JAKUCS
LÁSZLÓ
BÚVÁR KÖNYVEK
43.
SZERKESZTI
DALA LÁSZLÓ
MÓRA FERENC, KÖNYVKIADÓ
JAKUCS LÁSZLÓ
CSEPPKŐORSZÁG
MELYEN
WUWii
20100229783 X
MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1964
A CÍMLAPOT MAKRO JÓZSEF TERVEZTE
©Jakues László, 1964
A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Karádi Hona
Szakmailag ellenőrizte: Kaszap András
Képszerkesztő: Markó József
Műszaki szerkesztő: Biiek Ernőné
Műszaki vezető: Földes György
7300 példány 5,6 (A/5) ív + 32 old. melléklet, MSZ 5601—59
63.5242/1 Zrínyi Nyomda, Budapest. Felelős vezető: Bolgár Imre
1F 210—e-6466
8. O. 8./
Géza, Zoli és Laci hetedik osztályosok voltak, ami-
kor elhatározták, hogy barlangkutató szakkört alakí-
tanak. Igaz, azelőtt is mindig nagy érdeklődéssel ol-
vastak a barlangkutatók izgalmas és sokszor titok-
zatosnak tűnő munkájáról, a föld alatti expedíciók-
ról és a mesébe illő cseppkőországokról, a nagyszerű
felfedezésekről. A közelmúltban azonban olyan ese-
mény történt közvetlen környezetükben, amely vég-
képpen a barlangok felé fordította figyelmüket. Két
héttel azelőtt ugyanis egyik osztálytársuk, Sanyi
nyomtalanul eltűnt.
Amikor már második napja nem jelentkezett az
iskolában, Géza, Zoli és Laci ellátogattak Sanyiék
lakására. A kétségbeesett szülők valami barlangról
beszéltek.
A három fiú jól ismerte Sanyi kalandos, mindenre
vállalkozó természetét, s megértette, hogy a szülők
nagyon is jogosan aggódnak a barlangok miatt. Úgy
érezték, nekik is segíteniük kell Sanyi felkutatásában.
A szülők már mozgósították a rendőrséget, ott is
elmondták sejtésüket. A rendőrség meg azonnal meg-
5
keresett egy ismert barlangkutatót. így hát a fiúk
elhatározták, hogy neki ajánlják fel szolgálatukat.
— Irány a kutató lakása! — adta ki a jelszót Zoli.
— Még csak most kaphatta az értesítést, talán otthon
találjuk!
Szerencséjük volt. A kutató, egy fiatal tanár, éppen
a Barlangkutató Társulat mentőszolgálatának ügye-
letesével beszélt telefonon.
— Mentőszolgálat? Jó szerencsét! Itt Kovács Gyula
tanár beszél. Kérem, hogy a Rózsadomb környéké-
nek barlangjait minél sürgősebben kutassák át! Két
nappal ezelőtt eltűnt Tóth Sándor Bimbó utcai lakos,
hetedik osztályos tanuló, s a jelek szerint valamelyik
barlang mélyén rekedt. Természetesen részt veszek a
mentésben, sőt, ha nem csalódom ... — s kérdőn te-
kintett a szorongva figyelő három fiú felé, ök azonnal
felfogták a néma kérdés értelmét, s máris integettek,
hogy igen, ők is mennek, számíthatnak reájuk.
— ... tehát — folytatta a tanár — magammal
viszek három fiút is. Igen, azonnal értesítse a teljes
mentőszolgálatot. Leghelyesebb lenne párhuzamosan,
egyidőben kutatni a fontosabb barlangokat, hogy ez-
zel is időt nyerjünk. Az értesítést a találkozó helyéről
és időpontjáról telefonon várom. Jó szerencsét!
Ami ezután történt, meglepte a fiúkat. Alig néhány
percen belül ugyanis már csörgött a telefon. A mentő-
csapat vezetője adott utasítást. Negyven per'* múlva
teljes felszereléssel, lámpával és kötéllel az óbudai
Újlaki-templom előtt találkozik a csapat. Részletes
eligazítás csak a helyszínen lesz.
6
A fiúk boldogok voltak, hogy a felnőttek komolyan
igénybe veszik az ő segítségüket. Ugyanakkor azon-
ban egy kicsit féltek is a rájuk váró feladattól, meg
Sanyiért is komolyan aggódtak. Ki tudja, mi történt
azóta a sötét barlangban étlen-szomjan bolyongó paj-
tásukkal? Beszorulva fekszik valami szikla alatt?
Vagy . . . talán már nem is él ?
Elég fontos munkát kaptak. Amíg a mentőcsoport
a barlangban tartózkodik, a barlang szájánál kell
ügyeletet tartaniuk, hogy távol tartsák a kíváncsis-
kodó idegeneket. Szükség esetén pedig a különböző
mentőcsoportok közötti összekötő küldöncszolgála-
tot is ők látják majd el.
Az Újlaki-templomnál összegyűlt barlangkutató
mentőcsapatot ugyanis a vezető három kisebb
csoportra osztotta. Az első számú brigád kutatási
területként a Ferenchegyi-barlangot kapta, itt nyert
beosztást Géza is. A második csoport a Szemlőhegyi-
barlanghoz indult, velük tartott Laci, míg a har-
madik részleg Zolival együtt a Mátyáshegyi-bar-
lang bejáratához igyekezett.
Nyolc óra volt már ekkor, hűvös őszi este. Beszél-
getés nélkül, gyors tempóban meneteltek a mátyás-
hegyi kőfejtő irányába. Zoli csoportjában két leány
is volt. Különösen hatottak vastagon sáros kezes-
lábasaikban. Igaz, a sár annyira rá volt száradva a
ruhákra, hogy valósággal zörgött és porzott.
Zoli már maga sem tudta, hány órája állt a mátyás-
hegyi öreg kőbányában, a barlang szájánál kijelölt
őrhelyén. Csak azt érezte, hogy fázik. A csoportra
7
gondolt, akik odalenn, a számára ismeretlen mély-
ségben most osztálytársát, Sanyit kutatják, s talán
életüket is kockára teszik, hogy kimenthessék őt a
sziklaszakadékok világából.
Az éjszakai csendet csak egy-egy késői autóbusz
zúgása szakította meg. Zoli figyelte ezeket a hangokat.
Szinte látta, hogyan erőlködik a motor a kapaszkodó
minden méterében. Később azon kezdett gondolkoz-
ni, hogy vajon ezek a barlangkutató fiatalemberek és
nők, akik most itt vele együtt egész éjszakájukat fel-
áldozzák, mennyi fizetést kaphatnak ezért a mun-
káért?
Honnan is tudhatta volna még akkor azt, hogy
Őket nem a pénz utáni vágy, nem a dicsőség, hanem
barátság, emberszeretet és valami furcsa szenvedély
hajtja előre a barlangok világába, hogy ott nagyszerű
önkéntes harcokban győzhessék le a természet aka-
dályait, s ha kell, kiszabadítsák foglyul esett társai-
kat.
Mégis hiába volt minden. Hiába szállt rá az elszür-
kült gyepre a hajnali zúzmara, hiába kelt fel később
a napkorong hidegtüzű tányérja is, a mentőcsoport
munkája nem járt eredménnyel. Fáradtan gyűltek
össze a sáros, agyontépázott külsejű kutatók, s lehan-
goltan számoltak be egymásnak az éjszakai kutató-
utak eredménytelenségéről. Géza és Laci csoportja a
Fercnchcgyi- és Szemlőhegyi-bai lángokat teljesen át-
kutatták, Zoliék azonban, bár legkésőbb kerültek elő
a föld alól, a barlang egy jelentős részét már nem tud-
ták átfésülni.
8
— A Tűzoltó-barlangrészt és a Prézli járatait se-
hogy se győztük már — panaszolta vezetőjük. — Ide
még egy új expedíciót kellene szervezni, bár magam
sem hiszem, hogy az több eredményt hozna.
Lassan, gondokba merülve indult útnak a csapat
a villamosmegálló felé. Az eloltott karbidlámpák jel-
legzetes — mi tagadás, elég kellemetlen — acetilén-
szagával ekkor ismerkedett meg a három hetedikes
fiú. Aztán a mentőexpedíció vezetője hozzájuk for-
dult:
— Köszönöm, fiúk, fegyelmezett segítségeteket.
Legyetek nyugodtak, meg fogjuk találni Sanyit. Mi
csak kis részei vagyunk a barlangkutatók nagy közös-
ségének. Az első felderítők. Most átadjuk a harcot a
második csapatnak, akik már felkészülten várják ott-
hon a mi jelentésünket. Beátok pillanatnyilag más
munka vár. Reánk is. Még haza tudtok menni, mosa-
kodni, enni, s utána kérlek benneteket, menjetek el
az iskolába. Délután Gyula bácsinál érdeklődjetek is-
mét. Addig talán már többet tudunk Sanyi barátunk
sorsáról.
Az egyik nappali mentőcsoport valóban megtalálta
Sanyit. Apálvölgyi Harcsaszáj-barlangból hozták ki,
ahol kerek három nappalt és éjszakát vacogott és zo-
kogott át teljes sötétségben, miután zseblámpája ki-
aludt.
Úgy emlékezett rá, hogy nincs messze a bejárattól.
Elindult tehát a falak mentén tapogatózva, de nem
jutott messzire. Belelépett valami gödörbe, összetörte
az orrát, lehorzsolta a kezét, s ráeszmélt arra, hogy
9
az. lesz a legbiztonságosabb, ha lekuporodik és moz-
dulatlan marad. Később már nem is nagyon tudott
megmozdulni, annyira elzsibbadt minden tagja a fá-
radtságtól és a hidegtől. Elvesztette az időérzékét is,
nem tudta, éjszaka vagy nappal van-e most odakünn.
Eleinte még torkaszakadtából kiabált segítség után,
aztán már ehhez sem maradt ereje. Gyomrát marta
az éhség, a szomjúság összetapasztotta ajkait. Sze-
rencséjére később felfedezte, hogy a keze ügyébe ke-
rült és eldobált kaviesszomek tőle néhány lépésnyire
vízbe esnek. Óvatosan, szinte hason kúszva odamá-
szott a láthatatlan tócsához, és nagyot ivott. A víz
hideg volt, még jobban fázott utána, de legalább gyöt-
rő szomjúsága elmúlt.
A rémítő csendtől félt a legjobban. Olykor denevé-
rek röppentek cl a közelben, ezeknek a szárnycsapá-
sait világosan hallotta. Ilyenkor ösztönösen félrekapta
a fejét, s hisztérikusan, görcsösen sírt félelmében. Ké-
sőbb azonban ebbe is belefáradt, és lemondott min-
denről. Már maga sem emlékezett rá, hogyan találták
meg a mentőcsoport tagjai.
Sanyi több mint nyolc nap múlva jutott csak el
ismét az iskolába. Öntudatos büszkeséggel nézett szét
osztálytársai körében, mintha csak azt kérdezte vol-
na tőlük: ,,Na, srácok, mit szóltok hozzám? Mik vagy-
tok ti hozzám képest?!”
Büszkesége azonban hamar elpárolgott. Nem tudta
megérteni, mi történt körülötte. Többen még a kö-
szöntésére sem siettek, kalandjáról pedig nem kérdez-
te senki. Ügyet sem vetettek rá.
10
Bőven volt ideje Sanyinak azon gondolkozni, miért
is fordult el tőle oly határozottan az egész közösség.
A közhangulat változásának valódi okára azonban
csak mintegy tíz nappal később jött rá, amikor osz-
tályfőnökük az egyik reggelen ünnepélyesen felolvas-
ta mindnyájuk előtt a Barlangkutató Társulat elis-
merő okleveleit, amelyeket Géza, Zoli és Laci kaptak
nagyszerű viselkedésükért. Az osztályfőnök beszédé-
ből még sokáig csengett Sanyi fülében egy mondat.
„Jegyezzétek meg jól, édes fiaim: sohasem az a hős,
akit megmentenek a maga keverte bajból, hanem az,
aki csendben és szívósan harcol az ő megmentéséért,
aki azon fáradozik, hogy jóvátegye társa meggondo-
latlan, hibás lépéseit.”
11
FÖLD ALATTI VILÁG
Az izgalmas események óta alig telt el két hét, a
fiúk máris gyönyörű kirándulásra indultak. Gyula
bácsi vezetésével — aki annyira megkedvelte Gézáé-
kat, hogy elvállalta frissen alakult barlangkutató
szakkörük irányítását — az Aggteleki-cseppkőbarlang
tanulmányozására készülődtek.
Hosszú az út Budapesttől Aggtelekig. A vonaton a
vidám tréfák mellett komoly dolgokról is szó került.
Vezetőjük pompásan értett ahhoz, hogy a barlang
iránti érdeklődésüket már jó előre alaposan felcsi-
gázza.
— Majd ha belépünk Aggteleken a föld alá, elcso-
dálkozhattok rajta, micsoda óriási méretű termek so-
rakoznak ott egymás után. Némelyikben egy kis köz-
ség lakossága is elférne egyszerre. Első pillanatban
talán meghökkentő lesz számotokra, hogy a fejetek
felett is sziklák csüngenek, ám ne tartsatok attól,
hogy ezek ránk szakadhatnak. Évmilliók során ala-
kultak ki az üregek roppant ívű boltozatai. A kőóriá-
sok biztosabban függenek ott bármelyik ember alkot-
ta épület tetőzeténél.
12
— Hát ezt meg honnan tudják, Gyula bácsi? —
kérdezte kíváncsian Laci. — A kutatók talán fenn a
boltozatban is megvizsgáltak minden követ?
— Na, fiam, látszik, hogy még sohasem jártál az
Aggteleki-cseppkőbarlangban! — nevetett a tanár. —
Hát mit gondolsz, hogyan lehetne azoknak az irdat-
lan nagyságú sziklakupoláknak mindegyikét sorba
kopogtatni? Ki láthatna bele a kőzetrétegek mélyébe,
a rejtett hasadékokba, a láthatatlan repedésekbe ? A
barlangok sziklaboltozatainak biztonságosságát az
ember a mai vizsgálati módszerekkel és műszerekkel
még nem képes ellenőrizni.
— Honnan tudhatnánk hát akkor, hogy mégse kö-
vetkezik be a beszakadás? — nyugtalankodott most
már Zoli is.
— Figyeljetek jól! — magyarázta Gyula bácsi.
Ugye, említettem már korábban, hogy a barlang jó-
kora termei évmilliók során alakultak ki. így azok a
mesébe illő csarnokok, amelyekbe majd belépünk,
legalább évezredek óta megvannak, léteznek a hegyek
mélyén. Ott állottak már akkor is, amikor ember még
nem élt a Földön, amikor a Kárpátok hegykoszorúit
jégárak borították, amikor a mi Alföldünkön még
mammutcsordák lába alatt dongott a talaj. Számunk-
ra szinte beláthatatlan, érzékelhetetlen az a rengeteg
idő, ami azóta elmúlott. Ilyen tengernyi idő során na-
gyon sokszor megrázta a barlangot magába záró he-
gyeket hol egy erős földrengés, hol pedig a gyakori ár-
vizek ereje. Ezek az események pedig mindenkor a
barlang szilárdságának döntő főpróbái voltak.
13
Mo.'.i mai' minden! erlek — lelkendezett Géza.
Ami nem omlott, össze a földrengések során, annak
a. beszakadásától nekünk sem kell tartani. Ugye, jól
gondolom?
— Igen. Majd ha Aggteleken a. barlangot járjuk,
lépten nyomon megfigyelhetitek a kisebb-nagyobb
lezuhant tömböket. Ezekből némelyik teremben any-
nyi hullott alá az idők folyamán, hogy a barlangban
valóságos hegyet alkotnak. Nos, éppen ezek a szikla-,
darabok nyújtanak nekünk biztosítékot arra, hogy
nem kell tartanunk újabb omlásoktól.
— Ezek szerint tehát soha többé nem fordulhat elő
tetőbeszakadás az Aggteleki-barlangban? — érdeklő-
dött Géza.
Az előzmények után meglepően hatott a tanár vá-
lasza.
— Ezt természetesen senki sem mondhatná. Hiszen
a világon minden változik, fejlődik. A barlang és a
barlangot magába rejtő hegyek is folytonosan alakul-
nak. Gondoljatok csak arra, hogy még a legszilárdabb
acélban is idővel átalakulások mennek végbe. A Lánc-
híd láncszemeit például azért kell időről időre újakkal
kicserélni, mert az acél belsejében lassanként kristá-
lyos anyagátrendeződés jön létre. Ez viszont az anyag
szilárdságát, rugalmasságát lecsökkenti. Ha nem vé-
geznék cl a láncszemek cseréjét, pusztán ennek a lát-
hatatlan, belső öregedési folyamatnak az eredménye-
képpen is leszakadna egyszer a Lánchíd.
Valahogy így van ez a kőzeteknél is. A barlang
mennyezetét alkotó nagy vastagságú mészkő és egyéb
14
üledékek rétegei között állandóan szivárognak a talaj-
vizek. Lassan, de az évezredek során határozottan és
nagymértékben megváltozik emiatt a közét szilárd-
sága, úgynevezett állékonysága. Valamikor tehát el
kell érkeznie annak a pillanatnak is, mikor a meg-
gyengült állékonyságé kőzettető pusztán csak a saját
súlya alatt, földrengés nélkül is beszakad. Azt azon-
ban mái- valóban nem számíthatja ki senki sem, hogy
a barlang egyik vagy másik helyén ez a pillanat mikor
következik majd be. Nincs kizárva, hogy ma, de le-
het, hogy csak ezer, tízezer vagy százezer év múlva.
— Akkor hát hogyan mernek mégis bemenni az em-
berek a barlangba? — csodálkozott Géza. — Nem fél-
tik az életüket?
Gyula bácsi elmosolyodott.
— Vártam ezt a kérdést. Nemrégen egy barlang-
kutatónk megszámolta, hogy az egészében huszonkét
kilométer hosszú Aggteleki-cseppkőbarlangban össze-
sen ötvenegy helyen történt tetőomlás a barlang fenn-
állása óta. Ez nagy számnak tűnik és megdöbbentő,
ugye? Ha azonban figyelembe veszitek, hogy ez az
ötvenegy sziklaomlás mekkora időtartam alatt zajlott
le, bizony kissé másként fest a helyzet. Azt mondtuk
korábban, hogy a barlang legalábbis több százezer
éves. Nagyon szerények vagyunk tehát akkor, ha a
barlang korát kétszázezer esztendőben állapítjuk
meg. Ebben az esetben is azonban csak minden négy-
ezer esztendőre jutna egyetlen leomlás. Tudjátok, mit
jelent ez? Matematikusok kiszámították, hogy az így
bekövetkező szerencsétlenség lehetőségének kisebb a
15
valószínűsége, mint annak, hogy egy szabadban sé-
táló embert a nyílt égből aláhulJó meteorkő agyon-
üssön. A világon még egyetlen barlangbeomlásból
származó baleset sem fordult elő a történelem során,
noha a földkerekség sok száz nagy barlangját nap
mint nap felkeresik a látogatók tíz- és százezrei.
— Bocsánatot kérek, itt valamit nem értek — vá-
gott közbe Zoli. — Éppen az aggteleki Békebarlang
felfedezéséről írott könyvben olvastuk, hogy a kuta-
tók ott belekerültek £gy sziklaomlásba, amelyből a
végén alig tudtak kimenekülni. A magasból aláhulló
kövek csaknem agyoncsapták őket. Ezek szerint az
aggteleki barlangokban mégiscsak előfordult már
napjainkban is sziklaomlás!
— Hej, Zolikám, nagy’ különbség van ám a bar-
langi feltáróút és az egyszerű látogató séta között.
Ha figyelmesen olvastad cl azt a könyvet, akkor em-
lékezned kell arra is, hogy a Békebarlang kutatói ott
egy régi sziklaomlás hézagaiban igyekeztek keresztül-
préselődni, s átjutni az omladék mögött feltételezett
további ismeretlen barlangszakaszba. A sziklatömbök
egyensúlyát alul mozgatták meg, s így ők idézték elő
a felső támaszkodó kődarabok mozgásbajöttét, tehát
az omlást is. A feltárásoknál, az emberi beavatkozá-
sok során a barlangban éppúgy, mint a bányákban,
sokszorosára fokozódik a beomlási veszély. Azok a
kutatók azonban, akik ilyen természetű munkákkal
foglalkoznak, ismerik e veszélyes helyeket, s mindent
elkövetnek a balesetek megelőzésére. A barlangok fel-
tárása során nemegyszer maguk a kutatók szándékos
16
mulasztásokat idéznek elő, hogy így előzzék meg az
csel leges későbbi váratlan leszakadásokat. Ezzel a
kérdéssel azonban ne nyugtalanítsátok most maga-
tokai, hiszen mi egyelőre csak látogatóba megyünk a
legbiztonságosabb barlangrészekbe, ahol kényelmes
betonutakon, reflektorok fénypompájában ismerke-
dünk majd meg a cseppkövek birodalmával.
Lacin már régóta lehetett látni, hogy valami fúrja
az oldalát. Most végre megkérdezte:
— Igaz-e, hogy az Aggtoleki-cseppkőbarlang Cseh-
szlovákiába is átnyúlik a föld alatt? Ez nagyon érde-
kes lehet!
— Mindenekelőtt, gyerekek, tanuljuk meg végre a
barlangok neveit. Aggtelek község halálában ugyanis
nem egy, hanem két hatalmas kiterjedésű, egymástól
elkülönülő barlangrendszer húzódik. Mindkettőre
egyformán és jogosan ráillik az Aggteleki-cseppkőbar-
lang elnevezés, hiszen nehéz lenne eldönteni, hogy
melyik gazdagabb cseppkődíszekben? Az egyik bar-
lang neve Baradla, a másiké Békebarlang. Jó lesz, ha
a jövőben így emlegetjük majd őket. A két aggteleki
eseppkőbarlang közül az egyik, a Békebarlang, teljes
tíz kilométeres kiterjedésével Magyarországhoz tar-
tozik, a huszonkét kilométer hosszú Baradla azonban
egy hét kilométeres barlangszakasszal valóban átnyú-
lik Csehszlovákia területi- alá. A csehszlovákok Domi-
cának nevezik. A magyarországi barlangrész tizenöt
kilométeres, és ebben a hosszabb szakaszban vannak
a legnagyobb termek is. A magyar Baradla és a cseh-
szlovák Domica barlangrészek között az országhatár
2 Jakucs
17
természetesen ugyanúgy jelölve vau, mint bárhol a
felszínen. Sőt egy vasráesos kérdést is látni ennél a
különleges föld alatti határállomásnál. Erre ma már
nem sok szükség van, a háború előtti időkben azon-
ban ez állandó jellegű provokációs pont volt a két or-
szág között. A föld alaii.i folyosót elzáró vasrácsot
még puskás csendőrökkel is őriztették Horthyék.
— Ez igazán érdekes, Gyula bácsi! Látni fogjuk mi
is azt a rácskerít ést l.
— Alom, Zoli, nem lát hal jnK. Abba a folyosóba
Ugyanis, amely a halálhoz vezet, nem lehet csak
olyan egyszerűen knánduJást tenni. Hogy miért?
Mindjárt megmagyarázom. Ebben a barlangágban
folyik a Styx-folyó, s emellett éppen itt a legalacso-
nyabb a folyosó sziklateteje is. így a patak vizében
hason kellene kúsznunk! Erre természetesen már csak
a mindenre elszánt kutatók vállalkoznak, s még a
lejük búbja is csupa sár lesz tőle. Ám ez még hagy-
ján! A csehszlovákiai és a magyar barlangszakaszok
között azonban kél szilonzár is van, ahol csak víz
alatti úszással lein t továbbjutni. Olyan legény pedig
már a gyakorlott barlangkutatók között is kevés
akad, aki erre az útszakaszra vállalkozna.
— Miért? Mi az a szilonzár? Tessék nekünk erről
is mondani valamit! — kérlelték a fiúk vezetőjüket.
Gyula bácsi rágyújtott egy cigarettára, majd szíve-
sep magyarázott tovább.
