztosító eszközének tartja.)
108
Ranschburg Jenő
Jung zseniális elemzése szerint Nietzsche
azonosult a saját „árnyképével”, azaz azzal a
hatalmi ösztönnel, amely többé-kevésbé elfoj-
tott formában, mindannyiunkban él. „Az ár-
nyékoldal hozzánk tartozó voltának felisme-
rése azt jelenti, hogy igent mondunk az ösz-
tönnek, s ezzel magunkra vállaljuk azt a
hatalmas dinamikát, amely a háttérből fe-
nyeget. Ettől akar bennünket a keresztény-
ség aszkétikus erkölcse megszabadítani,
még azon veszély árán is, hogy az ember ál-
lati ösztönvilágát a leggyökerében támadja
meg” - írja. Zarathustra elveti az erkölcsöt -
ezért önmagát többször is „istentelen”-nek
nevezi - és Jung kétségtelenül egyetért Nietz-
schével abban, hogy az embert a valláser-
kölcs aszkézise védi meg saját állati ösztönei-
től. Ez a kérdéskör azonban már túlvezet e
könyv tematikai határain...
Térjünk most vissza Adler alapgondolatá-
hoz. A gyermek - érvel Adler - kicsi, gyenge
és kiszolgáltatott, a felnőtt viszont - a gyerek
nézőpontjából - nagy, erős és a szociális hata-
lom birtokosa. Érthető tehát, hogy az életnek
ebben a korai időszakában a testmagasság és
a „hatalom” között asszociatív kapcsolat jön
létre, ami - a szó valódi és átvitt értelmében
egyaránt - egyfajta „alacsonyabbrendűségi
érzés”; a gyermek, aki hatalomra vágyik,
nagy és erős szeretne lenni, mint a felnőtt.
Vizsgáljuk meg ezt a problémát egy kicsit
részletesebben. A modern kutatások nem
Jellem és jellemtelenség
109
hagynak kétséget aziránt, hogy az ember -
az állatvilág többi gerinceséhez hasonlóan -
rangsorképző, státuskereső lény. Ez a domi-
nancia-rangsor már az iskoláskorban megje-
lenik. Ha valamilyen helyiségben - minden
feladat nélkül - egy órára magára hagyunk
három olyan gyereket, akik korábban nem is
ismerték egymást, az óra elteltével biztosan
kimutatható a közöttük kialakult rangsor:
ki az első, ki a második és ki a harmadik. A
serdülő- és ifjúkor fizikai, valamint szellemi
erőpróbái nyomán a fiatalban kialakul a
ranghelyzet szubjektív érzése - határozott
benyomás arról, hogy az emberi közösségek
dominanciasorában elöl, középen vagy hátul
kell-e elhelyezkednie - és ez az érzés (mini-
mális változásokkal) elkíséri egész életében.
Természetesen az egyén szubjektív érzése sa-
ját helyéről a társadalom rangsorában, nincs
feltétlenül összhangban a pozícióval, amit
felnőtt korában elér. Előfordulhat, hogy az
ember úgy érzi: a közösség, amelyben él, le-
értékeli őt, azaz nem ismeri el képességeit,
eredményeit. Ugyanakkor előállhat olyan
helyzet is, hogy valaki jelentősen magasabb
pozícióba kerül, mint amire alkalmasnak ér-
zi magát. Mindkét helyzet az „alacsonyabb-
rendűségi érzésből” eredhet, és nemcsak az
egyénre, de a társadalomra nézve is veszé-
lyessé válhat. Azt kell mondanom: a társada-
lom belső stabilitása jelentős mértékben függ
attól, hogy az egyén szubjektív érzése saját
110
Ranschburg Jenő
ranghelyéről, mennyire felel meg annak a
pozíciónak, amelyet a dominanciasorban va-
lóban birtokol. A hagyományos - otthonon
kívüli - szerepek tele vannak dominanciafe-
szültséggel. Harmincöt-negyvenéves korára
a legtöbb ember főnök is, beosztott is egy-
személyben. Utasít, és utasításokat hajt vég-
re, pozíciójának védelme és a szakma, melyet
státusában képvisel, egyformán fontosak a
számára. Ismeri a veszélyjelzéseket („A fő-
nök hivat!”), stratégiákat dolgoz ki, hogy fő-
nökei agresszióját kivédje, naponta meghát-
rál a „hatalom” elől, miközben vele szemben
mások viselkednek pontosan ugyanígy. Öt-
venéves kora felett egyre jobban kell tartania
a fiatalok „támadásától” is, akik nem tiszte-
lik őt eléggé, hiszen - akárcsak Akelát, a fal-
ka öreg vezérét a fiatal farkasok - „nem is-
merték a régi szép napokban”. Az ember te-
hát - őseitől öröklött módon - érzékeny a
dominanciakihívásokra, és hajlamos arra,
hogy ezekre agresszióval válaszoljon. Kérdés
azonban: hogyan képes életben maradni a
hierarchikus rendben élő faj, amely a domi-
nanciaharcok során önmagát pusztítja?
A tudósok már az állatvilágban megfigyel-
ték, hogy a dominanciaharcok legnagyobb
része ritualizált. Például az ezüsthátú goril-
láról szóló könyvében a szerző leírja, mi tör-
ténik, ha két, egymást nem ismerő (más más
csoportból származó) hím találkozik. Állnak
egymással szemben, vicsorognak, fenyegető
Jellem és jellemtelenseg
111
hangokat adnak ki, és saját mellüket dönge-
tik. Majd egy-két sietős ütésváltás után meg-
fordulnak, és ellenkező irányban elrohannak.
A dominanciaharcok tehát általában jelképes
küzdelmek, „áltámadások” sorozatában való-
sulnak meg, melyek során az egyed testi ép-
sége nincs veszélyben, a rangsor azonban -
ami a küzdelem valódi célja - mégiscsak ki-
alakul. Nem tudom, feltűnt-e az olvasónak,
hogy az ember viselkedése gyakorta drá-
maian hasonlít a hegyi gorilláéhoz. A melldön-
getést az ökölrázás helyettesíti, az egymást
ijesztgető „fenyegető hangok” pedig (a „mit
gondolsz, ki vagy te?”, „azt hiszed, félek tő-
led?” típusúak) akár a parlamentekben is jól
hallhatóak. A vizsgálatok mintha igazolnák
az adleri individuálpszichológia feltételezé-
sét, mely szerint a testmagasságnak komoly
szerepe van az ember dominanciaküzdelmei-
ben. A fejlettebb, „szociálisan kifinomultabb”
fiúcsoportokban - ahol nyílt ökölharc alig
fordul elő - a fiúk pozíciója rendszerint pozi-
tívan függ össze testmagasságukkal, azaz:
minél magasabbak, annál jobb a helyzetük a
csoportban, amelyhez tartoznak. (Ez nem je-
lenti azt, hogy feltétlenül a legmagasabb fiú
lesz a csoport vezetője, de a testmagasság és
a pozíció közötti kapcsolat statisztikailag
mindenképpen kimutatható.) Azokban a cso-
portokban tehát - akár a serdülők, akár a fel-
nőttek világában - ahol a nyílt összecsapások
száma alacsony, a testmagasság a „harci ké-
112
Ranschburg Jenő
pesség”, a fizikai erő, és ezen keresztül a szo-
ciális dominancia jelképévé válik. „Nagy em-
ber”, mondjuk a kiváló tudósról, művészről,
és „felnézünk rá”, míg például a megbízha-
tatlan, hazudozó embert „lenézzük”. „Felül-
ről csepeg a csillag és a kegyelmes nyál, és
fölfelé vágyik minden csillagtalan kebel” -
mondja Zarathustra, Nietzsche művében.
A pozíció és a testmagasság dimenziója ön-
kéntelenül is összemosódik az ember szimbó-
lum-rendszerében. Homérosz Iliászában a ha-
talmas görög sereg Trója alatt táborozik.
Hektor, a trójai királyfi, a vár fokán állva
mutogatja testvérének, Parisnak a görög hő-
söket (Odüsszeuszt, Achilleuszt és a többit)
Hiába nyüzsög a sok ezer katona a vár alatt,
Hektornak nincs nehéz dolga, hiszen a héro-
szok kimagaslanak az átlagemberek tömegé-
ből. Az isteneket, a fáraókat és a papokat az
egyiptomiak magasabbaknak ábrázolták a
többi embernél, és a történelmi kultúrákban
a ceremóniák alkalmával a magas termetű
államhivatalnoknak le kellett hajtania a fe-
jét, hogy felettesénél alacsonyabbnak látsz-
szék. Szlovákiában, Krasznahorkán, a közép-
kori vár tanácstermében az asztal körül kü-
lönböző magasságú székek álltak. Amikor az
urak elfoglalták helyeiket a tanácskozáshoz,
testük magasságából a közöttük érvényesülő
rangsor világosan leolvashatóvá vált. Nap-
jaink udvariassági szokásai - a meghajlás, a
főhajtás, a kalaplevétel - rituális maradvá-
Jellem és jellemtelenség
113
nyal annak az ősi törekvésnek, hogy testma-
gasságunkat csökkentsük a „hatalom” előtt.
Az Egyesült Államokban az egyik egyetemen
idegen férfit mutattak be az évfolyamoknak.
Az egyik évfolyamon mint tanársegédet, a
másikon mint adjunktust, a harmadikon mint
neves vendégprofesszort üdvözölték. A bemu-
tatást követően a hallgatóknak kérdőívet kel-
lett kitölteniük arról, hogy milyen benyomá-
sokat keltett bennük az idegen tanár. A kérdő-
íven - többek között - meg kellett becsülniük
a férfi testmagasságát. Az összesítés során
kiderült, hogy a vélt pozíció és a becsült test-
magasság szorosan összefügg: az idegent a
diákok tanársegédként látták a legalacso-
nyabbnak, és professzorként a legmagasabb-
nak.
A magas termet tehát erőt és pozíciót sugá-
roz, és jelentős - bár általában nem tudato-
suló - segítséget jelent a férfiak dominancia-
küzdelmeiben. Mindez talán világosabban
látszik az ellenkező oldalon: az alacsony ter-
met hátrány ezekben a küzdelmekben, és így
komoly konfliktusok okozója lehet. Adler
„Napóleon-komplexus”-nak nevezte azt a
helyzetet, amikor az alacsonytermetű ember
- összetévesztve a szociális pozíció és a test-
magasság dimenzióját - hatalomra tor, mert
„nagyobb” szeretne lenni. Hiszen láttuk: már
gyermekkorában is a „nagyság” képviselte
az erőt és a hatalmat. (A kutatók gyakran
felhívják a figyelmet arra: a történelem nagy
116
Ranschburg Jenő
mekkori aktivitás magas szintje például a
sok évvel később kibontakozó kábítószer-fo-
gyasztás egyik előrejelzője lehet. Az ellent-
mondásban szerepet játszhat az is, hogy lé-
tezhet - és valószínűleg létezik - túlságosan
magas aktivitási szint - egyfajta fékezhetet-
lenség bár a határ a pozitív értelemben vett
magas aktivitási szint és a negatív értelem-
ben használt „különlegesen magas” aktivitá-
si szint között meglehetősen bizonytalan és
elmosódó. A magam részéről fontosabbnak
tartom a magas aktivitási szint kölcsönhatá-
sát egyéb veleszületett tulajdonságokkal, és
(nem utolsósorban) a környezettel, melyben
a csecsemő és a kisgyermek aktivitása zajlik.
Az „egyéb” veleszületett tulajdonságok kö-
zött mindenekelőtt az úgynevezett „élmény-
kereső magatartást” emelem ki, mely érte-
lemszerűen a magas aktivitás kísérője lehet.
Az élménykereső magatartást - szakmai ne-
vén: szenzoros élménykeresést - a pszicholó-
gia 1972-ben kezdte vizsgálni, annak ellenére,
hogy a közvélemény számára csak az utóbbi
években vált nyilvánvalóvá (vagy érdekes-
sé?), hogy vannak emberek, akik puszta
kedvtelésből hajmeresztő kockázatokat vál-
lalnak, illetve folyamatosan keresik - és gya-
korolják - azokat a tevékenységformákat,
melyek testi épségüket, életüket veszélyezte-
tik. A skála, melyen az egyén szenzoros él-
ménykeresésének szintjét mérik, négy alská-
lára bomlik:
Jellem és jellemtelenség
117
a)	Izgalom- és kalandkeresés. Ez az a fak-
tor, amelyre a testi épség kockáztatása a leg-
inkább jellemző. A tengerek rekordokra törő
búvárai, vagy olyan emberek érnek el magas
értékeket ezen az alskálán, akik - puszta szó-
rakozásból - gumikötélen vetik magukat a
mélybe.
b)	Szokatlan élmények keresése. Tulajdon-
képpen itt találjuk a „valódi”, nem a fizikai
kockázatra épülő élménykereső magatartást,
ami megnyilvánulhat például a viselkedés bi-
zarrságában, az öltözködés vagy a hajviselet
(hajszín) feltűnő jegyeiben, és - például -
ezen a skálán találjuk a legtöbb drogfogyasz-
tót is.
c)	Gátlástalanság. Ez a faktor tömöríti azo-
kat a viselkedésformákat, melyek a szociális
gátlások hiányának következményei. Az an-
tiszociális, visszaeső bűnözők, a pszichopa-
ták adják itt a legmagasabb pontszámokat.
d)	Érzékenység az unalomra. A monotóniát,
az események, a változatosság hiányát rosz-
szul tűrő emberek tartoznak ide, akik a ki-
számítható, mindenben ismétlődő környezet-
ben feszültekké, nyughatatlanokká válnak.
A szenzoros élménykereséssel - ezen belül
különösképpen a gátlástalansággal - szoros
kapcsolatot mutat a temperamentum másik
mutatója: az impulzivitás. Az impulzív ember
előbb cselekszik, és csak azután gondolko-
dik. Indulatait képtelen visszafogni, nem bír-
ja ki sokáig egy munkahelyen, és általában a
118 Ranschburg Jenő
„kivárás” az, ami rosszul megy neki, akár a
sorban állásról van szó, akár munkájának,
feladatainak megtervezéséről. A nyugtalan
temperamentumú, gátlástalan, impulzív jel-
lemmel a későbbiekben részletesen foglalko-
zom majd.
Az életkor
A vizsgálatok azt mutatják, hogy a jellem az
életkortól lényegében független tulajdonság;
az ember nyolcvanéves korában sem hajla-
mos arra, hogy többet - vagy kevesebbet -
csaljon és hazudjon, mint nyolcéves korában.
Persze az összehasonlítás nagyon nehéz, mert
a „kísértő helyzetek” jelentősége életkorról
életkorra változik, és maguk a körülmények,
melyek között az ember él, szintén módosul-
hatnak. Egy gyerekre például hihetetlen
mértékű nyomás nehezedhet, hogy az ellen-
őrzőjébe írt tanári üzenetet „eltűntesse”, és a
munkanélküliség, a hirtelen elszegényedés
olyan kényszerállapotot hozhat létre, mely-
ben az ember - korábbi életviteléhez viszo-
nyítva - gyengének bizonyulhat a kísérté-
sekkel szemben. Mindennek ellenére, újra
hangsúlyozom az életkor és a becsületesség
függetlenségét, melyhez csupán három meg-
jegyzést szeretnék fűzni. Az egyik az, hogy
az évek múlásával az emberre már fiatal ko-
rában is jellemző becsületesség - vagy éppen
Jellem és jellemtelenség
119
annak hiánya - egyre következetesebbé, egy-
re univerzálisabban érvényes jellemvonássá
válik. A becsületes gyerekből - normalizált,
kiegyensúlyozott körülmények között - nem
lesz becstelen felnőtt, és - sajnos - nagyon
sok példa igazolja, hogy a kapcsolat fordítva
is igaz: a kórosan hazudozó, érdekeinek ér-
vényesítéséért csalásra könnyen rávehető
gyermekből ritkán válik megbízható, becsü-
letes felnőtt ember. Másik megjegyzésemmel
arra szeretnék utalni, hogy a jellem belső
struktúrájában - az elvek minőségében és el-
rendeződésében a személyiségen belül - a
serdülőkor komoly változásokat idézhet elő.
Nem elég csak annyit tudnunk egy ember-
ről, hogy elveihez ragaszkodik, és az esetle-
ges kísértéseknek becsülettel ellenáll, tud-
nunk kell azt is: milyenek ezek az elvek? Ké-
szen, „előrecsomagoltan” kapta-e, és így,
felületes, sztereotip módon használja őket,
vagy belső vívódások során maga alakította
ki elveit, melyeket - a konkrét történéseket
összefüggéseikben értékelve - autonóm ru-
galmassággal alkalmaz? A harmadik meg-
jegyzésem pedig: a jellem az évek során egy-
re jobban „kikristályosodik”! Ez egyrészt azt
jelenti, hogy aki gyermekkorában becsületes
volt, felnőttkorára még inkább azzá válik (és
fordítva), másrészt pedig azt, hogy idősebbé
válva, az ember lecsillapodik: becsületével
nem hivalkodik, jellemének pozitív jegyeit
kevésbé „ragyogtatja” szándékosan - csupán
120
Ranschburg Jenő
teszi a dolgát. Konrad Lorenz kollektív-ag-
resszív entuziazmusnak nevezi a jellem de-
magóg lelkesedését. Az úgynevezett gonosz
című művében részletesen leírja a csimpánz
hasonló viselkedésformáját: „Az egész ha-
rántcsíkolt izomzat tónusa megnövekszik, a
testtartás feszessé lesz, a karok oldalirány-
ban megemelkednek, és kissé befelé fordul-
nak, úgy, hogy a könyökök valamelyest kife-
lé mutatnak. A fej büszkén megemelkedik,
az áll előremered, az arc izomzata egészen
határozott mimikába rendeződik, amelyet fil-
mekből, mint »hősi arckifejezést« ismerünk.
A háton és a kar külső oldalán felmered a
testszőrzet: ez jelenti a közmondásossá lett
»szent borzongás** objektív alapját.” 1988-ban
- egy évvel halála előtt - megjelent könyvé-
ben (Ember voltunk hanyatlása), ezt a külö-
nös entuziazmust így jellemzi: „Az ilyen lel-
kesedés pszichofiziológiai állapotát az teszi
különösen veszélyessé, hogy ilyenkor az em-
ber számára minden elveszti értékét, egyet
kivéve, azt, amiért éppen lelkesedik. Miköz-
ben a lelkesedés szubjektív élményét feleme-
lő érzelmi minőségnek érezzük, úgy érez-
zük, kiszabadultunk a hétköznapi világ ér-
tékrendjének kötelékeiből; készek vagyunk
otthagyni csapot-papot, hogy engedelmesked-
jünk, »ha hív a szent kötelesség**. Lorenz Heine
egyik gránátosának szavaival támasztja alá
állítását: „Mit asszony s gyerek! Százszor ne-
mesebb / vágy ég a szívembe lobogva. / Kol-
Jellem és jellemtelenség
121
dúljanak, ha éhesek! / A császár a győztesek
foglya.” Nos, ahogy az ember idősebbé válik,
az ilyesfajta lelkesedés egyre gyanúsabb lesz.
Goethe írja egyik Velencei epigrammájában:
„Kösd fel, aki rajong, noha túl van a harma-
dik X-en / Őt csalták, s most már ő csal, a
csirkefogó!”
Az elvek struktúrája
Évekkel ezelőtt, két angol kutató vizsgálatá-
ban, a résztvevőknek különféle történetekről
kellett erkölcsi véleményt alkotniuk. A szer-
zők, a válaszokat osztályozván, a morális gon-
dolkodás háromféle stílusát írták le. Az első
stílust egyfajta cinikus attitűd jellemezte.
Akik így gondolkoztak, nagyon kevés maga-
tartást ítéltek el az olvasottak közül, és álta-
lában olyasmire hivatkoztak: „Amit egy em-
ber csinál, nem tartozik másra, az ő dolga”.
A hazugság például - írták - teljesen rend-
ben van, „amíg valaki jól és eredményesen
műveli”. Nem számít, mit teszel, amíg csele-
kedeteid nem ütköznek mások érdekeivel...