Lr- A szifon vagy szifonzár rendszerint olyan bar-
langokban for dul elő, amelyekben állandó vagy idő-
szakos jellegű vízfoly ások vannak. Lényegében azt a
18
barlangi lolyosószakaszt nevezzük szifonnak, ame-
lyet teljesen a mennyezetéig kitölt a víz. Olyan bar-
langrószekben fordul elő, ahol a folyosó sziklamennye-
zetc túlságosan alacsony, s így eléri azt a víz tükre.
Az ilyen barlangszakaszokban az ember természete-
sen csakis úgy közlekedhet, ha rászánja magát a víz
alatti úszásra. J
— Ez remek dolog — lelkendezett Zoli. — Én biz-
tosan jó szifonúszó lennék, mert a strandon is szere-
tek a víz alatt úszkálni!
— Na, majd Aggteleken meglátjuk, hogy ott is
ilyen vállalkozó hős maradsz-e, fiam! — nevetett
Gyula bácsi. — A barlangi szifonúszás és a nyílt vi-
zekben való víz alatti úszás között ugyanis van némi
különbség. Sajnos, ezek mind olyan különbségek,
amelyek a szifonúszás veszélyességét okozzák. A szi-
l'onúszás ugyanis rendkívül nagy gyakorlatot és a
barlangi viszonyok alapos szakismeretét követeli
meg, s ezen kívül olyan lelkierő, önfegyelem is szük-
séges hozzá, amelyről nem hinném, hogy bennetek
már ki lenne fejlődve. Hiszen miről is van itt
szó?
Mindenekelőtt arról, hogy a szifonban a víz alatt
úszó nem akkor bukkan fel a felszínre levegőért, ami-
kor éppen jólesik neki, amikor már fogytán érzi tüde-
jében a tartalékot, hanem csakis akkor képes erre,
amikor már sikeresen befejezte a szifonúszást, és an-
nak a túlsó végére ért át. Igen ám, de ez roppant ve-
szélyes dolog, különösen az ismeretlen szifonoknál.
A barlangokban ugyanis a szifonok a legkülönbözőbb
2*
19
hosszúságúak lehetnek. A rövidcbbek csak egy két
méteresek, de ki tudná azt előre meghatározni, hogy
nem hosszabbal van-c az adott esetben dolgunk? Mert
bizony gyakoriak a harminc-negyven méteres, sőt a
még hosszabb szifonok is. Es mi történik akkor, ha a
szifon olyan hosszúnak bizonyul, hogy az úszó nem
képes a tüdejében tárolt levegőtartalékkal azt végig-
úszni? Amikor már belát ja, hogy a továbbjutást nem
bírná sokáig, nincs idő a visszajutásra sem. Még rá-
gondolni is rossz, milyen helyzet be kerülhet ilyenkor
az ember néhány másodpere, alatt is! No meg arról se
feledkezzetek meg, hogy a barlangokban általában
igen hideg a víz. Még jó, ha csak tíz-tizenkét fokos a
föld alatti víz hőmérséklete, gyakran azonban még
ennél is jóval alacsonyabb. Próbáltál már ilyen hideg
vízben hosszan úszkálni víz alatt?
— Bizony nem, Gyula bácsi! A víz alatti úszást
eddig mindig csak langyos vízben próbálgattam. A
nagyon hidegben mintha sűrűbben kellene lélegzetet
vennem — válaszolta Zoli.
— Pontosan erről van szó, fiam. A hideg vízben a
szívnek is erősebb munkát kell kifejteni, fokozottabbá
válik a vérkeringés, s természetesen a szervezet oxi-
génfogyasztása is. Emiatt hideg vízben rövidebb ideig
bírjuk levegő nélkül, mint langyos vízben, vagy ha
szárazon, befogott orral próbálkozunk. A szifonban
a leggyakorlottabb barlangkutatónak is valójában
csak másodpercek állanak rendelkezésére.
— Akkor a barlangkutatónak — okoskodott most
Laci — bizonyára nagyon ügyes gyorsúszónak kell
20
hinnie, hogy a rendelkezésére álló idő alatt minél
i nesszé b b re élj áthasson.
A tanai- válasza az első pillanatban meglepte a
fiúkat
— Látjátok, ez viszont a szifon úszó számára már
nem elsőrendű követelmény. A vízzel kitöltött bar
langjáratokban ugyanis nem úgy úsznak, mint egy
medencében vagy nyílt mederben, ahol nyugodtan
tempózhat az ember akár a víz fenekéhez is közel. A
szifonban sohasem szabad a búvárnak elhagynia a
mennyezeti sziklát, hiszen másként nem tájékozód-
hatna a szifon esetleges végéről sem. Ezért tulajdon-
képpen nem is úszik, hanem a sziklamennyezeten
hanyatt testhelyzetben kúszik előre a búvár, miköz-
ben kezével állandóan előre is tapogatja a sziklacső
alakzatait, formáit. így azonnal észreveszi a legkisebb
léghézagot is, ahonnan nyomban friss levegőt szívhat
tüdejébe.
— Ha a felderítő tapogatásra és kúszásra használja
a kezét, hol tartja a lámpát? — kérdezte most Géza.
— A szifonfel de rítok többször próbálkoztak már
vízmentes homloldámpával, a gyakorlat azonban
megmutatta, hogy legcélszerűbb sötétben végezni ezt
a munkát, hiszen a lámpa fénye a szifon belsejében
úgysem érvényesülhet. Az úszó ugyanis maga körül
mindig sűrű iszapfelhőt kever fel a sziklafelszínekről,
ami a látást teljesen megakadályozza még a legpom-
pásabb világítófelszerelés használatánál is. így lám-
pát legfeljebb csak azért célszerű a szifonba vinni,
hogy a túloldalon, a sikeres átúszás végén kéznél le-
21
gyen, amikor a partra mászva, körül lehet nézni az új
barlangszakaszban.
— No, erre már tényleg nem vállalkoznék! — bor-
zongott Géza. — Hogy ismeretlen szikla alá, jéghideg
vízzel kitöltött csőbe beússzak, s ráadásul teljesen
vakon, sőt még azt se tudhassam , hogy milyen hosszú
utat kell megtennem, s odaát mi vár rám: ez kész ön-
gyilkosság! Van olyan ember egyáltalán, aki hajlandó
ilyesmire, ?
— Valóban veszélyes vállalkozás minden szifonfel-
derítés, ebben igazatok van. Nem mondtam azonban
el még mindent, amit ezzel kapcsolatban tudnotok
kell. A gyakorlatban ugyanis a szifonúszó életét né-
hány igen fontos biztonsági intézkedés is védi. Ezek
közül a két leglényegesebb a kötélbiztosítás és a tel-
jes ruhátlanság.
— Ruhátlanság? csodálkoztak a fiúk. — Hogy
kell azt érteni?
— A szó szoros értelmében, fiúk. A felderítő szifon-
úszónak a testéről le kell vetnie minden ruhát az
úszás előtt. így ugyanis nincs kitéve annak az egyéb-
ként roppant kellemetlen veszélynek, hogy ruházata
valamelyik későn észrevett víz alatti sziklacsúcsba
vagy cseppkőbeakad, snem tud időben elszabadulni.
A test bőre viszont érzékenyen észleli a különféle aka-
dályokat, a búvár így sokkal rugalmasabban tud a
gyakran elég szűkös járatban mozogni. Ez különösen
a visszahúzáskor fontos biztonsági szempont.
— Visszahúzást mondott a tanár úr? - álmélkodott
Laci.
22
— Húzást bizony, jól értetted! A búvár bokájára,
lemerülése előtt rákötött biztosító kötélnek ugyanis
egyik legfontosabb szerepe éppen az, hogy a felderítő
úszót annak segítségével társaik szükség esetén gyor-
san magukhoz húzhatják. Ez rendszerint olyankor
történik, amikor a túloldali levegőre jutásról a meg-
beszélt idő elteltével nem adott jelzést az úszó. Itt
már a másodpercek törtrésze is sokat számít!
A kutatást végző kollektíva egyik legalapvetőbb
követelménye a fegyelmezettség és a pontosság. Ha
például az előzetes alábukási kísérletek során azt álla-
pították meg, hogy az adott napon és az adott hőmér-
sékletű barlangi vízben a leendő búvár negyvenöt
másodpercet képes lélegzet-visszatartással úszni, ak-
kor ennek az időtartamnak maximálisan a kéthar-
madát — azaz harminc másodpercet — szabhatják
ki számára engedélyezett előrehatolási időnek. A
biztosítókötelet kezelők a szifon bejáratánál stopper-
órával rögzítik tehát a búvár alábukási időpontját, s
ezután a kötelet mindig annyira tartják feszesen,
hogy csak érezzék az úszó mozdulatait, de ne akadá-
lyozzák, ne húzzák őt vissza előrohatolásában.
Ilyenkor két eset lehetséges. Az elsőnél a felderítő
a biztosítókötél előre megbeszélt ütemű rángatásával
harminc másodpercnél korábban ad jelt a szifon sike-
res átúszásáról. Ez a kedvező, de a ritkább eset. Ilyen-
kor természetesen nem húzzák őt vissza, hanem meg-
várják, amíg újabb jelzéssel a visszahúzatását kéri,
illetve amíg maga visszaúszik társaihoz, de most már
a lábáról leoldott és a szifon túlsó végénél valami al-
23
kaimat' ponthoz rögzített kötél mentén. Ilyenkor a
szifon első felderítő átúszását sikeresen megoldották.
A víz alatti bajlangszakaszt átívelő, s most már a
szifon mindkét bejáratánál rögzített biztosítókötél
ugyanis a kompkötél szerepét betöltő úgynevezett
„vezérfonallá” vált. Ebbe belekapaszkodva most már
gyorsan és biztonságosan jutnak át a kevésbé gyakor-
lott kutatók is a szifonon.
Előfordul azonban a másik eset is. Mi történik te-
hát akkor, ba eltolt a harminc n.ásodpcrc, és a bizto-
sítást végző társak még mindig nem kapták meg a
megbeszélt jelet? Azaz a szifon hosszabbnak bizo-
nyult, mint amekkoiát ennyi idő alatt át lehetne
úszni.
Nos, ilyenkor határozottan és gyorsan kell csele-
kedniük. Társuk élete, ugyanis most azon múlik, hogy
tizenöt másodpere alatt vissza tudják-e őt húzni a
szifonból? Hadd tegyem hozzá mindjárt azt is, hogy
ez rendszerint sikerül. Eddigi tudomásunk szerint
mindössze csak egyetlen esetben fordult elő a késői
visszahúzásból eredő halálos baleset. Néhány éve az
egyik külföldi bai lángban a szifonúszó beakadt a víz
alatt, s mire kihúzták, halott volt. Ebben az esetben
azonban a balesetet egy döntő hiba okozta, az, hogy
a kutató teljes ruházatban úszott.
— Nekem bizony ezek után az a véleményem,
Gyula bácsi, hogy a szifonúszás még akkor sem lehet
túl biztonságos dolog, ha a kutatók az összes rend-
szabályokat betartják — vélekedett Zoli.
A tanár helyeslőén bólintott.
24
— Tökéletesen igazad van. Ezt azonban a barlang-
kutatók js tudják, s ezért egy szifonnak átúszás útján
való felderítését mindig csak a legvégső esetben ha-
tározzák el, amikor más módon már nem képesek
továbbjutni.
— Miért, más módról is lehet szó? — kíváncsisko-
dott Géza, akit, úgy látszik, nagyon érdekeltek a bar-
langok kutatásának technikai fogásai.
— Igen gyakran előfordul, hogy a szifonhoz valami
magasabb helyzetű és így vízmentes megkerülő folyo-
só tartozik, amely azonban az idők folyamán kőtör-
melékkel, agyaggal vagy iszappal eltömődött, elzá-
rult, s emiatt nehéz felfedezni. A kutatók tehát a bar-
lang végződését minden esetben gondosan megvizs-
gálják, s ha módot találnak száraz átjáró felnyitására,
szívesen kibontanak akár néhány méter elzáró üledé-
ket is.
Megint máskor a kutatók alulról érkeznek a szifon-
hoz. Ez azt jelenti, hogy a barlangi patak a szifon is-
meretlen oldala felől folyik a mi irányunkba. Ilyenkor
a mederfenék lesüllyesztésével kell megpróbálkozni.
Nemritkán ugyanis a szifon előtti szakaszokban le-
csákányozható vagy szétrobbantható mésztufagátak,
kavicstorlaszok, agyaghalmok stb. vannak, s ezeknek
az átvágásával a szifonban csökkenthetjük a vízszint
magasságát, szerencsés esetben egészen a szifon „meg-
nyílásáig” is.
— Mostanában egyre többet hallok és olvasok a
könnyűbúvárokról. Nem lenne vajon veszélytelenebb,
ha a szifonokat is búvárkészülékekkel kutatnák?
25
— Éppen most akartam erről is beszélni. A szifon-
kutatás veszélyessége már régóta arra ösztönzi a bar-
langkutatókat, hogy olyan segédeszközöket használ-
janak, amelyekkel a veszélyek a legkisebbre csök-
kenthetők. így terelődött a figyelem nálunk 1952-ben
a búvárruhára. A Békebarlang egyik szalonjának fel-
derítésekor búvárruhában dolgoztak a kutatók. A
hagyományos búvárruha azonban, ahogy ezt ott ta-
pasztalták, a barlangkutatásban nem felel meg. Rop-
pant nehéz odasz.állítani a szálon bejáratához, hiszen
egyetlen öltözék súlya is több a mázsánál, és ehhez
még légpalaekok, illetve nehéz légszivattyúk is tar-
toznak! A sisakos, ólom súlyokkal terhelt hatalmas öl-
tözék csak a víz alatt biztosít a búvárnak mozgási le-
hetőségeket. Amint azonban ki kellene másznia a szi-
fon agyagos, csúszós túloldal ipariján, a vízből kiemel-
kedő öltözék irgalmatlanul megnövekedő súlya óha-
tatlanul visszahúzza őt ismét a víz alá. De még akkor
sincs megoldva a probléma, ha sikerül kimásznia a
szifonból, hiszen a sisak lecsavarásához és a kutató-
nak az öltözékből való kibújtatásához szükséges se-
gédszemélyzet a szifon túlsó oldalán nem áll rendel-
kezésére.
— Én nem is erre a nehéz búvárruhára, hanem a
légzőkészülékekre gondoltam — vágott közbe Géza.
— Akkor igazad van. A szifonkutatás technikájá-
ban a könnyűbúvár (békaember) légzőkészülékek
tökéletesedése valóban ugrásszerű fejlődést jelentett.
Ezekkel az aránylag könnyű és kis térfogató légző-
készülékekkel ugyanis a búvár kötetlenül, szabadon
26
mozoghat a víz alatt, s rendszerint sűrített levegőt
vagy oxigént tartalmazó, háton viselt palackjai segít-
ségével akár egy óra hosszáig is függetleníteni tudja
magát a víztükör feletti szabad levegőtől.
E légzőkészülékeket a barlangi vizekben már sok
esetben sikerrel használták külföldön. Az első és az
egyik legnevezetesebb ilyen kísérletet a híres francia
„békaember”, Yves Cousteau és munkatársai haj-
tották végre a hatalmas Vaucluse-forrásban, ahol a
karsztforrás tágas kürtőjében mintegy hatvan méter
mélységig ereszkedtek alá.
Magyarországon a víz alatti légzőkészülékekkel
történő eredményes szifonkutatásra csak a legutóbbi
években került sor. A Magyar Honvédelmi Sportszö-
vetség Könnyűbúvár Szakosztálya kísérelte meg több
hazai barlang szifonjának felderítését. E kísérletek
közül az egyik első és eredményes próbálkozás az
1959. december 28-i jósvafői expedíció volt, amely-
nek során békaembereink feltárták a Baradla Alsó-
barlangjának korábbi végpontját jelentő szifont, s
egy újabb barlangszakaszt fedeztek fel. Azóta már
nagy gyakorlatra tettek szert kutatóink az efféle mun-
kákban, olyannyira, hogy a tapolcai Tavasbarlang-
ban már víz alatti film felvételeket is készítettek mun-
kájukról.
A légzőkészülékkel dolgozó barlangkutatóknak
sem szabad azonban elfelejteniük, hogy a barlangban
más viszonyok között történik a merülés, mint a nyílt
vizekben. Sok esetben a palackok nem fémek a szűk
járatokba, beakadhatnak, és kiszakadhat a levegő-
27
tömlő, könnyen kieshet a szájból a csutora. Bizony
még a legkorszerűbb békaem bor-felszerelés sem nyújt
tökéletes biztonságot a barlangi vizekben. Legjobban
példázza ezt a franciák másik híres könnyűbúvárá-
nak, Henri Lombard-nak emlékezetes tragédiája. A
neves kutató a Lirou barlang szifonjának átúszásá-
val kísérletezett. Noha légzőkészüléke tökéletesen
működött, a szifonból való visszatérése során beakadt
egy víz alatti sziklába, s mire órák múltán kiszabadí-
tották, már csak holttest*' került elő a víz alól.
Lombard tragédiája talán nem következett volna
be, ha nem egyedül, hanem többedmagával végzi a
felderítést. A mi könnyűbúváraink már lépésről lé-
pésre, előre kidolgozott merülési terv szerint, telefon-
összeköttetéssel és csoportos, lépcsős biztosítással vég-
zik a felderítést, s nem kétséges, hogy a fegyelmezett
kollektív munka ezen a téren is Sokban hozzájárul az
eredményekhez.
— Egyet még most sem értek, Gyula bácsi — né-
zett fel gondolataiból Zoli. — Ha még a legkorszerűbb
felszereléssel is ennyire veszélyes ez a munka, miért
vállalkoznak rá a kutatók? Egyáltalán, mi az igazi
célja a barlangkutatók munkájának? Sportról van
szó csupán, vagy gyakorlati hasznot is hajt az ilyen
kutatás ?
— Ez érdekes kérdés, fiam, kár, hogy most csak
röviden felelhetek rá, hiszen vonatunk perceken be-
lül befut a miskolci pályaudvarra. Sokan még ma is
azt a téves nézetet vallják, hogy a barlangkutatásnak
nincs gyakorlati célja, s csupán valami izgalmas, ka-
28
landos sportág, illetve öncélú tudomány. Erről azon-
ban szó sincs. A föld alatti víz járatok felkutatásával
iparvidékek, városok (pl. Miskolc, Pécs stb.) súlyos
vízellátási gondjain lehet segíteni, sőt nem egy eset-
ben akár gyökeresen meg is oldani azt. Másrészről
viszont a bányászati karsztvízveszély elhárításához
nyújtanak a barlangkutatók munkájukkal igen érté-
kes ismereteket. A hozzáférhetetlen föld alatti vilá-
gok és vízkincsek feltárása az ország iparosításának
sajátos és nélkülözhetetlenül fontos feladata még ak-
kor is, ha e, munka egyes szakaszai látszatra nincse-
nek kapcsolatban a megszokott hétköznapi élet való-
ságával.
29
CSEPPKÖVEK ÉS ŐSEMBEREK
Különös világ a barlangok világa. Minden lépésnél
újabb és újabb kép tárul elénk, új és más távlatok
nyílnak meg, amelyek a föld alatti világ napfényt nem
ismerő komor tájai felé vezetnek. Sosem látott szín-
pompás sziklaképződmények, fantasztikus nagyságú
kupolás termek, amelyek közül nem egybe akár a hat-
emeletes palotákat is beleállíthatnánk, mesebeli óriá-
sok kövült szakálla! sok méternyi hosszú csipkefüg-
gönyökként hulláinzanak, es erre is, arra is csend, a
visszhaugos titkos csend. Denevérek szállanak távo-
li boltozatok alatt. Lámpásunk fényével megkeressük
a vörös fenekű patakban a rákot, ő azonban nem látja
megalángot, szem nélkül született. Talpunk alatt a ta-
lajban hideg csontok feküsznek, néhány ezer éve kon-
zerválja azokat a barlangi meszes víz. Valahol víz
cseppen. Ki tudja már mióta, rendszeres egyhangú-
sággal, félpercenként. Néha ritkábban, máskor meg
sűrűbben. Dé mindegyik csöppje toronnyi utataropül,
és mégis vonalnyira ugyanoda talál, ahová az elődjei
vagy száz éve már. így épít cseppkövet.
A kis csoport ott állt meg az Oszlopok csarnoká-
30
bán, ahol legsűrűbb a cseppkő. A tanár magyarázott.
— Az első percekben ebben a barlangban mindenki
csak ámul és csodálkozik. Rajtatok is láttam, érez-
tem, hogyan fogott meg benneteket: az egész varázsa.
Most azonban eljött már az ideje, hogy kutassunk a
jelenségek között, hogyanokat és miérteket keressünk
és fejtsünk meg.
Először talán ezt: mi a cseppkő ?
A cseppkő: mészkő, tudományos néven kalcium-
karbonát. knyiigh ugyanaz, mint az egész aggteleki
hegységé. Ha sósavat csöppentünk a mészkőre, élénk
pezsgéssel habzani kezd, s ha elegendő a sósav mennyi-
sége, akkor a kő teljesen fel is oldódik benne. A pezs-
gés során szén savgáz száll el a mészkőből, ez a kőzet
ugyanis nem egyéb, mint a kalcium nevű fémnek egy
bomlékony, gyenge savval, a szénsavval alkotott szi-
lárd vegyülete. Az erős sósav kiűzi a vegyületből a
gyenge szénsavat, ami azon nyomban vízre és szén-
dioxid gázra bomlik a levegőn. Emlékezzetek csak
vissza, mit tanultatok erről a gázról az iskolában?
Egy kevéske mindig található belőle a levegőben, hi-
szen az elhasznált levegővel együtt mi is széndioxidot
lehelünk ki tüdőnkből. De ugyanez képződik a fa, a
szén s általában minden szerves összetételű anyag
elégése során. Ha a kalcium-fém, illetve annak oxi-
génnel alkotott vegyülete szénsavval, széndioxiddal
találkozik, belőle újból mész alakul, kalciumkarbo-
nát. Ez az anyag tehát a cseppkő anyaga is.
A mészkő anyaga a teljesen tiszta vízben igen gyen-
gén oldódik, ha azonban a vízben egy kevéske szén-
31
dioxid is jelen van, a víz mészoldó képessége máris
sokszorosára növekszik. Mégpedig mennél több szén-
sav vanamészkővel érintkező vízben, annál több mész-
követ képes feloldani ugyanaz a mennyiségű víz is.
A szénsavas vízben feloldott mészanyagot kalcium-
hidrokarbo'nátn.ük nevezi a tudomány. Ez a kémiai
vegyület nagyon érzékeny, s roppant hamar felbom-
lik újból alkotó elemeire: szilárd mészkőre, vízre és
széndioxid gázra. Az ekképpen felszabadult gáz most
már eltávozhat, elillanhat a vízből, de szerepét már
teljesítette: elősegítette a mészkő anyagának hely vál-
tozását. Sejtitek már, miről is van itt szó?
A barlang ürege fölött nagy vastagságú mészkőtető
húzódik. Víz is akad a mészkő oldásához, hiszen a fel-
színen időnként esik az eső, s az esővíz vagy a hóié
beleesorog a kőzet rétegei közé, a repedések hálóza-
taiba. Mielőtt azonban a víz a sziklák mélyebb réte-
geibe juthatna, előbb át kell szivárognia a kisebb-
nagyobb vastagságban jelenlevő felszíni laza talaj-
rétegen is. A talajban viszont falevelek korhadnak,
állatok élnek, növények gyökereznek. Bizonyára hal-
lottatok már a talajban milliószámra tenyésző bak-
tériumokról is. Nos, ezek az élőlények ott mindnyá-
jan lélegeznek, s ennek következményeként széndi-
oxidot termelnek, ami a talaj szemcséi között bezárt
parányi hézagpkban megreked, feldúsul. A korhadó
levelek bomlási folyamata is rengeteg széndioxidot
termel. A beszivárgó víz tehát a felső talajrétegben
bőven találkozik szénsavgázzal, azt elnyeli, s a mész-
kőhöz már így érkezik, széndioxiddal dúsultan.
32
Á kőzet repedéseiben azután állandóan lejjebb,
mélyebbre szivárog a vízcsepp, miközben mindegyik
cseppecske pontosan annyi mészkövet old fel a szikla
anyagából, mint amennyit a benne elnyelődött szén-
sayjneiinyisége oldatban képes tartani.
| Néha, napok, máskor hetek, esetleg hónapok múl-
nak el ezután, mire a víz bejut a barlangba, megjele-
nik annak mennyezetén. Az előbúvó vízcsepp itt most
hosszú idő után ismét levegővel találkozik. A bar-
langi levegőben azonban már nincsen olyan sok
szénsavgáz, mint amennyi a talaj levegőjében volt,
így a vízeseppből az ott jelenlevő széndioxid kiáram-
lani igyekszik, elillan. Ha azonban elszáll a vízből a
szónsavgáz, a víz képtelen továbbra is oldatban tar-
tani a korábban feloldott mészkő mennyiségét. An-
nak is ki kell tehát csapódnia, szilárd alakban ki-
válnia. Ha minden vízcseppeeskéböl csak néhány
molekulányi mész rakódik egymásra, az évezredek
csendjében aláhulló miriádnyi csöppből már ez is
oszlopnyi mennyiséggé gyarapszik. így nőnek, fejlőd-
nek lassan a cseppkövek, a barlang meglepően gazdag
formakincsei, sajátos ékszerei^
Gyula bácsi itt megállt egy percre, és várakozóan
nézett a fiúk felé. Szinte előre érezte, hogy mi lesz a
következő kérdésük. Laci óvatosan végigsimította
jobb keze mutatóujjával a mellette álló csoppkoóriás
felszínét, s csodálkozva szemlélgette nedves ujjhe-
gyeit. Mégis Géza szólalt meg először.
— Hogyan lehetséges az, hogy mindegyik cseppkő
különbözik a másiktól? Hiszen még két egyformát
3 Jakucs
33
sem láttam, pedig itt azután annyi van belőlük, hogy
szinte meg se lehetne számolni. Az egyik olyan, mint
a ház ereszén képződő vékony jégcsapocska, hegyes
és hosszú, a vége felé egészen clvékonyodik. A másik
meg olyan, mint valami hatalmas, lombos fa egyenet-
len törzse, az meg ott megint más, akárcsak egy lom-
ha állat feküdne a földön. Azután ahány cseppkő,
szinte annyi színű. Nézzétek csak ott azt a pirosat!
Mintha vérrel lenne befestve. De a mellette levő
zászló formájú meg egészem hófehér, arrább a harma-
dik már sárga, majdnem narancsszínű, ez a nagy ere-
szes oszlop itt meg teljesen fekete. Lehetséges az, hogy
ez a sok eltérő alakú és színű cseppkő mind mind egy-
formán mészkőből épült fel?
Gyula bácsi maga köré gyűjtötte a fiúkat, s alapo-
sabb magyarázatba kezdett.
— Nézzétek csak meg közéjből itt, a sziklatetőn
ezt a parányi yíz,csep|x-cskét!| A kőzet hajszálfinom
repedéséből bújt elő, s a csepp felületén kiváló szilárd
mész maris Icheletszerűen vékony hártyabevonatot
képez. Mit gondoltok, mi lesz a további sorsa ennek az
alig észrevehető kis mészhártyának ?
^Amikor a vízcsepp akkorára nő, hogy már éppen
lecsöppen, átszakítja a mészhártya-burkocska al-
ját, és aláhullik a mélybe. Helyén csak vékonyka
mészgyűrű tapadt meg, amelyben azonban máris
gyűlik a következő vízcsepp. Az újabb lecseppe-
nés után ismét csak parányi gyűrű marad vissza,
amely az előbbi karika széléhez tapad hozzá. A csö-
pögés és a parányi karika kiválása sok ezer éven kc-
34
resztül folyik így a barlang csendes, nyugodt sötétsé-
gében. Az egyes vízcsöppek hozzátapadó kis mész-
gyűrűje csak leheletnyivel gyarapítja a cseppkövet,
de e rendkívül parányi gyűrűkből idők múltán hosz-
s/.ú, vékony, belül üres eseppkőesap lesz, amely tiszta
üvegcsőhöz hasonlít. Belsejében pontosan egy víz-
csepp átmérőjének megfelelő tágasságú üregecske vo-
nul végig^C,
- Éppen ilyen cseppkőesapot láttam az előbb,
Gyula bácsi! — lelkendezett Géza. — Nekem azon-
ban a lúdtoll jutott eszembe róla, mert olyan selymes
fénye volt, mint a vaskos toll szárának.
A tanár helyeslőén bólintott.
— Annyira jó a hasonlatod, fiam, hogy még a tudo-
mány is gyakran „lúdtoll cseppköveknek” nevezi az
efféle alakzatokat. De menjünk csak tovább egy lé-
péssel, hiszen a lúdtoll állapottal még nem fejeződött
be a cseppkőcsap fejlődése.} A vékony mészcső növe-
kedése ugyanis csak addig tart így, míg a belsejében
levő üreg valahol cl nem dugul. A eső üregének elzá-
ródása ulán már nem tud a kőzetrepedésből előszi-
várgó víz a oscppkőftsap belsejében aláfolyni, mint
korábban, ezért utat keres magának néhány milli-
méterrel odébb, s most már a eső külső felszínén szi-
várog lefelé. A vízből kiváló) mész ezentúl a függő-
cseppkő falát kezdi vastagítani. Az egyre vastagodó
cseppkőcsap vagy tudományos nevén sztalaktit így
idővel elvesztheti eredet i nyílegyenes cső- vagy bot-
alakját, és aszerint, hogy a vízszivárgás melyik felén
volt gyorsabb vagy lassabb, a különböző helyeken
3*
35
különböző mértékben lerakódó meszanyag elrende-
ződése szerint, a legkülönfélébb szeszélyes formájú
alakokat hozhatja létre,.
Nézzetek csak körül ebben a teremben! Azonnal
láthatjátok, hogy a [legtöbb függő-cseppkőnek meg-
van a maga alulról fölfelé növekedő álló-cseppkő párja
is. A talajról fölfelé növekvő kőgyertyákat sztalagmi-
tokn&k nevezi a tudomány. A valóban sokszor gyer-
tyára emlékeztető álló-cseppkövek a sztalaktit végé-
ről lecseppenő víz kicsapódó maradék mésztartalmá-
ból jönnek létre. De megfigyelhetitek azt is, hogy a
sztalagmit mindig szélesebb, vaskosabb a hozzátar-
tozó függő-cseppkőnél. Ennek az érdekes jelenségnek
az az oka, hogy a lehullott vízcsepp a kőgyertya tete-
jén szétfreccsen, és emiatt a belőle kiváló mész na-
gyobb felületen építi a képződményt. Nézzetek csak
ide! A sztalagmit tetején középen a legtöbb esetben
apró bemélyedést, vízzel telt medencét is találhatunk.
A lecsapódó vízcsepp ereje vájta ki a kis gödröt.
De menjünk csak egy lépéssel tovább. Oda nézze-
tek! Az milyen képződmény? Sztalaktit vagy sztalag-
mit? A barlang talajától egészen a mennyezetig felér,
olyan, mintha egy oszlop támasztaná alá a sziklabol-
tozatot.
Ha ugyanis a sztalaktit és a sztalagmit növekedé-
sük során csúcsaikkal összeérnek, és össze is formák,
cseppkőoszlop képződéséről beszélünk! Ebben az eset-
ben is ilyen kettős alakzattal van tehát dolgunk,
amelynek az alsó felét a sztalagmit, a felsőt pedig a
sztalaktit alkotja. Az összenövés azonban már olyan
36
i égőn történt, hogy a felületeken alászivárgó vizekből
lerakódó újabb vastagító eseppkőrétegek időközben
ieljesen elmosták az eredeti két rész eltérő formáit.
Egyébként a Baradla-barlangnak éppen ebben a ter-
mében van a legtöbb ilyen összenőtt cseppkőpár, s így
pontosan az oszlopok nagy száma miatt nevezték el
Oszlopok csarnokának e jókora üreget.
Amikor aztán" a víz nem a barlang mennyezetén,
hanem annak oldalfalán jelenik meg, akkor nem füg-
gőcsapot és álló-cseppkövet, hanem úgynevezett
cseppkőbekér gezésV hoz létre azon a falrészleten, ahol
végigszivárog. így, mint itt is láthatjátok, leginkább
olyan alakzatok jönnek létre, amelyek valamilyen
megfagyott vízesést juttatnak eszünkbe. Egészen
hasonlóan, csak ép|x*,n a talajon fejlődik ki a burkoló
cseppkő vagy más néven a Iraverlin is. Ez a képződ-
mény ugyanis a talajon szivárgó vagy itt szétfrecese-
nő víz lerakódásából épül. A burkoló cseppkő rétegei
gyakran értékes maradványokat is megőrizhetnek az
alájuk zárt agyagrétegekben, emiatt a régészek a bar-
langi ásatások során nagy előszeretettel szoktak a
travertin rétegek alatt is ásatni. \
Van azonban a eseppkőképződésnek még nagyon
sok más formalehetősége is. Nézzetek csak oda, balra,
ahol azt a ferde síkú, sátorszerű tetőzetet látjátok.
Mintha száradó ruhácskák lógnának ott sorban, fel-
akasztva. Ez esetben meg arról van szó, hogy ott,
ahol a víz a barlangba lejtős boltozaton lép be, nem
cseppen le azonnal, a mennyezetről, hanem annak leg-
meredekebben hajló irányába haladva, alászalad. Ez-
37
által mindig ugyanabban az útvonalban, csíkban rak-
ja le a mésztartalmút. így keletkeznek a cseppkő-
lécek. A cseppkőléc alsó végen rendszerint cseppkő-
csap alakul ki. Ha azután az ilyen helyen elég kiadós
a vízszivárgás, akkor a cseppkőléc tovább fejlődik,
megnagyobbodik úgy, hogy az idők folyamán tekin-
télyes függönnyé alakul át.
A cseppkő] üggöny széles, nagy kiterjedésű, leg-
többször azonban egészen vékony kőalakzat, ame-
lyen áttetszik a mögéje tartott lámpa fénye. A
tapadási sziklafelület egyenlőtlenségei gyakran va-
lóságos redőzeteket idézhetnek elő rajta, a szivárgó
víz esetleges változó mennyiségű szennyeződései
pedig harántos és beszegő csíkokat festhetnek be-
léje .1 Itt Aggteleken, a szomszédos Béke-barlang-
ban van hazánk legnagyobb és legszebb ilyen csepp-
kőfüggönye. Felfedezői Vörös lobogónak nevezték
el, és valóban nagyszerű látványt nyújt. Színes,
aláomló kristályredőivcl olyan, mint valami kővé
fagyott bársonydrapéria.
Nézzétek csak meg, a szélüknél milyen érdekesen
fűrészfogasak ezek a lécek! Valósággal olyanok, mint
valami óriási fésű. Zoli, meg tudod-e magyarázni ezt
a jelenséget?
A tanár felhúzott szemöldökkel mosolygott a fiúra,
annak azonban egyetlen épkézláb gondolat sem jutott
most eszébe. Gyula bácsi segített neki.
— Figyeljük meg együtt, hogyan is alakulnak ki
a cseppkőfüggöny fűrészes élei? Látod, a víz itt fo-
lyik végig a cseppkőléc élén. De hogyan folyik? Ha-
38
jolj csak közelebb, és számolj be arról, amit meg-
figyeltél!
Zoli kisvártatva meglepetten kapta hátra a fejét.
— Gyula bácsi, ez nem folyik, hanem valósággal
lüktet! — kiáltotta.
A tanár bólintott, és a következőket magyarázta:
— Nagyobb felszíni esőzések után a barlangba a
cseppkövekhez több víz jut. A vékony cseppkőéleken
aláfutó víz ilyenkor már nem egyenletesen, hanem
egymást követő sűrű, lökésszerű hullámokban áram-
lik. Ennek a hullámfodrozódásnvdi az állandó ütemes
ismétlődése hozza létre az egyenlőtlen mészlerakási
zónák sűrű, ritmusos váltakozását, vagyis a fűrész-
fogas cseppkőéi kifejlődését.
— 11 át ez nagyon érdekes! — kiáltott fel Laci. —
Úgy látom, hogy a barlang kutatóinak kémiát, fizikát,
ásványtant és ki tudja még elmondani, mi mindent
kell tanulniuk ahhoz, hogy igazán megértsék a bar-
langok beszédét!
— Látod, Laci — mosolygott a tanár —, most már
magatok is rájöttök arra, hogy nem hiábavaló az a
sok tanulás az iskolában. Előbb-utóbb az életben mi n-
dennek hasznát is veszitek, amit megtanultatok. De
mennyi minden egyéb szükséges még ahhoz, hogy
akár csak a cseppkövekről is mindent tudhassatok!
Hiszen még a halálukról sem beszéltünk idáig.
Igen, a halálukról, pusztulásukról, jól értettétek.
Mert tanuljátok meg egyszer s mindenkorra, hogy a
természetben minden, ami létezik — legyen az élő
vagy élettelen —, valamikor valamiből keletkezett,
39
növekedett, és egyszer cl is pusztul. Ez a törvény ter-
mészetesen a cseppkőkcpzödmcnyekre is vonatkozik.
Ta án tíz évvel ezelőtt egy diákcsoport tett láto-
gatást az aggteleki Baiaclla bailang jósvafői szaka-
szában. A csoport tagjainak megdöbbentő élményben
volt részük. Mintegy másfél kilométer mélységben
jártak már benn a barlangóriásban, amikor előttük
húsz méternyire iszonyatos robajjal ledőlt egy hatal-
mas álló-cseppkő. A képződmény ráborult a beton-
járdára, és azt teljesen összedőlte. Ez nem is csodá-
latos, ha meggondoljuk azt, hogy az oszlopnak több
mint négy tonna volt a súlya. Szerencsére a láto-
gatócsoport tagjait az ijedségen kívül más baleset
nem érte.
Mi is történt tehát a barlangban ebben az esetben ?
Tudjuk már, hogy az álló-cseppkövek, asztalagmi-
tok a barlang talajára aláesepegő víz lerakódó mész-
tartalmából keletkeznek. A barlangok talaja viszont
— mint ezen a ponton is láthatjátok — a legtöbb he-
lyen iszap-, homok- vagy agyagüledék. A laza üledé-
kek a barlangi folyó vizéből ülepedtek le, s helyen-
ként nagy vastagságú rétegekben töltik fel a vízvájta
sziklaalagút fenekét. Az évezredek során aláhulló víz-
cseppek lassanként az agyagdonibok hátára halmoz-
nák fel a nagyméretű, nagysúlyú cseppkőképződmé-
nyeket. A cseppkő súlya azonban a laza, lágy agya-
gos talajon a végtelenségig mégsem növekedhet.
Előbb-utóbb minden sztalagmit életében, növekedé-
sében elkövetkezik egy olyan kritikus időpont, ami-
kor a kőgyerty a talapzatát képező talajrétegek a reá-
40
juk nehezedő roppant súly hatására kezdenek kipré-
selődni a cseppkő alól. A cseppkő lejjebb süllyed, meg-
mozdul, majd eldől, s ezzel „elhal”. Helyén azonnal
megindul az újabb képződmény növekedése.
A ledőlt és a barlang fenekére zuhant képződményt
ezután megtámadják a barlang vízfolyásai. Idővel
elkoptatják, feloldják azt, anyagát elszállítják, hogy
azután megfelelő újabb körülmények között más he-
lyen ismét lerakhassák, s egy újabb, másik alakzatot
hozzanak létre.
A cseppkőbarlangokban mindenfelé találni ilyen
ledőlt eseppkőóriásokat, amelyeknek a fejlődése már
megállt, s jelenleg a pusztulás állapotában vannak.
Az aggteleki Baradlában a legtöbb ilyen „elhalt”,
fekvő sztalagmittal éppen itt, az Oszlopok csarnoka
nevű barlangrészben találkozunk. Ezt a termet vala-
mikor Raisz Keresztély, a barlang legelső térképezője,
éppen róluk nevezte el Palinira omladékainak. De
közismert, ledőlt cseppkőóriások a jósvafői oldal
Mozdony, valamint Zeppelin nevű kolosszusa is.
A sztalaktit képződmények pusztulása még az álló
képződményeknél is könnyebben és gyakrabban meg-
figyelhető folyamat a eseppköves barlangokban. A
függő kőcsap ugyanis, miután bizonyos nagyságot és
ennek megfelelően bizonyos súlyt elér, leszakad a
mennyezetről. Különösen azokon a tetőrészeken gya-
kori a sztalaktitok sűrű leszakadása, amelyeknek kő-
zetfelülete agyagos, szennyezett, s emiatt a cseppkő
hozzátapadása már kezdettől fogva gyenge volt.
A kutatók megállapították, hogy a sztalaktitok
41
élettartama általában sokkal rövidebb a sztalagmitok
élettartamánál. Ez természetes is, hiszen az álló-csepp-
kő mégiscsak a talajon áll, nem pedig a mennyezeten
függ. Ez a magyarázata annak a minden cseppkő-
barlangban megfigyelhető jelenségnek, hogy a szta-
lagmitok között gyakran találni óriási méretűt és
magasságút, míg a függő-cscppkövck között a néhány
méternél hosszabbak már ritkák.
— Mekkorára képes megnőni a legnagyobb szta-
lagmit ? — tette fel a kérdést Laci.
— Itt az aggteleki Baradla-barlangban található a
Föld egyik legmagasabb cseppköve, a huszonöt méte-
res Csillagvizsgáló. Akkora, mint egy templomtorony,
s 911 ezer kilogramm súlyú!
— Hűha! — ámuldoztak a fiúk. — Hiszen már
ezek az eddig látott cseppkövek is óriások! Vajon ki
tudták-e azt számítani a tudósok, hogy mennyi időre
volt szükség ilyen hatalmas alakzatok felépüléséhez ?
Egyáltalán, van-e mód arra, hogy a cseppkövek nö-
vekedését és korát meghatározhassuk?
Gyula bácsi most sem késlekedett a válaszadással.
— Ez bizony már igen fogas kérdés. A cseppkő-
képződés mértéke ugyanis nagyon sokféle természeti
körülménytől, adottságtól függ. így elsősorban a ta-
lajba szivárgó vízre ható talajlevegő szénsavtartal-
mától, a barlangi levegő széndioxid-tartalmától, a be-
szivárgás időtartamától, az alászivárgó víz hőmérsék-
leti változásaitól, a kőzet szennyezettségének és belső
kristálytani szerkezetének fokától. Mindezek és még
más fel nem sorolt tényezők a barlangokban helyről
42
helyre, sőt egyazon helyen időről időre is annyira vál-
tozóak, hogy teljesen hiábavaló lenne valami általá-
nosan érvényes cseppkőnövekedési normát keresni.
Hogy a természetben mennyire nincsen szabályoz-
va a cseppkövek növekedési tempója, erről meggyő-
ződhetünk, ha szembeállítjuk egymással különböző
kutatók meglepően eltérő mérési és számítási ered-
ményeit. Figyeljetek csak!
Amerikában a barlangok kutatói gondos mérések
alapján úgy számították, hogy száz évenként 16,4
köbcentiméternyi cseppkő képződik. Martel, a híres
francia barlangkutató viszont csaknem ezzel egyidő-
ben azt állapította meg, hogy a Hahn-barlangban
évente egy millimétert nőnek a cseppkövek. Ugyan-
akkor a jugoszláviai Postojnai-cseppkőbarlangban a
neves Perco kutató úgy találta, hogy ott huszonhat
esztendő alatt képződik egy milliméter vastagságú
cseppkő. Ezt az értéket véve alapul, szerinte kb.
huszonötezer esztendőre van szükség ahhoz, hogy egy
méter magas sztalagmit kialakulhasson. Ezek az ér-
tékek azonban ismét nagyon eltérnek James Farrer
mérési eredményeitől, aki az Ingleboroughe-i barlang
egyik hetvenöt centiméter magas sztalagmitjának
életkorát kétszázötvenkilenc évben állapította meg.
A Baradlában a kutatók egy százhetven centiméter
magas és tíz centiméter vastagságú sztalagmit talpa
alatt őskori cserépedény darabkákra bukkantak, ame-
lyeknek a korát kb. hat-hétezer évben állapították
meg a régészek. így maga a rája nőtt sztalagmit sem
lehet hat-hétezer évesnél idősebb. Érdekes vizsgála-
43
tokát folytattak nemrégen a Vass Imre-barlangban
is. Gondos mérésekkel megállapították, hogy egy hat-
van centiméter hosszúságú lúdtoll-sztalaktit már száz
év alatt is kifejlődhet kedvező körülmények között. A
legutóbbi években Jakucs geológus is végzett ilyen
méréseket, egyidejűén hét sztalagmit növekedését
vizsgálta, mégpedig itt, az Oszlopok csarnokában.
Úgy találta, mindogyik vizsgált alakzatnak más és más
a növekedési tempója. Talált ugyanis olyan sztalag-
mitot, amely egy év alatt mindössze csak 0,14 gram-
mot gyarapodott, de olyat is, amelyik több mint két
grammot.
De sorolhatnám még tovább is az eltérő számítási
és mérési eredményeket. Többek között ez is olyan
kérdés, amelyben minden kutatónak igaza van a rész-
letekben, és nincs igaza az általános szabály megítélé-
sében. Megállapítás csak az lehet, hogy a cseppkövek
igen lassan, hosszú fejlődési folyamat eredményekép-
pen nőnek meg a barlangok csöndjében.
És most nézzük meg, mitől is színesek hát e sze-
szélyes kőfigurák?
Említettem korábban, hogy az őket létrehozó víz,
mielőtt a barlangba beérne, átszivárog a legfelső laza
talajrétegen, majd a vastag mészkőrétegen is. Ha
eközben a víz nem szennyeződik el, azaz nem old fel
a mészen kívül semmi más anyagot, akkor a belőle
képződő cseppkő teljesen üvegszerűen tiszta, átlátszó
lesz. Megesik néha ez is, a leggyakrabban azonban a
tiszta cseppkövek mégsem átlátszóak, hanem fehérek
lesznek, mivel a képződő parányi mészkristályok közé
44
apró légbuborék-zárványok is jutnak. A légzárványok
pedig megtörik a cseppkő átlátszóságát, és fehérre
festik azt, ugyanúgy, mint a víz kristályait, a havat
is fehérre festi a levegő. A felszínről beszűrődő víz
azonban rendszerint több-kevesebb — a talajból vagy
magából a mészkőzetből kilúgozott — idegen ásványi
anyagot is tartalmaz, amelyek változó mennyisége a
cseppköveket átlátszatlanná és színessé teszi. A vörös
vasoxid a leggyakoribb cseppkőszínező anyag, amely
a sárga, barna és piros színek számtalan árnyalatát
okozza a barlang képződményeiben.
Emlékezzetek csak, még künn a felszínen felhívtam
figyelmeteket a talajtakaró rőtvörös színére. Ez a
mészkőfelszíneket borító vörös agyag, vagy nemzet-
közi néven terra rossa, ugyancsak a magas értékű vas-
oxid-tartalomtól nyerte jellegzetes színét. A felszíni
agyagréteg vasérctartalma itt az aggteleki hegyekben
helyenként eléri a tíz-tizennégy százalékot is. Nos, a
leszivárgó víz ebből a talajból mossa be a vasat a bar-
langba.
Természetesen előfordulnak más színt adó vegyü-
letek is mind a terra rossában, mind pedig az egyéb
erdei talajokban, s kismértékben ezek is részt vehet-
nek a cseppkövek színesre festésében. így néha jelen-
tős szerepet játszanak a mangánoxid vagy a talajból
származó humusz és egyéb szerves savak is.