A másik stílust a „merevek” képviselték,
akik bizonyos cselekményeket mindig és
minden körülmények között „rosszak”-nak,
„helytelenek”-nek minősítettek. Az egyik
résztvevő például ezt írta a házasság előtti
nemi életről: „Aki ilyesmit tesz, abból teljes
mértékben hiányzik az önkontroll, és én az
122
Ranschburg Jenő
ilyen embert hitványnak tartom.” Ebben a té-
makörben sokan írták, hogy az a lány, aki a
házasságkötés előtt nemi életet folytat, „hasz-
nált”, és senki nem szeret „másodkézből” vá-
sárolni. Azok az emberek tehát, akik bizo-
nyos cselekedeteket - bármilyen körülmé-
nyek között történtek is - mindig elítéltek,
általában az önkontroll hiányára hivatkoz-
tak, vagy arra, hogy a cselekedet sérti vala-
milyen autoritás - például az egyház - előírá-
sait.
A harmadik stílus képviselői hajlamosak
voltak a morális értékelésre, de álláspontjuk-
ban kevesebb volt az érzelmi töltés, és az álta-
lános elv mellett arra törekedtek, hogy tekin-
tetbe vegyék a körülményeket, melyek kö-
zött az esemény lezajlott. Például a házasság
előtti szexuális kapcsolatról valaki ezt írta:
„Ez teljes egészében az érintett személyektől
függ. Én nem látok benne semmi rosszat, ha
a két ember szereti egymást, és kölcsönösen
vállalják a felelősséget azért, amit tesznek.”
Ez a gondolkodási stílus tehát elsősorban
azokat a cselekedeteket ítéli helyteleneknek,
amelyek másokra nézve kellemetlen követ-
kezményekkel járnak, de azokat is, amelyek
révén maga a cselekvő ember - fizikailag
vagy lelkileg - sérül.
Talán mondanom sem kell, hogy az első
stíluscsoporthoz szinte kizárólag ateista fér-
fiak tartoztak, míg a másodikhoz vallásos
(templomba rendszeresen járó) nők. A har-
Jellem és jellemtelenség
123
madik csoport vegyes összetételű volt, a hit-
nek és a hitetlenségnek különböző árnyala-
taival Ami mégis közösen jellemezte őket: a
nyitottság, a kíváncsi, „kérdésekre hajla-
mos” attitűdök a világ felé. Ugyanakkor: az
ember nehezen szabadul a gondolattól, hogy
a morális gondolkodásnak ezek a stílusai
meghatározott személyiségjegyekhez kap-
csolódnak Kétségtelen például, hogy a pszi-
choanalízis kutatói - mindenekelőtt Anna
Freud és Erikson - a serdülőkori krízis há-
romféle megoldási módját ezekhez a stílu-
sokhoz nagyon hasonló módon írták le. An-
na Freud szerint az adoleszcencia kezdete a
csecsemőkorhoz hasonlít abban a tekintet-
ben, hogy - ott is, itt is - erős „id” áll szemben
a viszonylag gyenge „ego”-val. „A szexuális
érés eredményeként felbomlik a megszokott,
viszonylag stabil kapcsolat az ego és az id
késztetései között, a nehéz küzdelemben
helyreállított pszichikus egyensúly felborul,
azzal a következménnyel, hogy a két intéz-
mény közötti belső konfliktusok újra fellob-
bannak ”, Anna Freud szerint ennek a konf-
liktusnak két extrém megoldása lehetséges.
Az elsőben az erős id (mely, mint tudjuk, a
veleszületett, gátlástalanul kielégülésre törő
ösztön képviselője a személyiségben) kereke-
dik felül, mely esetben az individuum belső
fék nélkül marad, és „belépése a felnőtt élet-
be az ösztönök korlátlan érvényesítésének
tobzódásával jellemezhető”. A másodikban az
124
Ranschburg Jenő
ego a győztes, és az egyén 6-10 éves korára (a
látencia-periódusra) jellemző konformista
karakter nyilvánítja magát ,jó”-nak, a fel-
nőtt életben követendő magatartásmintának.
Ez utóbbi esetben az id-impulzusok a gyer-
mek számára előírt szűk határok közé szo-
rulnak. Sok szülő irigylésreméltónak tartja
azt a helyzetet, amikor a serdülő azonosul az
autoritás értékeivel, és - akárcsak a korábbi
években - továbbra is szüleihez látványosan
ragaszkodó, engedelmes, ,jó kisfiú”, vagy
„aranyos kislány” marad. Pedig - és ezzel
kapcsolatban a tapasztalatok sokszorosan
igazolják az analitikus tanítást - ezért a „ne-
velési sikerért” a gyereknek nagyon nagy
árat kell fizetnie. Nem csak az történik, hogy
az ösztönélet következetes elsorvasztásával
az egyén kihagy egy teljes fejlődési fázist az
életéből, de az is, hogy az ego „mely ellenállt
a pubertás támadásának, általában az egész
életen át merev és támadhatatlan marad, ér-
zéketlen a folytonosan változó világ korrek-
ciós igényeire”. A serdülőkori krízis megol-
dásának „királyi útja” - a harmadik lehető-
ség - természetesen a két szélsőség között
található. Az id felerősödött impulzusai zöld
utat kapnak, de a folyamatot továbbra is az
ego kontrollálja; az értékek módosulnak csu-
pán, nem válnak semmivé. Az ilyen serdülő -
és fiatal - továbbra is morális lény marad, de
ítéleteiben rugalmas lesz és individuális, má-
sok eltérő véleményét tolerálni képes. Úgy
Jellem és jellemtelenség
125
vélem, a morális gondolkodás korábban be-
mutatott három stílusa pontosan megfelel a
serdülőkori krízis megoldási módjainak.
A jellem alakulása szempontjából külön fi-
gyelmet érdemel a második változat, mely-
nek során az ego - általában a permanens
szülői nyomás hatására - sikeresen elfojtja a
felszínre törekvő id-impulzusokat, illetve -
ahogy a fentiekben fogalmaztam - azokat a
gyermeki határok közé szorítja vissza. A krí-
zismegoldásnak ez a módja, illetve a morális
gondolkodásnak ehhez kapcsolható sajátos
stílusa általában az autoriter személyiségre
jellemző, lényegében úgy, ahogy azt Adorno
1950-ben megfogalmazta. Az autoriter jellem
- később részletesen írok róla - igazi „bicik-
lista”; beosztottjaihoz durva, fölényes és kö-
nyörtelen, fölfelé viszont szolgalelkű, feltét-
len tekintélytisztelő. Saját ösztöneit elfojtja,
elveiben konzervatív és konvenciókhoz kö-
tött, a „bűnösöket” mindig büntetni kell, kü-
lönösképpen, ha azok valamilyen formában
„alacsonyabbrendűek” - például etnikai vagy
vallási értelemben „idegenek”. Önmagához is
szigorú: felettes én-je minden „alantas vá-
gyért” vagy „emberi gyengeségért” megtor-
lást követel az ego-tól. Ahogy Nietzsche írja:
„Ő, aki megalázza önmagát, kétségtelenül
nagyra tartja magát - mint megalázót.”
Minden ember - részben tudatos, megfo-
galmazható módon, részben viselkedésében
érzékelhetően - rendelkezik az értékeknek,
126
Ranschburg Jenő
normáknak, szabályoknak egy olyan rend-
szerével, melyet jónak, helyesnek ítél, mely-
nek tételeiben hisz, és rendelkezik egy olyan
rendszerrel is, melynek elemeit rosszaknak,
helyteleneknek minősíti, melyeket elítél.
Mondhatnám úgy is: mindannyiunkban él
egy stabil - vagy kevésbé stabil - kép arról:
mi a ,jó” és mi a „rossz”. A ,jó” tételei nem
egyszerű ellentettje] a „rossz”-nak, hiszen
egyetlen elem igenlése számos elem tagadá-
sát jelentheti a másik rendszerben (például,
ha valaki egy bizonyos vallást követ, valószí-
nűleg nem csak az ateizmust tagadja, de sok,
az övétől eltérő vallás hittételeit is). Rokeach,
amerikai kutató elmélete szerint az embere-
ket nemcsak a két rendszer tartalma (vagyis
az a tény, hogy mit tartanak jónak, és mit
tartanak rossznak) különbözteti meg egy-
mástól, hanem a rendszerekben szereplő el-
vek, értékek egymáshoz való viszonya is. Ha
az elvek nincsenek összhangban egymással
(azaz: ha a rendszer nem összeegyeztethető
nézeteket tartalmaz), izolációról beszélünk.
Ez a helyzet például abban az esetben, ami-
kor a mélyen vallásos üzletember kiiktatja
erkölcsi elveit napi „szakmai” tevékenységé-
ből, de akkor is, ha valaki úgy véli, hazudni,
lopni mindig rossz, másokhoz kedvesnek
lenni, mások szempontjait figyelembe venni
viszont mindig jó. Ezeket a nem összeegyez-
tetett, nem összehangolt elveket sokan egy-
mástól izoláltan „működtetik”, mindaddig,
Jellem és jellemtelenség 127
amíg bizonyos helyzetekben be nem követke-
zik az ütközés. (így járt például a kiváló író,
Hja Ehrenburg is, felismervén, hogy „kom-
munista”, „zsidó” és „szovjet állampolgár”
nem lehet egyszerre.) Amikor X megtudja,
hogy Y, aki meglopta őt, éhes gyerekének
akart ennivalót vásárolni, ráébredhet arra,
hogy vagy a lopás feltétlen elítélésére, vagy a
mások szempontjainak figyelembe vételére
vonatkozó elvei nem tarthatók fenn tovább.
Az izolált elvek ütközése az egyént általában
arra készteti, hogy rendszerét felülbírálva,
módosítsa elveit, de nem feltétlenül: az ember
képes lehet arra is, hogy egymásnak ellent-
mondó elveket működtessen az adott rend-
szeren belül. Hihet abban, hogy hazudni, csal-
ni mindig rossz, de megengedhetőnek tartja
például, hogy saját országa ilyen eszközök-
kel tegyen lóvá egy másikat.
Az izoláció másik következménye a jó és a
rossz elvrendszer közötti különbségek ext-
rém hangsúlyozása. Ezt teszi az az ember, aki
azt vallja, hogy saját vallása tökéletesen jó,
minden más vallás pedig tökéletesen hamis.
Vagy állítja, hogy a házasságon belüli nemi
élet mindig helyes - sőt kötelező -, ugyanak-
kor a házasságon kívüli szexuális kapcsolat
mindig elítélendő.
Előfordulhat, hogy a rendszerekben sze-
replő elvek, értékek „üresek”, tartalmatlanok
(Rokeach „differenciálatlan rendszerekének
nevezi ezeket), az egyén készen, „előregyár-
128 Ranschburg Jenő
tott” módon, feldolgozatlanul veszi át kör-
nyezetétől a két rendszer elemeit, így a ,jó”
és a „rossz”, a „helyes” és a „helytelen” meg-
különböztetése felszínessé, előítéletessé válik.
Ha valaki megtiltja gyermekének a Harry
Potter olvasását - noha ő maga a kezébe sem
vette a könyvet -, mert az „hamis értékekre”
épül, személyiségében a jó és a rossz rendsze-
rei - enyhén szólva - differenciálatlanok.
Ugyanúgy, mint abban az emberben, aki „ka-
pásból” elítéli a cigányokat vagy a homosze-
xualitást, anélkül, hogy beható ismeretei len-
nének a romák világáról, vagy a homosze-
xuális ember életformájáról.
Rokeach az olyan karaktert, amelyben a
, jó” és a „rossz” rendszere izolált (viselve az
izolációnak a fentiekben felsorolt összes is-
mertetőjegyét), és jelentős mértékben diffe-
renciálatlan, „zárt jeliem”-xiék. nevezi. Az
ilyen jellem értékrendje statikus, ellenáll a
változásnak, és rosszul tűri a bizonytalansá-
got: ő tudja, mi a jó és mi a rossz, mi a helyes
és mi a helytelen - és esze ágában sincs véle-
ményén változtatni. Történjék bármi, az ese-
ményeket ő mindig úgy értékeli, hogy meg-
feleljenek annak az értékrendnek, amelyet ő
már korábban is vallott. Ezzel szemben a
„nyitott jellem” folytonosan fejlődő rendszer.
Nemcsak arra törekszik, hogy a ,jó” és a
„rossz”, az „elfogadható” és „elfogadhatatlan”
értékek a rendszeren belül - és egymással is
- összhangban legyenek (melynek érdeké-
Jellem és jellemtelenség
129
ben, ha kell, meg is változtatja ezeket az ele*
meket), de arra is, hogy a rendszer mint egész,
érzékenyen reagáljon a változó világ kihívá-
saira.
Analitikus értelmezésben a „zárt jellem”
egyfajta védekezés: a személyiség olyan cse-
lekvések, tevékenységformák és értékek elől
„zárul be”, amelyeket a lelke mélyéi1 - termé-
szetesen tudattalanul, a felettes én által letilt-
va - valójában végrehajtani, elfogad111 szeret-
ne. A bizonyosság, amit saját elvei helyessé-
géről érez, a meggyőződés, hogy viselkedése
helyes, logikailag nem magyarázható, és ér-
vekkel nem is védhető; egy-egy cselekvés, te-
vékenységforma vagy világkép monoton és
csökönyös elítélése mögött kirajzolódik az el-
utasított életforma utáni vágyakozás. Más-
fajta védekezésre szorul tehát: aí'ra, hogy
alávesse magát egy autoritás irányításának.
Ha az erkölcsi szabály az abszolút és megkér-
dőjelezhetetlen autoritástól származik, izolá-
ció és ellentmondás nem létezik többé az ér-
tékrendszerben: a probléma ugyanis gondol-
kodás nélkül megoldódik. Mivel azonban az
elvrendszerek ebben az esetben a személyi-
ség védelmét szolgálják, a zárt jeHem - úgy
érezvén, hogy minden másképp gondolkodó
ember valójában az ő jellemének stabilitását
fenyegeti - a nézőpontok ütköztetésének el-
kerülésére törekszik, és lehetőleg azoknak a
társaságát keresi, akik hozzá hasonló nézete-
ket vallanak. (Ha a nyitott jellemet meggvő-
130 Ranschburg Jenő
zik nézete tarthatatlanságáról, arra kénysze-
rül, hogy „rendszerében” változtatásokat esz-
közöljön - ha a zárt jellemmel történik
ugyanez: „egy világ dől össze”). Amennyiben
képtelen elkerülni a találkozást a „másképp
gondolkodókkal”, különféle „defenzív tech-
nikákat” alkalmaz: ha módja van rá, törvény-
nyel vagy szociális demagógiával akadályoz-
za meg az övétől eltérő nézőpont kifejtését.
A „zárt jellem” és az „autoriter jellem” tehát
ugyanazt a karaktert tükrözi, és - mint emlí-
tettem - visszatérek még rá.
Harmadik fejezet
A JELLEM KÍSÉRTÉSEI
Az erkölcsi értelemben vett jellem tehát a
fenti két „elvrendszer” és a magatartás viszo-
nya. Az emberiség jelentős része rendelkezik
ezekkel az elvrendszerekkel, és „kihívásmen-
tes” helyzetben úgy tűnik (és erről maga is
meg van győződve), hogy életvezetésében ra-
gaszkodik is hozzájuk. A jellem próbája azon-
ban (akárcsak a pudingé, ha megeszik), az a
helyzet, amikor az egyén számára - külső vagy
belső késztetés hatására - olyan cselekvés vég-
rehajtása látszik előnyösnek, mely szembenáll
vallott elveivel. A „hősiesség”-ről - és azokról a
társadalmakról, melyekben az egyénnek hőssé
kell válnia ahhoz, hogy elveit és viselkedését
egyeztesse - korábban beszéltem már. Szóba
került az is, hogy kísérletek bizonyítják: na-
gyon sok ember hajlamos a csalásra, ha ab-
ból előnye származik, és úgy véli, tettét senki
nem veszi észre, azaz „nem bukhat le”. Min-
dennapi életünk tele van ilyen kísértésekkel
132 Ranschburg Jenő
- talán elegendő, ha az utcán talált pénztárcá-
ra, vagy a menetjegy nélküli utazásra utálok és
számos kísérleti adat igazolja: minél nagyobb
a kísértés, ajellem annál valószínűbben bizo-
nyul „gyengének”. A pszichológiai tanulásel-
mélet rendkívül érdekes kísérletekkel vizsgál-
ta a modell szerepét a kísértésnek való ellen-
állásban. Az egyikben például 84 negyedik
osztályos (tehát körülbelül tízesztendős) fiú
vett részt. Három csoportra osztották őket,
és egyenként azt a feladatot kapták, hogy va-
lami végtelenül unalmas, egyhangú munkát
végezzenek, mialatt a terem másik sarkában
- ahová ők nem láthattak el - egy izgalmas
filmet vetítettek az iskola tanulói számára.
Mindegyik gyereket megkérték arra, hogy - a
feladat sikeres befejezése érdekében - székeik-
ről ne álljanak fel. Az első csoport tanulói,
mielőtt elkezdték volna a munkát, látták, hogy
egy felnőtt - aki az övékéhez hasonló felada-
ton dolgozott - feláll, és a helyiség másik ré-
széhez közelítve, nézi a filmet. A másik csoport
olyan felnőttet látott, aki nem állt fel a helyé-
ről, míg a harmadik csoportnak nem volt fel-
nőtt modellje. A kísérlet eredménye szerint:
azok a fiúk, akik a kísértésnek ellenállni kép-
telen felnőttet látták, sokkalta többször álltak
fel a helyükről (és mentek filmet nézni), mint
a többiek. Ugyanakkor azok a fiúk, akik a kí-
sértésnek ellenálló modellt látták, semmivel
sem mutattak több késztetést arra, hogy ülve
maradjanak a székükön, mint azok, akik sem-
Jellem és jellemtelenség 133
miféle modellt nem láttak! Ebből pedig valami
olyasmi következik, hogy a „becsületes” modell
nem szükségszerűen vált ki „becsületesebb”
viselkedést környezetéből, míg a modell „becs-
telen” magatartásából óhatatlanul következik,
hogy környezete is kevésbé tisztességessé válik!
Mint említettem, hétköznapi életünk telve
van a jellem kihívásaival. Ha ezeket valami-
lyen rendszerbe foglalnám, azt mondanám, a
kihívásoknak három típusa létezik: az egyi-
ket antiaszkétikus, a másikat antiszociális, a
harmadikat pedig proszociális kísértéseknek
nevezhetjük. Antiaszkétikus kísértésről be-
szélünk abban az esetben, ha a bizonyos csá-
bító - bár erkölcsi vagy egészségügyi szem-
pontból elítélendő - cselekedettel az egyén
csak és kizárólag önmagát „rongálja” (ilyen
például a házasság előtti nemi élet és részben
a házasságtörés kérdésköre, de ilyen a do-
hányzás, a kábítószer- és alkoholfogyasztás
is), míg antiszociális kísértésről, ha a csábító
viselkedés a szociális környezetet károsítja
(ilyen mindenekelőtt más emberek fizikai
vagy anyagi megkárosítása, tehát a bűncse-
lekmény). Javaslom: röviden tekintsük át a
kísértéseknek mindhárom típusát.
Antiaszkétikus kísértések
Szinte valamennyi vizsgálat azt mutatja,
hogy az antiaszkétikus magatartást a vallá-
134
Ranschburg Jenő
sós emberek - templomjárók és valódi hívők
egyaránt - jobban elítélik, mint az ateisták,
különösképpen akkor, ha a „vétket” nő követi
el. A „hitetlenek” vagy a hit kérdésével nem
foglalkozók jelleme kizárólag szociális hely-
zetben, más emberrel, más emberekkel létesí-
tett kapcsolataik során mutatkozik meg, és
általában azt vallják: „amit önmagámmal te-
szek - ha másoknak nem ártok vele - csak
rám tartozik, senki másra.”. Természetesen
erre saját világképük nézőpontjából is csak
akkor hivatkozhatnak, ha nincsenek „behá-
lózva” olyan emocionális kapcsolatokkal, me-
lyek az antiaszkétikus magatartást bizonyos
értelemben antiszociálissá teszik. Az egyén,
még ilyen erkölcsi nézetekkel is, kizárólag
akkor rombolhatja önmagát, ha magányos,
ha nincs ember, akinek az ő szellemi és fizi-
kai leépülése - vagy megsemmisülése - fáj-
dalmat okoz. A hívő ember azonban soha nincs
egyedül: minden gondolata, minden cseleke-
dete Isten előtt zajlik, és úgy véli: önmagá-
nak éppen úgy tilos ártania, mint másoknak.
Ez az oka annak, hogy nemcsak keményeb-
ben ítéli meg az antiaszkétikus magatartást
másoknál, de jobban ellen is áll az ilyen típu-
sú viselkedés kísértéseinek; általában akkor
sem lesz öngyilkos, ha magányos, nem -
vagy az átlagosnál jóval ritkábban - követ el
házasságtörést, és visszautasítja a kábítósze-
rekkel elérhető mámor varázsát.
Mint említettem, az antiaszkétikus maga-
Jellem és jellemtelenség
135
tartást - különösképpen a szexualitás terén -
az emberek rendszerint jobban elítélik a nők,
mint a férfiak esetében. A házasságtörés még
a közelmúltban is megbocsáthatatlanabb vé-
tek volt, ha nő követte el, és - miközben a há-
zasság előtti nemi élet a férfiaknál teljesen
természetes volt - nők esetében az esküvő
előtti „tisztaságot”, a „szüzességet” az egyik
legfontosabb értéknek minősítették. A szű-
zen kötött házasság, és a férjhez való feltétel
nélküli szexuális hűség évszázadokon át
meghatározta a nők erkölcsi presztízsét.
(Gondoljunk például Renalné erkölcsi meg-
aláztatására, Stendhal Vörös és fekete című
regényében, vagy éppen Tolsztoj Anna Kare-
nínájának sorsára). A szexuális önmegtar-
tóztatás a jellemnek valóban komoly erőpró-
bája - éppen ezért valódi emberi értéke csak
abban az esetben van, ha nem a félelem - akár
az emberek, akár Isten ítéletétől - hanem egy
másik emberhez fűződő érzelmi kapcsolat - a
szeretet és a hűség - motiválja. A francia fel-
világosodás gondolkodói (például Diderot)
egyenesen kétségbevonták, hogy a szexuali-
tás erkölcsi kérdés, és Hume, angol filozófus
már valamivel korábban felvetette, hogy - az
alapvető emberi szükségletek kielégítése ér-
dekében - a nemek közötti kapcsolatok elren-
dezésének a férfiak és a nők arányától kellene
függenie. Ha az adott közösségben férfiakból
van több, egy nő több férfival is élhessen, és
fordítva: ha a nők aránya nagyobb, egy férfi
136
Ranschburg Jenő
több feleséget is vehessen magához. Ezzel
szemben, Hume gondolata után száz évvel - a
19. század végén amikor a férfiak az anya-
országból a gyarmatokra rajzoltak, Angliá-
ban a nők ezrei „maradtak pártában”. A ma-
gam részéről úgy vélem, hogy az egyén nemi
életét jelleme és emóciói határozzák meg
Azon a dimenzión, mely a gátlásos aggle-
génységtől a „skalpgyűjtésig”, illetve a „pár-
tától” a promiszkuitásig vezet, akkor foglal
el embervoltához méltó helyet, ha nemi életé-
ben az emóciók és a jelleméből fakadó hűség
és becsület fontos szerepet játszik. Két egy-
másba szerelmes fiatal - kölcsönösen kívánt
- nemi kapcsolata tehát semmiképpen sem
nevezhető erkölcstelennek. A jellem problé-
mája sokkal inkább azokban az esetekben
vethető fel, amikor a kapcsolatot az egyik fél
akarja, a másik pedig nem. A „hódító” férfi
és a „csábító”nő az irodalom - és a minden-
napi élet - ismert figurái. Analitikus értel-
mezésben a Don Juan-i örökös győzelemre
törés mögött önértékelési zavar (netán az im-
potenciától való félelem) húzódik meg, ami
az egyént folytonos bizonyításra készteti, és
a nőt, aki mélyebb érzelmek nélkül csábít,
vagy anyagi, egzisztenciális érdekek vezetik,
vagy hiúsága (például az öregedéstől való fé-
lelem, mint Lady Milfordot, Schiller drámá-
jában) Persze nemcsak a „csábító” lehet Jel-
lemhibás”, hanem az is, akit elcsábítanak.
JELLEM ÉS JELLEMTELENSÉG
137
Freud tanítása szerint a csinos, fiatal titkár-
nő és a középkorú, családos vezérigazgató
Játszmájának” kimenetele a férfi id-energiá-
jának - libidójának - helyzetétől függ. Ameny-
nyiben az ego és a szuperego több energiával
rendelkezik, mint amennyi - a kölcsönzés
után - az id-nek megmaradt, a hölgy törek-
vései eredménytelenek lesznek. Ha az id tar-
talmazza a nagyobb mennyiségű energiát, a
kapcsolat létrejön, és a férfi családi élete köny-
nyen felborulhat. A történet tehát - analiti-
kus nyelven - a kísértésnek kitett férfi jelle-
méről szól...
A szexualitás azokban az esetekben jelenti
a jellem valódi megpróbáltatásait, amikor a
társhoz és a családhoz való hűség, és egy má-
sik személlyel kibontakozó kölcsönös szere-
lem kerülnek egymással összeütközésbe. Ezek
az „esetek” mindig egyéni elbírálást igényel-
nek; csak a zárt, előítéletekre hajlamos ka-
rakter alkothat - a személyek es a körülmé-
nyek ismerete nélkül - olyan véleményt,
hogy a családból kilépő, új kapcsolatot léte-
sítő ember törvényszerűen jellemtelen. Dante
poklában csupa antiaszkétikus vétkessel ta-
lálkozunk: romlott erkölcsűek, falánkok, szo-
domiták sülnek-főnek benne. A lengyel er-
kölcs-szociológusnak, Maria Ossowskának
igaza van, amikor azt írja: „...egy mai Dante
más bűnösöket választana ki, és másként
rangsorolná őket”.
138
Ranschburg Jenő
Antiszociális kísértések
A tudomány mind az antiaszkétikus, mind
az antiszociális kísértések esetében leír olyan
veleszületett vonásokat, melyek az egyén el-
lenálló képességét gyengítik - ilyen például
a fentiekben már említett élménykereső ma-
gatartás és a temperamentum. Ugyanakkor
nem vitatható, hogy a szűkebb és tágabb kör-
nyezet, amelyben az ember felnő és él, szin-
tén komoly szerepet játszik a kísértések ere-
jének növelésében, illetve gyengítésében. A ku-
tatások eredményei azt mutatják, hogy az
antiszociális kísértések tekintetében a sze-
gény családba érkező gyermek szocializációs
kockázata a születéstől kezdve nagyobb, mint
társaié. Amennyiben a család anyagi helyze-
tének a gyermekre gyakorolt pszichológiai
hatását vizsgáljuk, feltétlenül meg kell emlí-
tenem három olyan tényezőt (a továbbiakban
ezeket ko-faktoroknak fogom nevezni), me-
lyek a szegénység rendkívül gyakori kísérői.
Ezek: a családi élet diszharmóniája, az egy-
szülős család, és a gyermek durva bántalma-
zása (az „abúzus”). Az anyagi helyzet, a ko-
faktorok és a gyerekek fejlődése közötti vi-
szony rendkívül komplex, és a domináns
hatás szinte családonként változó. Előfordul,
hogy a fejlődésben jelentkező kóros elválto-
zásokért elsősorban a gyermek rendszeres
bántalmazása a felelős, de az is, hogy a sze-
génység, vagy éppen a szülők közötti folya-
JET jT jEM ÉS JELLEMTELENSÉG
139
matos konfliktus, esetleg a szegénység és va-
lamennyi ko-faktor kombinációja. Ennek a
bonyolult kapcsolatrendszernek érzékletes
példája a korai - tizenéves korban bekövetke-
ző - anyaság. A szegénységhez kapcsolódó
gyermek- és serdülőkori körülmények - a
kriminális környezet, az inadekvát egészség-
ügyi gondoskodás, az iskolai és magatartási
problémák, valamint az egyszülős (általában
az anya irányításával zajló) szocializáció -
egyértelműen növelik a korai anyaság való-
színűségét. A fiatal anyák esélye a házasság-
kötésre csökken, a kapcsolatok, melyeket köt-
nek, rendszerint diszharmonikusak, de rossz
a viszonyuk vér szerinti családtagjaikkal is.
A fiatalkorú anyák az átlagosnál türelmetle-
nebbek és korlátozóbbak gyermekeikkel, a
szülő-gyermek kapcsolatban ritkán találjuk
meg a szeretetteljes gondoskodás, a pozitív
interakció nyomait. Ez a szülői magatartás
pedig szinte elkerülhetetlenül szorongáshoz,
stresszállapothoz, gyakran egészségügyi prob-
lémákhoz, és a pszichológiai alkalmazkodás
zavaraihoz vezet a gyerekeknél.
A szegénység - akár abszolút, akár relatív
értelemben használjuk a fogalmat - a stressz-
helyzetek sorozatát idézi elő a családban.
A férj az anyagiak hiánya miatt ránehezedő
nyomás következtében gyakran inni kezd, az
asszonynak pedig - a közvetlenül terhelő
anyagi gondok mellett - férjének alkoholos
durvasága jelenti az újabb és újabb stressz-
140
Ranschburg Jenő
hatásokat. A férfi számára, neméből adódó
hagyományos szerepkötelezettségeinek meg-
felelően, súlyos, depresszív tünetekhez ve-
zető tapasztalat, ha úgy érzi, képtelen fedezni
családja szükségleteit, míg az asszonyt, saját
negatív szerepidentifikációja mentén, az anyai
gondoskodás szegénységből eredő hiányos-
ságai teszik depresszióssá. A stressz, amit a
szegénység - vagy a megszokott életminőség
megőrizhetetlenségétől, a lecsúszástól való
félelem - előidéz, nagy valószínűséggel belső
konfliktusokhoz, a családi élet diszharmó-
niájához vezet. Ugyanakkor a kutatások ered-
ményei azt mutatják, hogy a család rossz
anyagi helyzete önmagában is - tehát a ko-
faktoroktól függetlenül - kedvezőtlenül hat
a szocializációra. Nem véletlen, hogy a sze-
gény gyerekek egyfajta pszichológiai közér-
zeti skálán alacsonyabbra helyezik magukat,
mint a jobb anyagi helyzetben lévők. Egyér-
telműen bizonyított tény az is, hogy a sze-
gény családokban élő gyerekeknél gyakrab-
ban fedezhetők fel a pszichiátriai rendelle-
nességek és a szociális működés zavarai,
mint a jómódúaknái. A család anyagi gond-
jai számos szociális és emocionális problémát
idézhetnek elő a gyermek fejlődése során, a
befelé mutató (internalizált) tünetcsoportok-
tól (mint a szorongás és a depresszió), az
olyan „externalizált” tünetekig, mint a fiatal-
kori bűnözés és a kábítószer-fogyasztás, vagy
éppen a kamaszkori terhesség. Ez az össze-
Jellem és jellemtelenség
141
függés a szegénység és a gyermekkori ma-
gatartási zavarok között a kutatások adatai
szerint már hét- és tizenegy éves kor között
is megjelenik, mégpedig oly módon, hogy az
öt évnél hosszabb időt szegénységben eltöl-
tött családok gyerekei között gyakrabban
fordulnak elő a depresszió, az impulzivitás és
az antiszociális magatartás tünetei, mint a
többieknél. A serdülőkorban és a serdülést
követő években szintén kimutatható a sze-
génység összefüggése a depresszióval mint
intemalizált tünetegyüttessel, valamint a drog-
fogyasztással és a bűnözéssel mint externa-
lizált viselkedésformával. A jelenség viszony-
lag könnyen megmagyarázható: egy olyan
világban, ahol az anyagi eszközökkel elérhe-
tő javak szinte kizárólagos értéket képvisel-
nek, a gyerekek, akiknek családja ilyen esz-
közökkel nem, vagy csak kevéssé kielégítő
mértékben rendelkezik, automatikusan fruszt-
ráltakká válnak. Képtelenek követni az öltöz-
ködés, vagy éppen az elektronikus játékok
folyton változó divatját, és háttérbe szorul-
nak a korai serdülőkorban rendkívül fontos
rangsorképző küzdelmekben. Mivel megfe-
lelő megküzdési stratégiával éppen az egyéb
társadalmi értékek hiánya és más okok kö-
vetkeztében gyakran nem rendelkeznek, a
sorozatos frusztrációra - veleszületett vagy
szerzett személyiségjegyeiknek megfelelően
- befelé fordulással (depresszió), vagy agresz-
szióval, antiszociális magatartással reagál-
142
Ranschburg Jenő
nak. A szegény, és ennek következtében szá-
mos belső konfliktussal terhelt családban fel-
növő fiatal számára tehát a környező, mone-
tarizált világ telve van antiszociális kihívások-
kal, melyeknek bizony sokan - és sokszor -
képtelenek ellenállni.
Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy
az olyan ember, aki viselkedése tanúbizony-
sága szerint nem képes ellenállni a környező
pompa kísértéseinek (vagyis lop, vagy betör),
nem feltétlenül jellemhibás! Gyakran előfor-
dul, hogy a szegény, a folyamatos ellenőrzés-
re és értékközvetítésre képtelen családban fel-
növő fiatal egy olyan csoporthoz kapcso-
lódik, melynek normái, erkölcsi elvei nem
azonosak a társadalom egészének értékrend-
jével. Szakmai nyelven „pszeudo-szociális bű-
nözésnek” nevezzük - én Rózsa Sándor-effek-
tusnak hívom - azokat az eseteket, amikor a
bűncselekményt elkövető személy egy más-
fajta erkölcsöt internalizálva teszi szegé-
nyebbekké a gazdagokat. Amit tesz, nem üt-
közik a saját erkölcsi értékrendjébe - csak a
társadaloméba -, és ezzel párhuzamosan szá-
mos jegy mutatja, hogy elvei és cselekedetei
között nincs ellentmondás: mindig csak on-
nan vesz el, „ahol sok van”, fizikailag soha
nem bántalmaz senkit, társaival - akikhez
tartozik - messzemenően szolidáris, tetteiért
- amikor ez szükségessé válik - a felelősséget
mindig vállalja. A pszeudo-szociális bűnöző -
bár mind pszichológiai, mind jogi értelem-
Jellem és jellemtelenség 143
ben problematikus személyiség - nem ,jel-
lemtelen” ember. Később látni fogjuk, hogy a
valódi antiszociális jellemet egészen más fá-
ból faragták: számára elvek és normák nem
léteznek, csak önös érdekek vannak, melye-
ket - ha mód kínálkozik rá - könyörtelenül
érvényesít.
Proszociális kísértések (Az altruizmus)
Mindenkivel gyakran előfordul, hogy olyan
helyzetbe kerül, amelyben vágyainak, kíván-
ságainak kielégítése ütközik belső elveivel.
A jellemes ember ilyenkor mindent elkövet,
hogy ellenálljon a kísértésnek, és megőrizze
értékrendszere és viselkedése összhangját.
Előfordul azonban olyan helyzet is, amikor
valaki olyan viselkedésre érez belső készte-
tést, amellyel másokon segíthet, annak elle-
nére, hogy ez a magatartás számára látszó-
lag semmi kézzelfogható haszonnal nem jár,
sőt esetenként még kockázatos is. Az ilyen
magatartást (amit Brecht így nevez: „csábí-
tás a jóra”) a pszichológiában altruizmusnak
hívjuk. Az altruizmus pszichológiai mecha-
nizmusának érzelmi feltétele az együttérzés,
ami ebből a nézőpontból úgy határozható meg:
felfogjuk, átéljük egy másik ember gondjait,
és késztetést érzünk arra, hogy ezeket meg-
szüntessük. Lényegében arról van szó, hogy
az ő problémáját (például anyagi gondját
144
Ranschburg Jenő
vagy veszélyhelyzetét) a magunkénak érezzük
- mintha mi lennénk hasonló helyzetben
így a másikon kell segítenünk ahhoz, hogy
önmagunk egyensúlyát helyreállítsuk. Az
együttérzés fontos pszichológiai komponen-
se tehát az empátia, ami lehetővé teszi, hogy
a másik ember érzelmei (például kétségbeesé-
se) bennünk hasonló érzelmeket váltson ki,
így az ő szenvedésének csökkentésével (vagy
megszüntetésével) tulajdonképpen saját két-
ségbeesésünkön enyhítünk. Az empátia - az
a képesség, hogy átéljük mások örömteli vagy
nyomorúságos lelkiállapotát - az „emberi mi-
nőség” egyik legfontosabb faktora, és - mint
láttuk - az altruisztikus viselkedés elenged-
hetetlen feltétele. Ugyanakkor nem minden-
ki rendelkezik azonos mértékben ezzel a ké-
pességgel: vannak emberek, akikben az em-
pátia olyan erős, hogy életüket a gyengék és
elesettek felemelésének szentelik (például Te-
réz anya vagy Albert Schweitzer), míg a ku-
tatások szerint az antiszociális bűnözők - a
pszichopaták - csak minimális mértékben
képesek az empátia átélésére. Számos vizsgá-
lat igazolja, hogy az empátia a korai anya-
gyerek kapcsolat során alakul ki, amikor a
csecsemő az interakciók sorozatában saját
lelkiállapotát látja visszatükröződni anyja
arcán. Látja anyja aggódó vonásait és gesz-
tusait, amikor beteg és fájdalmai vannak, lát-
ja rémületét, amikor ő maga megijed, és lát-
ja mosolyát, amikor ő éppen derűs és elége-
Jellem es jellemtelenség
145
dett. A szülőről leolvasható jelzések és saját
belső állapota között asszociatív kapcsolat lé-
tesül, mely elegendő ahhoz, hogy - körülbe-
lül kétéves kortól - az oksági összefüggés
fordítva is érvényesüljön: az aggódó, rémült
arcvonások benne is aggodalmat, rémületet,
az öröm metakommunikatív jelei benne is
örömet ébresztenek.
Az empátia azonban nem magyarázza meg
az olyan altruisztikus viselkedést, melyet
megelőzően az ember semmiféle kommuni-
katív vagy metakommunikatív jelzést nem
tapasztal. Amikor az éppen ott sétáló férfi
észreveszi, hogy valaki a vízbe esett, a segít-
ségnyújtáshoz nincs szüksége arra, hogy
lássa az áldozat halálfélelmének jeleit: tudja,
hogy a másik ember bajban van, és ez elegen-
dő ahhoz, hogy közbelépjen! A „metatudat” -
a tudatról való tudás, mely azt igényű, hogy
el tudjunk szakadni saját, közvetlen tapasz-
talatainktól, és mintegy kívülről tudjuk szem-
lélni azokat, hétéves kor táján jelenik meg az
emberi képességek palettáján. E képességet
G. H. Mead óta szerepátvételnek (role taking)
nevezzük. A szerepátvétel olyan mechaniz-
mus, amelynek birtokában az egyén „bele
tud bújni a másik ember bőrébe”, azaz képes
arra, hogy az adott jelenséget, helyzetet a
másik ember nézőpontjából szemlélje, illetve
a másik ember szempontjai alapján gondolja,
érezze át. Nem kell látnia a rémült arcot, tud-
ja, hogy aki vízbe esett, iszonyú félelmeket él
146
Ranschburg Jenő
át. A szerepátvétel az egyén közösségi visel-
kedésében alapvető fontosságú mechanizmus,
hiszen segítségével értjük meg és látjuk elő-
re mások viselkedését. Nyolcéves kor felett a
kutatók általában pozitív viszonyt találnak a
szerepátvétel szintje és a kooperatív viselke-
dés között, és kísérleti helyzetben mutatták
ki, hogy az antiszociális bűnözők (a pszicho-
paták) a szerepátvételben rosszabb teljesít-
ményt nyújtanak, mint a hétéves gyerekek!