Mindezek a cseppkő anyagával együtt lerakódó szí-
nes vegyületek azonban még nem magyarázzák meg
azt a bársonyosan fekete elszíneződést, ami a Baradla
eddig látott aggteleki szakaszaiban a legjellegzetesebb
45
és legszembetűnőbb. Bizonyára már korábban is fel-
tűnt nektek, hogy akármerre járunk itt, nemcsak a
cseppkövek, de a legtöbb mészkőszikla, sőt maga a
barlang agyagos fenéktalaja is komoran fekete. Ez
esetben tehát nemcsak a cseppkő, hanem az egész
barlang fekete elszíneződésével van dolgunk. Kíván-
csi vagyok, kitaláljátok-e magatoktól, hogy mi okozta
ezt a jelenséget ?
Zoli büszkén jelentkezett a válaszra.
— A bátyám járt itt egyszer, vagy tíz évvel ezelőtt,
és ő mesélte, hogy bizonyos baktériumok élnek az
Aggteleki-barlangban nagy számmal, ök idézik elő a
fekete színeződést a sziklafalakon, a cseppköveken és
az agyagos talajon. Elpusztulásuk után ugyanis szer-
ves maradványaik elszenesednek, és így megfeketed-
nek. Azt is mondta, ha jól emlékszem, hogy a barlang
jósvafői szakaszaiban nem élnek ilyen baktériumok,
s ezért ott a fekete szín teljesen hiányzik.
— Örülök, Zoli, hogy ennyire emlékszel bátyád
szavaira. Vagy másfél évtizeddel ezelőtt valóban el-
terjedt egy érdekes elmélet a barlangkutatók között,
erről hallott ő is az akkori túravezetőktől. Az elmélet
szerint tehát csakugyan a milliószámra élt és elhalt
baktériumok tömegeinek elszenesedett hullái okoz-
zák a Baradla sötét falbevonatait. Csakhogy azóta az
újabb kutatások meggyőzően bebizonyították, hogy
ez az érdekes elmélet nem helytálló. Az igaz, hogy
mind a Baradlában, mind pedig más barlangrendsze-
rekben különféle baktériumtelepek élnek, sőt közöt-
tük olyanok is, amelyek a szivárgó vizekből mangán-
46
oxidokat képesek életműködésük révén kiválasztani,
s az így kicsapott mangánvegyületek színe valóban
fekete. Ezeknek a mangánbaktériumoknak, a tevékeny-
ségével azonban legfeljebb csak a belsőbb patakmed-
rek kavicsainak kemény bekérgeződéseit tudjuk meg-
magyarázni. Az itt látott tömeges és csaknem min-
dent elborító fekete bevonat nem így keletkezett.
Csak nemrégen bizonyították be a gondos kutatások,
hogy igen nagymérvű kormozódásról van szó. A felü-
leteket ellepő fekete szín nem más, mint a levegőből
leülepedett nagy tömegű fáklyakorom.
Hogy honnan származik? Ezt is könnyű megfejte
ni. A Baradla aggteleki bejáratai már évszázadok óta
messze vidékekről idecsalogatták a természet külön-
leges jelenségei iránt érdeklődő utasokat. Az ezerhét-
százas évek végétől pedig már írásbeli feljegyzések is
tanúsítják, hogy a barlang rendszeres idegenforgalmi
látogatása is megindult. Egészen a századunk elejéig
azonban a látogatók csak szurokfáklyákkal világítot-
tak maguknak.
Láttatok már égő szurkot? Ha igen, tudhatjátok
azt is, milyen sűrű, fekete füstje van lángjának. Vass
Imre, a múlt században élt nagynevű barlangkuta-
tónk írta meg könyvében, hogy egy-egy ilyen láto-
gatócsoport barlangi útja után az üregeket csaknem
fulladásig megtöltötte a fáklyák sűrű koromfel-
hője, s bizony napokba tellett, mire az apró szurok-
pelyhek a Baradla levegőjéből ismét leülepedhettek.
Mint a lakások bútorainak tetejére a porszemek,
ugyanúgy a koromszemcsék is csak a barlangi tár-
47
gyak fölfelé néző felületeire rakódtak le. Ez az oka
annak, hogy a szikláknak, cseppköveknek csak a te-
teje és a ferde oldalai feketék, a függőleges síkok már
kevésbé, a lefelé forduló felületek pedig csaknem tel-
jesen tisztán maradtak.
A cseppkövekre alászálló korom rétegét néhol az
újabb cseppkőképződés már beleépítette a cseppkő
anyagába, máshol azonban még ma is a felszínen ta-
pintható. Ha valahol lekaparjuk a kőről a fekete réte-
get, alatta meglátszik a cseppkő eredeti színe, amely
itt leginkább fehér, sárga vagy barnásvörös árnyalatú.
Említetted azt is, Zoli, hogy a jósvafői barlangrész-
ben hiányzik ez a sötét gyászlepel. Teljesen igazad
van. De azért hiányzik, mert a Baradlának azt a sza-
kaszát csak nemrég tárták fel, s a jósvafői bejáratot
is csak 1928-ban nyitották meg. Nem sokkal ezután
már be is vezették ott a villanyt, s így nem volt alkal-
ma a szurokláklyás látogató közönségnek elkormozni
a barlang termeit. Sőt, menjünk egy lépéssel tovább.
Mint tudjátok, a Békcbarlang egészen 1952-ig elzárt,
ismeretlen volt. Abban a barlangban azóta se jártak
fáklyás látogatók. Emiatt ott még annyi lékete színe-
ződés sincsen, mint amennyit a Baradla jósvafői ter-
meiben találhatunk.
— Ez bizony szomorú dolog, Gyula bácsi — szólt
közbe Géza —, mert ezek szerint mi, emberek tettük
tönkre helyrehozhatatlanul a gyönyörű Baradlát.
Mert úgy gondolom, hogy e rengeteg kormot már nem
lehet többé lemosni a cseppkövekről.
— Lemosni nem lehet, de szeretnélek megvigasz-
48
talni benneteket, hogy mégsem helyrehozhatatlan a
látogatók bűne. Amire ugyanis mi nem vagyunk ké-
pesek, azt elvégzi majd helyettünk maga a barlang.
A cseppkőalakzatok fejlődése tudniillik nem állt meg.
A vízszivárgások a kormos felületekre újabb tiszta
cseppkőrétegeket borítanak, s talán két-háromszáz
év múlva ismét eltakarják velük a sötét „kultúr-fel-
színeket”. S hadd fűzzem még hozzá azt is, hogy ez
a most következő regenerációs, újra építő időszak
nem az első lesz a Baradla életében, hanem a harma-
dik.
A fiúk nem értették meg rögtön, mit akar Gyula
bácsi mondani. Géza kíváncsian nézett a tanárra.
— 11a jól érteni, ez azt jelentené, hogy többször is
volt ilyen kormos a Baradla, s többször is megtisz-
tult? Hogyan lehetséges ez?
Gyula bácsi intett a fiúknak, hogy kövessék. Né-
hány lépés után, a járdáról letérve, a fiúk egy derék-
ban kettétört, vaskos sztalagmit csonkja előtt álltak
meg. A törési felületre mutatva a tanár megkérdezte:
— Mit láttok ?
A fiatalok a cseppkőcsonk fölé hajoltak, s meglepet-
ten állapították meg, hogy a törési felület metszeté-
ben a cseppkő belsejében egy kisebb és egy nagyobb
fekete karika rajzolódik ki. A karikák közötti cseppkő-
mezők viszont teljesen fehérek.
— Itt a bizonyíték! — mondotta a tanár. — Ezek
a sztalagmit belsejében, mélyen a mai felszín alatt
látható fekete gyűrűk azoknak az ősi időszakoknak a
beszédes tanúi, amikor a barlang őskori lakói tüzeik-
4 Jakucs
49
kel ugyancsak feketére kormozták a Baradlát. A ré-
gészeti kutatások eredményeiből ma már pontosan
tudjuk, hogy e barlangban két időszakban tanyáztak
huzamosan primitív őseink. Előbb az úgynevezett
bükki-kultúrájú csiszolt kőkori emberek vették birto-
kukba a Baradla termeit. Ennek mintegy hétezer éve
már. A bükki emberek jórészt idebenn éltek, itt alud-
tak, s itt lobogtak pattogó lángú tábortüzeik is. Ez a
legmélyebben fekvő belső koromgyűrű tehát az ő ide-
jükben rakódott le az akkori cseppkő felszínekre.
Hosszú ideig lakatlanná vált ezután az öreg bar-
lang. A fekete, kormos cseppkövek híztak, tovább
növekedtek, és a sötét leplet elfedték a tiszta lerakó-
dások. Másodszor a kora vaskori, úgynevezett hall-
slatti-kultúrájú törzsek vették birtokukba a Baradlát,
mintegy háromezerötszáz éve. Ók is tüzeltek itt, s ta-
lán négy-ötszáz éven át újból fekete takarót borított
a felszínekre füzeiknek korma. így született meg ez
a második sötét gyűrű itt , a cseppkő belsejében, amely
tehát a háromezerötszáz évvel ezelőtti felszínt jelenti.
A hallstatti időszak után a cseppkövek újabb vas-
tagodása ismét elfedte a második koromréteget is, s
egészen az elmúlt századokig tisztán és színesen-csil-
logón növekedtek tovább a pompás alakzatok. S ek-
kor jött a fáklyás látogató, hogy ismét bekormozza
az egész barlangot. Ittjártának nyoma jelenti tehát a
harmadik fekete réteget, amely a legtöbb helyen még
ma is a felületen látszik, de nem kétséges, hogy idővel
ugyancsak belső, rejtett réteggé lesz, mint az első
kettő.
üti
— Tanár úr! Ezek szerint, ha tudjuk, hogy a leg-
belső gyűrű köiülbelül hétezer esztendős, a középső
pedig háromezerötszáz, itt most rögtön kiszámíthat-
nánk azt is, hogy ez a sztalagmit milyen gyorsan hí-
zott. Hiszen csak le kellene mérni az egyes korom-
rétegek közötti távolságokat, és az így kapott érté-
ket elosztani az ismert évszámokkal!
— Logikád tökéletes, Zoli — mosolygott a tanár.
— Csakhogy erre már más is gondolt előtted. Hiszen
éppen ezeknek a méréseknek az alapján tudjuk, hogy
az aggteleki barlangszakaszban a vaskos sztalagmitok
általában — de csak nagy általánosságban — ezer
('venként mintegy egy centiméterrel növekednek.
Persze akadnak olyanok is, amelyeknél tíz centit is
kitesz az ezer év alatti vaskosodás, másoknál pedig
az is előfordul, hogy az elmúlt hétezer év során egy
vonalnyit som nőttek. Ha ez utóbbi képződmények
törési metszetét vizsgáljuk, természetesen a három
elkülönült fekete réteget sem találjuk meg bennük.
Azonban úgy látom. Lacit még mindig izgatja valami
probléma.
— Hát hogyne izgatna, tanár úr, amikor az előbb
csak úgy mellékesen tetszett az ősemberről szólni. Én
pedig nagyon szeretnék többet is hallani erről!
— Jól van, gyertek hát utánam, s keressük fel most
azokat a tájakat, ahol valamikor, évezredekkel ez-
előtt az ősi barlanglakok cölöpházai állottak!
A kis csoport rövid séta után egy megdöbbentő mé-
retű terembe érkezett. Akaratlanul is arra kellett gon-
dolniuk, hogy a természet ereje és a mérhetetlen
4»
51
idő olyan alkotásokra képes, amelyeket az ember
nem tud utánozni. A roppant üreg neve Fekete-
terem.
A talaj itt is szuroksötét, s a legtöbb eseppkőoszlop
is hasonló színezetű. Az oldalfalak és a hatalmas fél-
gömbszerű sziklakupola viszont színesek. Az óriási
csarnokban néha egy-egy denevér suhant el a falak
mentén, egyébként azonban teljes volt a csend. Üte-
mesen cseppentek valahol a hulló vízgyöngyöcskék.
A tanár beszelni kezdett.
— Valaha itt valóságos cölöpház-falvakat épített
az ember. Az agyagtalajban — nézzétek — még ma is
megtalálhatók helyenként a leszúrt és évezredek óta
megkorhadt tartócölöpök fekete falú lyukai. Az osz-
lopokra állatbőröket feszítettek ki, ez volt a fekvő-
helyük. Föléje pedig ugyancsak állatbőrökből kife-
szített sátortetőt húztak, hogy a csepegő víz ellen is
védve legyenek az alvók. A barlang hidege és nyirkos-
sága ellen azonban még így sem sikerült tökéletesen
védekezniük. A sírokban talált emberi végtagcsontok
jelentős része, különösen a tizennyolc-húsz évnél idő-
sebb egyénektől származók, erős reumás deformációt
mutatnak. Jellegzetes mészlerakódás ez a csontok
forgóinál, és arról tanúskodik, hogy e kínos betegség
már barlanglakó ősünket is fiatalon gyötörte.
Persze az ásatás joga kizárólagosan az ezzel foglal-
kozó képzett régészeké. Helyrehozhatatlan károk ér-
nék a tudományt abból, ha mindenki kedve szerint
hozzáláthatna a barlangok talajának íélturkálásához,
a becses régészeti leletanyagot így összekeverne, és
52
értéktelenné tenné. Hiszen a régészek nemcsak azt
figyelik, hogy mit hoz a felszínre ásójuk, hanem azt is
nagy pontossággal rögzítik, hogy a talált tárgy milyen
rétegben feküdt, hogyan helyezkedett ott el, milyen
volt a viszonya, helyzete az egyéb barlangi tárgyak-
hoz, a szomszéd rétegekhez stb. A tudósnak ezek az
adatok nemritkán még többet mondanak, mint maga
a talált régészeti lelet.
Az egyik barlang jégkori üledékének rétegében pél-
dául néhány medvekoponyát ástak ki nemrég a ku-
tatók. Ez önmagában még nem lenne különös, hiszen
a jégkor idején a barlangokban tömegesen élt és pusz-
tult el a nagytestű barlangi medve. Ezeknek a med-
véknek a koponyái azonban mind meghatározott
helyzetben, keletnek fordítva feküdtek. Nyilvánvaló-
an emberek helyezték el így őket. Az égtáj szerinti
temetkezési mód ugyanis arra mutatott, hogy vala-
milyen misztikus varázslat közben temették el a
medvefejeket. A meglepő lelet a kutatókat arra ösz-
tönözte, hogy részletesebb ásatással próbálják most
már magának az ősembernek a maradványait is fel-
tárni a barlangban, hiszen a medvekoponyák hely-
zete elárulta: valamikor ezt a barlangot az ősember
használta. Az ásatási munkák során pedig valóban
előkerültek a gazdag mondanivalójú kultúrrétegek.
Mi azonban maradjunk egyelőre itt a Baradlánál.
A barlangban lakó bükki és hallstatti kori őslakóknak
egyaránt az volt a szokásuk, hogy halottaikat egy
erre a célra kiválasztott másik barlangi üregbe vitték
eltemetni.
53
A Baradlában ez a temetőhely a barlang főbejára-
tának közvetlen közelében levő, úgynevezett Csont-
ház-teremben volt. Azon a helyen annyi csont került
már elő a talajból, hogy összesen talán egy vagon-
rakományra valót is kitenne.
A Csontházban már a múlt század második felében
megindultak a régészeti ásatások, s azok legelső, fel-
tűnő eredményeiről Nyáry Jenő régész számolt be
Az aggteleki barlang mint őskori temető című, 1881-
ben megjelent könyvében. Részint a Nyáry-félc ása-
tások révén, részint pedig az újabb kutatók munkája
nyomán ma már pontosan ismerjük a barlangi embe-
rek temetkezésének furcsa szokásait. Kiderült pél-
dául az, hogy a halott számára a talajba csak mint-
egy fél méter mélységű gödröt kapartak, s ennek falait
jókora kövekkel körülbélelték. Ezután a holttestet
arccal előre belefektették a sírgödörbe, úgy, hogy a
lábait felhúzták a hasa alá. A holttest tarkójára jó-
kora sziklát görgettek ezután, amivel összezúzták a
koponya csonjait. Valószínűleg a visszatérő halotti
szellemek kísértet járása ellen akartak ezzel védekezni.
A holttestek mellé cserépedényeket és használati
tárgyakat is helyeztek, s az edényekben még ételek-
kel is ellátták a nagy útra indulót. Az edények meg-
szenesedett tartalmát vizsgálva, a régészek megálla-
pították, hogy már abban az időben is mintegy tíz
kultúrnövényt ismertek és termesztettek. Többek kö-
zött búza, árpa, köles, bükköny és lencse magvai
kerültek elő a sok ezer éves barlangi sírokból.
Sokáig töprengtek a barlangkutatók azon is, hogy
54
miért éppen ebbe az üregbe temetkeztek a barlangi
emberek? A kérdés végül is nemrég oldódott meg,
amikor néhány éve a Baradla légjárásának törvény-
szerűségeit vizsgálták. Kiderült ugyanis, hogy az
egész Baradlának jóformán csak a Csontház az egyet-
len olyan ürege, amelyben télen a beáramló hideg kül-
színi levegő megfagyasztja a nyirkos talajt és a csö-
pögő vizeket. A beáramló hideg a talajjal együtt a
bomló szervezeteket is megfagyasztotta, s a belsőbb
termek felé továbbáramló, beljebb már fölmelegedő
levegő így nem vált elviselhetetlenül fertőzötté.
A nyári félévben viszont megfordult a széljárás.
Tavasztól késő őszig ma is kifelé húz a levegő a Csont-
házon át. Mire tehát ismét kiolvadtak a megfagyott
holttestek, bomlástermékeik kellemetlen gázait már
nem a barlang belsejébe, hanem a felszínre vitte a lég-
járás.
Látjátok, az általunk primitívnek képzelt történe-
lem előtti emberek mái* olyan megfigyelő képességgel
rendelkeztek, a barlangnak olyan jelenségeit használ-
ták ki saját érdekükben, amelyekre a mai kor tudósai
csak alig néhány éve figyeltek fel.
A fiúk tágra nyílt szemekkel hallgatták a tanárt.
Büszkék voltak reá, de egy kicsit irigyelték is sokágú
tudását. A következő kérdéssel azután ismét csak
Géza hozakodott elő:
— De ha itt, a Fekete-teremben sohasem temettek,
akkor e helyen ásatások sem voltak még idáig?
Gyula bácsi meglepődött a kérdésen.
— Miért gondolod ezt, fiam? Hiszen a régészt ncm-
55
csak a csontok érdeklik. Sőt, a régi korok emlékeit ku-
tató tudomány számára a legtöbb esetben a temet-
kezési leleteknél is sokkal becsesebbek azok az anya-
gok, amelyekből a letűnt időszakok közösségének élet-
módjaiba, szokásaiba nyerünk bepillantást. Emlí-
tettem, hogy’ a bükki és a hallstatti kultúrák lakói itt a
Fekete-teremben éltek évszázadokon át. Nyilvánvaló
tehát, hogy a régészek számára is az itt végzett ása-
tások nyújthatták a legjelentősebb anyagot.
Lehet, hogy meglep bernieteket, amit most fogok
mondani. Ebben a teremben a sok őskori használati
tárgyon kívül még csontokat is leltek. Emberi cson-
tokat. Csakhogy ezek egészen másfélék voltak, mint
a Csontház sírgödreiből előkerült csontvázak.
Látjátok ott azt a színesen tarka cseppköves kő-
falat ? Az előtt a fal előtt tárták fel nemrégen a bükki
kultúra egyik barlangi tűzrakási helyét. Az ősi tűz-
hely talaja cseréppé égett, s körülötte rengeteg állati
csont és hamu társaságában valódi kannibalizmusról,
emberevésről tanúskodó gyermekcsontok is előbuk-
kantak. A csontok valamennyien nyolc-tíz éves gyer-
mekektől származtak, és a csöves velős csontok azt is
elárulták, hogy először megpörkölték, majd feltörték
őket, sőt némelyiküket hegyes szerszámokkal ki is
fúrták, hogy ezáltal hozzájuthassanak a belsejükben
levő ízletes velőhöz.
— Nem értem, tanár úr! — kiáltott fel Laci. — A
saját gyerekeiket is megették azok a primitív embe-
rek?
— Ezek a pörkölt csontleletek sokáig problémát
56
jelentettek a régészek számára is, fiam. Sőt, a kérdést
talán még máig sem sikerült teljesen megoldaniuk. Az
azonban egyáltalán nem valószínű, hogy a barlang
őslakói saját gyermekeiket falták fel, hanem inkább
arra kell gondolnunk, hogy más, a barlangon kívül
lakó idegen törzsekkel folytattak időnként háborút.
Ezek a háborúskodások talán éppen a Baradla birtok-
lásáért folyhattak, s úgy látszik, hogy a barlanglakok
a foglyul ejtett, zsákmányolt gyermekeket ehették
meg.
Egészen biztosra lehet venni azt is, hogy az ilyen
kannibál lakomák különféle ünnepi szertartások ke-
retében zajlottak le, s legtöbbször nem is ebben a te-
remben, hanem benn, a barlang távoli mélységeiben.
Ezt a feltevést támasztják alá azok a csontleletek is,
amelyekre nemrég mintegy két kilométerrel beljebb,
a barlang Főágában, a Matyórojt nevű cseppkőkép-
ződménynél bukkantak a kutatók. Két fiatal gyer-
mek megpörkölt és feltört csontjai kerültek elő ott
egy apró cseppkőmedencéből. A csontokkal együtt a
gyermekek játéktárgyait és amulettjeit is bedobálták
az urnába a fáklyás lakmározók.
— Igen, emlékszem rá — szólalt meg most Zoli —,
a Faggyú] áklyás expedíció című könyvben olvastam
már erről. Bizony, szívből mondom, nem kívántam
volna abban az időben a Baradlában járni!
Néhány másodpercre csönd lett, de Gyula bácsi
ismét újabb izgató kérdést tett fel.
— Kíváncsi vagyok, vajon kitaláljátok-e, hogy
miért csak ebben a Fekete-teremben meg az innen
57
nyíló, úgynevezett Hangversenyteremben s az
ugyancsak ide csatlakozó Denevérág folyosójában ta-
nyáztak a barlanglakok? Mert hozzáteszem mindjárt,
hogy a Baradla többi részén sehol sem telepedtek meg
emberőseink, noha jól ismerhették az egyéb barlang-
szakaszokat is.
A fiúk hosszan tanakodtak, de a helyes feleletet
mégsem találták meg. Vezetőjük ekkor néhány lépés-
sel tovább vitte őket, egy lépcsősor széléig. A lépcsők
a barlangnak mélyebb szakaszába vezettek le, s alul-
ról valami folyóvíz csobogó hangja is felhangzott ide.
— A rejtély kulcsa itt van előttünk, ebben a mély-
ségben. Géza, szaladj csak le a lépcsőn, s nézz körül
odalenn! Azután számolj be mindarról, amit ott láttál.
A lépcsősor mintegy hét-nyolc méterrel mélyebb
szintre vezette a fiút, s ezután ameddig csak ellátott,
ismét vízszintes folyosók és termek következtek. Ezek-
ben a barlangrészekben azonban egy gyérvizű, de né-
hol jelentősen kiszélesedő tükrű patakocska is folyt!
A patak partján Géza még előrement vagy száz mé-
ternyit, majd visszatért társaihoz. Beszámolójából
Gyula bácsi vonta le a tanulságot.
— A Baradla tehát nem egyszintű barlang. Azok-
hoz a szakaszokhoz képest, amelyeket Géza látott,
az eddig bejárt termek egy magasabb, ősibb barlang-
szintet jelentenek. Ott a felső emeleten nincs vízfo-
lyás, lent azonban, a tulajdonképpeni főbarlangi szin-
ten két alvilági patak vize áramlik. A Styx és az Ache-
ron nevű patakocskák normális vízállás idején, mint
most is, csak igen szerény vízhozamúak, s ha az em-
58
bcr csak ilyenkor látja a Baradlát, nehezen érti meg,
miért kellett az ősi embereknek a legmagasabb szintű
termekben tanyázni. A bükki és hallstatti emberek
azonban nagyon is jól ismerték ezeknek az ártatlan
külsejű kis barlangi patakoknak az igazi arcát. Tud-
ták róluk, hogy mind a Styx, mind pedig az Acheron
szinte másodpercek alatt tomboló erejű folyóvá duz-
zadhat, amikor medréből kilépve, az egész főbarlan-
got elönti több méter magasan rohanó árjával, De
tudták azt is, hogy a Fekete-terembe, a Denevérág
nevű folyosóba és a Hangverseny-terembe még a leg-
félelmetesebb árvizek hulláma sem ér fel.