Kétségtelen tény, hogy az altruisztikus ma-
gatartásnak vannak biológiai gyökerei; senki
nem vonja kétségbe, hogy az anya gyerme-
két védelmező - vagy éppen a felnőtteknek a
gyerekek felé irányuló - reakciói genetikai-
lag megalapozottak. Kérdés: morálisan érté-
kelhető-e, tekinthető-e a jellem összetevőjének
az olyan viselkedés (például Balzac Goriot
apójának önfeláldozása), amelyre az embert
öröklött hajlam készteti? Kant erre a kérdés-
re „nem”-mel válaszol. Véleményéből az kö-
vetkezik, hogy csak az olyan viselkedés te-
kinthető morális értelemben jellemesnek,
mely az ellenkező irányú késztetések tudatos
- és akaratlagos - leküzdése eredményeként
jön létre. Lorenz idézi Schiller egyik versét,
melyben Kant álláspontján gúnyolódik: „Szí-
vesen szolgálom barátaimat, / de sajna erre
hajlam késztet, / így aztán gyakran furdal a
gondolat, / hogy nem vagyok erényes.” A ku-
tatások szerint az altruizmust legjobban be-
folyásoló tényező az a specifikus „kötés” - a
Jellem és jellemtelenseg
147
szeretet amit az ember egy másik ember
vagy egy csoport iránt érez. Persze, a szere-
tet nem szükségszerű feltétele az altruizmus-
nak: a legtöbb felnőtt segíteni igyekszik a
bajba jutott gyermeken, akkor is, ha nem is
ismeri, de - hogy is fogalmazzam? - ez az ér-
zés könnyebbé - intenzívebbé és közvetleneb-
bé — teszi az altruista reakciót. A jelenséget
az analitikusok „én-kiterjesztés”-nek („ego
extension”) nevezik. A szeretet ilyen értelem-
ben a másik emberbe való „befektetés” egy
fajtája, mely két vagy több ember sorsát egy-
máshoz köti: a másik ember gondjai, problé-
mái ettől kezdve fontosabbak a számunkra,
mint a magunkéi A pszichológusok projek-
ciónak nevezik azt a folyamatot, melynek
eredményeként az ember egyfajta szociális
erőtér részeként fogalmazza meg önmagát:
„az én feleségem”, „az én gyerekem”, „az én
barátom”, „az én hazám” - különböző szinten
mindegyik állítás része annak az érzésnek:
ki is vagyok én valójában. Önértékelésem at-
tól függ: azok, akiket én értékelek, hogyan
értékelnek engem, és szolgálva szeretteim
érdekeit, megerősödik a saját identitásom.
Az én-kiterjesztés elve jól magyarázza azokat
az impulzív, nem egyszer heroikus cseleke-
deteket, amelyeket valaki életét kockáztatva,
gondolkodás nélkül hajt végre, ha valame-
lyik családtagja vagy barátja veszélybe ke-
rül. Az ember ilyenkor egy pillanatra „elfe-
lejti” önmagát; nem több, mint része annak a
148
Ranschburg Jenő
csoportnak, amelyhez ő is és a veszélyeztetett
személy is tartozik. A pánik csak később, az
esemény lezajlása után - amikor az egyén is-
mét önmaga tudatára ébred - jelentkezik.
Az en-kiterjesztés elvének pillanatokra
szóló hatásából következik az is, hogy a sze-
retteink érdekében hozott apró, napi áldoza-
tok - hogy gyermekünknek meséljünk, ami-
kor a televízióban filmet szeretnénk nézni,
vagy a barátunknak pénzt adjunk kölcsön,
amikor új számítógépet szeretnénk vásárolni
stb. - sokkal inkább nehezünkre esik, mint a
„valódi” áldozat. „Életünket és vérünket! -
kiáltották a magyar főrendek Mária Teréziá-
nak -, de gabonát azt nem” - tették hozzá
csendesen. Egy bölcs - régen eltávozott - ba-
rátom mondta egyszer: „Szinte minden szülő
odaadná az életét a gyerekéért - de olyan ke-
vesen hajlandók komoly áldozatot hozni ér-
te.” Ahogy Moldova György írja valahol: „Az
utolsó csepp vérét könnyen odaadja az ember
- de az elsőt odaadni, az a nehéz!”
Szemben a pszichoanalízissel, a szociál-
pszichológusok értelmezése szerint az altru-
izmus egyfajta kölcsönösségen - reciprocitá-
son - alapul A kutatók szerint például a ba-
rátság formálódásának három feltétele van.
Mindenekelőtt: azt az embert kedveljük meg,
akiben felfedezzük a hajlamot arra, hogy
kedveljen bennünket. Másodszor: olyan em-
bert választunk barátunknak, akinek atti-
tűdjei, értékei és érdekei megegyeznek a mi-
Jellem és jellemtelenség
149
énkkel, de akinek képességei, igényei - és ez
a harmadik feltétel - bizonyos mértékben ki-
egészítik a sajátjainkat. A közös érdekek és
érdeklődés az mterakciók szféráját adják,
míg a képességek, igények közötti eltérés le-
hetővé teszi, hogy ezek az interakciók hasz-
nosak, eredményesek legyenek, és minél ke-
vesebb versengést, vagy éppen konfliktust
váltsanak ki. A barátságból tehát mindkét fél
azonos mértékben profitál, és a nyújtott se-
gítség mindig arányban áll a kapott segít-
séggel. Amint ez a „csereakció” egyoldalúvá
válik, és az „adok-kapok” egyensúlya meg-
bomlik, sértődés sértődést követ, és a barát-
ság megszűnéssel fenyeget. Első pillantásra
úgy tűnik tehát, hogy a szociálpszichológia
szerint valódi altruizmus nem is létezik, hi-
szen az nem más, mint egy szociális árucsere
része. Azonban, ha jobban utánagondolunk,
világossá válik, hogy az altruista cselekedet
analitikus nézőpontból sem marad ellenérték
nélkül: jó esetben cselekedetével arányosan
nő az egyén szociális elismertsége és önérté-
kelése is.
A szeretet tehát növeli az altruista cseleke-
det valószínűségét. Az állítást azonban meg
is fordíthatom: ha az áldozat nem tartozik ab-
ba a szociális erőtérbe, melyhez az egyént az
„emocionális kötés” szálai fűzik, az altruiz-
mus valószínűsége csökken. „Az ember nem
eredendően rossz, »elég jó«, hogy létrehoz-
zon egy tizenegy fős közösséget, ám nem
150 Ranschburg Jenő
»elég jó«, hogy ugyanolyan odaadással visel-
tessék egy nagy létszámú közösség valamely
anonim, személy szerint nem ismert tagja,
mint egy személyesen ismert individuum
iránt, akihez szoros barátság fűzi” - írja Kon-
rad Lorenz, és egyetért Freuddal abban, hogy
a kultúra fejlődésével fokozatosan nő a távol-
ság az ember veleszületett hajlamai és a kul-
túra igényei között. (Megjegyzem, hogy a „ti-
zenegy fős közösség”-re való hivatkozás olyan
kutatásokra utal, melyek szerint „szoros ba-
rátság” maximum ennyi ember között bonta-
kozhat ki. Lorenz hozzáteszi, hogy a legtöbb
sportágban maximum tizenegy főből áll egy
csapat, és Jézushoz is - bár tizenkét tanítvá-
nya volt - csak tizenegyen maradtak hűsége-
sek.) Amikor valaki - a szó altruisztikus ér-
telmében - jót cselekszik velünk, ritkán mér-
legeljük, hogy valamilyen hajlam vezette-e
őt, vagy - tudatosan kontrollálva önmagát -
kognitív döntés alapján cselekedett. A jellem
fogalma azonban kétségtelenül aszkétikus
színezetű: általában akkor vagyunk magunk-
ra a legbüszkébbek, amikor ellenirányú belső
késztetéseinket legyőzve segítünk valakin.
Mindaz, amit idáig leírtam, tulajdonkép-
pen közhely: az ismeretlen ember nem szá-
míthat részünkről ugyanolyan mérvű segí-
tőkészségre vagy jótékonyságra, mint a csa-
ládtag vagy a barát. Ez azonban nem jelenti
azt: egyáltalán nem számíthat! Az együttér-
zést - és a belőle fakadó empátiát - a koldus
Jellem és jellemtfíi .enség
151
is kiváltja belőlünk az utcán, és ilyenkor, a
neki adott néhány forinttal, saját lelkünk há-
borgását csillapítjuk. Gyakorlatilag ugyanez
volt a helyzet a második világháború végén
Magyarországon (és Európa más országai-
ban) is: akadtak emberek, akik saját életük
kockáztatásával mentettek olyan üldözötte-
ket, akikkel korábban soha nem találkoztak.
Kérdés azonban: miért nem tették többen
ugyanezt? A válasz, mely szerint nem lehet
mindenki hős, elfogadható, de újabb kérdés-
re ingerel: hogyan lehetséges az, hogy sokan
nem életük féltése miatt maradtak közömbö-
sek mások szenvedései láttán, hanem egysze-
rűen az együttérzés és az empátia hiánya mi-
att? A válasz: az előítéletes, zárt jellem egyik
legkarakterisztikusabb tulajdonsága, hogy
nem érez empátiát olyan áldozatok iránt,
akik az általa elutasított csoportnak vagy kö-
zösségnek a tagjai! A pszichológiai „törvényt”,
mely szerint az áldozat szenvedése kiváltja az
együttérzést és az empátiát, valószínűleg
úgy .játssza ki”, hogy a más csoporthoz, más
közösséghez tartozókat (vagy másképpen
gondolkodókat) megfosztja „embervoltuk”-
tól: „élőlények az kétségtelen, de nem embe-
rek - hitegeti önmagát még a szemük meg
a fülük sem úgy áll, mint az igaziaké.” A zárt
jellem számos előítéletes hiedelemmel, véle-
kedéssel védi önmagát az empatikus érzelmi
reakcióktól.
Nem mondhatjuk, hogy az altruizmusnak
152
Ranschburg Jenő
nincs pozitív hatása a cselekvőre - a korábbi-
akban már jeleztem, hogy ez nem lenne igaz
állítás. Mindenképpen mondhatjuk azonban,
hogy az altruista cselekvés előnyösebb az ál-
dozatra, mint a segítőre nézve. Ezt azért is
hangsúlyoznom kell, mert napjainkban na-
gyon sokan - negatív tapasztalatok hatására
- szkeptikusakká váltak az altruizmus iránt,
azt hangoztatva, hogy a .jótevő” rendszerint
többet nyer, mint az, aki felé a segítség irá-
nyult. A szkepszis valóban nem megalapo-
zatlan, mert számos egyéni érdek öltheti ma-
gára az altruizmus álöltözetét. Az ilyen „ál-
altruizmus” például a hatalom keresésének,
illetve megőrzésének a formája is lehet: el-
döntjük, mi jó másoknak, és biztosítjuk,
hogy azt meg is kapja! Vagy abból a célból se-
gítünk másokon, hogy lekötelezettünkké és
ezáltal kihasználhatókká tegyük őket.(A ré-
gi idők misszionáriusait például gyakran érte
az a vád, hogy valójában nem segíteni akar-
tak, hanem „engedelmes megtértekre” volt
szükségük.)
Persze, az altruizmus álarcában sok egyéb
törekvés is jelentkezhet. Felhasználható pél-
dául arra is, hogy - látszólag mások megse-
gítésén fáradozva - saját belső konfliktusain-
kat próbáljuk megoldani. így tesz például
a „köldöknéző” pszichológus, aki mások pa-
naszait hallgatva - önmagát gyógyítgatja.
Mindez azonban nem változtat azon, hogy az
altruizmus a jellem része, tehát emberi tulaj-
Jellem és jellemtelenség 153
donság: ha valaki jótékony és segítőkész az
egyik helyzetben, matematikailag valószínű-
síthető, hogy a másikban is hasonlóképpen
fog viselkedni. Az altruizmus és a kísértések-
nek való ellenállás képessége összefüggenek.
Ez nem véletlen, hiszen mindkettő ön-kontrollt
igényel, és a másik emberrel való kapcsolat
során valósul meg: visszatartani magunkat at-
tól, hogy ártsunk valakinek, vagy segíteni máso-
kon, ha nem is ugyanazt jelenti, de kétségtele-
nül „közös tőről fakadó” emberi magatartás.
A jellem reakciója a vétekre
Általában jó érzés tölti el az embert, amikor
sikerül ellenállnia valamilyen kísértésnek,
azaz megőrzi hűségét elveihez olyan helyzet-
ben, amikor ettől eltérő viselkedés előnyt je-
lenthetne a számára. Ez a jó érzés - különö-
sen akkor, ha mások is látják és elismerik vi-
selkedését - a felettes én egyfajta jutalma az
egyén felé, ami növeli önbecsülését, önérté-
kelését. Persze, az is előfordul, hogy az ego -
a józan ész - számon kéri az önmegtartózta-
tást: „Már megint milyen hülyeséget csinál-
tál! - mondja az ember önmagának -, mások
bizony éltek volna ezzel a lehetőséggel.” Ez
különösen olyankor történik meg, ha a kör-
nyezet, a társadalom rendszeresen jutalmaz-
za - illetve következmények nélkül hagyja -
azokat a viselkedésformákat, amelyeket ő - a
154
Ranschburg Jenő
lehetőséget elhárító egyén - jellemtelenek-
nek ítél. A „társadalom jelleme”, modelljei-
nek erkölcsi tartása visszahat az egyénre:
minél több olyan .jellemtelenséggel” találko-
zik, amely büntetlen marad, sőt a cselekvő
személyt előnyös helyzetbe hozza, annál ne-
hezebb az újabb kísértéseknek ellenállnia.
Mindebből - és általában az ember természe-
téből - törvényszerűen következik, hogy so-
hasem maradhat teljesen „tiszta”; szinte le-
hetetlen „botlások nélkül” leélni az életün-
ket, és úgy számolni el önmagunkkal, hogy
mindig, minden körülmények között hűsé-
gesek maradtunk világosan megfogalmazott,
internalizált elveinkhez. Óhatatlanul adódik
tehát a kérdés: hogyan reagál a jellem, ami-
kor önmaga megmérettetése során „elbukik”,
azaz képtelennek mutatkozik arra, hogy el-
lenálljon a kísértésnek?
A magyar nyelvben bűntudatnak nevez-
zük azt az állapotot, amikor valakinek „meg-
szólal a lelkiismerete”, jelezvén, hogy csele-
kedetei - sőt vágyai, ábrándjai bizonyos cse-
lekedetekről - nem felelnek meg az elveknek,
melyekre életvezetését építi. A bűntudatnak
két összetevője van: az „én” kognitív, tudatos
felismerése (amikor megfogalmazza önma-
gának, hogy morális értelemben hibát köve-
tett el), és a felismerés érzelmi kísérője, amit
„lelkiismeret-furdalás”-nak hívunk. Ez utób-
bi - nagyon sok ember tudja - igen kellemet-
len, néha gyötrelmes kínokat okozó, a szó-
Jellem és jellemtelenség
155
rongáshoz hasonlítható érzés. A görög mito-
lógiában Erinnyseknek (a rómaiban Fúriák-
nak) nevezik azokat az istennőket (az „éj és a
föld leányait”), akik halálukig - sőt azon túl
is - üldözik a bűnösöket. Az antik mítoszok
képi világában, személyükben mintegy testet
ölt a vétkes ember belső kínja. A költők, kép-
zőművészek borzalmas külsejű, kezükben kí-
gyót és fáklyát tartó lényekként ábrázolják
őket, érzékeltetvén a mardosó lelkiismeret-
furdalás iszonyatát. A lelküsmeret kognitív és
érzelmi összetevője nem mindig vesz egyenlő
súllyal részt a jellem alakulásában: találko-
zunk esetekkel (Kohlberg erkölcs-skálájá-
nak első szintje), amikor valaki pontosan
tudja, hogy bűnt követett el, mégsincs lelki-
ismeret-furdalása, legfeljebb a büntetéstől
tart, és előfordul, hogy valakit úgy üldöznek
az Erinnysek, hogy meg sem tudja pontosan
fogalmazni: mi az a bűn, amit elkövetett.
(Ilyen irracionális bűntudattól szenved Franz
Kafka A per című írásának hőse.)
A pszichológiai iskolák eltérő módon írják
le a bűntudat kialakulását és működési me-
chanizmusát a személyiségben. Freud a bűn-
tudat megjelenését az úgynevezett Ödipusz-
komplexussal, és az ebből következő „má-
sodlagos identifikációval” magyarázza. A
folyamat a harmadik és a hatodik életév kö-
zött zajlik le, a fiúk esetében pedig lényege
az, hogy a gyerek anyja felé irányuló vonzal-
mában apjával rivalizál, és a riválistól való fé-
156
Ranschburg Jenő
lelme (a kasztrációs félelem) egyre erősödik.
Félelme elhárítására azt a megoldást választ-
ja, hogy azonosul apjával, mert - mint koráb-
ban említettem már - úgy véli: „akivel azonos
vagyok, az nem bánthat engem”. Az azonosu-
lás eredménye a „felettes én” („szuperego”),
amely a szülő erkölcsi értékrendjét, viselke-
dési szabályait tartalmazza, és amely az azo-
nosulás következményeként ettől kezdve a
gyermek saját normarendszere. A lányok
esetében a folyamat problematikusabb. Az
úgynevezett Élektra-komplexus (a görög mi-
tológiában Ödipusz Théba királya, aki rádöb-
ben arra, hogy akaratlanul apja gyilkosává
vált, míg Elektra - testvérével, Oresztésszel
együtt - apja, Agamemnón halálát megbosz-
szulva, megölte anyját, Klütaimnesztrát.) kö-
rülbelül hatéves korban kezdődik, tehát ak-
kor, amikor a fiúk Ödipusz-komplexusa
megoldódik. Ebben az életkorban a kislány
azonosulni igyekszik apjával, a folyamat
azonban - elsősorban a nemi különbségek
miatt - befejezetlen marad. Ez az oka annak,
hogy a felettes én jellegzetesen maszkulin
kategória, a fiú azonosulásának eredménye
apjával.
A szuperego tehát hipotetikus konstruk-
ció, mely az azonosulás eredményeként a
szülői autoritás külső tilalmait, szabályait
belső tilalmakká és viselkedési szabályokká
teszi. Freud többször hangsúlyozza, hogy a
gyerek nem a szülő viselkedésével, hanem el-
Jellem és .tét .t .emtet .enséo
157
sősorban azokkal az erkölcsi szabályokkal,
tilalmakkal, normákkal azonosul, amelyeket
a szülő mint igényeket, vele szemben tá-
maszt! Ennek a megállapításnak a jelentősé-
ge abban rejlik, hogy a család csak így tudja
megvalósítani közvetítő szerepét az egyén és
a társadalom között. A szülő ugyanis leg-
többször a társadalom által elismert normá-
kat és értékeket közvetíti gyermeke felé, de
korántsem bizonyos, hogy ezeknek az érté-
keknek megfelelően él. A szülők jelentős ré-
szének alapvető nevelési elve például, hogy
hazudni tilos, és a magántulajdon szent.
Ezek az elvek a társadalmi együttélésnek va-
lóban fontos szabályai, melyeket a szülők
számára a nagyszülők továbbítottak, és a
szülők szuperegójának tartalmai. Kérdés
azonban, hogy a szülői viselkedés mennyire
felel meg ezeknek a normáknak, vagyis -
például - mit csinál az anya, ha talál egy
pénztárcát az utcán, vagy az apa, ha munka-
helyén késésének okáról kell számot adnia.
A gyerek - mondja Freud - a szülői szu-
peregóval azonosul, és így az adott kultúra
legfontosabb normáit, szabályait teszi ma-
gáévá. Nem szabad azonban elfelejtenünk,
hogy a szülői szuperego tartalma a gyermek
felettes énjének tartalmává válik, tehát visel-
kedési előírásokká és tilalmakká, melyek ön-
magukban nem nyújtanak garanciát ezek-
nek a szabályoknak a betartására. Freud a
szuperego és a viselkedés kapcsolatát a szu-
158
Ranschburg Jenő
peregő beépülésének - internalizációjának -
és integrációjának mértékében látja. Ha a
szuperego egyáltalán nem épül be a szemé-
lyiségbe, ez a lelkiismeret teljes hiányát je-
lenti; az ilyen embert csak a külső autoritás -
például a rendőrség - képes visszatartani az
antiszociális cselekményektől. Az éretlen, vi-
szonylag gyengén internalizált felettes én-
nek meghatározott jelei vannak a viselkedés-
ben. Ilyen például az úgynevezett „szociális
szorongás” („Jaj, Istenem, mit gondolhatnak
most rólam az emberek?”) és a függőség
(dependencia), de leginkább az, hogy köny-
nyen hatástalanná válik, vagyis meghatáro-
zott helyzetekben az id és az ego elnyomja, és
így más külső autoritás által helyettesíthető
lesz. (Ehhez a kérdéskörhöz tartozik a kísér-
tésnek való ellenállás képessége is.) A szu-
perego és az ego integrációjának foka a mo-
rális viselkedésnek talán legfontosabb krité-
riuma az analitikus teóriában, hiszen azt
jelenti, hogy az ego vállalja a felettes én uta-
sításait, és azokat az id-impulzusokkal össze-
hangolva hajtja végre. Az erősen internali-
zált, de nem integrált szuperego neurotikus
tünetképződésekhez - például kényszercse-
lekvésekhez - vezet.
A szülői tilalmak, előírások beépülésével
tehát létrejönnek az egyén moralitásának ke-
retei. Ezeket a kereteket azonban nem kizá-
rólag a szülői normák töltik be. A gyermek-
kor folyamán a szuperegót azok a személyek
Jellem és jellemtelenség
159
is formálják, akik „a szülők helyébe lépnek”
(például a pedagógus, vagy más olyan sze-
mély, aki helyzeténél fogva hatni tud a gye-
rekre), és akik általában - de nem mindig és
főleg nem minden részletében - azokat az ér-
tékeket erősítik, amelyeket a gyerek a szülő-
től vett át.
A tanuláselméletek, bár elfogadják az in-
ternalizációt - tehát a pszichoanalízissel
együtt vallják, hogy a bűntudat lényegében
a külső autoritás büntetésének belsővé válá-
sa - elutasítják a szuperego fogalmát, és azt
a személyiségen belüli „polgárháborút”, mely
az id és a szuperego között folyik. Vélemé-
nyük szerint a nevelési gyakorlat folyamatá-
ban a „valami rosszat csináltam” gondolatához
hozzákapcsolódik a büntetéstől való félelem,
mely mint belső - a büntetés bekövetkezésé-
től függetlenné váló - szorongás, a bűntudat
emocionális bázisa. A bűntudat foka és az
egyén választott megoldási módjai lényegé-
ben a szülők, nevelők által alkalmazott bün-
tetések minőségétől (például attól, hogy fizi-
kai büntetést, vagy a szeretetmegvonás kü-
lönböző formáit alkalmazzák-e), valamint a
büntetések időzítésétől függenek.
A kognitív teóriák általában abból a disszo-
nanciából indulnak ki, mely az internalizált
morális elv és az inadekvát cselekvés között
jön létre. Ha a vizsgálat előtt rögzítjük, hogy
a kísérleti személyek milyen mértékben íté-
lik el, például a csalást, majd olyan helyzete-
160 Ranschburg Jenő
két teremtünk, melyek - hol enyhébben, hol
erőteljesebben - csalásra csábítják őket, ez-
után pedig - valamivel később - újra ellen-
őrizzük viszonyulásukat, attitűdjüket a csa-
láshoz, azt tapasztaljuk, hogy akik csaltak,
enyhébben ítélik meg a csalást a második
mérés során, mint először. Ugyanakkor
azok, akik ellenálltak a kísértésnek még ak-
kor is, amikor a csábítás igen erős volt, jóval
szigorúbban ítélik el a csalást, mint a kísér-
let előtt. Az egyén tehát a disszonancia meg-
szüntetésére törekszik; ha cselekvésüket
tartják méltatlannak elveikhez, akkor arra
válnak hajlamosakká, hogy elveiken „eny-
hítsenek”, ha pedig az elvet érzik túlságosan
„puhának” a cselekvésben megmutatkozó
,jellem”-hez viszonyítva, elveik megfogalma-
zása válik „keményebbé”. Az ilyen típusú
vizsgálatok egyértelműen utalnak arra a
tendenciára, ami a mindennapi életben is
számtalanszor megfigyelhető: az ember sze-
reti - önmaga előtt is - fenntartani azt a lát-
szatot, hogy cselekvései összhangban van-
nak elveivel. Amikor képtelen ellenállni az
olyan cselekvések kísértéseinek, amelyek el-
veivel, értékrendjével összeegyeztethetetle-
nek, viszont más irányú igényeit (például el-
szabadult hatalom- vagy mohó nyereségvá-
gyát) maradéktalanul kielégítik, hajlamossá
válik arra, hogy elvei fokozatos átformálásá-
val állítsa helyre a cselekvés és az értékrend
közötti disszonanciát. Ilyenkor mélyen meg-
Jellem és jellemtelenség
161
ütközik, ha azokkal az elvekkel szembesítik,
melyeknek egy-két évvel korábban maga is
szószólója volt. Dürrenmatt „öreg hölgy”-e,
Claire Zachanassian, pontosan ismerte ezt a
lelki folyamatot. Amikor egymilliárd dollárt
kínál fel a kisváros lakosságának, ha meg-
ölik a férfit, aki évtizedekkel korábban a sze-
retője volt, és cserbenhagyta őt, a polgármes-
ter - a város nevében - mély erkölcsi felhábo-
rodással utasítja el az ajánlatot. „Én várok” -
feleli nyugodt fölénnyel az öreg hölgy, és a
darab folyamán a szemünk előtt zajlik le a
város polgárainak lelki átalakulása: az ártat-
lanból bűnös, a bűnösből áldozat válik, és a
„tett”, mely pénzt hoz a csődbe jutott város-
nak, már az elvekkel összhangban végrehajt-
ható. Persze, létezik másfajta megoldás is -
bár ez jóval ritkább. Az ember széttárja a kar-
ját, és azt mondja: „Nem az elveim voltak té-
vesek, ezúttal én bizonyultam gyengének a
követésükre. Törekedni fogok arra, hogy
máskor ilyesmi ne fordulhasson elő.” Ezt a
magatartásváltozatot nevezik felelősségvál-
lalásnak. A jellem tehát nemcsak abban mu-
tatkozik meg, ha cselekedeteim kivétel nél-
kül minden alkalommal megfelelnek annak
a világos, jól differenciált elvrendszernek,
amellyel rendelkezem, de abban is, ha botlás
esetén felismerem és vállalom a disszonan-
ciát, amit nem elveim „legyengítésével”, vagy
cselekedeteim „átértelmezésével” próbálok fel-
oldani, hanem úgy, hogy megkísérlem a hi-
162 Ranschburg Jenő
bámat jóvátenni. Nézzük most meg, melyek a
legáltalánosabb, a leggyakrabban megfigyel-
hető emberi törekvések a bűntudat feloldá-
sára.
Az önbüntetés
Analitikus értelmezésben a bűntudat már
maga is önbüntetés, nemcsak azért, mert kel-
lemetlen és zavaró érzés, de azért is, mert a
konstrukció tulajdonképpen a „belénk bújt”
(internalizált) szülő, aki most - a vétek elkö-
vetése miatt - büntet bennünket. Ugyanak-
kor a bűntudat hatására megjelenő viselke-
désformák szociálisan láthatóak, tehát köny-
nyen értelmezhetők úgy is, hogy a környezet
lecsendesítésére, megbékítésére irányúinak.
Egy kísérletben a résztvevőket három cso-
portra osztották. Az első két csoport tagjai -
a kísérletvezető hozzájárulásával - egy olyan,
rendkívül értékes szerkezettel játszottak,
amelyre rá volt írva: „Hozzányúlni tilos!”
Természetesen - hiszen ezt előre megtervez-
ték - a szerkezet a babrálás során „eltört”. Az
első csoportban a kísérletvezető „felfedezte”,
hogy a szerkezet károsodott, de úgy tett,
mintha meg lenne győződve arról, hogy a sé-
rülés korábban keletkezett, a résztvevők szá-
mára tehát világossá vált, hogy „megúszták” a
leleplezést. A második csoport tagjai ugyan-
ebben a helyzetben „lebuktak”, felelősségük
Jellem és jellemtei.enség
163
tehát nyilvánvalóvá vált. A harmadik csoport
volt a „kontroll”, amelyben a résztvevőket
nem csábították a tiltott szerkezethez, és így
ott a „drága készülék” nem is tört el. A kísér-
let végén a résztvevő egyetemistáknak kihir-
dették, hogy újabb kísérletekhez keresnek
résztvevőket - természetesen némi anyagi
ellenszolgáltatásért. Elmondták, hogy a je-
lentkezőknek milyen kísérletekben kellene
résztvenniük, melyek közül az egyikben - a
kísérlet jellegéből adódóan - a vállalkozók
meglehetősen fájdalmas elektromos ütéseket
fognak elszenvedni. A kérdés az volt: vajon a
„vétkesek” - tehát az első két csoport tagjai -
készségesebben és többen vállalják-e a rész-
vételt ebben a kísérletben, mint a többiek?
Nos, a kontroli-csoportból alig akadt jelent-
kező erre a kísérletre, és az első kísérleti cso-
portból - amelyben a vezető ártatlannak vélte
az elkövetőket - szintén nagyon kevesen vál-
lalkoztak. Ugyanakkor a „lebuktatott” cso-
port tagjainak jelentős része erre az új kísér-
letre jelentkezett, ami azt mutatja, hogy
- legalábbis ebben a kísérleti helyzetben -
nem a vétek inspirálta az önbüntető maga-
tartást, hanem annak szociális felismerése!
A bűntudat hatására megvalósuló önbün-
tetés „ősalakja” Ödipusz (vagy Oidipusz),
Théba mitológiai királya, aki - amikor rá-
döbbent, hogy akaratlanul megölte apját, és
vérfertőzést követett el - kiszúrta saját sze-
mét, és száműzte magát hazájából. Szophok-
164 Ranschburg Jenó
lész drámájában a szociális felismerésnek - a
nép tanúbizonyságának - szintén komoly
szerepe van az önbüntetésben: „Nézzetek
rám, Théba népe, / Itt a híres Oidipusz, / Ki a
nagy talányt megoldta, / Leghatalmasabb ki-
rály!” - kiáltja Ödipusz, amikor - már meg-
vakítva önmagát - megjelenik népe előtt. A
mindennapi életben gyakran találkozhatunk
a bűntudatból fakadó önbüntetésnek olyan
formáival is, amikor a bűntudat és a cselek-
vés kapcsolata homályos, nehezen felismer-
hető. Az alkoholista, kislányát rendszeresen
és durván büntető apa óhatatlanul bűntu-
datot ébreszt, hiszen alacsony életkorban a
gyermek összefüggést sejt a vétek és a bün-
tetés között („Rossz kislány vagyok. Ha apu-
kám büntet engem, biztosan megérdemlem.”
Felnőtté válván, ez az irracionális bűntudat
vezeti, amikor apjához hasonló, brutális és
alkoholista férjet választ, mintegy „kiprovo-
kálva”, hogy „vétkéért” továbbra is ugyan-
úgy büntetést kapjon, mint gyermekkorá-
ban.) Freud még a tudattalan bűntudatot is
feltételezi, ami magyarul különösképpen fur-
csán hangzik. Egy bűnöző analízisében írja,
hogy a tettes - megtorlatlanul maradt és el-
fojtott - gyermekkori vétkéért keresett bün-
tetést. Bűncselekményt követett el, hogy a bí-
rósági ítélettel kiegyenlítse a gyermekkori
számlát.
A „tudattalan bűntudat” kérdése számos
vitát ébresztett - és ébreszt ma is - a pszicho-
Jellem és jellemtelenség 165
lógiában. Kétségtelen azonban, hogy a bün-
tetés keresése az önbüntetésnek sajátos for-
mája lehet. Ha valaki személyiségfejlődésé-
ben megreked azon a fokon, melyen a vétket
kizárólag a büntetés egyenlítheti ki, minden
„bűnösnek” ítélt cselekedete után büntetést
keres, hiszen lelkiismeret-furdalását csak az
elszenvedett büntetés enyhítheti. így azután
az úgynevezett „konfesszív” (vallomásra tö-
rekvő) magatartás az önbüntetés témájához
kapcsolódik, és az ember eltöpreng azon, mi-
vel tesz jót: ha megbünteti az önmagát fel-
adó, büntetést kereső embert, vagy ha magá-
ra hagyja gyötrő lelkiismeret-furdalásával.
A katolikus egyház pontosan tudja, hogy az
ilyen vallomást (a gyónást) mindig büntetés-
nek (penitenciának) és megbocsátásnak (fel-
oldozásnak) kell követnie.
A jóvátétel
A bűntudatnak a lelkiismeret-furdalásnál
sokkal racionálisabb, kevésbé emocionális és
elmosódó formája az önkritika. „Ejnye, mit
tettél?!”- mondjuk ilyenkor saját magunk-
nak, és a helyzet pontosan olyan, mint sok
évvel korábban, amikor valamelyik szülőnk
állt velünk szemben, és mondta nekünk
ugyanezt a szemrehányó mondatot. A kísér-
letek azt mutatják, hogy nagyon sok ember-
ben él a jóvátétel vágya a vétek elkövetése
166
Ranschburg Jenó
után. Az egyikben például a résztvevőket rá-
vették, hogy segédkezzenek egy olyan pszi-
chológiai vizsgálatban, ahol az alany fájdal-
makat szenved el. Ezt követően véradásra kér-
ték őket, amire sokkal többen vállalkoztak,
mint a kontroli-csoport tagjai, akiknek nem
volt okuk arra, hogy bűntudatot érezzenek.
Számos kísérlet igazolja, hogy az emberek -
ha valakinek szándékosan kárt, vagy kelle-
metlenséget okoztak - hajlamosakká válnak
arra, hogy szívességet tegyenek - másoknak!
Rendkívül érdekes, hogy az a mindennapi
megfigyelés, mely szerint nem nagyon ked-
veljük azokat, akiknek valamilyen okból kel-
lemetlenséget okoztunk (mint ahogy az sem
várhat áradó szeretetet tőlünk, aki leköte-
lezett bennünket), kísérletileg is igazolható.
Törekszünk tehát arra, hogy vétkünket jóvá-
tegyük - például a szegényeknek juttatott
adománnyal de azt az embert, akinek ártot-
tunk, és aki miatt a bennünk felébredő bűn-
tudat a jótékonyságot inspirálta, lehetőleg
elkerüljük. Könnyen lehet, hogy ez az „elke-
rülő magatartás” szintén a bűntudat követ-
kezménye, hiszen kísérletek igazolják azt is,
hogy a lelkiismeretes ember, ha valaki ellen
vétkezik, nem képes áldozata szemébe nézni!
Erich Fromm a Pszichoanalízis és vallás cí-
mű művében írja, hogy a „tekintélyelvű val-
lások” esetében „a bűn felismerése rémisztő
élmény”, és a bűnös „. . .miután teljesen elme-
rült a romlottság érzésében, erkölcsileg meg-
Jellem és jellemtelenség
167
gyengülve, telve lesz a saját maga iránti gyű-
lölettel és undorral, és az onostorozás hullá-
mainak elcsitulásával ismét esendővé válik.”
Mindez kétségtelenül a fentiekben említett
„büntetéskereső magatartásra” utal. Ugyan-
akkor a „humanisztikus vallásokban - írja
Fromm - a bűnösség felismerését nem az ön-
gyűlölet, hanem a jóvátétel vágya követi”. Bi-
zonyításul Fromm a Zsoltárok könyvét idézi:
„Vájkálj bár a szennyben így, vagy úgy, az to-
vábbra is szenny marad...Rosszul cseleked-
tél? Akkor jót cselekedve tedd azt jóvá.”
Egy elgondolkoztató eredményt hozó pszi-
chológiai kísérlet során a résztvevőknek le-
hetővé tették, hogy jóvátegyék azt a sérelmet,
amit a kísérletben „áldozatuknak” okoztak.
Ugyanakkor a kompenzáció mértéke válto-
zott. Voltak, akik adekvát - tehát a sérelem
mértékével lényegében megegyező - jóváté-
telre kaptak lehetőséget, de voltak olyanok
is, akik ennél jóval többre, vagy jóval keve-
sebbre. A kísérlet eredménye szerint a kom-
penzációt azok vállalták a legszívesebben,
akik adekvát jóvátételre kaptak módot, míg
azok, akik inadekvátnak vagy túl értéktelen-
nek találták saját kompenzációs lehetőségei-
ket, inkább elálltak a jóvátételtől. Az ember
tehát szeret mértéktartó lenni, amikor a má-
sik ellen elkövetett vétkét jóváteszi; szégyel-
li, ha a kompenzáció túl szerény, de túlzásba
sem viszi, mert azzal automatikusan a vétek
súlyát növeli meg, amit jóvátenni kíván.
168
Ranschburg Jenő
A jellem tehát - amíg teheti - ellenáll a kí-
sértésnek. Ha mégis „elbukik” olykor, meg-
szólal a lelkiismerete, vállalja tettéért a fele-
lősséget, és igyekszik hibáját jóvátenni. Az em-
ber azt hinné: a kísértésnek való ellenállás és a
bűntudat ugyanannak az éremnek két oldala:
minél tovább képes valaki nemet mondani a
csábításnak, annál erősebb a bűntudata, ami-
kor a körülmények mégis ráveszik, hogy elvei
ellenében cselekedjék. A helyzet azonban más:
vannak emberek, akik igen csekély mértékben
képesek ellenállni a kísértésnek, és amint a
vétket elkövették, elönti őket a bűntudat (ők a
„büntetéskeresők”, akikről fentebb szóltam
már). Természetesen a lelkiismeret-furdalás
csillapultával újra csábíthatókká válnak, is-
mét gyengének bizonyulnak, és a következő
„bűnhődésig” az Erinnysekkel küzdenek. Kis
túlzással azt mondhatnám, hogy egész életük
a csábíthatóság és a bűntudat örökös váltako-
zása. De vannak olyan emberek is, akikben a
kísértésnek való ellenállás képessége erős -
keményen ellenállnak az elveikkel szemben
álló magatartás csábításának -, és ha egy-egy
alkalommal mégis elbotlanak (mert lehetet-
len, hogy ilyesmi ne forduljon elő), alig-alig
éreznek lelkiismeret-furdalást. A bűntudat
önmarcangoló gyötrelmei helyett vállalják a
felelősséget cselekedetükért („Eddig bírtam,
többre most nem futotta”), és - mint említet-
tem ha módjuk van rá, jóváteszik, amit el-
követtek. Mondhatnánk: jellemes emberek!
Negyedik fejezet
JELLEM-KÉPEK
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom
mindazt, amit eddig leírtam, úgy fogalmaz-
nék: a morális értelemben használt Jellem”
minősége attól függ, rendelkezik-e az egyén
internalizált, autonóm elv- és értékrendszer-
rel, melyhez magatartását igazítja, képes-e
ellenállni a kísértéseknek, és - ha mégis el-
botlik - érez-e bűntudatot, vállalja-e a felelős-
séget, és megkísérli-e hibáját jóvátenni. Mi-
vel - mint említettem - ezek a tulajdonságok
nem úgy rendeződnek el a személyiségben,
hogy az egyik jelenléte szükségszerűen téte-
lezi az összes többit - például a kísértésnek
való ellenállás ereje nem mutat feltétlenül
kapcsolatot a „vétek” után érzett bűntudattal
vagy az altruizmussal - jellemes ember csak
egyféleképpen lehet valaki, de jellemtelen
számtalan módon. Ez az oka annak, hogy a
pszichológiában nagyon sokan megkísérel-
ték létrehozni a „morális jellem tipológiáját”,
170 Ranschburg Jenó
vagyis felállítani egy olyan modellt, melyen
a jellemes ember és a hibás jellem változatai
elhelyezhetők. Úgy döntöttem: ahelyett, hogy
bemutatnám ezeket a próbálkozásokat, kísér-
letet teszek egy saját modell felvázolására,
mely mindenekelőtt Derek Wright „karakter-
tipológiájára” támaszkodik. Mivel a jellem
mindig a szociális kapcsolatokban mutatko-
zik meg, a modell egyetlen dimenziója: az
egyén viszonya emberi környezetéhez. Egyik
végpontján az „én”, a másikon pedig a szo-
ciális környezet dominanciája található.