— Ugyan, Gyula bácsi, hogyan tudna az a csöpp
vízfolyás, amit lejjebb láttam, embereket veszélyez-
tetni? — hitetlenkedett Géza. — Hát honnan és ho-
gyan jöhetne ide annyi víz, s különösen olyan hirte-
len, hogy másodpercek alatt elönthessen mindent?
A tanár csodálkozva tekintett Gézára.
— Lehetséges, hogy ti még most sem tudjátok, hol
jártok? Hogy még halvány fogalmatok sincsen arról,
mi is hát a barlang? Hogy már majdnem mindent el-
mondottunk róla, és éppen a legfontosabbról, a kelet-
kezéséről nem tudtok semmit?
A fiúk egymásra néztek. Aztán Zoli méltatlankodva
megszólalt:
— De tanár úr, hiszen azt már minden gyereknek
tudni kell, hogy a mészkő oldódik a vízben. A föld
alá szivárgó vizek feloldják a mészkőzet anyagát,
ahová pedig a legtöbb víz jut, ott az oldás mértéke is
nagyobb lesz: évmilliók alatt barlangi üregek képződ-
59
nek. Ebben igazán nincs semmi érthetetlen. A víz
oldja a mészkövet, s így keletkeznek az úgynevezett
karsztjelenségek, s ilyen karsztjelenség a föld mélyén
maga a barlang képződése is.
A tanár elindult lefelé a lépcsőn. Intett a fiúknak,
hogy kövessék, s menet közben magyarázott.
— Hát, Zolikám, nincsen igazad. A Baradla meg
a többi karsztos mészkőhegyek mélyén megcsodált
barlang keletkezését nem magyarázhatjuk a víz oldó
munkájával. Sajnos, a köztudatban eléggé elterjedt
régi felfogás ez, amit tőled hallottunk.
Figyeljetek hát jól! A mészkőhegyek felszínére
hulló csapadékvíz a kőzetbe szivárogva, valóban
oldja azt. De csak bizonyos mélységig terjedhet ez
az oldás. Számtalan mérés és elemzés bizonyítja ma
már, hogy mire tíz-húsz méter mélységre leszivárog
a víz, mésszel telített oldat lesz belőle. A beszivárgó
víz szénsavtartalmának megfelelő mennyiségben már
a legfelső kőzetrégiókban feloldotta a mészkövet.
Hiába szivárog ezután tovább is lefelé, újabb mész-
követ már nem képes oldani. Hiszen ha még mindig
feloldhatna, akkor nem rakna le cseppkövet a bar-
langba bejutó vízcsepp. Pontosan a cseppkő képző-
dése árulja el a legszembetűnőbben, hogy a víz a bar-
langok szintjében már nem old, hanem lerak! A ko-
rábban feloldott meszet is lerakja! Ezáltal pedig nem
tágítja az üregeket, hanem kitölti azokat. Ha a mész-
kőhegyek mélyén csak ezek a vizek tevékenykedné-
nek, bizony sohasem alakulhattak volna ki olyan
barlangóriások, mint a mi öreg Baradlánk.
60
A cseppkövek tehát egy már korábban létező kész
üregbe nőttek bele, s minél nagyobb a karsztvíz-
beszivárgás, a képződmények növekedése, annál
gyorsabban töltődik ki a barlang.
Mi hát az igazság? Hogyan keletkezett akkor a
hatalmas Baradla? A barlang jelenléte a legfőbb bi-
zonyítéka annak, hogy valaha hatalmas erőnek kel-
lett itt dolgoznia, ami most szünetel.
Nem kívánom, hogy ti találjátok ki, mi volt ez az
erő. Hiszen aki csak így, nyugalmi állapotában látja
a barlangot, az el sem tudja képzelni, hogy milyen,
ha felébred. Hosszú idő telt el addig, amíg egyszer
a kutatók is megláthatták szörnyű ébrenlétét.
1947. március 15-e volt az a nap, amikor a tudósok
is megértettek mindent, fiájuk tört az árvíz, s igen
kévésén múlt, hogy bele nem pusztultak. Kétméte-
res átbukó homlokfallal zúdult előre a bömbölő és
szennyes vízáradat. Könnyű játékszerként kapta fel
és rohanva vitte magával az útjába kerülő gyanútlan
kutatókat. Több mint egy kilométeren át száguldott
velük a sötét folyosóban a tomboló áradat, míg vé-
gül valahol megkapaszkodhattak, s a partra vergőd-
tek. A víz akkor órák alatt szinte teljesen átalakította
a Baradlát. Mázsás sziklákat mosott ki helyükből és
görgetett tova, kavicsnak, homoknak sok tonnás
dombjait hurcolta át egyik barlangrészből a másik
üregbe. Cseppkövek dőltek le a vízár nyomásától, s
mindenfelé elsodort hidak és feltépett betonút ma-
radt vissza beszédes tanúként. Néhány órára, talán
egy két napra a Baradla felébredt, s megmutatta azt
61
a féktelen, vad erőt, amelyet valamikor üregét ké-
pezte, s alakítja ma is.
A kutatók életben maradtak, s megértették a bar-
lang régi titkát. Hiszen ennek az egyetlen árvíznek
a levonulása is több centiméterrel tágította helyen-
ként a barlang sziklafolyosóját. Nem a víz oldása,
hanem puszta fizikai romboló ereje, a magával sodort
ezernyi kavics és homokszem kalapács- és csiszoló-
munkája formálta az üreget, s ez az úgynevezett
eróziós hatás egy nap alatt többet munkálkodott,
mint a beszivárgó karsztvíz évszázadokon át.
Azóta két újabb alkalommal is jelentkezett már a
barlangképző vízár. 1954 júniusában, majd minden ko-
rábbinál hevesebben egy évvel később, 1955 augusz-
tusában. Ezeket a nagy árvizeket azonban már
felkészülve várták és alaposan megfigyelték a bar-
langkutatók, úgyhogy ma már nemcsak a barlang
belsejében lezajló jelenségeikről tudunk részletesen,
hanem pontosan ismerjük a vízár származási helyét,
s keletkezésének leltételeit is. Sőt, az utóbbi években
rendszeres barlangi árvízmegfigyelő szolgálatot is lé-
tesítettek, amellyel ugyanúgy szemmel tartják a
Baradla és környékének minden jelenségét, mint
ahogyan a Vezúv kráterénél működő vulkán-obszer-
vatóriumban figyelik a nyugtalan tűzhányót.
Mind a Baradlában, mind a tűzhányóhegyeknél
két célja van e megfigyeléseknek. Elsősorban a láto-
gató közönség teljes biztonságának érdekében a ve-
szélyt tudják előre jelezni, másodsorban pedig tudo-
mányos anyagot gyűjtenek.
62
— Nagyon érdekes, amit az árvízről mondott,
Gyula bácsi, de még most sem értem, honnan jön
hát ez a víz ilyen hirtelen? — kérdezte Zoli.
— Jó, most tehát erről beszéljünk. Azt már tud-
juk, hogy a barlangok kialakulásához nagy erejű és
nagy tömegű árvizekre van szükség. És fordítva: ott
keletkezik barlang a mészkőhegyekben, ahol legalább
időszakosan lehetőség van nagy erejű árvíz jelent-
kezésére. Vizsgáljuk hát meg, mi szükséges ahhoz,
hogy valamely vidéken árvíz keletkezzen?
Ha egy hegység csupán mészkőből áll, felszínén
csak a legritkább esetben alakulhat ki árvíz. A kőzet
milliónyi apró hasadéka ugyanis a reáhulló csapadék
vízmennyiségeit azonnal elnyeli. Az elnyelt víz a
kőzet belsejében lassan szivárog lefelé, igen hosszú
idő alatt ér be, a barlangba, majd lecsepeg. Az ilyen
jellegű hegységben tehát nem alakul ki árvíz.
Egészen másként viselkednek azonban jókora fel-
hőszakadás vagy hirtelen hóolvadás idején azok a
térszínek, amelyeknek kőzetanyagai a reájuk jutott
vizet nem tudják elnyelni. Az úgynevezett vízzáró
vagy vizrekesztő kőzetekből felépült vidéken a he-
gyekre jutott víz lefolyik a mélyedésekbe, a völgyekbe,
s minél nagyobb volt az eső vagy olvadás, annál na-
gyobb mértékben megárasztja a völgyek patakjait.
Ezeknek a patakoknak völgyeit is tulajdonképpen
az árvizek ereje véste a sziklába az ilyen tájakon.
Völgyeket ezért nem is igen látni a mészkőből álló
karsztos fennsíkokon, hanem csak a vízrekesztő kő-
zetek hegyei között.
63
Nos, az elmondottakból már magától adódnak az
alábbi következtetések. Hogyha a mészkőhegységek
barlangjainak kialakulásához időnként nagy árvizek
munkájára van szükség, akkor ez azt jelenti, hogy
csak olyan mészkőhegységekben alakulhatnak ki a
Baradlához hasonló jellegű barlangok, amelyekhez
vízrekesztő kőzetekből álló felszíni tájak is tartoznak.
Ezek .a szomszédos nem karsztos térszínek a saját
árvizüket a mészkőhegyek felé vezetik le. így tehát
a barlangok a nem karsztos, nem mészkőből álló
térszínek áradmányvizeinek a karsztokban kifejlő-
dött levezetőesatornái. Az áradmányvizek eróziós
tevékenysége a szomszédos nem karsztos térszíneken
nyitott patakvölgyeket vés ki, a mészkövekben pe-
dig barlangokat hoz létre.
A Baradla esetében a szomszédos, nem karsztos
terület: a Tiizs és Aggtelek község között elterülő szé-
les, lapos fennsík. E dombokat a pannon korszak bel-
tengerének vizéből leülepedett agyag- és kavicsréte-
gek alkotják. A Baradla árvizei egy-egy hirtelen hó-
olvadás vagy egészen nagyméretű felhőszakadás
során itt alakulnak ki a Tiizs környéki dombok lapos
völgyeiben. Mintegy húsz négyzetkilométernyi fel-
színről ömlik azután a víz az aggteleki mészhegyek
lábához, hogy az évmilliók során már kimosott árvízi
alagútcsatornán átrohanva, a magas hegyek túl-
oldalán, a mélyebb Jósvavölgyben ömölhessen ismét
a felszínre.
A trizsi dombhátakról ideáramló árvizek az ottani
kőzetek anyagát is magukkal sodorják, s e kemény
64
kavicsszemek, mint ezernyi véső újból és újból váj-
ják és bővítik ma is a Baradla szédítő üregét.
A felszínen a vízfolyás kevésbé félelmes, mert ott
a víz szétterülhet a széles völgyekben. Itt a barlang
sziklaalagútjai azonban összefogják az egész tömeget,
amelynek ereje, sodrása így rettenetes erejűvé válhat.
A nagy árvizek ráadásul a barlang belsőbb sza-
kaszaiban minden átmenet nélkül, szabályos vízfal-
lal törnek előre, hiszen a víznyelőkön át korábban
befolyt, lassúbb kis áradást a szűk alagútban utol-
éri a folyton növekvő, száguldó áradási főhullám.
A tanár most az Achcron medrére mutatott.
— Ebben a szerény, éppen csak folydogáló patak-
ban 1955. augusztus 6-án körülbelül kétmilliószor
több víz folyt, mint amennyit most láthattok benne.
S ilyenkor bizony már sok mindeme képes. Még
arra is, hogy megmozgassa a barlang régi sziklaomlá-
sokból származó hegyeit.
Összefoglalva: ez az egész cseppkőbarlang két nagy
ellenségnek a harcában született és fejlődött. E két
ellentét: az építő víz és a romboló víz. Az egyik víz
állandó, szorgos munkával hosszú évezredeken át
apró molekulákból rakja össze cseppkőépületeinek
parányi tégláit. A másik víz, az üregeket kimosó, a
cseppköveket elsodró áradat viszont csak ritkán je-
lenik meg, de akkor aztán törve zúz és rombol, mint-
ha csak mindent meg akarna semmisíteni, amit a
másik felépített. S mégis, ez a romboló víz hozza
létre azokat az üregeket, amelyeknek a feldíszítésén
a nyugodt, szivárgó víz csendesen dolgozhat.
5 Jakucs
65
ÉLET A BARLANG MÉLYÉN
Másnap reggel ismét a barlang előtt türelmetlen-
kedtek a fiúk. Most azonban meg sem állottak a be-
járati szakaszban, hanem szinte végigfutva az Ache-
ron mentén, a Fekete-termen és a Hangverseny-
termen, a Styx folyó partjáig siettek előre. A barlang
élővilágát indultak megismerni.
A Tánc-terem hatalmas, színes kupolája borult itt
föléjük, erre még nem jártak első útjukon. A tanár
először arra a falszakaszra mutatott, amelyet egy
erős reflektor közvetlen közelről világított meg izzó
fényárjával.
— Nézzétek, az a szikla ott milyen zöld! Mit gon-
doltok, mitől?
Zoli a sziklafalhoz lépett, hogy közelről vegye
szemügyre. Legnagyobb meglepetésére zöld színű,
puha, selymes, bársonyos tapintású bevonatot látott,
mintha parányi zöld mohák szőnyege fedné be a szik-
lát. Egyik-másik helyen a sűrű kis gyepből apró
virágszerű fejecskék is kiemelkedtek.
— Egy zöld színű alga telepét látjátok — mondta
Gyula bácsi —, mely a Baradlának csak azokon a
66
pontjain tud megélni és dúsan szaporodni, ahol az
erős reflektorok lénye egészen közelről megvilágítja
a cseppköveket vagy a sziklafelszíneket. A zöld szín
ugyanis elárulja, hogy e növény klorofil tartalmú,
azaz az életfolyamataihoz szükséges energiát a fény-
energiából szerzi, s asszimilál, akárcsak a felszínen
élő társai.
Érthető ezután az is, hogy ez az élőlény nem lehet
őshonos itt a Baradla örök éjszakájában. Hiszen ko-
rábban, mielőtt a nagy villanyreflektorokat besze-
relték volna, hiányzott számára a legfontosabb lét-
feltétel, a fény. Az alga igazi hazája tehát a kül-
világ. Termő spóratokjai, amelyeket Zoli az imént
parányi virágfcjccskéknek nézett, milliószámra szór-
ják szét odakünn a levegőbe és a vizekbe a parányi
spórákat. Kétségtelen, hogy az első alga ide a Ba-
radlába a felszínről került be a vizek vagy a légáram-
lás útján. S csak azóta tudott a barlangba jutó spó-
rákból kifejlődni a népes algatelep, amióta rendsze-
resen, naponta legalább egy-két órára felgyulladnak
az erős fényű lámpák.
Érdekes, hogy ezeket az algákat csak négy-öt év
óta tudjuk ilyen tömeges településben megfigyelni a
Baradlában, annak ellenére, hogy a villanyvilágítás
már mintegy harminc éve lehetővé tette számukra
az elszaporodást. A csehországi Morva-KarsztPunkva-
barlangjában és a Katharina-barlangban már több
mint ötven esztendeje ismerik őket, s harcolnak szí-
vósan ellenük.
Igen-igen, harcolnak. Azokban a barlangokban
5*
67
ugyanis olyan tömegesen elszaporodtak már, hogy
szinte teljesen elborították helyenként a cseppköve-
ket, a talajt és a sziklák felszínét is, s ezáltal a bar-
lang természeti képét, eredeti állapotát nagyon meg-
hamisító tták.
De élnek itt a Baradlában más növények is, ame-
lyek nem barlangi vendégek — mint a zöld algák —,
hanem a fénytől függetlenül, évezredek óta benn ta-
nyáznak és szaporodnak a barlangvilág mélyén. E
növényi szervezetekből hiányzik a klorofiltestecske,
s így képtelenek az asszimilációra. Táplálékukat a bar-
lang egyéb szerves anyagaiból készen veszik maguk-
hoz. Emiatt mindig ott találjuk őket, ahol valamilyen
szerves hulladék: fa, korhadó levél, állatok hullája
stb. is előkerül.
Nézzétek csak itt a Styx medréből kiemelkedő régi
és elkorhadt fakorlát csonkjait! Különféle kalapos
gombák nőttek rá, amott meg, mint valami fehér vat-
tapamacs, dúsan tenyészik egy penésztelep. Mind a
kalapos gombáknak, mind pedig a penészgombák-
nak nagyon kedvező élettér a barlang. Hiszen a föld
mélyén állandóan és bőven van növekedésükhöz
szükséges nedvesség, a hőmérséklet is előnyös, egész
éven át egyenletesen mintegy tíz C°. A napfény hi-
ánya ugyancsak kedvező számukra. Emlékezzetek
csak, a gombák a felszínen is legszívesebben a ned-
ves, sötéten árnyékos erdei talajokon nőnek.
A Baradlában és a többi barlang mélyén azonban
olyan különleges kalaposgombák, penész- és sugár-
gombák is tenyésznek, amelyek a felszínen nem for-
68
dúlnak elő. Ezek már évszázezredek óta leim tanyáz-
nak az üregrendszer mélyén, s tökéletesen hozzáido-
multak a különleges barlangi életkörülményekhez.
A barlangiaktól eltérő hő- és egyéb viszonyok közt
például már meg sem tudnak élni. Az ilyen tökélete-
sen alkalmazkodott fajokat már bennszülött barlangi
lényeknek is tekinthetjük, vagy ahogyan másképp
mondják: állandó barlanglakoknak.
Hazai barlangjaink közt különösen a Békebarlang-
ban találtak nagyon sok, addig ismeretlen fajú pe-
nész- és sugárgombát. Ez a barlangrendszer ugyanis,
mint tudjátok, egészen 1952-ig el volt zárva a kül-
világtól. A belsejében tehát zavartalanul tenyész-
hettek évmilliókon át a sajátos környezethez idomuló
új fajok. A Békcbailángból idáig hetvenkét fajta
gombát mutattak ki a kutatók, s közöttük mintegy
harminc olyan fajt is, amely korábban a tudomány
számára teljesen ismeretlen volt.
Ne higgyétek azonban, hogy az ilyen „penészku
tatások” csak elméleti, szigorúan tudományos értékű
adatokat adnak. Nagyon is komoly, gyakorlati ha-
szon származik e felfedezésekből. A Békebarlangban
talált új gombafajok némelyikéről például a debre-
ceni klinika Gyógyszertani Intézetében megállapí-
tották, hogy gyógyhatású antibiotikumot termelnek,
amely számos betegség leküzdésében új, értékes fegy-
ver lehet az orvosok kezében. Az említett kutató-
intézetben azóta szorgos munkálatok folynak, hogy
a békebarlangi penészgombák hatóanyagait tiszta
formában kivonatolhassák, elemezzék, s kidolgoz-
69
hassák az új gyógyszer ipari előállításának nagy-
üzemi receptjét.
Van a gombáknak más gyakorlati haszna is. A
franciaországi sikeres kísérleteken okulva, ma már
sok vidéken, így hazánkban is, egy-két barlangot
ehampignon-gomba tenyésztésére használnak fel.
Megfelelő trágyás táptalaj előkészítése után az egyen-
letes föld alatti klíma hatására a gomba egész éven
át bőven fizet. Különösen a francia karsztok vidéké-
nek lakói gazdagodtak meg az ottani barlangi gomba-
kertészkedésből.
Baktériumok is hihetetlen számban tenyésznek a
barlangok világában. No, nem kell megijednetek,
ezek nem a fertőző betegségeket terjesztő és okozó
baktériumfajták, hanem nitrogénmegkötő és collu-
lózebontó talajbaldériumok, amelyek elsősorban a bar-
lang híg iszaptalajában élnek. Néhány évvel ezelőtt
gondosan megvizsgálták e barlang talaját, s meg-
állapították, hogy a Baradla iszapjának minden
grammjában átlagosan tizenegy millió baktérium ta-
nyázik. Nagyon érdekes volt Dudich professzor fel-
fedezése: e barlang mélyén olyan kén- és vasbakté-
riumokat talált, amelyek képesek a talaj szervetlen
vegyületeit szerves anyagokká alakítani, s így a nap-
fényenergiától és szerves anyagoktól függetlenül is
megélnek.
A Kossuth-díjas Dudich professzor egyébként itt
a barlangban, az úgynevezett Rókaág elején egy föld
alatti kutatólaboratóriumot is vezet, ahol a megfigye-
léseket munkatársaival együtt rendszeresen végzi.
70
A laboratóriumban a környezeti változásokra érzé-
keny barlangi élőlényeket a megszokott körülmények
közt tudják vizsgálni. De még a növényeknél is ér-
dekesebb és sokrétűbb e barlang bennszülött állat-
világa. Dudich professzorék kutatása révén ma már
tudjuk, hogy a nagy alagútrendszerben mintegy két-
száznyolcvan fajta állat él, különös és népes együt-
tes.
— Furcsa dolog ez, Gyula bácsi, hiszen mi még
egyetlen állatot sem láttunk. Hol vannak hát azok?
De nagyon szeretnék közülük legalább egyet meg-
ismerni! — kiáltott fel Géza.
A tanár nevetve válaszolt.
— Hol vannak? Itt is, ott is, mindenütt. A patak-
ban úszkálnak, a talajon és a cseppköveken másznak,
s higgyétek el, olyan sokan vannak, hogy bármerre
is megyünk, mindenütt találkozunk velük. Csak ép-
pen fel kell figyelnünk rájuk, mert többnyire igen
kicsinyek. Jöjjetek hát ide hamar! Látjátok, én máris
összeakadtam egy apró szörnyeteggel. Itt szalad ni,
a cipőm orra előtt!
Ugye, a pincebogárhoz hasonlít ez a hófehér kis
ászkarák? Teste öves-gyűrűs keresztízckből van fel-
építve, s élénken mozgatja viszonylag fejlett fehér
tapogatóit is.
Neve: Mesoniscus graniger — mutatta be a
tanár —, barlanglakó ászkarák. A Baradlában, a
Békebarlangban rendkívül elterjedt, közönséges ál-
latka. A vizek és a látogatók cipőtalpán behordott
parányi szerves anyagokat, korhadó növényi levele-
71
két és egyéb hulladékokat keresi fel. A barlangi kö-
rülményekhez már teljesen hozzáidomult, állandó
barlanglakó lény ő is.
A legfeltűnőbb sajátsága, hogy teste fehér, illetve
pontosabban: áttetsző. A másik lényeges tulajdonsá-
gát már nehezebb felismerni, csak nagyító alatt derül
ki, hogy hiányzik a szeme. Az állat teljesen vak. Rend-
kívül érzékenyen reagál azonban a hőmérsékleti vál-
tozásokra. Figyeljétek csak meg, ha kezünkkel kö-
zelítünk hozzá, már tizenöt-húsz centiméterről meg-
érzi annak kisugárzó hőjét, s azonnal irányt változ-
tat. Sebesen futni kezd, menekül a számára szokat-
lan hatástól.
Mindezek az érdekes szervezeti sajátságok hosszú
évezredek alatt fejlődtek ki, s a barlangi környezet-
hez való tökéletes alkalmazkodást jelentik.
Nem ismeri ez az állatka az évszakok változását
sem. A cseppkőbarlang sötét mélyén, ahol nincs kü-
lönbség a nyár, az ősz, a tél és a tavasz között, egész
éven át él a párkeresés ösztöne valamennyi állandó
barlanglakó lényben, s ezért minden időszakban egy-
aránt találunk újszülött, fiatal és idősebb egyede-
ket. Ez azért érdekes, mert a Mesoniscusok felszínen
élő rokonai mindig csak szigorúan meghatározott év-
szakok szerint szaporodnak.