Amennyiben a személyiség én-központú, és
durva, agresszív módon szemben áll környe-
zetével: „antiszociális jellem”-ről, ha pedig to-
vábbra is én-központú, de „morális maszkot”
viselve, érzéketlenül kihasználja mások mo-
ralitását: „aszociális jellemről” beszélek. Az
„egocentrikus jellem” szintén a saját érde-
keit állítja a középpontba, de már megpróbál
igazodni környezetéhez; „kerékpáros típus”,
azaz lefelé könyörtelen és fölfelé szolgalelkű.
A „proszociális jellem” autonóm és altruista,
a „lelkiismeretes jellem” azonban már elvesz-
ti autonómiáját, és az internalizált környe-
zet, a „szuperego” hatalma alá kerül. Végül a
,janicsárjellemből” - az antiszociális jellem
ellentettjeként - hiányoznak az individuum
vonásai, és környezetének dependens módon
kiszolgáltatott. Ez a dimenzió - mely a kör-
nyezettel való antiszociális szembenállástól a
környezetben való teljes feloldódásig terjed -
Jellem és jellemtelenség 171
a hat megjelölt típuson kívül természetesen
nagyon sok „átmenetet”, egyéni változatot is
tartalmaz. Úgy gondolom azonban, hogy ez a
hat jellem típus a dimenzión világosan kiraj
zolódó karaktereket képvisel, amelyek - ter-
mészetesen a személyiségből adódó több-ke-
vesebb eltéréssel - mindennapi életünkben is
felismerhetőek. Azt javaslom tehát, nézzük
meg ezt a hat típust részletesebben is.
Az antiszociális jellem
Valaha Pritchard, angol orvos alkotta meg a
„morál insanity” („erkölcskór”) fogalmát,
amelyet olyan esetekben alkalmazott, ami-
kor „az önkormányzáshoz szükséges erő el-
veszett, vagy súlyosan sérült, ami által az
egyén nem a beszélgetésre, vagy a logikus
érvelésre képtelen, hanem arra, hogy tisztes-
ségtudóan, a szokásoknak megfelelően ve-
zesse önmagát az élet forgatagában”. Nap-
jainkban az ilyen típusú magatartási zavart
pszichopátiának vagy „beilleszkedési rendel-
lenesség”-nek („conduct disorder”) nevezzük,
és hátterében azok a tulajdonságok ismerhe-
tők fel, melyek az antiszociális jellem sajátos-
ságai. Az antiszociális jellem képtelen ellen-
állni a kísértéseknek - kivéve, ha ezzel saját
érdekeit szolgálja -, és nincs tekintettel sem
a társadalom erkölcsi szabályaira, sem a má-
sik emberre. Morális viselkedése a Kohlberg-
172 Ranschburg Jenő
skála első szintjén rögzül, és így - mint ko-
rábban írtam - csak a sarki rendőr, tehát cse-
lekvésének közvetlen, kiszámítható követ-
kezménye tartja vissza attól, hogy „betörje a
kirakatot.” A vétket követő bűntudat, felelős-
ségvállalás, vagy éppen jóvátétel, számára is-
meretlen fogalmak, és altruista viselkedésre
is - ha egyáltalán - csak akkor hajlandó, ha
ez számára a közeljövőben valamilyen ha-
szonnal kecsegtet. Sem az empátia, sem az,
hogy vele valaki korábban jót tett, nem kész-
teti arra, hogy másokon segítsen. Lehetőleg
azt mondja, ami éppen érdekében áll, és köny-
nyen elképzelhető, hogy mindennek semmi
köze ahhoz, amire valójában gondol.
Több mint negyven évvel ezelőtt, egy, a bű-
nözőkkel és a bűnözés lélektanával foglal-
kozó szerzőpáros (McCord és McCord) az anti-
szociális jellem - a pszichopátia - hat ismér-
vét írta le, melyek - lényegüket tekintve - ma
is érvényesek. Ezek szerint az antiszociális
jellemű emberek
a)	Szociálisan érzéketlenek, tehát nem rea-
gálnak olyan szociális hatásokra, melyek
másokban izgalmat, érzelmi feszültséget kel-
tenek. Ebből adódóan folyamatosan figyelmen
kívül hagyják, hogy viselkedésük milyen kö-
vetkezményekkel jár másokra. Mai szakkife-
jezésekkel úgy mondhatnánk: empátiára, sze-
repátvételre alig képesek.
b)	Primitív vágyak hajtják őket. A hang-
súlyt itt a „hajt” igére kell helyeznünk: az an-
Jellem és jellemtelenség
173
tiszociális jellem vágyai megegyeznek más
emberek vágyaival, de - mint említettem -
képtelenek arra, hogy bármilyen akadály
esetén a vágyaik megvalósításához vezető vi-
selkedést gátlás alá helyezzék. Sokan úgy vé-
lik, hogy az ilyen ember viselkedésgátlást
szabályozó idegrendszeri mechanizmusa hiá-
nyosan működik. Ez egyfajta „büntetésre
való érzéketlenség”-hez vezet, ami mintegy
zöld utat nyit a pszichopata kockázatvállaló,
élménykereső életvezetésének a társadalom
szabályai által tiltott területek felé.
c)	Impulzívak. Ez - korábban volt már szó
róla - azt jelenti, hogy meggondolatlanok,
mindig az első benyomás hatására cseleksze-
nek. Ahogy mondani szokták: előbb cselek-
szenek, és utána - esetleg - gondolkoznak is.
d)	Agresszívak. Ez a tulajdonságuk való-
színűleg nem abból ered, hogy több bennük
az agresszív késztetés, mint másokban, ha-
nem abból, hogy „A mindennapi ember meg-
tanult úrrá lenni agresszív indulatain...
ugyanakkor a pszichopata a frusztrációra,
jellemző módon, dührohammal reagál ”
e)	Nincs bűntudatuk. Normaszegő, mások-
nak kellemetlenséget, veszteséget, fájdalmat
okozó cselekedetük után semmiféle megbá-
nást, lelkiismeret-furdalást nem éreznek.
f)	Nem tudnak szeretni, és nem tudják ér-
tékelni, ha őket szeretik. Kapcsolataik felszí-
nesek, rövid életűek, hiányoznak belőlük az
egészséges ember szeretetkapcsolatainak lég-
174 Ranschburg Jenó
fontosabb jellemzői: a hűség, a kötelességér-
zet és a felelősségvállalás.
Előttünk áll a jó intellektusú, nem elmebe-
teg és nem is neurotikus, de lelkiismeret nél-
küli ember képe. Egyre több adat szól amel-
lett, hogy a gyermek egy-két veleszületett
jellemzője (például a temperamentuma vagy
a viselkedésgátló centrumok születéstől meg-
lévő funkcionális zavara) egyfajta hajlamot,
diszpozíciót jelenthet az antiszociális jellem
kialakulására. De ezek a csecsemőkori voná-
sok kizárólag a szociális környezet hatására
vezethetnek el a kórkép létrejöttéhez. John
Bowlby - e kérdéskör kiemelkedő kutatója -
úgy vélte: a pszichopata karakter kialakulá-
sa az élet korai időszakában bekövetkező - és
folyamatosan tartó - szeparáció következmé-
nye. A csecsemő, akinek nem volt még ideje
személyes érzelmi kötést létesíteni felnőtt
környezetének egyetlen tagjával sem, állami
gondozottá válik, ahol - sok-sok kisgyermek
egyikeként - folyton változó gondozónők fel-
ügyelete mellett, nincs is módja arra, hogy
ezt a személyhez szóló érzelmi kapcsolatot ki-
alakítsa. A szeparáció tehát nem „egysze-
rűen” a szülő hiányát jelenti, hanem azt,
hogy az élet korai periódusában a gyermek-
nek nincs módja személyes szeretetkapcso-
lat, „kötés” létesítésére felnőtt emberrel. Eb-
ből következik, hogy az antiszociális jellem
kibontakozásának veszélye nem csak akkor
áll fenn, ha a csecsemő valamilyen okból el-
Jellem es jellemtelenség
175
veszti szüleit, hanem akkor is, ha ezt a kötést
otthon, a családjában - szülei személyes je-
lenlétében - nem tudja kiépíteni! A kutatá-
sok eredményei szerint a munkanélküliség
és a szegénység, valamint ennek ko-faktorai
(a családi diszharmónia, az egyszülős család
és az abúzus), melyekről korábban beszámol-
tam már, komoly szerepet játszanak egy
olyan szeretet nélküli atmoszféra kibontako-
zásában, mely a jellem fejlődését antiszociá-
lis irányba tereli. A folyamat lényege valószí-
nűleg az, hogy a türelmetlen, „szociálisan
megviselt” szülő csalódást érez, amikor ta-
pasztalja, hogy gyermeke - talán csak a szü-
lő túlzott és alaptalan elvárásai miatt, talán a
gyermekkel született temperamentumjellem-
zők miatt - rendellenesen, a várttól eltérő
módon viselkedik (például „ok nélkül” erő-
szakosan és sokat sír, lecsillapíthatatlan a
szülői kedveskedésre, becézésre, a tiltásra
nem reagál stb.). A szülő csalódottsága ked-
vetlenséghez, érzelmi, fizikai eltávolodáshoz
vezet, ami fokozza a gyerek „nyugtalanító”
viselkedésének arányát, intenzitását és így
tovább. Kibontakozik az a „kóros kör”, amely-
ben a szülő szeretet nélkülivé, elutasítóvá, a
gyermek pedig antiszociális jellemmé válik.
A pszichopátia okaként emlegetett szülői sze-
retet hiánya tehát nem feltétlenül valamilyen
„eredendő személyiséghiba” következménye:
az anyagi gondokkal, házaséletének nyűgei-
vel megterhelt szülő csalódik gyermekében.
176 Ranschburg Jenő
aki - úgy érzi - annyira más, mint a többi kis-
gyermek. Napi gondjaival és a gyerekkel - va-
lamint egyre erősödő keserűségével - vívott
folytonos küzdelmében szinte észrevétlenül
vész el az a szeretet, amire neki is, gyermeké-
nek is égető szüksége lenne.
Az aszociális jellem
Az antiszociális jellem tehát érzéketlen, min-
denfajta együttérzésre képtelen, impulzív, és
ebből adódóan esetenként brutálisan agresz-
szív is. Dickens Twist Olivér című regényé-
nek gyilkosa ilyen, és talán Krisztyán Tódor,
Jókai Mór Aranyemberében. Ugyanakkor az
antiszociális karakternek létezik egy kifino-
multabb formája is. Az ilyen ember ugyan-
úgy képtelen az empátiára, és ugyanúgy érzé-
ketlen mások sorsa iránt, mint az antiszociális
jellem, de - szemben ez utóbbival - képessé-
gük a „szerepátvételre”, arra, hogy „belebúj-
janak mások bőrébe”, és tudják, hogy a má-
sik ember mit érez, mire gondol, kiemelke-
dően fejlett, és adottságaikat minden morális
megfontolás nélkül használják fel céljaik -
hírnév, siker, gazdagság, gyönyör - megva-
lósítására. Az irodalomban Stendhal Julién
Sorelje, vagy Thomas Mann befejezetlen re-
gényének (Egy szélhámos vallomásai) hőse.
Félix Krull testesíti meg ezt a jellemet, klasz-
szikus figurája azonban Shakespeare Othello
Jellem és jellemtelenség 177
című drámájának Jagója, akit - irigysége és
féltékenysége mellett - éppen az hajt Othello
tönkretételére, hogy érezze és bizonyítsa
amoralitásának hatalmát a jó és az erkölcsi
tisztaság felett. Szélhámos alkat: minden er-
kölcsi fék nélkül használja ki azt a képessé-
gét, hogy belelát mások leikébe, ismeri az
emberi gyengeségeket, és rendelkezik azzal
a „pszichopata báj”-jal, melynek birtokában
rendre meghódítja, becsapja környezetét.
A büntetőjog történetének nagy szélhámosai
mind ilyenek, de az aszociális jellem nem vá-
lik feltétlenül törvényszegővé; gyakran - el-
sősorban a politikai pályán - sikeres, társa-
dalmilag elismert ember. Ennek az a magya-
rázata, hogy gyorsan megtanulja: miként
lehet a társadalom és az egyén erkölcsi érték-
rendjét saját céljaira fordítani, és a mások
erkölcsi korlátáiból - például előítéleteiből —
fakadó előnyöket könyörtelenül és lelkiis-
meret-furdalás nélkül kihasználni. Építenek
(sőt hivatkoznak) mások becsületességére és
lojalitására, anélkül, hogy egy pillanatig is
szükségét éreznék annak, hogy maguk is be-
csületesek és lojálisak legyenek. Mivel ponto-
san tisztában vannak azzal, hogy mennyire
fontos a tisztesség látszata, gondosan ügyel-
nek arra, hogy legközelebbi hozzátartozói-
kon és azokon kívül, akik amúgy sem tud-
nak ártani nekik, senki ne ismerhesse fel jel-
lemük aszociális beállítottságát. Életelemük
tehát a képmutatás. A témakör egyik kiváló
178
Ranschburg Jenő
kutatója szerint tulajdonképpen olyan pszi-
chopaták, akik a Józanság álarcát” („mask of
sanity”) viselik. Ugyanakkor hangsúlyoznom
kell, hogy - a közös vonások dacára - az
ilyen ember radikálisan különbözik a „valódi”
pszichopatától: képes reálisan gondolkodni,
és megfontoltan cselekedni - tehát stratégiát
készít, műveleteit megtervezi -, és ha kell,
keményen fegyelmezi magát annak érdeké-
ben, hogy elérje, amit akar. Ismétlem tehát:
az aszociális jellem életvezetése nem céltalan
és esetleges, mint az antiszociális karakteré:
vonzza a pénz, a siker, a hatalom, és nincs
semmiféle belső érték vagy tartás, ami visz-
szatarthatná céljai megvalósításától.
A családi háttér, melyben az aszociális jel-
lem kibontakozik, korántsem olyan egyértel-
mű, mint az antiszociális jellem esetében.
Nemrég megjelent könyvemben (Pszicholó-
giád rendellenességek gyermekkorban) írtam
már az olyan családról, amelyben a szülő és a
gyermek érzelmi kapcsolata súlyosan sérült,
ebből azonban „kifelé” semmisem látszik: a
szülő ügyel rá, hogy környezetében a korrekt,
gondoskodó - sőt aggodalmaskodó - anya (és
apa) benyomását keltse, a valóságban azon-
ban hideg, közömbös, sőt gyűlölködő érzése-
ket táplál gyermeke iránt. A szülő ilyenkor
nemcsak arról mutat példát, hogy mennyire
nem kell tekintettel lenni másokra (az adott
helyzetben ennek a viselkedésnek éppen a
gyermek az áldozata), de arról is: hogyan kell
Jellem és jellemtelenség 179
mindezt eltitkolni az emberek előtt. Ami pe-
dig az erkölcs fejlődésének a legtöbbet árt:
ebben az esetben olyan szülő prédikál morali-
tásról, akinek gyermekéhez fűződő viszonya
álnokságon és képmutatáson alapszik. Az
ilyen „otthon” akaratlanul is arra neveli a
gyermeket, hogy maga is álnokká és képmu-
tatóvá váljék, aki skrupulusok nélkül hasz-
nálja ki - gyakran egy egész életen át - az
emberek hiszékenységét.
Az „egocentrikus jellem”
Az egocentrikus jellem „nőmén est ómen” én-
központú ember, aki önös céljait nem a kö-
zösségen kívül - könyörtelen és agresszív
eszközökkel, vagy a csoportot orránál fogva
vezetve -, hanem azon belül próbálja megva-
lósítani. Életvezetési elvei, értékei felülete-
sen, tökéletlenül internalizáltak, így folya-
matosan más emberek kontrolljára, megerő-
sítésére szorul. Talán ez az oka annak, hogy
a „hierarchia,” a „státus” és a „hatalom” éle-
tének legfontosabb fogalmai: meghatározott
és fontos helyre törekszik a társadalom hie-
rarchikus struktúrájában, felnéz azokra,
akik felette állanak, és folyamatosan ellenőr-
zik nézeteit, cselekedeteit, ugyanakkor lenéz
és lekezel mindenkit, aki ebben a struktúrá-
ban mögé kerül. Demokratikus emberi kap-
csolatokat csak vele „azonos rangúakkal”
180 Ranschburg Jenő
tud elképzelni, aki felette áll: feltétel nélkül
kiszolgálja, aki alatta: könyörtelenül kizsák-
mányolja. Önértékelése, biztonsága, közérze-
te saját szociális pozíciójától, és attól a hata-
lomtól függ, amit ebből a pozícióból mások
felett gyakorol. Konvencionális és konzerva-
tív, erkölcsi elvei a rangban és hatalomban
felette állókét visszhangozzák.
Erkölcsi értékrendje, elvrendszere zárt és
statikus, és így - mint ezt korábban érintet-
tem már - az egocentrikus, autoriter jellem:
előítéletes. Az Oxford English Dictionary
meghatározásában „az előítélet a tapasztalást
megelőzően létrejött pozitív vagy negatív ér-
zés valamilyen személy vagy objektum irá-
nyában”. A meghatározás világosan mutatja,
hogy a fogalomhoz általában - és jogosan -
kapcsolódó pejoratív konnotáció nem abból
ered, hogy az előítélet feltétlenül elmarasz-
talja az egyént, a népcsoportot vagy az objek-
tumot - hiszen a pozitív előítélet ennek éppen
az ellenkezője hanem abból az egyszerű
tényből, hogy az ilyen ítélet, akár pozitív,
akár negatív értékeket állapít meg, ezt a té-
nyek és a tapasztalatok figyelembevétele nél-
kül teszi.
Allport klasszikus definíciója szerint az et-
nikai előítélet „ellenérzés, vagy gyűlölködő
attitűd egy adott csoporthoz tartozó személy
felé, egyszerűen azért, mert ahhoz a csoport-
hoz tartozik, és annak feltételezése, hogy az
egyén ugyanazokkal a kifogásolható kvalitá-
Jellem és jellemtelenség
181
sokkal rendelkezik, melyekkel az előítéletes
személy az egész csoportot jellemzi”. A defi-
níciónak személyiség-lélektani szempontból
talán legfontosabb eleme a túlzott általánosí-
tás, mely lényegében azt jelenti, hogy az etni-
kai előítéleteket hordozó személy számára in-
dividuális különbségek alig léteznek; a cso-
portot, amely felé előítélete irányul, mint
egészet általánosítja, és úgy foglal állást,
hogy a negatív tulajdonságokkal, melyekkel
a csoportot felruházta, kivétel nélkül minden
csoporthoz tartozó személy rendelkezik.
Nem szabad elfeledkeznünk azonban arról,
hogy a „túláltalánosítás” az emberi értelem
általános jellemzője, tehát semmiképpen sem
mondhatjuk azt, hogy minden elhamarko-
dott általánosítás előítélet. Ha valaki csak há-
rom angol férfival találkozott életében, és vé-
letlenül mind a három pipázott, hajlamos ar-
ra, hogy minden angol férfit pipával a fogai
között képzeljen el. Ez az általános emberi
tendencia csak akkor tekinthető előítéletnek,
ha az illető később több tucat nem dohányzó
angolt is megismer, de véleménye a pipázó
angolokról mitsem változik. A fenti definíció-
hoz tehát - továbbra is Allport nyomán - fel-
tétlenül hozzá kell tennünk, hogy az etnikai
előítélet nemcsak hamis, de merev is, az el-
lentmondó tapasztalatokat figyelmen kívül
hagyó általánosításon alapuló antipátia.
Az előítéletekkel terhelt egocentrikus jel-
lem sajátos személyiségjegye a konformiz-
182 Ranschburg Jenő
mus, melynek okát valószínűleg a korai
szülő-gyermek kapcsolat feltétlen tekintély-
tiszteletének „konzerválódásában” találhatjuk
meg. A „parancsra tettem” sokat emlegetett
és sokat vitatott problematikája kétségtele-
nül ehhez a vonáshoz vezethető vissza, és eh-
hez kapcsolódik a fentiekben már említett
tekintélyelvűség, az autoritarianizmus is.
„Minden baj forrása, hogy ma a gyerekek azt
csinálnak az iskolában és otthon, amit akar-
nak. Szigorú diszciplínákra és tekintélytisz-
teletre lenne szükség” - mondják. „A bűnö-
zés is azért terjed, mert a törvényszegőkkel
kesztyűs kézzel bánnak.” „Az ember alapve-
tően rossz, és mindaddig, amíg nem bizonyít,
gyanús” - vélik. Éppen ezért az egocentrikus
jellem számára az autoritatív, rendteremtő
hatalom mindig vonzóbb, mint a demokrati-
kus (lásd erről részletesen Adomo 1950-ben
megjelent könyvét).
Az egocentrikus jellem „személyiségjegy-
csomagjához” tartozik a bizonytalan önérté-
kelés és az autonómia hiánya. A vizsgálatok
azt mutatják, hogy az ilyen ember én-képe
sokkal jobban elmarad az általa vágyott ide-
áltól (az ideális én-től), mint másoké, és a kí-
vülről érkező visszajelzések hatására - mind
pozitív, mind negatív irányban - jóval hajla-
mosabbak megváltoztatni önmagukról alko-
tott véleményüket. Ez a „külső kontroll” fi-
gyelhető meg az autonómia területén is; az
egocentrikus jellem az autonómia-skálákon
Jellem és jellemtelenség
183
alacsony értékeket produkál, ugyanakkor
világosan jelzi, hogy a „szociális egyetértés-
re” az átlagosnál jóval nagyobb szüksége
van. Önálló döntésekre ritkán vállalkozik,
hibáiért lehetőleg másokra hárítja a felelős-
séget, és magatartása értékelésében általá-
ban külső forrásokra - az autoritásokra - tá-
maszkodik. Ehhez a kérdéskörhöz tartozik
az egocentrikus jellem pszichodinamikájá-
nak igen fontos vonása is, a bűnbakképzés.
Mivel a kudarcai, esetleges sikertelensége
miatt felébredő indulatait, agresszióját sem
önmaga, sem az autoritás felé nem tudja irá-
nyítani, azokat ártatlan személyekre, nép-
csoportokra „tolja át”. „Lesz majd nemulass!”
- mondja, ha eljövendő hatalmára gondol,
mert „ha fordul a kocka”, könyörtelenül
bosszút áll azokon, akiket korábban önként
és dalolva szolgált. Bizonytalan én-képéből
következik, hogy rosszul viseli a homályos-
ságot, kétértelműséget: az emberek jók vagy
rosszak, erősek vagy gyengék, a dolgok fe-
keték vagy fehérek. Kísérletek bizonyítják,
hogy ez a fajta „meghatározottság iránti
igény” az ilyen embernél nemcsak szociális
kontextusban van jelen, hanem a gondolko-
dásmód általános jellemzője is. Allport „msti-
tucionalizmus”-nak nevezi az egocentrikus
jellemnek azt a tulajdonságát, hogy igen erő-
sen kötődik intézményekhez. Egy futballcsa-
pat szurkológárdája, vagy éppen egy politi-
kai csoportosulás tagjaként megtalálja azt a
184
Ranschburg Jenó
biztonságot és meghatározottságot is, amelyre
szüksége van. Ilyen megközelítésben az insti-
tucionalizmus egyik jellegzetes formája a na-
cionalizmus is, mely a nemzethez mint cso-
porthoz való bigott, előítéletes kötődést jelent.
Talán ma sem tanulság nélkül való Allport
1954-ben írott mondata: „Tulajdonképpen az
történik, hogy az előítéletes személy szük-
ségletei számára megfelelőnek definiálja a
nemzetet. A nemzet mindenekelőtt védelmet
jelent (a legfőbb védelmet) számára, mint in-
dividuum számára. Ez az ő csoportja. Semmi
ellentmondást nem lát abban, hogy jótékony
hatásából kizárja azokat, akiket fenyegető
betolakodóknak és ellenségeknek tekint.” A
szerző még zárójelben hozzáteszi: „Nevezete-
sen az amerikai kisebbségeket.” De Amerika
helyébe sok más ország behelyettesíthető...
Gogol A revizor című színművének polgár-
mestere az egocentrikus jellem kiemelkedő
paródiája. Hozzám azonban Karinthy Frigyes
A szék című rövid, egyszemélyes jelenete áll
a legközelebb, melynek első részében a fősze-
replő az üres főnöki szék előtt hajlong, és
nyálas, önmegalázó hódolattal árasztja el a
státust jelképező ülőalkalmatosságot. A má-
sodik részben viszont már ő ül a székben, és
fölényes, lekezelő modorban utasítja rendre
a neki hízelgő beosztottat. Kohlberg skáláján
az egocentrikus jellemet az erkölcs konven-
cionális szintje jellemzi, amelyen a család, a
csoport, a nemzet elvárásainak teljesítése ön-
Jellem és jellemtelenség
185
magában érték, a következményekre való te-
kintet nélkül. Ez nemcsak egyfajta konfor-
mitás a személyes elvárásokhoz és a szociális
rendhez, de bizonyos fokú lojalitás is; aktív
támogatása a rendnek, és identifikáció azok-
kal, akik érintettek benne. Az egyén ezen a
szinten úgy véli, hogy az erkölcsi szabályok
rögzültek, megváltoztathatatlanok, és a kö-
rülményektől függetlenül mindig érvénye-
sek. Az előítéletes, egocentrikus jellem tehát
egyrészről merev, dogmatikus, konformista,
másrészről következetes, elkötelezett, koope-
ratív, és korántsem biztos, hogy ez a kétféle
tulajdonságcsoport két különböző személyre
érvényes. Lehet, hogy mindez csupán néző-
pont kérdése.
Ha az egocentrikus jellem gyermekkorát,
szocializációs körülményeit vesszük szem-
ügyre, általában olyan családban találjuk, ahol
a szülők feladatorientáltak, az apa pedig ha-
gyományosan domináns személy: a családi
hierarchiában az anya is alárendelt - gyak-
ran megalázóan alárendelt - szerepet játszik,
a gyerek pedig feltétel nélküli engedelmes-
séggel tartozik. Ragaszkodik szüleihez, de
szeretető félelemmel, tisztelettel, kiszolgálta-
tottsággal és rejtett indulatokkal keveredik.
Talán ez a magyarázata annak, hogy serdü-
lőkorában sem lázad a szülői hatalom ellen,
engedelmesen behódol annak a nyomásnak,
melyet a család gyakorol rá, a szülői értékek
konformista elfogadása érdekében.
186 Ranschburg Jenő
Az egocentrikus jellem pszichodinamiká-
jának egyik jellegzetes vonását, a bűnbak-
képzést említettem már. Tekintsünk most be
a „szociális maszk” mögé, melyet az ilyen em-
ber visel. Általában impozáns biztonság árad
belőle; a férfi maszkulin (mi más lehetne egy
férfi?), a nő feminin (ennek így kell lennie),
véleménye a világról egyértelmű és határo-
zott - különösen, ha együtt van referencia-cso-
portja tagjaival. A férfiak szorongás-szintje
alacsony - egy férfi nem szorong! -, a csalá-
dot és a családtagok összetartását fontosnak
tartják, szóval általában a jól szocializált, sta-
bil ember benyomását keltik. Ugyanakkor a
mélylélektani vizsgálatok, a projektív tesz-
tek magas szorongásszintet, belső bizonyta-
lanságot, feldolgozatlan bűntudatot, a szü-
lők iránt érzett erős ambivalenciát tárnak fel.
A túlzott magabiztosság, a leegyszerűsítet-
ten is határozott véleményalkotás álarc csu-
pán: az egocentrikus jellem előregyártott vé-
lemények és ítéletek paneljaival bástyázza
körül magát, és ezekhez körömszakadtáig
ragaszkodik, mert nélkülük védtelennek és
kiszolgáltatottnak érezné magát.
A proszociális jellem
Az antiszociális és az aszociális jellemnek
nincs intemalizált erkölcsi elv-, illetve érték-
rendszere - analitikus nyelven szólva: nincs
Jellem és jellemtelenség 187
szuperegója. Cselekedeteit tehát a társada-
lom ellenőrző tevékenysége - a külső kont-
roll mértéke - határozza meg. Az egocentri-
kus jellemben már megjelennek a közösség
normáinak internalizált elemei; ezek azon-
ban felületesek, zárt rendszert alkotnak, így
az „én” érdekei, nézőpontjai mindig felülke-
rekednek a csoport valódi szükségletein. Az
ilyen típusú jellemet azért neveztem el ego-
centrikusnak, mert bizonyos szempontból a
3-5 esztendős gyerekre hasonlít: kritikátla-
nul azonosul az autoritással, és csak a saját
(illetve a hozzá hasonló referenciacsoport)
nézőpontját tartja létezőnek, minden egyéb-
től gondolkodás nélkül elhatárolja magát
(„az lehetetlen, hogy te ezt másképp gondo-
lod, csak valamilyen érdekből - valakinek a
megbízására - úgy teszel”). Az internalizált
közösségi értékek és az „én” a proszociális
jellem esetén kerülnek egyensúlyba. Az
egyén gyermekkorában azonosul a szülői
(társadalmi) normákkal, majd a serdülő- és
ifjúkori belső konfliktusok sorozatában egy-
fajta autonómiát harcol ki magának saját
szuperegójával szemben! A proszociális jel-
lem olyan értelemben szabad, hogy „a kész-
letből” maga választja ki a szabályokat, ame-
lyeknek alapján él, és érzi, hogy ezeket -
gyarapodó tapasztalataival párhuzamosan -
bármikor módosíthatja. Természetesen ezek
a változások nem maradnak meg a teória
szintjén; óhatatlanul követi őket a magatar-
188
Ranschburg Jenő
tás változása is. Ez azt jelenti, hogy - leg-
alábbis elvben - számára adott a lehetőség ar-
ra, hogy a társadalom valamennyi morális
értékétől függetlenítse magát, a valóságban
azonban ezt mégsem teheti meg. Mindenek-
előtt azért nem, mert még a proszociális jel-
lem is csak életének bizonyos szféráiban vív-
ja ki függetlenségét saját felettes én-jétől, ezt
a szakmailag körülírt állítást azonban úgy is
fogalmazhatnám: az emberi kapcsolatokról
szerzett tapasztalatai meggyőzik őt az alap-
vető erkölcsi elvek érvényességéről. (Szeret-
ném emlékeztetni az olvasót Jung nagyszerű
Nietzsche-elemzésére, mely szerint a zseniá-
lis filozófus a lehetetlenre vállalkozott, ami-
kor az egyetemes emberi erkölcs fölébe kí-
vánta helyezni magát.) Mivel ezeket az elve-
ket nem kritikátlanul, mint az autoritás
megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásait fo-
gadja el, hanem megküzd velük, megérti, és
személyiségének részéve avatja őket, az em-
beri kapcsolatok törvényeinek nem a betűi-
vel, hanem a „leikével” azonosul. Elkötelezett
az erkölcsi elveknek, de rugalmasan, sőt krea-
tívan kezeli, mert mindig az adott helyzet-
nek megfelelően alkalmazza őket. Ellenáll a
kísértésnek - amíg ez számára lehetséges -,
és cselekedeteiért mindig vállalja a felelőssé-
get. Arthur Miller: A salemi boszorkányok
című színművében John Proctor az életét ál-
dozza elveiért. Az 1792-ben játszódó darab-
ban Proctomak - életéért cserébe - alá kelle-
Jellem és jellemtelenség 189
ne írnia egy vallomást arról, hogy boszor-
kány. Procter ezt meg is tenné, mert komoly
belső vívódások után ráébred arra, hogy vét-
kességének vállalása nem változtat ártatlan-
sága tényén. Bevallja tehát, hogy „boszor-
kány”, de aláírni már nem hajlandó a vallo-
mást, amit az egyház képviselői a templom
kapujára óhajtanak kitűzni. Amikor a bíró
megkérdi: ha vállalja a vádat, miért nem haj-
landó aláírni a nevét, így válaszol: „Azért,
mert ez az én nevem, és a nevem az enyém!
Mert ebben az életben már nem lesz más ne-
vem! Mert hazudok, és aláírok minden ha-
zugságot! Mert arra sem vagyok méltó, hogy
ugyanazt a port tapossam, amit a felakasz-
tottak tapostak! Hogyan élhetnék én tovább
a nevem nélkül? A telkemet maguknak ad-
tam, hagyják meg nekem a nevemet!” Halé
tiszteletes, aki pontosan tudja - csak fél ki-
mondani -, hogy az egész „boszorkányhistó-
ria” ostobaság, minden áron szeretné meg-
menteni Proctort. Nem akarhatja, hogy fel-
akasszák! - mondja, John Procter azonban
elutasítja az ajánlatot: „De akarhatom. Bá-
muljon csak végre: igenis akarhatom. Mégis-
csak csodát művelt, tiszteletes úr, mert most
már úgy érzem, van egy szikrányi becsület
John Proctorban. Nem sok: zászlót nem tehet
szőni belőle, de arra mégis elegendő, hogy ne
dobjam oda ilyen kutyáknak.” Nem a hitéért
vállalja a mártíriumot, hanem a felelőssé-
gért, amit viselnie kell. „Három fiam van -
190
Ranschburg Jenő
mondja hogyan legyen belőlük ember, ha
megtudják, hogy elárultam a testvéreimet?”
Ismét - ebben az írásban harmadszor -
Brechtre hivatkozom: jaj azoknak a társadal-
maknak, amelyekben valakinek hőssé kell
válnia ahhoz, hogy elveihez hű maradhasson.
Mert nem lehet mindenki hős, mint Proctor,
de egy szabad, demokratikus társadalomban
elegendő az is: ha ember.
A proszociális jellem fejlődés-lélektani érte-
lemben valamennyi típus közül a legérettebb,
mert a fejlődés természetes folyamata min-
den esetben az autonómia felé halad, vagyis a
jellemtelenség ebben a vonatkozásban azt je-
lenti, hogy a személyiség fejlődése bizonyos
ponton elakad, vagy rossz irányba fordul.
Természetesen mondhatnánk azt is, hogy a
többi típus esetén nem éretlenségről, hanem
fejlődési alternatívákról van szó. Ez esetben
azonban el kell fogadnunk, hogy az összes
többi jellemtípus végleges állapot, változás-
ra, jellemfejlődésre további lehetőség nin-
csen. Az „éretlenség” tételezése azonban ma-
gában rejti azt az eshetőséget, hogy az anti-
szociális vagy az egocentrikus (és az összes
többi) jellem elmozdítható az autonómia felé.
Ehhez azonban át kellene tekinteniük, ki kel-
lene dolgozniuk - vagy újra kellene értékel-
mük - erkölcsi elveiket, párhuzamosan az-
zal, hogy tudatosítják elveik és viselkedésük
korábbi - és megvalósítani kívánt - kapcsola-
tát. Úgy vélem, ezt mindenekelőtt az akadá-
Jellem és jellemtelenség 191
lyozza, hogy az egyénnek felül kellene bírál-
nia azt a motivációs bázist, melynek alapján
egy bizonyos értékrendszer elfogadását hasz-
nosabbnak ítéli a másiknál. Hozzáteszem:
saját erkölcsi értékeink kritikájára az adja
a legfőbb belső késztetést, ha szembesítjük
a „másképp gondolkodók” érvrendszerével.
Ugyanakkor az egocentrikus jellem például
eleve elzárkózik az elvek ütköztetésétől, ke-
rüli a más elvekkel való „találkozást”, ha pe-
dig mégis szembeállni kénytelen velük, eleve
abból az előítéletből indul ki, hogy aki nem
ért egyet vele, az óhatatlanul becstelen. Vé-
gül: az egyén jellemének változása - ha nem
is lehetetlen - fejlődés-lélektani szempontból
is nehéz: ha valakinek bizalmas és szeretet-
teljes emberi kapcsolatai - melyek az erkölcsi
nézetek és a morális viselkedés fontosságára
tanítanak bennünket - kora gyermekkorá-
ban sérülnek, nem könnyű az elszenvedett
kárt - sem érzelmileg, sem erkölcsileg - ki-
hevernie.
A proszociális jellem gyermekkori családi
hátterére - természetesen - a kölcsönös sze-
retetkapcsolat jellemző, de hiányzik a rajon-
gásnak az a fullasztó légköre, amit - mint
látni fogjuk - az úgynevezett „lelkiismeretes
jellem” gyermekkori családjában mindig fel-
fedezhetünk. A szülők - bár harmonikus fej-
lődése alapvetően fontos számukra - nem te-
lepszenek rá gyermekükre. Inkább példákkal
illusztrálják, és nem előírásokkal, utasítások-
192 Ranschburg Jenő
kai próbálják „kicsalni” gyermekükből azo-
kat az értékeket, melyek mindenekelőtt má-
sok szeretetére és tiszteletére, valamint a
tisztességes munkavégzésre irányulnak. Ki-
indulópontjuk nem az, hogy a gyerek alapve-
tően rossznak születik, és kezdettől szigorú
következetességgel kell a .jóra” nevelni őt,
hanem bíznak a gyermek fejlődésében,
amelybe - kivéve, ha ez feltétlenül szükséges
- lehetőleg nem avatkoznak bele. Autoritá-
suk nem kétségbevonhatatlan és magától ér-
tetődő, inkább abból a tényből fakad, hogy
felnőttek, akiknek kötelességük a gyermek-
ről való gondoskodás. Nem tartanak igényt
korlátlan tekintélyre és gondolkodás nélküli
engedelmességre, ehelyett kíváncsiak gyer-
mekük véleményére, és ha mód van rá, tekin-
tetbe veszik, ha nincs rá mód, elmagyaráz-
zák, miért kell másképp viselkedniük. A bün-
tetés - ha egyáltalán szükség van rá - nem
egyéb, mint határozott kinyilvánítása an-
nak, hogy a gyerek viselkedésével - ami nem
azonos magával a gyerekkel! - nem értenek
egyet. A magyarázat, amit ehhez a megálla-
pításhoz hozzáfűznek, elsősorban arra irá-
nyul: milyen következményekkel járt - vagy
járt volna - a gyerek cselekedete másokra,
vagyis - mint említettem - a szabály „lelke” a
fontos és nem a betűje. A cél az, hogy a gyer-
mek felismerje: hibás cselekedete valami
olyasmi ellen irányult, amit maga is értékes-
nek minősít.
Jellem és jellemtelenség 193
A jellem, amely ilyen családi háttérben
bontakozik ki, morális döntéseit a Kohlberg-
skála harmadik - posztkonvencionális -
szintjén hozza. Erkölcsi magatartása - pszi-
choanalitikus nyelven szólva - inkább az
„én”, semmint a szuperego irányítása alatt
áll: ellenáll a kísértésnek, de ha mégis hibá-
zik, nem merül el a bűntudat tengerében, ha-
nem vállalja a felelősséget, és igyekszik ki-
köszörülni a csorbát: helyrehozni a kárt,
amit viselkedésével környezetének és saját
önbecsülésének okozott.
A lelkiismeretes jellem
Mint láttuk, a proszociális jellem internali-
zált értékrendje az ego irányítása alatt áll. A
jellemtípusok képzeletbeli dimenzióján tovább
haladva azonban elérkezünk ahhoz a pont-
hoz, ahol a szuperego átveszi a hatalmat az
„én” felett. A „lelkiismeretes jellem” esetében
az erkölcsi normák olyan hatékonyan inter-
nalizáltak, hogy az individuum - mások elvá-
rásaitól vagy cselekedeteitől függetlenül -
folyamatosan engedelmeskedik nekik. A lel-
kiismeretes jellem tehát belső kontroll alap-
ján viselkedik, de - szemben a proszociális
jellemmel - szabálykövetése merev, kénysze-
res jellegű, ellenáll minden érvelésnek: mind-
egy, hogy ki, mit mond, vannak dolgok, ami-
ket feltétlenül meg kell tennie, és vannak
194
Ranschburg Jenő
olyanok, amelyeket semmi körülmények kö-
zött sem tehet meg. A kísértéseknek tehát el-
lenáll - néha következetesen, néha kevésbé
következetesen -, de ha „elbukik”, súlyos lel-
kiismeret-furdalás gyötri. Altruizmusát is a
bűntudat motiválja, vagy a belső kényszer,
hogy engedelmeskedjen a szabálynak, mely
előírja a jótékonyságot. Az erkölcsi elvek
fundamentálisak és megváltoztathatatlanok;
előfordulhat, hogy ezeket az elveket egy-egy
autoritáshoz kötve racionalizálja, de a szó pszi-
chológiai értelmében - szemben az egocentri-
kus jellemmel - nincs szüksége autoritásra:
erkölcsi elvei többé-kevésbé függetlenek a
külső kontrolitól. Ezeket az erkölcsi elveket
mások morális megítélésében „skrupulózus”
pontossággal, státusra és hatalomra tekintet
nélkül alkalmazza.