A mi nagy barlangjainkban azonban a Mesoniscu-
son vagy magyarul „szemercsés vakász”-on kívül
még rengeteg más, a barlangi környezethez idomult
állat él. Ezek leginkább a rákok, ászkarákok, fele-
más lábú rákok, az ikerszelvényesek, valamint a
72
százlábúak, ugróvillás és egyéb rovarok, a bogarak
és pókok, a puhatestűek és a különféle férgek csa-
ládjába tartoznak, s csaknem mindnyájan fehérek és
vakok. Közöttük legnevezetesebb az úgynevezett
„pokoli vakrák”, amely a patakok vizeiben hófehér
kísérteiként úszkál a vörösbarna iszapú mederfenék
fölött. A furcsa kis felemás lábú rákfajtának Niphar-
gus aggtelekiensis a neve, ami máris elárulja, hogy
itt az Aggteleki-barlangban fedezték fel zoológusaink.
Mindössze két-három centiméternyire nő meg, a
Békebarlangban azonban már négy centis példányt
is találtak belőle.
Ha huzamosan tartó szárazság miatt a barlangi
patak elapadna, e vízi állatka akkor sem pusztul el,
mert ilyenkor mélyen beássa magát az iszapba. On-
nan azután megint csak akkor bújik elő, amikor meg-
érzi, hogy ismét megindult a patak vízfolyása.
A kis kutatócsoport a Styx partján guggolva, ha-
talmas buzgalommal kémlelte a vizet.
— Most pedig azt javasolom, hogy induljunk út-
nak, s keressünk másfajta állatokat, olyanokat, ame-
lyekről eddig még nem beszéltünk. Ezentúl azonban
ne a szikla- és talajfelszíneken, ne a patak vizében,
hanem a barlang mennyezetén nézzünk kissé körül.
Útközben a tanár érdekes történetet mesélt el, ami-
ből megtudták, hogy egyes barlangokban magasabb-
rendű, gerinces állandó barlanglakó lények is ta-
nyáznak.
— Néhány évvel ezelőtt — mondotta — részt vet-
tem a jugoszláviai Postojnai-barlang föld alatti folyó-
73
ján, a Piukán szervezett halászexpedícióban. A bar-
lang biológiai kutatóállomásának dolgozóival szál-
lottunk csónakba, hogy összeszedjünk néhány külön-
leges vakgőte példányt. Vállalkozásunk sikerrel vég-
ződött. Apró merítőhálóinkkal a barlangi folyó vízesé-
sei alatt halászva, mintegy negyven darab állatot
gyűjtöttünk alig egy óra leforgása alatt.
A Postojnai-barlang vakgőte faja igen különleges
állat. Annak ellenére ugyanis, hogy már évszázadok
óta ismerik, életmódjának, szaporodásának és állat-
rendszertani hovasorolásának számos kérdését  még
ma is homály fedi.
Az első reánk maradt írásbeli adat e barlangi gő-
téről 1689-ből származik, amikor is Valvasor a Kraini-
hereegségről szóló leírásában arról tudósít, hogy a kör-
nyékbeli lakosok a Bela-völgy egyik forrásában
„sárkányfiókákat” fedeztek fel. Valvasor azonban,
aki szintén látta ezeket az állatokat, inkább nagyra
nőtt férgeknek tartotta őket. Hetvenkét évvel ké-
sőbb egy másik híradás viszont arról számolt be,
hogy a Planina-poljéban, az egyik áradás után külö-
nös halakat találtak, lábnyi hosszú testük farokban
végződött, sőt négy apró lábuk is volt. E különös ha-
lak testét fehér bőr fedte.
Nos, nincs mit csodálkoznotok azon, hogy évszáza-
dokkal ezelőtt ezt az állatot hol sárkánynak, hol meg
halnak tartották. Valóban szokatlan lényről van
ugyanis szó. A mintegy harminc centiméteresre meg-
növő vakgőte a testén kívül viselt rojtos, lebeny-
szerű piros kopoltyúkkal lélegzik, de a sekélyebb
74
vizekben és a parton egyszerű, zacskó formájú tüdő-
vel. Szeme viszont egyáltalában nincsen, csak az
egészen fiatal példányokon jelzi a szemek helyét két
kis fekete pontocska. Testének színe halvány rózsa-
színű, s csupasz bőre annyira áttetsző, hogy ha lenyel
valami sötétebb színű táplálékot, az meglátszik a
gyomrában. Lábai ugyanakkor olyan gyengék, el-
koresosultak, hogy jóformán semmire sem használ-
hatók. Erős, hosszú farkával kormányozza karcsú
hengeres testét a vízben.
Szaporodása is sokáig rejtély es volt. A karszt lakói,
akik a tudósok számára a vakgőtéket fogták, azt
mesélték, hogy az állat egyszer elevenszülő, másszor
tojásrakó. Végül kiderült, hogy mindkét állítás igaz.
15 C°-nál melegebb vízben ugyanis a vakgőte tojá-
sokat tojik, ennél alacsonyabb hőfokú vízben azon-
ban egy-két elevenen szült kicsinyt hoz világra.
Bár a vakgőte kétségtelenül a kétéltű állatok csa-
ládjába tartozik, a békáktól, a szalamandráktól és
a gőtéktől mégis annyira különbözik, hogy szinte
teljesen új családot képvisel. Hozzá hasonló tulajdon-
ságú rokonai mindössze Amerika egyes barlangjaiban
élnek.
A tanár itt megállt az elbeszélésben, és a barlang
boltozatára mutatott.
— Helyben vagyunk. Ezt kerestem. Egészen közel
mehetünk hozzájuk, és beszélhetünk is nyugodtan,
úgysem zavarjuk meg őket. Téli álmukat alusszák.
A fiúk feje fölött a Baradla alagútjának tetején
óriási fekete fürthöz hasonló tömegben lógtak alá a
75
denevérek. Lehetett ott talán tízezer is. A mennye-
zet sziklájának apró repedéseibe, egyenetlenségeibe
meg egymásba kapaszkodva, csupasz szárnyaikkal
egész testüket beburkolva, valamennyien fejjel lefelé
függöttek. A döbbenetes méretű denevérfürt alatt pe-
dig a talajon kellemetlen, csípős szagú, sötét színű
sár alkotott dombot: az állatok ürüléke, a denevér-
guanó.
A denevértömeg nem függött magasan, úgyhogy
Gyula bácsi kézzel is elérhette őket. Fölnyúlt hát
közéjük, s valósággal leakasztott egyet a csoportból.
A denevér nem mozgott. Az első pillanatban úgy
tűnt, mintha nem is élne. A tanár óvatosan széttárta
finom bőrszárnyait, majd a földre helyezte. Csak
ekkor mozdult meg lassan a kis állat. Szárnyait visz-
szahúzta, s apró lábaival ügyetlenül kezdett tapoga-
tózni. Mozdulatai azonban tétovák voltak, s mindjárt
meg is szűntek, mikor karmaival végre bele tudott
kapaszkodni ismét egy sziklába.
A fiúk ilyen közelről még sohasem láttak denevért.
Nagyon megcsodálták szőrös ábrázatát, mely leg-
inkább talán a kutyáéra emlékeztethette őket. Nagy
sikere volt az állat hatalmas fülének meg a látszólag
szárnyai széléből kinövő néhány karmos ujjacská-
jának.
— Remélem tudjátok — mondta Gyula bácsi —,
hogy ez a jámbor jószág még csak távolról sem rokona
az egereknek. Helytelen tehát a közkedvelt bőregér
kifejezés. A denevér nem is a növényevő, hanem a
rovarevő emlősök családjába tartozik. Legismertebb
76
rokonai a vakond, a cickány és a sündisznó. Hazánk-
ban is több fajtája honos, ez itt éppen a legnagyobb,
az úgynevezett „nagy patkósorrú”.
A barlangokban a denevér nem tudna megélni,
idebenn ugyanis nem találná meg napi táplálékát.
Az ő hazája valójában a külszínen van, ahol éjszakán-
ként a repülő rovarokra vadászgat. Minthogy pedig
ősidőktől kezdve ezt az éjszakai életmódot folytatja,
a napfényt nem is igen tudja elviselni. Ezért keresnek
nappalra mindig sötét búvóhelyeket maguknak. Vá-
rosi társaik homályos padlásokon, pincékben szok-
ták átvészelni a világos nappalokat, az igazi és ere-
deti denevértanyák azonban a barlangok.
Egy-egy nagyobb barlangrendszer üreghálózatai-
ban olykor akár százezer vagy még több denevér is
tanyát üthet. Esti szürkületben, amikor szárnyra kel-
nek, és elhagyják föld alatti menedékhelyüket, a nagy
denevérbarlangok nyílását olykor kilométerekre is el-
látszó szerteoszló denevérfelhő jelzi. Az észak -
amerikai Egyesült Államokban éppen ilyen denevér-
kirajzásnak köszönhető a hatalmas Carlsbad-cseppkő-
barlang felfedezése is. 1901-ben ugyanis bizonyos
Jim White nevű cowboy messziről megpillantott egy
jókora füstfelhőt, amely a talajból emelkedett föl.
Azt hitte, hogy vulkáni kitörésről van szó, s gyorsan
elmenekült. Másnap azonban, miután még mindig
nem következett be a várt nagy katasztrófa, kíván-
csisága felülkerekedett félelmén. Óvatosan megköze-
lítette tehát az előző este jól megjegyzett helyet, ahol
azonban nem tűzhányó torkára, hanem a Föld leg-
77
nagyobb cseppkőbarlangjának tátongó bejáratára
bukkant rá. A barlang sötét torkából azonban már
ismét kezdtek kifelé szállingózni az éhes denevérek,
amelyeknek milliós tömegét hősünk korábban füst-
felhőnek vélte.
A denevérek természetesen csak addig röpködnek
ki a barlang mélyéről naponta, ameddig ennek értel-
me van. Vagyis addig, amíg csapongó éjszakai rovarok
is akadnak. Amikor azonban beköszönt a hideg idő,
és elfogy az élelem, ők is téli álomra vonulnak vissza
menhelyükre. Ilyenkor, mint láthatjátok, sok ezres
tömegben sűrűn összebújnak, hogy minél kevesebb
tápanyag felhasználásával tarthassák fenn azt a kis
meleget, amelyre még a téli álmot alvó szervezetük-
nek is szüksége van.
A denevér egyébként sohasem alussza át egyvégté-
ben a telet. Megfigyelték, hogy a leghidegebb hóna-
pokban is „ügyeletes ébrenlóti szolgálatot” tartanak.
Ezért láthattatok tegnap a Fekete-teremben éberen
röpködő állatokat. Az ébrenlét! idő azonban nem
tart két-három napnál tovább. Rövidesen visszatér-
nek a pihenő csoporthoz, ahonnan helyettük ismét
szárnyra kél néhány frissen ébredt denevér.
A kutatók sokáig értetlenül állottak a denevér cso-
dálatosnak tűnő vakrepülésével szemben is. Kitűnt
ugyanis, hogy az állat szeme annyira gyengén lát,
hogy annak segítségével nemhogy éjszaka, de még
nappal sem mehetne semmire. Ezzel szemben a ta-
pasztalat azt mutatja, hogy a denevér még teljesen
sötét barlang belsejében sem röpül neki a tárgyak-
78
nak, tehát van valami olyan érzékszerve, amely tö-
kéletesen pótolja számára a látást.
A denevéreknek e kezdetben csodálatosnak tűnő
érzékelési készségét már megfejtette a tudomány. Az
állatok valóban nem a szemükkel látnak, hanem egy
különleges „radarműszer” segítségével. Repülésük
során nagy erejű, de a fül számára érzékelhetetlen,
úgynevezett ultrahangokat keltenek, s e sűrű rezgés-
számú hullámnyaláboknak a tárgyakról való vissza-
verődéseit érzékelik újból. Nézzétek csak meg ala-
posabban ennek a példánynak a különleges orrát!
Az ultrahangot észlelő „radar-ernyő” e furcsa pat-
kósorr és az állat nagy füle. Annyira érzékeny „an-
tennája” ez a denevérnek, hogy segítségével az egy
centiméteres átmérőjű tárgyakat már két-három mé-
ter távolságból is biztosan érzékeli.
Sőt, elmondok egy másik, nagyon meglepő kísér-
letet is. Ez azt bizonyította be, hogy a denevérek
nemcsak a tárgyak távolságát s azok anyagát észlelve
határozzák meg barlangi röpvonalukat, hanem ezen
túlmenőleg: pontosan ismerik a nagy barlangok alap-
rajzát, az üregek formáját, s azok egymással való
összeköttetéseit is. Ezt Jakucs geológus igazolta
mintegy hét évvel ezelőtt, éppen itt, a Baradlában.
Megfigyelt egy denevért a barlang jósvafői szaka-
szának Vetődéses-termében. Ez is éppúgy, mint sok
ezer más társa, magányosan pihent akkor az egyik
sziklaélbe kapaszkodva. Az állat a prágai Madártani
Intézet számozott gyűrűjét viselte. Ugyanezt az álla-
tot néhány órával azután, hogy Jakucs a Vetődéses-
79
teremben gyűrűjének számát feljegyezte, sikerült el-
fogni a barlang Denevérági-kijáratánál. Az alkonyati
szokásos denevérkiáramlással igyekezett kijutni a
Baradlából. A Vetődéses-teremtől a Denevérági-ki-
járathoz vezető legrövidebb barlangi útvonal azon-
ban hat kilométer! Ö tehát rövid idő alatt megtette
ezt a hosszú föld alatti utat. A legjobban azonban az
lepte meg a geológust, hogy másnap ugyanezt a de-
nevért ismét a Vetődéses-teremben találta meg. Haj-
nalban tehát visszatért nappali pihenőhelyére. A bar-
langnak viszont legalább még ötszáz ekkora terme
van! De úgy látszik, a denevérnek csak a megszokott
és megszeretett, a Vetődéses-terem volt jó. Centimé-
ternyi pontossággal azon a ponton függött másnap
is, harmadnap is és egy hét múlva is, ahol eredetileg
a gyűrűszámát feljegyezték. Minden éjszaka végig-
repülte tehát a Denevérági-nyílásig oda is, vissza is a
jó hat kilométeres barlangi útvonalat!
Egy másik érdekes állatkísérlet, most már egy ró-
kával, 1960-ban zajlott le. Talán azzal kellene kez-
denem, hogy a Baradla különböző részeiben a kuta-
tók már korábban több rókacsontvázat találtak.
Legelőször Raisz Keresztély, a barlang első térképé-
nek elkészítője, az aggteleki bejárattól számítva
mintegy egykilométeres mélységben, az egyik mel-
lékág végén bukkant 1801-ben egy porladozó csont-
vázra. A szóban forgó folyosó a nevét is erről a lelet-
ről nyerte el: Rókaág.
Később — és ez volt a feltűnőbb lelet — 1947-ben
talált Révész Lajos egy újabb csontvázat. Ez azon-
80
Az elmúlt évszázadok szurokfáklyás látogatói okozták a cseppkövek
korombevonatát
A cseppkövek metszetében látható sötét gyűrűk a barlangi ő
tűzrakásából származó kormot őrzik

A barlang talajára hintett
fehér porfesték elárulja,
merre |árt a kísérleti állat
Téli álmot alvó,
szárnyaikba burkolodzó
denevéreket lát
a kutató a barlang falán
A rogyott dolinák fenekén, ha a víz elszivárgását agyag tömi el.
dolinatavak is kialakulhatnak
A zsombolyok kutatásához nagy sziklamászó gyakoHat szükséges
A nagyobb barlangtermek mennyezete idővel beomlik, s felszínig
hatoló kürtő, zsomboly keletkezik

Óriási barlangtermek beszakadásából keletkeztek a szakadékdolinák,
így a divacsai szakadékdolina (Jugoszlávia) is
A karsztvízpatakok mésztufaüledékei duzzasztottak fel a
Plitvicai-tavakat
A Kars/thegység sivár vidéke
/ff ,
*
A karsztos búvópatak a kai sztforrásban tor a felszínre. Ha a víz a
barlangból ömlik ki, forrásbarlangról beszélünk
bán már jóval távolabb, hat kilométerrel beljebb fe-
küdt a bejárattól, az úgynevezett Meseországban.
A Révészék által talált csontváz rókája mintegy
százötven—kétszáz éve kerülhetett be a Baradlába,
a fehér csontok környezetében levő agyagfelszíneken
még a szőrszálak is felismerhetően megmaradtak.
E rókamaradványok igen érdekes és izgalmas vi-
tákat indítottak meg. Különösen a Meseországban,
a bejárattól hat kilométeres mélységben előkerült
rókacsontok előtt állottak tanácstalanul a kutatók.
Nem tudták ugyanis megmagyarázni, hogy miként
juthatott el a barlang ilyen távoli részeibe az állat.
Hiszen a hozzáértők egyöntetű véleménye szerint
szinte kizártnak látszott, hogy a róka a barlangban
megtehette volna azt a hosszú útvonalat, amely a
bejárattól a Meseországig elvezet. Egyrészt, mert a
barlangban teljesen sötét van, másrészt, mert vezérlő
szagnyomokat sem követhetett az állat, harmadsor-
ban pedig azért nem, mert a róka nem rendelkezik
olyan különös ultrahangos radarberendezéssel, mint
a denevérek.
A róka csontváza azonban ezek ellenére is a Mese-
országban feküdt, s nem volt kétséges, hogy oda az
élő róka annak idején mégis a saját lábán jutott el.
Az első feltételezés tehát oda lyukadt ki, hogy régeb-
ben egy meseországi bailangbejáratnak kellett len-
nie, amelyen át az állat rövid úton bejutott.
Ilyen barlangbejáratnak azonban még a leggondo-
sabb kutatásokkal sem tudtak a nyomára bukkanni.
A mérések azt is kimutatták, hogy a Meseország
6 Jakucs
81
nevű barlangrész fölött több mint száztíz méter vas-
tag a kőzettakaró.
A kérdés megoldására kísérletre szánta el magát
1960-ban Jakucs geológus. Egy élő rókát vitt be a
barlang közepére, arra a pontra, amely egyformán
távol van mindegyik barlangbe járattól. A róka szi-
matját itt megbénította, majd elengedte, magára
hagyta az állatot. Előzőleg azonban a barlang tala-
ját fehér jelzőfestékkel beszórta, hogy így az állat eset-
leges barlangi vándorútját utólag végigkísérhesse.
A kísérlettel azt kellett eldönteni, hogy képes-e a
róka a Baradlában szaglás és látás nélkül közlekedni,
megtalálja-e valamelyik kijárati nyílást, vagy pedig
magatehetetlen ül elpusztul? Ha a kísérleti róka meg-
marad elbocsátási körzetében, nem tudja a barlang-
ból kivezető több kilométeres útvonalat felfedezni,
akkor évszázadokkal korábban sem lehetett képes
egy másik róka arra, hogy az aggteleki bejárattól el-
menjen a Meseországig. Ez esetben tehát a Meseor-
szágnál mégiscsak kellett lennie egy közeli bejárat-
nak. Ha azonban a róka a kísérlet során a barlangban
feltalálná magát, a meseországi csontvázlelet rejté-
lyét is más szemmel lehetne megítélni.
A szokatlan barlangi kísérlet sikerült. A kutatók
meglepő eredményre jutottak. Kiderült, hogy a róka,
noha sem a szimatját, sem pedig a szemét nem tudta
használni, mégis teljes biztonsággal megtalálta a bar-
langrendszer Vöröstói-kijáratát, s azon át elhagyta a
Baradlát. Eközben a barlangban öt kilométeres út-
vonalat járt he.
82
Meglepő volt az is, hogy az állat a tágas barlang-
alagútban mindenhol a folyosó pontos mértani ten-
gelyvonalában haladt, tehát nem az oldalfalak men-
tén. A falaktól egyformán távoltartva magát, této-
vázás nélkül, zsinóregyenesen ment előre úgy, mintha
csak látott volna. Nem hagyta el ezt a tengelyvona-
lat sem a kiépített járda, sem a patak medre, a hi-
dak, sőt még a kisebb sziklaakadályok közbejöttével
sem. Ha történetesen a barlangfolyosó középtenge-
lyében húzódott a kiépített gyalogút, akkor azon ha-
ladt, ahol azonban ez elhagyta a tengelyvonalat, ott
az állat is letért róla, és ment vízmedencéken, iszap-
gázlókon keresztül, gondosan ügyelve arra, hogy a
barlang sziklafalai mindkét oldalon egyenlő távolság-
ban maradjanak tóle.
Nos, ezek a megfigyelések tökéletesen bebizonyí-
tották, hogy az állatot a kifelé való útkeresésben
nem a szaglása vezette. Hiszen elhagyta a járdákat,
a kitaposott gyalogútvonalat. Minthogy pedig a sze-
mét sem használhatta az útkeresésben, nyilvánvaló,
hogy az állatot valamilyen, általunk még nem ismert
érzék segítette e nagy távolságú barlangi sétautakon.
Ezeknek az utaknak régebben denevérvadászat
lehetett a céljuk, hiszen a róka ínség idején, különö-
sen télen, mindig számíthatott denevérpecsenyére a
meleg barlangüregekben. Hogy azonban a valóság-
ban milyen természetű lehet az állat tájékozódási
készsége, még máig sem tudjuk. Talán a saját maga
keltette zajok hangjainak visszaverődéséből, a fülével
tájékozódott ? Vagy talán radarral dolgozik ő is, mint
6*
83
a denevérek? Esetleg bajuszszőrei vezérlik, mint pa-
rányi antennák? Adó és felvevő készülékek lenné-
nek ezek?
Hogy mi az igazság, bizony még nem sejtjük.
Többé-kevésbé fejlett vagy elkorcsosult formában
azonban a többi állatnál is fellelhető ez a különleges
érzék. Hiszen a jégkorszak azóta kihalt nagy ragado-
zójáról, a barlangi medvéről is tudjuk, hogy pompá-
san és otthonosan mozgott a bonyolult és tágas üregű
barlangok labirintusaiban. Sőt, a csontleletek alapján
azt is megállapították, hogy a rókához hasonlóan ő
is távoli kilométerekre kalandozott be a barlangok
mélyére.
Be menjünk egy lépéssel tovább. Gyakorlott bar-
langkutatók és tapasztalt bányászok nemegyszer be-
számolnak róla, hogy ha elalszik lámpájuk és sötét-
ben maradva, tapogatózva keresik a felszínre vezető
utat, mindig megérzik, amikor valami akadály kerül
az arcuk elé. Ösztönösen odanyúlnak ilyenkor, és
valóban ott van a sziklafal.
Ennek a megérzésnek a mibenlétét egyelőre még
nem fejtette meg a tudomány, de nem kétséges, hogy
holnap vagy holnapután, esetleg csak néhány évtized
múlva, erre a kérdésre is megszületik a megnyugtató
biztos magyarázat.
84
SZÍNES VIZEK NYOMÁBAN
Az ébredő napfény még alig csillant meg a sziklás
hegyoldalakon, amikor a kis csoport mögött már nagy
út állt. Talpuk alatt ropogott a tegnap hullott hó
kétujjnyi szőnyege, melynek szikrázó leple alól csak
itt-ott kandikált ki egy-egy sötét arcú mészkőszikla.
A csillogó tükrű, de fekete vizű Aggteleki-tó part-
ját övező domboldal lejtőjén egyre magasabbra ka-
paszkodtak, föl az erdő irányába. A tóról, mely a má-
sik oldalon a község széléig ér, Gyula bácsi már ko-
rábban beszélt a fiúknak. Megtudták, hogy annak
helyén évszázadokkal ezelőtt még nagy víznyelő
nyílása tátongott, s a víznyelő lankás partoldalain az
aggteleki (vagy ahogyan errefelé mondják: a telki)
családok káposztáskertjei virultak. Azután egyszer
csak egy jókora felhőszakadás lemosta a rengeteg
földet a káposztáskertekből a nyíláshoz, s ez a föld-
tömeg ott megrekedve, elzárta a lyukat.
— Igaz, ebben bizonyos mértékig maguk az agg-
teleki emberek is hibáztathatok, ugyanis a víz föld
alá vezető kürtőjét már korábban elrekesztették ágak-
kal, nagyobb gerendákkal, hogy a legelő állatok és a
85
játszadozó gyerekek bele ne tévedjenek. A gallyak
és a gerendák most visszatorlaszolták a víztől rájuk
hordott agyagot, iszapot, s ez a záródugó később még
jobban megvastagodott a nyelőszáj fölött.