Úgy látom, hogy az irodalomban a legtöbb
példát a mitológiai figurák és a klasszikus
orosz regények hősei szolgáltatják erre a jel-
lemtípusra. Ödipusz, thébai király önbünte-
téséről már esett szó, és említettem Oresz-
tészt is, akit gyilkos anyjának megbosszulá-
sa után évekig üldöztek az Erinnysek. Orin -
O’Neill Amerikai Elektra című drámájának
hőse - tulajdonképpen Oresztész „moderni-
zált” figurája, aki - nővérével együtt - anyja
szeretőjét ölte meg, és a kínzó bűntudat vé-
gül arra késztette, hogy öngyilkosságot kö-
vessen el. A Dosztojevszkij-hősök bűneiről és
bűnhődéseiről is szóltam már, de Tolsztoj nagy-
Jellem es jellemtelenség
195
nagy szeretettel ábrázolt figurái (Pierre Be-
zuhov a Háború és békében, Levin az Anna
Kareninában) szintén lelküsmeret-furdalás-
tól gyötört emberek.
Hangsúlyoznom kell, hogy a mindennapi
életben „tiszta” lelkiismeretes jellem valószí-
nűleg éppen úgy nem létezik, ahogy egyér-
telműen egocentrikus vagy proszociális jel-
lemmel sem találkozhatunk. A valóságban
ezek a jellemtípusok - kicsit előrébb vagy
hátrább csúszva az általam felvázolt képzelet-
beli dimenzión - keverednek egymással. Ha a
lelkiismeretes jellem közelít az autonómia, il-
letve a proszociális jellem felé, személyisége
nyitottabbá válik, és nem fogja szükségét
érezni annak, hogy saját életmódját másokra
kényszerítse. Elismeri, hogy - bár saját ma-
gának nincs más választása - más emberek
más értékek mentén is élhetik az életüket. Az
ilyen ember mások bűneit könnyebben meg-
bocsátja, mint a magáét, sőt mint a keresz-
ténység szentjeinek élete mutatja, felelőssé-
get vállal ezekért a bűnökért, és önmagát
bünteti értük.
A lelkiismeretes jellemről azt szoktuk mon-
dani: „túlszocializált”. Életvezetése gyakran
arra a belső szükségletre redukálódik, hogy
elkerülje a „bűn”-t. Szorongó és félszeg, mint
Pierre Bezuhov, és rokonszenve, indulata,
altruizmusa, még testi egészsége is szoron-
gásaihoz kapcsolódik, valamint ahhoz a bel-
ső vágyhoz, hogy „jót cselekedjen”. Számára
196 Ranschburg Jenő
szinte elképzelhetetlen, hogy könnyedén és
oldottan örüljön valaminek „önmagáért”, anél-
kül, hogy előzőleg felbecsülné: erkölcsileg he-
lyes-e, amit tesz.
A lelkiismeretes jellemű ember gyermek-
korában zárt, érzelmileg telített családban él,
a szülő-gyermek kapcsolatot a kölcsönös ra-
jongás jellemzi. Ugyanakkor a szülők szigo-
rú, kompromisszumokat nem ismerő erköl-
csi korlátokat szabnak a gyermek viselkedé-
se számára; a szülő nem „haragszik”, csak
csalódott, nem büntet, csak rövidebb-hosz-
szabb időre megvonja szeretetét gyermeké-
től, akiben ezáltal nem agressziót, hanem
szorongást ébreszt. Sokat „prédikál” a morá-
lis elvek fontosságáról, és kétségtelenül ma-
ga is példát nyújt a mértékletes, fegyelme-
zett, lelkiismeretes életről. A gyereket tehát
nem a félelem és a tekintély köti szüleihez -
mint ezt az egocentrikus jellem esetében lát-
tuk -, hanem a szeretet és a bűntudat. Az ego-
centrikus jellem úgy szabadul meg a szülő
hatalmától, hogy maga is státust, hatalmat
szerez. A lelkiismeretes jellem akkor érzi ma-
gát „szabadinak, ha szüleit boldognak és
elégedettnek tudja. Ez pedig azt jelenti, hogy
lázadás nélkül elfogadja a szülő által közvetí-
tett értékeket, és még akkor is azt teszi, amit
elvárnak tőle, amikor szülei régen nem élnek
már. Gyermekkorában általában - bár van
egy-két barátja - szociálisan izolált helyzet-
ben él, azaz a kortárscsoportokban rendsze-
Jellem és jellemtelenség 197
résén a peremre szorul. Visszautalva mind-
arra, amit a temperamentummal kapcsolat-
ban a fentiekben leírtam, meg kell jegyeznem:
bizonyos veleszületett hajlam az egyént külö-
nösen alkalmassá teheti arra, hogy ezekre a
környezeti hatásokra a vázolt „önfeladással”
reagáljon.
A janicsár jellem
A szülő-gyermek kapcsolat még a demokra-
tikusan működő családokban is egyoldalú -
unilaterális - jellegű, azaz a gyermek semmi-
képpen sem „egyenrangú” a szülővel; a tapasz-
talt, gondoskodó és irányító feladatokat ellátó
felnőtthöz viszonyítva a gyerek óhatatlanul
„alárendelt” és kiszolgáltatott. Jean Piaget, a
kiváló gyermekpszichológus úgy véli, hogy
a gyermeknek mindenekelőtt azért van szük-
sége a kortárscsoportra, mert ebben - meg-
szabadulva az autoritás kötelező tiszteletétől
- kialakul a kölcsönös elismerés és reciproci-
tás, azaz a gyerek megismerkedik a „valódi”
erkölcs természetével. Ugyanakkor Derek
Wright megjegyzi, hogy Piaget valószínűleg
alábecsülte a gyermeknek a szülői autoritás
felé tanúsított egyoldalú elismerését, ami ki-
kerülhetetlen előfeltétele a kortárscsoport „fel-
szabadító” hatásának: a felnőtt tekintélyének
elismerése, és irányító szerepének megélése
nélkül a kortárscsoportban szerzett tapaszta-
198
Ranschburg Jenó
latok nem vezetnek el az „együttműködés”
erkölcséhez. Elképzelhető tehát, hogy a csa-
lád egyenlőtlen, de biztonságot és szeretetet
nyújtó légkörében kibontakozó „én” fontos
kritériuma annak, hogy a kortárscsoport in-
dividuumok közösségévé váljék, azaz a kö-
zösségi élményen belül megőrizhető legyen
az egyéni - ember és ember közötti - kapcso-
latok rendszere. A filozófus Martin Buber éles
különbséget tesz a „közösségi élmény” („so-
cial”) és az „ember és ember közötti” („inter-
human”) kapcsolatok között. Közösségi él-
ményről akkor beszél, amikor bizonyos számú
ember csoporttá alakul, közös tapasztalatok-
kal és reakciókkal, és a csoporthoz való loja-
litás fontosabbá válik, mint a benne részt ve-
vő egyének egymáshoz való lojalitása. Az em-
ber és ember közötti kapcsolatot két személy
barátsága jellemzi a legjobban. A csoportban
ugyanakkor erős tendencia figyelhető meg
arra, hogy a „tisztán kollektív” előnyben ré-
szesüljön a személyközi kapcsolatok hátrá-
nyára. Mivel a kollektíva egysége és kohézió-
ja fenyegeti - írja Buber -, a barátságok (a
barátok) gyakran kiválnak a közösségből. Az
emberközi kapcsolatokban az egyén indivi-
duálisan erősödik, és így kevésbé kész arra,
hogy a kollektívában feloldódjék.
Mindez azt jelenti, hogy a felnőtt gondos-
kodásának hiánya következtében gyenge és
bizonytalan „ego” könnyen nem egyszerű
tagjává, hanem részévé válhat egy kortárs-
Jellem és jellemtelenség
199
közösségnek, némi túlzással valahogy úgy,
mint a hangyák egyedei a bolynak; indivi-
duum híján a „valódi személy” maga a közös-
ség lesz, amelyhez az egyén tartozik, és
amely nélkül létezése céltalan és értelmetlen,
mint a végtagról levált hüvelykujjé. Amikor
az ember primer szocializációja nem a szülő
(vagy bármilyen más felnőtt) részvételével,
hanem kortárscsoportban zajlik - vagyis iden-
titása, kötődése és biztonsága ehhez a cso-
porthoz fűzi -, valószínűleg soha nem köt
személyes barátságokat, de feltétlenül elkö-
telezett és lojális lesz a csoporthoz mint
egészhez. Kapcsolata a csoport többi tagjával
a szimbiotikus összemosódás formáját ölti,
ami pillanatok alatt agresszív elutasítássá
alakul, ha valaki elhagyja a közösséget. Az
ilyen ember tehát - redukált én-je következ-
tében - nem egocentrikus, hanem csoport-
centrikus lény.
A pszichológiatörténet egyik jelentős állo-
mása volt, amikor Anna Freud és Dann -
1951-ben - közzétették írásukat hat - kon-
centrációs táborban született - gyermek ma-
gatartásáról. A gyerekeket a felnőtt foglyok
bújtatták. A felnőttek - ahogy egy-egy cso-
port a halálba ment, és újak érkeztek helyet-
tük - folyton változtak körülöttük, ők azon-
ban folyamatosan együtt maradtak. A hábo-
rú után a hat gyerek Angliába került, ahol
körülbelül egy évig Anna Freud gondozta
őket. A gyerekek viszonya egymáshoz - a
200 Ranschburg Jenő
szerzők megállapítása szerint - egyértel-
műen abnormális volt. Rivalizálásnak, versen-
gésnek, féltékenységnek nem mutatták sem-
mi jelét, és - bár ők rendkívüli mértékben kö-
tődtek egymáshoz (ha valamelyik hiányzott
közülük, a többi azonnal nyugtalanná vált) -
képtelenek voltak bármilyen érzelmi kötést
felnőttel vagy más gyerekkel kialakítani.
Közöttük sem léteztek páros típusú barátsá-
gok; a csoporthoz mint egészhez kötődtek, és
nem a csoportot alkotó tagokhoz.
2000-ben jelent meg magyar nyelven - a
Pont kiadó gondozásában - Alain Louyot,
francia újságíró Gyermekek fegyverben cí-
mű könyve. A szerző a közel-keleti, dél-afri-
kai és dél-amerikai országok tudósítójaként
szemtanúja volt annak, hogyan válnak ezek-
ben a térségekben a gyerekek - már nyolc-,
kilencesztendős koruktól - nemzetük „hős és
önfeláldozó” katonáivá. A könyv Xavier Em-
manuelli, az Orvosok Határok Nélkül elneve-
zésű szervezet tiszteletbeli elnökének szavait
idézi: „Ezeknek az országoknak a gyerekka-
tonái gyakorlatilag egymásnak nyújtják a
biztonság légkörét az adott gyalogos zászló-
alj vagy milícia keretein belül, akárcsak egy
farkascsorda kölyökállatai. A katonaság pó-
tolja a hiányzó családot.” A nyolcvanas évek
elején a PFSz egyik felelőse így nyilatkozott
egy brit újságírónak: „A tizenkét évét elért
ashbal (oroszlánkölyök) már harcos, a kom-
mandó tagja. Tudjuk, mit tart erről Európa...
Jellem és jellemtelenség
201
Még egy négyéves kisfiú is eljöhet megnézni,
mi folyik a kiképzőtáborokban. Megnézi,
megtetszik neki, mert itt vannak a barátai,
itt vannak a testvérei. Megfigyeljük, meg-
nézzük, milyenek a reakciói. Ha úgy gondol-
juk, képes a dologra, akkor azt mondjuk az
apjának, hogy a gyerek kész a bevonulásra.”
Az azték kultúrától kezdve az oszmán biro-
dalom janicsárképzésén át, egészen a vörös
khmerekig és Bin Laden gyermek-táboraiig,
nagyon sokfelé ismerték - és ismerik ma is -
a gyermekharcos-képzésnek ezt a módját:
a gyereket minél korábban el kell szakítani
a családjától, és egy kortárscsoport részévé,
csavarrá kell tenni őket egy szerkezetben.
A fejletlen „én” feloldódik a közösségben, me-
lyet már csak kellőképpen fanatizálni - vagy
megfélemlíteni - szükséges, és mindaz, ami
számunkra, európai emberek számára elkép-
zelhetetlen önfeláldozásnak tűnik, számukra
nem több, mint a gépezet természetes műkö-
dése, melyben az eltört csavarokat időnként
újakkal kell pótolni. Mozambikban ezeket a
„bandidos armados” által kiképzett kis tömeg-
gyilkosokat „instrumentalisados”-oknak, lé-
nyegében apró robotoknak nevezik...
Az ilyen típusú nevelés következményeként
a janicsár jellemet hűsége a csoporthoz köti.
Mivel gyakorlatilag a csoport része, erkölcsi
„elve” tulajdonképpen annyi, hogy meg kell
felelnie a csoporttagok elvárásainak: az ő
moralitása és a csoport moralitása azonos fo-
202 Ranschburg Jenő
galmak. A csoportnormákkal szemben jelent-
kező kísértéseknek erősen ellenáll, különö-
sen akkor, ha tudja: társai rájöhetnek, hogy
normaszegővé vált. Ha a csoportnorma bűn-
cselekményt ír elő, az ilyen jellemű emberek
gondolkodás nélkül teljesítik - akkor is, ha a
norma követése az életükbe kerül. Mivel in-
ternalizált „felettes én”-nel nem rendelkez-
nek - szocializációjuk ennek kibontakozását
nem tette lehetővé és maguk is egyetlen
„csoport-én” részei, a legnagyobb büntetés
számukra az, ha a csoport elutasítja vagy
megveti őket, és mindent elkövetnek annak
érdekében, hogy ez ne fordulhasson elő. Ku-
darc esetén nincs bűntudatuk, inkább szé-
gyenkeznek a rossz teljesítmény miatt. „Meg-
sértődni” is csak a csoport nevében tudnak,
és az ilyen frusztrációkra kíméletlen agresz-
szióval reagálnak, akár kívülről, akár - ese-
tenként - a csoporton belülről érkeznek. A ja-
nicsár jellem bizonyos értelemben önzetlen,
hiszen életét a csoportnak szenteli, és bátor,
amikor közössége védelemre szorul, de ba-
rátságra, individuális rokonszenv tanúsítá-
sára gyakorlatilag képtelen.
Befejezésül szeretném újra hangsúlyozni; a
bemutatott hat típus egy-egy tetszőlegesen
kiragadott pont csupán a jellem képzeletbeli
dimenzióján. Mindennapi életünkben az em-
berek általában nem ilyen tisztán és egyértel-
műen képviselik jellemük karakterisztikus
Jellem és jellemtelenség 203
vonásait. A tulajdonságok gyakran elmosód-
va, időnként ellentmondásosan jelennek meg
azoknak a helyzeteknek a sokféleségében,
melyekbe az embert élete sodorja. Mégis úgy
vélem: a hat jellemtípus - és ez a könyv - se-
gít tájékozódni azoknak, akik érdeklődést
mutatnak a jellem (és a jellemtelenség) pszi-
chológiai háttere és megnyilvánulásai iránt.

TÁJÉKOZTATÓ IRODALOM
Adler, A., 1996., Emberismeret. Göncöl, Bp.
Adler, A., 1997., Életünk jelentése. Kossuth, Bp.
Adorno, T. W. et al., 1950., The authoritarian personality-
Harper, New York.
Allport, G. W., 1954., The natúré of prejudice. Addison*
Wesley, Reading, Mass.
Ammerman, R. T. - Hersen, M., 1997., Handbook of pre-
vention and treatment with children and addescents. J-
Wüey and Sons, New York.
Bootzin, R. R. - J. R. Acocella - L. B. Alloy, 1994., Abí'or"
mai Psychology, McGrew Hill, New York.
Buber, M., 1965., The knowledge of mán. G. Allén and
Unwin. New York
Eysenck, H. J., 1964., Crime and personality. Paladin,
London.
Farkas, E., 1988., Életünk és az erkölcs. Kossuth, Budapest.
Freud A. and Dann. S., 1951., An experiment in group
upbringing. In: The psychoanalytic study of the child.
Vol. 6.
Freud, A., 1937. The ego and mechanisms of defence.
Hogart Press, New York.
Freud, S., 1949., An outline of psychoanalysis. Norton,
New York.
Freud, S., 1973., New introductory lectures on psychoanaly-
sis. Penguin, Middlesex, England.
Fromm, E., 1995., Pszichoanalízis és vallás. Akadémiai
K„ Bp.
Graham, D.,1972, Morál learning and development- Bats-
ford Ltd., London.
206
Ranschburg Jenő
Heller, Á., 1966., Az arisztotelészi etika és az antik ethos.
Akadémia Kiadó, Budapest.
Jung, C. G., 1933., Psychologycal types. Harcourt, New
York.
Jung, C. G., 1993., Bevezetés a tudattalan pszichológiájá-
ba. Európa, Budapest.
Jung, C. G., 1997., Gondolatok az álomról és az önismeret-
ről. Kossuth, Bp.
Kohlberg, L., 1964., Development of morál character and
morál ideology. In: Hoffmann and Hioffmann (Eds.)
Rewiev of child development research. Russel, New
York.
Kohlberg, L., 1969., Stage and Sequence: The cognitive
developmental approach to socialization. In: Goslin, D
(Ed.) Handbook of socialization theory and research.
McNally, Chicago.
Lorenz, K., 1988., Ember voltunk hanyatlása. Cartafilus,
Budapest.
Louyot, A. 2000., Gyermekek fegyverben. Pont, Bp.
Nietzsche, F., 1922., Zarathustra. Világirodalom. Budapest.
Ossowska, M., 1973., Erkölcsszociológia. Kossuth, Bp.
Ranschburg, J., 1998., Pszichológiai rendellenességek
gyermekkorban. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.
Ranschburg J., 1998, A nő és a férfi. Nemzeti Tankönyv-
kiadó, Bp.
Ranschburg J. 1998., Szeretet, erkölcs, autonómia. Ok-
ker, Bp.
Ranschburg, J. 1998, Az érzelem és a jellem lélektanából.
Okker, Bp.
Ranschburg, J 2001., A család anyagi helyzetének szere-
pe a gyermekkori magatartási zavarok kialakulásában.
Fejlesztő pedagógia, 26 - 35 p.
Reid, B V., 1984., An anthropological reinterpretation of
Kohlberg’s stages of morál development In: Humán
development, 27.
Szondi, L., 1987., Káin a törvényszegő, Mózes, a törvény-
alkotó. Gondolat, Budapest.
Wilson, E. O., 1978. On humán natúré. Bantam Book.
Cambridge.
Wright, D., 1971, The psychology of morál behaviour.
Penguin Books, England.
TARTALOM
Bevezető..........................................5
Első fejezet
JELLEM ÉS SZEMÉLYISÉG............................ 15
Második fejezet
JELLEM ÉS ERKÖLCS................................47
Az erkölcsi elvek szintjei.....................53
A prekonvencionális erkölcs....................64
A konvencionális erkölcs...................... 65
A posztkonvencionális erkölcs................. 67
Erkölcsi elvek és jellemes magatartás..........86
A becsületesség................................94
Az egokon troli..............................  96
Az intelligencia...............................98
Az önértékelés és a sérült önérzet........... 103
A temperamentum.............................. 115
Az életkor................................... 118
Az elvek struktúrája......................... 121
Harmadik fejezet
A JELLEM KÍSÉRTÉSEI............................ 131
Antiaszkétikus kísértések.................... 133
Antiszociális kísértések..................... 138
Proszociális kísértések (Az altruizmus)...... 143
A jellem reakciója a vétekre................. 152
Az önbüntetés................................ 162
A jóvátétel.................................. 165
Negyedik fejezet
JELLEM-KÉPEK................................... 169
Az antiszociális jellem...................... 171
Az aszociális jellem.......................   176
Az „egocentrikus jellem”..................... 178
A proszociális jellem.......................  186
A lelkiismeretes jellem...................... 193
A janicsárjellem............................  197
TÁJÉKOZTATÓ IRODALOM............................205