Idővel annyira felszaporodott a régi tölcsér mélyén
a vízzáró üledék, hogy már a szivárgó víz sem találta
meg azon keresztül az egykori sziklakürtő torkát.
A csapadékvizekből, az összegyűlt hóléből így alakult
ki tehát a tó, amely egyre inkább terjeszkedett. Tel-
jesen elöntötte később a káposztaföldeket is. S most
már gondolni sem lehetett arra, hogy a nyelő torkát
ismét megnyithassák.
Hej, de keservesen szidták akkor azt a bolondos tér-
ni észetű tájat a jó öreg telkiek!
Bizony Aggtelek lakóinak sok gondja-baja van e
kopár tájjal. Ezt az egész vidéket egyébként ördög-
szántásnak. is nevezik. Az elnevezés annyira találó
e kietlen köves tájra, hogy még a tudomány is át-
vette és általánosította a hasonló jellegű karsztos fel-
színek megjelölésére. Nemzetközileg azonban karr-
mezőnek emlegetik az ilyen és ehhez hasonló mészkő-
vidékeket, melyeknek jellegzetességeit Magyarorszá-
gon éppen itt, az Aggteleki-tó partján lehet a legjob-
ban tanulmányozni. Hiszen már a barlangban is be-
széltem arról, hogy künn a felszínen és a felszín köze-
lében képes a víz a legerőteljesebb oldási munkára,
az úgynevezett korrózióra. Jugoszláviában, a Dinári-
Alpok Karszthegységében és Albániában is rengeteg
olyan karrmező ismeretes, ahol a karr-alakzatokat
csupán a puszta mészkőfelszínre iáhulló esővíz mun-
86
kaja formálta ki. Azok a karrsziklák azonban meg-
lehetősen eltérnek az itteniektől. Az egyes szikla-
tömbök borotvaélesek, és mindegyik mészkődarabon
jól látszanak a felülről lefelé haladó, egymással pár-
huzamos oldási vályúk, amelyekben a kőzet felszí-
nére hullott esővíz lecsorog.
A mi kanszikláink sokkal gömbölyűbb, dombo-
rúbb, apróbb formákat mutatnak, sőt helyenként a
kőzetet karvastagságú, máshol ujjnyi vastagságú
szép kör keresztmetszetű, kanyargós csatornák fon-
ják át. Mintha valami fúrókagyló fúrta volna ki a
kemény mészkövet, vagy apró mezei állatok, ürgék
és egerek vájtak volna a sziklák belsejébe maguknak
járatot.
S ezzel máris megismertétek a karrok két legfonto-
sabb, leggyakoribb típusát. Amíg ugyanis a jugo-
szláviai korróziós karrok valóban csupán az esővíz ha-
tására, a felszínen fejlődtek, addig a mi gömbölyű
kanjainkat leginkább a humuszos erdei talajréteg alá
beszivárgó, szénsavban erősen feldúsult, s egyéb hu-
muszsavakat is tartalmazó víz hozta létre. A kőzet
csatornái pedig elárulják azt is, hogy a mai kanos
formák talajréteg alatti kialakulásának időszakában
e tájon még erdők állottak. A fák és bokrok akkor
gyökereiket a kőzet repedéseibe mélyesztették, s ez-
után a gyökér a szűk repedés falát az erős hatású gyö-
kérsavakkal addig tágította, míg a végén létrejöttek
a vaskos és kerek csatornák. Nézzetek csak oda, ab-
ban a sziklalyukban még mindig felismerhető az egy-
kori faóriás korhadó gyökere!
87
Az erdőket az elmúlt századokban a környék lakói
vágták ki. Ezek a területek ugyanis valaha nem vol-
tak ennyire kopárak. A túlzott erdőkitermelés, a tar-
vágás és az erdőtüzek nyomán hirtelen növényzet
nélkül maradt, eredetileg is sekély talajú meredek
oldalakról azonban igen hamar lehordták az esővizek
a termőréteget.
A kopárosodáshoz hozzájárult s még ma is hozzá-
járul a legeltetés is, hiszen az állatok állandó taposá-
sukkal fellazítják a nagy nehezen megkötött sekély
talajt. Emellett a kecskék előszeretettel fogyasztják
a fás növények zsenge hajtásait, s ezáltal ők is na-
gyon rontják az újbóli beerdősülés lehetőségeit.
Hogy az Aggtelek-vidéki kopár karrmezők helyein
és az egyéb erdőtlen foltokon valaha dús erdők zöl-
delltek, arra közvetlen bizonyítékaink is akadnak,
így például a Baradla-barlang 1890-ben épült Vö-
röstói-bejáratának megnyitásakor, az egykori fény-
képek tanúsága szerint, a bejárati dolinában még
szép, idős fákból álló erdő állott. Ma ez a töbör
erdőtlen, kopár dolina már. EJe hasonló a szomszédos
Vöröstó nagyobb kiterjedésű, ma már ugyancsak tel-
jesen kopár dolinájának sorsa is. Ott az állatok tapo-
sása okozta a nagymértékű és gyors talajlehordást,
de még napjainkban is sok helyen fordulnak fel-
színre gyökérdarabok a maradék talajból.
Most Zoli szélt közbe.
— Gyula bácsi az előbb töbröt és dolinát említett.
Mi a kettő közötti különbség, s láthatnánk-e mi is
efféléket ?
88
— A dolina és a töbör szó egyazon karsztjelenség
megjelölésére szolgál. Dolina a nemzetközi, töbör pe-
dig a magyar népnyelv által használt kifejezés. Mind-
kettő alatt a mészkőhegység felszínének üstszerű,
kerek és lefolyástalan nagy bemélyedéseit értjük, a
karsztos tálakat. A dolina kifejezés egyébként a
szláv nyelvekben völgyet jelent.
Nézzetek csak oda, innen a gerincről mindjárt
szemügyre is vehetünk egy egész sor dolinát. Jól lát-
ható, hogy ezek a tál formájú bemélyedések különböző
nagyságúak és mélységűek lehetnek. Ez a legközelebb
eső például itt alig tíz-tizenkét méteres átmérőjű, és
a mélysége is csupán két-három méternyi, amaz vi-
szont ott, távolabb, becslésem szerint már legalább
százötven-száznyolcvan méter széles lehet, és a mély-
sége is meghaladja a harminc-negyven métert.
A dolina a víz mészkőoldó, korróziós tevékenységé-
nek legszembetűnőbb tájképi eredménye — magya-
rázta Gyula bácsi. — A kőzetrepedéseken beszivárgó
víz évezredes oldó munkájával állandóan tágítja, bő-
víti a mészkőhasadékok rendszerét. A réteg idővel el-
veszti szilárdságát, s a legerősebben megtámadott
helyek kőzete lassan roskadozni kezd. Ahol kezdettől
fogva is legsűrűbb volt a kőzet repedéshálózata, ott
szivárog mélyre a legtöbb vízmennyiség, ott lesz a
legnagyobb mérvű az oldás is. Ezek a helyek alakul-
nak át tehát idővel dolinákká. De mint már említet-
tem, a beszivárgó víz csak a kőzetréteg legfelső húsz-
harminc méteres zónájában old, így a töbörképződés
is csak erre a felső rétegre szorítkozik. A mélyebb
89
szintekben a dolinák alatt már többnyire épebb kő-
zetet találunk. Az eredeti kőzetrések nincsenek korró-
ziósán kitágítva, hiszen a víz ott már nem tudja ol-
dani a sziklát.
Egy régi felfogás szerint a szép sorjában sorakozó
dolinafüzérek a beszakadt barlangok vonalát jelzik,
ma azonban már pontosan tudjuk, hogy a barlangok-
nak és a dolináknak legtöbb esetben semmi közük
sincs egymáshoz. Sőt, megállapították, hogy amely
területen töbörsorok vannak, ott a barlangok a mély-
ben mindig elkerülik e töbrök irányait.
Ha jobban meggondoljátok e két karsztképződ-
mény kialakulását, akkor ennek a különös összefüg-
gésnek mindjárt meg is érthetitek az okát. Ahhoz
ugyanis, hogy a barlangot kivájó eróziós vízfolyás
megfelelő tágas sziklaalagutat véshessen ki, megfe-
lelő szilárdságú kőzetre van szüksége. Ezért nem ala-
kulhat ki tágas barlangfolyosó a dolinák mélyén, hi-
szen a dolinaövezet ezernyi repedéssel átjárt kőzete
nem elég szilárd. Ha a barlangvájó vízfolyás mégis
ilyen kőzetrészbe érkezne, a kialakuló üreg már kez-
detben újból és újból beomlana, és ez az omladék el-
zárná a víz lefolyási útját.
Ismerünk természetesen olyan dolinákat is, ame-
lyek kivételesen valóban a hegység mélyén levő bar-
langok üregeinek a felszíni beszakadásából jöttek
létre. Az ilyen dolinák azonban nagyon jellegzetesek,
és eltérnek az itt látott úgynevezett roqyásos töbröklől.
Legfőbb jellemzőjük az, hogy az oldalaik egészen
függőleges sziklafalak, s ennek következtében a felső
90
perem átmérője a legtöbbször nem szélesebb a fenék
átmérőjénél.
De a karsztvidékeken az ilyen szakadékdolina rop-
pant ritka jelenség, annyira, hogy hazánkban nem
is fordul elő. A jugoszláviai Karszthegységben, vala-
mint a csehszlovák karsztokban azonban egy-két he-
lyen mégis található. A Brünn közelében levő gigan-
tikus Macocha szakadékot és a jugoszláviai Matavum
községnél nyíló híres Skocijáni-szakadékot szokták
ennek a típusnak iskolapéldájául megemlíteni, de ha-
sonló beszakadással jött létre a Szilicei-jegesbarlang
jókora sziklaverme is, sőt talán még az úgynevezett
zsombolyok egy része is. A zsomboly szó egyébként
aknabarlangot jelent, tehát olyan kútszerű, függő-
leges kifejlődésű barlangot, amelybe csak kötéllel
vagy hágcsóval lehet leereszkedni. De vajon miért is-
merünk oly kevés szakadékdolinát akkor, amikor a
hasonlóan képződő zsomboly a karsztvidékeken egé-
szen általános és gyakori barlangtípus ?
Tudnotok kell, hogy a zsombolyok nagy része egé-
szen más módon képződött. Az aknabarlang vagy
zsomboly elnevezés ugyanis csak alaktani meghatá-
rozás, amely nincs tekintettel a függőleges vagy közel
függőleges kútbarlangok esetleg különböző szárma-
zására.
Mi hát az igazság? Ezeknek az üregeknek jelentős
hányada eredetét illetően régi víznyelők kürtője
vagy egykori források, nemritkán hévizek felszínre
törési csatornája, sőt gyakran a szilárd kőzetburok-
ban ható hegyképző erők és mozgások hatására ki-
91
alakult úgynevezett tektonikus hasadék, nyílás. Ki-
alakulásuknak ilyenkor semmi köze sincs a karszt
nagy barlangjainak beszakadásához.
A legtöbb aknabarlang csak néhány méternyi szé-
lességű, de igen nagy mélységű szakadék. Egy-két
zsombolytúra után majd magatok is rájöttök, hogy
nem is lehetne az ilyen keskeny üregek képződését
alulról fölfelé ható beszakadásokkal, fokozatos tetÖ-
beomlással megmagyarázni. Most azonban térjünk
vissza ismét a szemünk előtt fekvő tájhoz, hiszen
rengeteg ismeretlen, érdekes kérdés vár még itt is
megfejtésre.
Mit gondoltok például annak a víznek a sorsáról,
amely egy-egy nagyobb felhőszakadás idején ide a
dolinák területére hull le? Jó, jó, leszivárog, hiszen a
felszínen nem is folyhat el sehova, de azután a mély-
ben mi lesz vele? Azt mondottuk, hogy a nagyobb
mélységekben ez a víz már mésszel telítődik, s így
nem képes üreget tágítani, oldani magának. Ott ma-
rad tehát valahol a hegység belsejében időtlen időkig?
Természetesen nem. A mészkőzetben mindenütt és
mindig vannak rejtett repedések, úgynevezett litok-
lázisok. Ezek mentén a víz a reá nehezedő újabb víz-
mennyiségek hatására lassan továbbmozog, mindig
abban az irányban, amerre a legkönnyebben tud ha-
ladni, amerre a legkisebb ellenállást kell leküzdenie.
Ha valahol egy barlangalagút van jelen, akkor a bar-
lang irányába, ha nincs barlangalagút, akkor a leg-
közelebbi mély völgy talpához áramlik, s forrásként
ömlik a felszínre. A barlangrendszerekben ez a víz
92
táplálja mind a cseppköveket, mind pedig a belső
apró karsztforrásokat.
Láttuk már, hogy a barlang szabad levegőjével
érintkező karsztvíz azonnal leadja a levegőnek szén-
savfelcslegét, s az oldott mész nagy részét lerakja,
cseppköveket épít fel. Ha azonban nincsen a karszt
mélyén ilyen nagy légterű barlang, a karsztvizek az
oldott fölös mésztartalmat csak akkor tudják ismét
lerakni, amikor a forráson át a felszínre ömlenek. Az
ilyen karsztforrások völgyében azután roppant nagy-
arányú mésztufadombok keletkeznek, amelyek tehát
jelenlétükkel azt is elárulják, hogy az őket lerakó
vízfolyás föld alatti szakaszában nincsenek tágas
és szabad légterű barlangalagutak.
A karsztok nagy eróziós barlangrendszereinek igen
sok nyoma van a föld felszínén, hiszen a barlang nem
elszigetelt, önmagában álló föld alatti természeti kép-
ződmény, hanem a karszt egészével és távolabbi kör-
nyezetével áll szoros egységben. A barlang kifejlődése
így egész sereg külszíni jelenség kialakulásával jár
együtt, s fordítva: a külső táj bizonyos jelenségcso-
portjainak előfordulása a barlang jelenlétét árulja
el nekünk.
Egyik legfontosabb ilyen kapcsolat a barlang és a
felszíni táj között a víznyelőknek vagy tudományos
műszóval kifejezve, a ponoroknak a jelenléte. Víz-
nyelőnek azokat a pontokat nevezzük, amelyeken át
az addig felszínen folyt patakok vize eltűnik, és a
a karszt mélyén folytatódik.
Bizonyos értelemben az egész karsztvidék mészkő-
93
felülete is nagy, kiterjedt víznyelő, s még inkább an-
nak tekinthetők ezen belül a dolinák, hiszen az ide-
került víz belőlük is a föld alá folyik. Mégis, a víz-
nyelőt, a ponort emlegetve, elsősorban csak az olyan
nyelőpontokra gondolunk, ahol egy idegen, nem karsz
tos térszínnek vízfolyásai tűnnek cl a mészkő-karszt-
ha. A ponor tehát egyben a két kőzetterület határ
vonalát is jelöli.
Tudjuk, hogy felszíni vízfolyások áradások alkal
mával rengeteg lebegő és görgetett szilárd hordalék-
anyagot szállítanak magukkal, s így a barlangkiala
kítás döntő tényezői. Igen ám, csakhogy az cróz.iós
hatású vízfolyás nemcsak a föld alatt vés medret,
hanem künn a felszínen is, a ponor előtti völgysza-
kaszban. Ez magától értetődik, hiszen ott ugyanaz a
vízmennyiség, ugyanazzal a törmelékkel dolgozik,
mint később a barlangi szakaszban. így tehát a po-
norba torkolló vízszállító völgynek ugyanolyan tá-
gasnak, fejlettnek kell lennie, mint a folytatását ké-
pező rejtett barlangalagútnak. Más szóval ez azt
jelenti, hogy ha megmérjük valamely víznyelőhöz
tartozó felszíni vízvezető völgy bevágódásának, szé-
lességének és mélységének méreteit, abból a csatla-
kozó barlangfolyosó fejlettségére, magasságára és
méretére vonhatunk le biztos következtetést.
Az ilyen számításoknál persze nem helyes a kinti
méreteket egyszerűen átvetíteni az ismeretlen föld
alatti szakaszra. A víznyelőhöz vezető felszíni meder-
szakasz ugyanis nem mészkőből áll, tehát másképpen
formálódik az ugyanazon eróziós koptatási erőha-
94
tásra, mint a barlangfalat alkotó mészkő. Lehetséges,
hogy a mészkőnél sokkal keményebb nem karsztos
kőzetről, például gránitról vagy andezitről van szó,
amelyben a barlangméreteknél kisebb arányú felszíni
völgyalakzat fejlődhetik. Itt az aggteleki mészkő-
hegyekhez viszont aránylag puha, laza szerkezetű
agyagos kavicsüledékek csatlakoznak. Ebben a kő-
zetanyagban sokkal szélesebb és fejlettebb völgyeket
erodálhatnak ki az árvizek, mint amilyen méretűek
a hozzájuk tartozó barlangfolyosók. A kutatóknak
tehát a pontos eredmény érdekében, a víznyelővöl-
gyek méretein kívül esetről esetre meg kell határoz-
niuk a nem karsztos kőzetanyagnak a mészkőéhez
viszonyított úgynevezett kopási együtthatóját is. És
még valami nagyon fontosat: a víznyelőhöz csatla-
kozó nem karsztos térszínnek felszíni vízgyűjtő terü-
letét is.
Mindezek persze elég bonyolult számítások és mé-
rések, de belőlük felbecsülhetetlen értékű barlang-
kiszámítási módszer került a kutatók kezébe.
De ha már itt tartunk, hadd beszéljek még néhány
ugyancsak rendkívül fontos és megbízható eredmé-
nyekre vezető tudományos eljárásról, amelyek segít-
ségével kutatóink az ismeretlen barlangjáratokról
kapnak értékes adatokat. Talán legfontosabbak a for-
rásoknál elvégezhető úgynevezett komplex áradás-
észlelések.
Egy heves és áradást előidéző felhőszakadás után
azonnal hozzá kell látni a forrás vízhozam-változá-
sainak és a víz kémiai változásainak az egész áradási
95
időszakon át tartó pontos méréséhez. Áradáskor
ugyanis a vizes barlangokból kilépő karsztforrások
vízhozama a víznyelőkbe ömlő megáradt patakok
miatt hirtelen megnő. A víz azonban még hosszabb-
rövidebb ideig megtartja eredeti kémiai összetételét,
hiszen a más kémiai összetételű áradmány víznek előbb
ki kell szorítania maga elöl a barlangban korábban
benn tárolódott teljes vízmennyiséget. így a folyama-
tos vízhozam és a víz kémiai összetételének megfigye-
lésével meghatározhatjuk az ismeretlen föld alatti
rendszer teljes víztároló térfogatát. Ebből az adatból
viszont már kiszámítható a barlang teljes üregtérfo-
gata is.
Szerepet játszik a még ismeretlen barlangok nagy-
ságrendjének megítélésében a barlangból származó
léghuzat ereje is, ha ezt sikerül valamilyen keskeny
sziklarepedésnél megmérni. Ugyanígy a forrásszájon
át felszínre sodort törmelékanyagok, kavicsok és
homokszemek is becses útmutatók lehetnek, hiszen
minél nagyobb a méretük, annál jelentősebb a bar-
langalagút szélessége. A tapasztalat szerint a kettő-
négy centiméteres átmérőjű kavicsok jelentkezése kö-
rülbelül nyolc-tíz méteres folyosószélességre utal, a
0,5—1 centiméteres nagyságrendű kavicsszemekből
pedig egy-két méter szélességű folyosóra lehet követ-
keztetni.
Persze vannak még egyéb módszerek is, amelyek-
kel a barlangkutató szakemberek dolgozhatnak, de túl
sok időt venne igénybe a részletezésük. Csak még egy
fontos dologról, a vízfestésekről kell megemlékez-
96
nünk, hogy legalább a legjelentősebb tudományos
barlangkutatói módszerekkel tisztában lehessetek. S
minthogy tegnap azt hallottam, hogy éppen most fo-
lyik egy kísérlet a Komlós-forrás vízrendszerével kap-
csolatban, javasolnám, hogy most induljunk mi is e
szép fekvésű jósvafői karsztforráshoz!
A Komlós-forrásnál a fiúk meglepődve látták, hogy
smaragdszínű víz áramlik fel a föld mélyéből! A forrás
medencéje előtt pedig egy fiatalember tevékenyke-
dett. Azonos időközönként mintát vett a vízből, s azt
egy magas és karcsú üveghengerbe öntötte. Azután
a hengert odaállította a többi üveghenger elé, mintha
csak a vízmintákat akarná összehasonlítani.
Gyula bácsi régi jó ismerősként rázta meg a fiatal
kutató kezét, s nyomban érdeklődni kezdett arról,
hogy mit tudtak meg eddig a vizsgált vízrendszerről?
Majd odaintette a fiúkat is:
— Figyeljetek reám, érdekes dolgokat mondok el.
Amit itt látunk, nem egyéb, mint az úgynevezett
járat jellegkutató vízfestés eredményeinek összehason-
lítása.
Hogy ez a kifejezés meg mit jelent? Mindjárt meg-
magyarázom azt is. Előbb azonban el kell monda-
nom néhány alapvető tudnivalót a vízfestésekről álta-
lában.
Már régóta használják a vízfestési vagy vízjelzési
eljárásokat a karsztkutatói gyakorlatban. Tudomá-
som szerint legelőször A. Knop végzett fluoreszceinos
vízfestést, amikor a Luna folyó vizét festette meg a
Bádeni Nagyhercegség területén 1877-ben. A meg-
7 Jakucs
97
festett víz azután a Rajnába ömlő Aaehban bukkant
a napvilágra. Ez a vízfestés 12,5 kilométer hosszúságú
rejtett föld alatti folyóösszeköttetést mutatott ki, s
így — tekintettel a nagy távolságra — méltán keltett
feltűnést és meglepetést, s ráirányította a kutatók
figyelmét a vízfestési eljárások alkalmazására.
Azóta a vízjelzések már általánossá váltak a karszt -
kutatói gyakorlatban, s rendszerint olyan alkalom-
mal használják, amikor egy víznyelő és egy forrás
kétséges összefüggését kell kideríteni.
Az összes vízjelzési eljárás lényege abban áll, hogy
a víznyelőben eltűnő vizet nagy hígításban is könnyen
kimutatható anyaggal jelöljük meg, majd a terület
valamennyi szóba jöhető vízfelbukkanási pontját fo-
lyamatosan figyeljük mindaddig, ameddig a jelzett
víz valamelyik forrásban ismét napvilágra nem kerül,
így a víznyelőnek és a forrásnak hidrológiai össze-
köttetését bizonyítjuk be.
Rengeteg különböző vízmogjclölő anyag áll rendel-
kezésünkre, amelyek közül tetszés szerint válogat-
hatunk. Az összes vízjelzési módokat három csoport-
ra szokták felosztani: az úgynevezett vegyes eljárá-
sok, az elektrolitok és a vízfestékek használatára.
A vegyes eljárások csoportjába tartozik többek kö-
zött a zabpelyva, bizonyos virágporok és spórák, pél-
dául likopódium (korpafű) spóra, meghatározott bak-
tériumok, szagos folyadékok, radioaktív sugárzó
anyagok, sőt néha egyes jellegzetes állatfajták (halak,
az illető vízben nem honos apró rákok, kicsiny vízi
élőlények) tömeges betelepítése.
98
Vízjelző anyagokként való alkalmazásuk előnye,
hogy a forrásoknál nem kell állandó megfigyelő szol-
gálatot tartani (kivéve a radioaktív sugárzó anyagok
és a szagos anyagok használatakor), hanem többnyire
elég megfelelő planktonhálókat kifeszíteni a gyanús
vízfelhukkanások útjába. Az ezekben felgyülemlett
különféle vízihordalékok között szerencsés esetben
kimutathatjuk a vízjelzésre használt virágpor sze-
meit, a zabpelyvát, a spórát, vagy esetleg az apró álla-
tok néhány példányát.
Mivel e vízjelzők aránylag nagyméretűek, a forrás-
ban való megjelenésükből megállapítható az is, hogy
a megtett föld alatti úton sehol sem állt a víz útjába
kavicsos vagy homokos szűrőréteg. A Timavo folyó
föld alatti hálózatát az olaszok annak idején jelzett
hátuszonyú angolnákkal vizsgálták ki, s az eredmé-
nyes kísérlet mindjárt azt is bizonyította, hogy a jel-
zési helytől a negyvenegy kilométerrel távolabb fekvő
észlelési pontig mindvégig legalábbis akkora méretű
járatok léteznek, mint amekkorák az angolnák vol-
tak.
A karsztkutatási gyakorlatban azonban e szilárd
anyagokkal végezhető kísérletek egyre inkább hát-
térbe szoruhiak, előfordulhat ugyanis, hogy a spórák
’és egyéb úsztatott anyagok még a barlangban leüle-
pednek vagy kirakodnak a víz partjára, s a kísérlet
sikertelenné válik. Az állatokkal is megtörténhet,
hogy a számukra idegen környezetben elpusztulnak,
vagy megtelepszenek valamelyik barlangi medence
fenekén, s nem mozognak úgy a vízben, ahogyan azt
7*
99
a felszínen megismert szokásaik alapján elvárnánk
tőlük.
Majdnem minden vidéken, ahol víznyelők és karszt-
források vannak, találkozhatunk az úgynevezett ka-
csamesével is. Eszerint valaki valamikor a barlangba
vagy a víznyelőbe kacsát engedett be, s az állat ké-
sőbb kiúszott a föld alól egy forráson vagy forrásbar-
langon át.
Persze ez lehetetlen. A kacsa — az olaszok ezt kísér-
letileg is beigazolták — a sötét barlangban mindig két-
ségbeesett jajveszékeléssel kievickél a vízből, és a
legelső alkalmas helyen partra kapaszkodik, hogy
azután mindaddig a falhoz lapulva vesztegeljen ott,
ameddig segítségére nem jönnek, vagy pedig éhen
nem pusztul.
A vegyes vízjelzési eljárások közül kétségtelenül a
radioaktív oldható sókkal történő vízjelzések a leg-
használhatóbbak, ezeknek az alkalmazásával azon-
ban nagyon kell vigyázni. Könnyen előfordulhat
ugyanis, hogy a sugárzó anyag nem hígul fel eléggé a
föld alatti járatban, sőt a barlang kezdeti szakaszá-
ban akár töményen is lerakodhat az anyag egy része,
s ez az esetleges későhhi feltárás során könnyen sugár-
veszélyessé teheti a rendszer egyes szakaszait. Elő-
fordulhat azután az is, hogy a sugárzó anyag a bar-
lang valamelyik víztároló medencéjében megreked, s
ott hosszan tárolódik, esetleg hónapokon át is, mind-
addig, amíg egy nagy felszíni eső vagy hóolvadás víz-
tömege tovább nem mossa onnan a sugárzóvá tett
vizet. Ilyenkor bekövetkezhet az az eset, hogy a for-
100
rásban akkor jelenik meg a sugárzó víz, amikor senki
sem számít reá, és már megszüntették a forrásvízre a
kísérlet idejére érvényes felhasználási tilalmat. A
különféle sugárzások egyébként a barlang élővilágá-
nak fejlődésében is előidézhetnek természetellenes el-
változásokat, amik később esetleg megtévesztő ered-
ményekre vezethetik a kutatókat.
Az osztrák barlangkutatók által újabban elősze-
retettel használt likopodium-spórák alkalmazása is
meghatározott körülmények között megtévesztő ered
ményeket szolgáltathat. Van erre egy igen jellemző
példa: az osztrák F. Bauer például a Bükk-hegység-
beli Pénzpataki-víznyelő barlangban végzett 1960-
ban likopodiumos vízfestést, amikor a festést követő
időszakban az észak-bükki Margitforrásban kihalá-
szott spórák alapján azt gondolták — hibásan —,
hogy a Pénzpataki-víznyelő vize a Margitforrással áll
összeköttetésben. A később Szilvássy Gy. által elvég-
zett fluoreszceinos festés ugyanakkor meggyőzően be-
bizonyította, hogy a víznyelőben elnyelt víz a hegy-
ség másik szélén, a lator-úti Vízfő karsztforrásában
bukkan ismét felszínre. A Bauer-féle hibás észlelésnek
minden bizonnyal az volt az oka, hogy a Margit-
forrás Létrástető környéki vízgyűjtőjén szabadon
termő likopodium-spórák kerültek a vízbe.
Az elektrolitokkal történő vízjelzés legismertebb
módja a közönséges konyhasóval végzett eljárás. A
konyhasó ugyanis a vízben még igen erős hígítás mel-
lett is kimutatható mind kémiai módszerekkel, mind
pedig elektromos ellenállásmérő műszerekkel. Nagy
101
előnye ennek az eljárásnak, hogy a konyhasó arány-
lag olcsó és könnyen beszerezhető vegyszer, hátránya
viszont az, hogy nagy mennyiségeket kell belőle fel-
oldani, s így a helyszínre szállítani. Figyelembe kell
venni ugyanis azt, hogy a természetes karsztvizek
konyhasó-tartalma elérheti néha a literenkénti tíz
milligrammot is. Olyan adagokkal kell tehát dolgozni,
amely az elképzelhető legnagyobb felhígulás esetén
is legalább tíz milligrammos nagyságú oldat-tömény-
ség növekedést idéz elő a forrásnál.
Az elektrolitok ellenőrzése a felbukkanásoknál álta-
lában nehezebb, mint a színes festőszereké. A festett
vizet ugyanis mindenki jól látja. Az elektrolitok alkal-
mazásának hátránya még az is, hogy a kémiai észle-
lésük sok és gondos munkát igényel.
A karsztkutatások gyakorlatában tehát mindmáig
a vízfestékek a legjobban bevált vízjelző szerek.
Ezek közül is legelsősorban a fluoreszcein Ez a szer-
ves vegyszer vízben és különösen a lúgos oldatokban
pompásan feloldódik. Érdekes, hogy szilárd állapot-
ban még vörös színű a festék, de oldott állapotban
már pompásan fluoreszkáló zöldet ad. Lúgos kémha-
tású oldatban a fluoreszkálás és a színeződés sokkal
nagyobb. Ezért a fluoreszceint a víznyelőbe vagy a
barlangi patakba való beöntés előtt tömény szalmiák-
szeszben szokták feloldani. A barlangban végzett fes-
tésnél azonban ezzel az oldattal óvatosan kell eljárni,
szűk és rosszul szellőzött helyen ugyanis az ammónia
gáza mérgezést okozhat. Egyébként a fluoreszcein a
legérzékenyebb vízfesték, hiszen egy kilogrammnyi
102
mennyisége negyvenezer köbméter vizet fest meg jól
észlelhető zöldre.
A fluoreszcein mellett gyakran használt festék-
anyag a fukszin is. A fukszinsavnak bizonyos előnye
van a fluoreszceinnal szemben. Kémiailag ugyanis
ellenállóbb, és a festőképessége is mindig regenerál-
ható ecetsav hozzáadásával. Ez a festőanyag azon-
ban kevésbé színező. Hogy ugyanazt az eredményt
elérjük, tízszer annyi fukszint kell felhasználni, mint
fluoreszceint.
A fluoreszceinon és a fukszinon kívül egyéb szerves
festékeket, például eozint is alkalmazhatunk, kisebb
távolságú, mindössze pár száz méteres összefüggések
kimutatására pedig gyakran jól beválnak a közönsé-
ges piros tinta, a vörösvérlúgsó, s más színes oldató
vegyszerek is.
Fontos szabály, hogy a festőanyagot mindig folyó-
vízbe, és nem szivárgó vízbe öntsék. így nem állhat
fenn az a veszély, hogy már kezdetben hetekre meg-
akad a festőanyag haladása.
A festék beöntése után pedig az összes szóba jöhető
vízfelbukkanások megfigyeléséről gondoskodni kell.
Az első napokban minden gyanúba jöhető vizet há-
rom óránként meg kell nézni, a következő napokban
azonban már napi három mintavétel is elegendő. Egy
hét múlva pedig a festék már legalább tizenkét órán
át jelentkezik, azaz két mintavétel is elegendő na-
ponta. Kitartónak kell lenni azonban, mert a kísérlet
esetleg hónapokig is eltarthat.
Jegyezzétek meg jól, hogy semmi sem olyan sze-
103
szclyes, mint a karsztos terület mélységbeli vízrend-
szere. Nyáron és ősszel a hozamok jelentéktelenek
lehetnek, és a festék, miután megakadt a nagy terje-
delmű víztükörben, nem halad előre. Jön azonban egy
zivatar, és most egy nap alatt nagyobb utat tesz meg,
mint azelőtt hetek, sőt hónapok során.
Most pedig néhány, a legutóbbi évtizedben kidol-
gozott hazai módszerről kell még röviden megemlé-
keznem.
Említettem ugye, hogy a vízfestésre használható
anyagok eltérő módon viselkednek különböző vegyi
összetételű vízfolyásokban. A fluoreszcein a lúgos
kémhatású, a fukszin pedig a savas kémhatású oldat-
ban marad meg hosszú ideig. Ennek a jellegzetesség-
nek az alapján, a két festőszer egyidejű alkalmazása
mellett a vizsgált és még ismeretlen föld alatti járat
bizonyos sajátságait lehet kimutatni. Ha ugyanis egy
vízfestés során, ahol egyidejűén használunk fluoresz-
ceint és ennek megfelelő tízszeres adagú fukszint, csak
a fukszin jellegzetes lilás színe mutatható ki a for-
rásban, a járat erőteljes eliszaposodására lehet kö-
vetkeztetni. Ilyenkor ugyanis az agyagban végbe-
menő vegyi bomlások savas reakciói fokozzák a bar-
langi víz szénsavtartalmát. Ilyenkor a barlangrend-
szer kedvezőtlen járhatósági viszonyaira, esetleges he-
lyenkénti teljes iszapos feltöltésű szakaszaira követ-
keztethetünk. Éppen ezért a többfestékes vízjelzé-
seket járat jellegkutató festéseknek nevezzük.
Ha tehát a vegyes anyagú, de minimális adagú
festési eljárás során a fluoreszcein színe nem jelent-
104
kezik, csak a fuksziné, akkor a vízfestést addig ismé-
teljük a fluoreszcein adagjának változatos növelésé-
vel, ameddig a fukszin mellett megjelenik a fluoresz-
cein színe is. Ha ez az eredmény csak 5 : 10 vagy
éppenséggel 10 : 10 arányú fluoreszcein-fukszin ke-
verékkel érhető el, a barlangfeltárás lehetőségei már
kedvezőtlenek.
Hát, amint látjátok, a barlangkutatók munkája
nemcsak a szifonúszásból meg a kötéllétrán való lég-
tornászásból áll. Tanulás, komoly, verejtékes és szí-
vós munka nélkül nem lehet tudományos eredménye-
ket elérni.
105
MATAVUM1 TRAGÉDIA
Aggtelekről visszatérve, a fiúk felkeresték Gyula
bácsit egyik este a lakásán, s megkérték őt, hogy me-
sélje el valamelyik érdekes barlangi élményét.
— 1958 júniusát — kezdte meg elbeszélését a tanár
— a világhírű postojnai Karsztkutató Intézet igaz-
gatójának, dr. Savnik Románnak a meghívására
Jugoszláviában töltöttem, s ezalatt módom volt sze-
mélyesen megismerkedni az adriai Karszthegység
nagyszerű barlang világával. Sohasem fogom elfelej-
teni azt az együttes kirándulásunkat, amelyre június
23-án került sor. Még ma is beleizzad a tenyerem, ha
olykor ezzel az utunkkal álmodom . . .
A föld legnagyobb méretű barlangalagútjába, a föld
alá szorult Réka folyó fenségesen félelmetes szikla-
medrébe ereszkedtünk alá.
Postojnából Divacsa község vasútállomásáig vil-
lanyvonat vitt, alig háromnegyed óráig. Onnét Skoci-
janig, illetve ősi nevén Matavumig, a Trieszti-Karszt
e kis falujáig az öt kilométeres távolságot gyalogszer-
rel, turistaúton tettük meg.
A kopár sziklafennsíkon, ameddig a szem ellátott,
106
mintha kihalt volna az élet. A hepehupás, dolinás
fehér mészkőtalajt gyéren takarták a sovány, fony-
nyadt füvek, és itt-ott silányodott csak szomorúan
néhány gyatra csipke- vagy borókáimkor. Az üst-
szerű dolinák fenekein kőfalakkal körülbástyázva
húzódtak meg a szoba nagyságú kis mezők, a vidék
lakóinak egyedüli művelhető területei.
A vasútállomástól egyórai gyaloglással egy fenyő-
liget szélén épült kilátóhoz érkeztünk. A lenyűgöző
látványtól valósággal megtorpantunk. Közvetlenül
a lábunk előtt negyven emeletnyi mélységű, mintegy
ötszáz méter széles, függőleges falú sziklaszakadék
tátongott. Savnik Román erősen belém karolt, ami-
kor letekintettem a borzalmas mélységbe. Odalenn
egy folyó víztömege dübörgött, és a szálfák csak
gyufaszálaknak látszottak a partján. Szédítő méretű
ablak ez a nyílás, amelyen át a Karszthegység belse-
jébe pillanthatunk alá. A neve: Velike-Dolina.
A szakadék túlsó peremén, közvetlenül a sziklafal
szélére ragasztva egy apró templomot és néhány há-
zacskát láttam. Egyik-másik házat annyira a rémítő
sziklasír közvetlen szélére építették, hogy a falat,
amely a Velike-Dolina oldaláról megközelíthetetlen,
már be se tudták vakolni, meszelni. A házacskák
tetőit nagy kődarabokkal nyomtatták le, hogy a bóra,
a Karszt vad erejű szele le ne sodorhassa őket.
Ezt a különleges településű kis karsztbeli községet
hívják Matavumnak. Alatta, a Velike-Dolina mélyén
búcsúzik el a napvilágtól Szlovénia egyik legnagyobb
folyója, a Réka. Óriási méretű barlangnyílás fogadja
107
itt magába a folyó víztömegét, amely ettől kezdve
negyvenegy kilométeres távolságon át a föld alatt
folyik. A Trieszttől északnyugatra fekvő Stivannál
tenger alatti forrásokban jelenik meg legközelebb a
vize. A folyó föld alatti barlangi szakaszát Timavónak
nevezi a vidék lakossága, s a mélyben megtett útjá-
nak legnagyobb része még ma is ismeretlen. De a
Timavo és a Stivani-források összefüggéséről is csak
azóta tudunk, amióta az olaszok végrehajtották itt a
nevezetes angolna kísérletüket. Talán emlékeztek
még rá, hogy erről a kísérletről már aggteleki kirán-
dulásunkon beszéltem. Néhány tucat angolnát jelez-
tek meg úgy, hogy a hát uszonyukból kicsíptek egy
darabot, majd beengedték őket az ismeretlenbe tűnő
Timavóba, s ötvenöt nap múlva sikerült kifogni az
első jelzett példányokat a Stivani-forrásnál.
Óvatosan kerültük meg a mély szakadékot, s a ki-
csiny községben felkerestük a barlang vezetőjét.
Karbidlámpákat vettünk magunkhoz, majd a Globo-
csak-dolina oldalában nyíló mesterségesen robban-
tott táróbejáraton át elindultunk a föld gyomrába,
hogy belülről is megismerkedjünk a Timavo alagút-
jával.
Kísérőm a lejtősen ereszkedő táróból hamarosan
bevezetett bennünket a „Tiha-jama” (Csendes-bar-
lang) folyosójára. Ez a barlangrész a főalagútnak
még csak oldalága, mindössze ötszázhuszonöt méter
hosszú. Víz nem folyik benne, ezért „csendes” bar-
lang. A folyosó és a sziklatermck méretei azonban már
itt is meglepőek. Egyik-másik termének nyolcvan
108
méternél is nagyobb az átmérője, s a boltozat kupo-
lája is helyenként negyven-ötven méter magas. A
barlangban akkor még nem épült ki a villanyvilágí-
tás, így lámpáink gyenge világánál inkább csak sej-
teni lehetett az üregméreteket. Önkéntelenül az ott-
honi aggteleki cscppköbailanggal hasonlít gattam ösz-
sze a hatalmas sziklatermeket, de mi tagadás, itt bi-
zony terjedelmesebbek a méretek. A fekete éjben
elvesző boltozatok felé tíz-tizenöt méter magasságú
sztalagmit törzsek meredeztek. Ekkora barlangürege-
ket még nem láttam sehol, pedig Közép-Európa sok
barlangjában megfordultam.
Kísérőim azonban továbbhaladásra biztattak, s
rejtelmesen mosolyogtak, előre élvezték, hogyan hat
majd rám a barlang főfolyosójának látványa. „Hi-
szen ez még semmi — magyarázták szerényen —, ez
még csak egy kisméretű oldalág.”
Az egyik folyosókanyarulatban azután erős dübör-
gés moraja gyökereztette földbe lábamat. A főbar-
langból idehalló Timavo harsonája.
A barlangról már régebben is olvastam. így nem
éreztem magamat teljesen tájékozatlannak. Hanem
azért a helyszínen már hihetetlennek tűnt a látvány,
és megrázó élmény volt számomra. A zaj nem közön
séges vízzúgásra, hanem átható mennydörgésre em-
lékeztetett.
És ahogy továbbmentünk, még erősebben dübör-
gött a sötét birodalom. Már csak kiabálva tudtunk
beszélni egymással. Pedig a főágtól, ahol pokoli szik-
lamedrében tombolt a Timavo, még mindig messze
109
voltunk. Kezdtem átérezni az elemek gigászi erejét,
amely szinte megsemmisítő érzéssel ragadja hatal-
mába e barlang minden látogatóját.
Később a csúszós járda egyre meredekebben lej-
tett, s előttünk egy óriási boltozatos sziklakapu mö-
gött fekete bársonyos sötétség vonzotta a tekintetet.
Aki sokat járt-kelt a barlangok világában, az tudja,
hogy a lámpával be nem világítható nagyságú ter-
mekben a fénysugarakat magába nyelő feketeségnek
tónusai vannak. Alvilági utunk eddigi szakaszán sora
rajzolódott ki a nagyobb termek teteje és oldalfala,
de annak a sötétségnek volt valamiféle finom, mély
árnyalatú barnás képszerűsége. Itt azonban vaksö-
tétté vált a megfeketült tér.
így érkeztünk be a matavumi (skocijani) barlang
főalagútjába. A méreteket már meg sem tudtam ítél-
ni. Lehet, hogy száz méterre volt a másik barlang-
oldal, de lehetett akár ötszázra is. A föld alatti folyó
dübörgése most már velőtrázó, szülte hegyomlásszerű
lett. Az ember úgy érzi, hogy remeg az egész szikla-
tömeg, amelynek elképesztő üregéből csak egy függő-
leges faldarabot láthattunk. Azt a falrészletet, ame-
lyet fölöttünk és alattunk, mintegy húsz méteres su-
garú körben egészen halványan bár, de sejtetni enge-
dett lámpánk fénye.
Most már nem a barlang fenéktalaján, hanem az
oldalfalán jártunk. Az utunk egy hajmeresztőén kes-
keny ösvény, a függélyes vagy helyenként még ennél
is meredekebb sziklafalba robbantva. A falhoz lapul
va, óvatosan lépegettünk, bár a mélység felé, amely
110
a másik oldalunkon szakadt alá a heláthatatlanba,
volt egy vékony vaskorlátunk is.
A szédületes alagút fenekén, alattunk nyolcvan
méterrel tajtékzott a Timavo. Vezetőnk olajos papír-
csóvát tartott a lámpához, majd ledobta a mélybe.
A korláton át óvatosan utánahajolva néztük, amint
az égő csóva peregve süllyedt alá, hosszan, s fény-
pontja egyre kisebbé lett. Húsz másodperc kellett
ahhoz, hogy elérje a Timavo víztükrét.
A barlangnak azonban a teteje sem látszott fölöt-
tünk. Korábban ekkora üreget el sem tudtam kép-
zelni. A skócijani barlang főfolyosójának átlagos ma-
gassága száz méter. Hazánk legmagasabb tornyai és
templomai, az esztergomi főszékesegyház, a budavári
Mátyás-templom is könnyen elférnének benne, több
helyütt a debreceni Nagytemplomot (63 méter) kettős
tornyával akár kétszer is egymásra állíthatnók hol
tozata alatt.
Egyáltalán nem hallottuk egymást, bárhogy kia-
báltunk. A beláthatatlan kupola által visszavert’és
kordába szorított mennydörgés esak fokozta a hely
zsibbasztóan félelmetes nagyszerűségét, őszinte elis-
meréssel gondoltam azokra a bátor férfiakra, akik
képesek voltak megépíteni itt a falba vésett turista-
utat. Csöppet sem csodálkoztam rajta, hogy' az egy-
mást váltó legkiválóbb alpinista és barlangkutató
nemzedékek jó félévszázados szívós munkáját vette
igénybe ennek az egy kilométeres ösvénynek a kivá-
jása.
Az egész barlangóriásból egyébként mindmáig csak
111
öt kilométeres szakasz ismeretes. De a távolabbi, bel-
sőbb részekre még nem visz ilyen robbantott sziklaút,
oda csak az ,,Alpinisták-útjá”-n juthat el a vállalkozó,
Kísérőim megmutatták ezt is: körülbelül méteren-
ként kampós acélszögck vannak a sima mészkőfalba
vésve, hetven-nyolcvan méter magasságban a zúgó
víztükör fölött. Négy kilométer távolságban húzódik
előre e rettenetes útvonal, egészen a „Halál tavá”-ig.
Azon is túl viszont ember még nem járt a barlang-
ban. Hiszen a szögsoron függeszkedve, lámpával,
kötelekkel, élelmiszerrel felszerelten a „Halál-tavá”-ig
eljutni is emberfeletti sziklamászó teljesítmény, nagy
merészséget és szívós kitartást igénylő feladat. Oda-
vissza ugyanis az út mintegy három napig tart.
A robbantott sziklaösvény a Velike-Dolinában veze-
tett ki bennünket ismét a napvilágra. Ott vezetőnk
a mohos sziklafalra mutatott. J ókora márványtáblát
láttunk a félhomályban. Nevek sorakoztak rajta egy-
más után. Nevek és évszámok. A márványlap tetején
álló első nevek már elmosódottak. Alul az utolsók
még egészen frissek. Nemrégen vésték őket kőbe. A
barlangban életüket vesztett kutatók névsora ez,
nagy közös síremlék. Nincs alatta eltemetve senki,
mert akinek a neve ide került, annak elhantolásáról a
Timavo gondoskodott.
A kőfaragó mester, aki az első neveket fel véste,
már régen elporlott. Utóda ugyancsak felrótt néhány
nevet, de aztán ő is csak megöregedett. Ma már az
ötödik nemzedék kezében koppan a véső, hely pedig
még most is bőven van a táblán.
112
Cigarettával kínáltam meg vezetőnket. Leültünk
az itt ni ég Rékának nevezett Timavo part jára pihen
ni. Vezetőnk szikár, ráncos arcú öregember volt. So-
kat tapsztalt, okos tekintetű, nagyon értelmes, tér
mészetcs észjárású matavumi őslakost ismertem meg
benne.
Amint hosszan, mélyre szívta cigarettája füstjét,
felém fordult, és megkérdezte, hogy melyik vonattal
kívánunk visszautazni Postojnába? Amikor meg-
mondtuk, komótosan előhúzta jókora Doxáját, s tű-
nődve nézegette.
— Időnk még van. 11a érdekli önöket, s nincs jobb
tervük, elmesélhetnék egy régi történetet. A barlang-
gal áll szoros összefüggésben.
Bólintottunk az öregnek, hogy szívesen hallgatjuk,
s kényelembe helyezkedtünk a folyóparti fövenyen.
Ő is mellénk heveredett, s azután elgondolkozva, las-
san mesélte cl a történetét. Megpróbálom visszaidéz-
ni azt, lehetőleg úgy, ahogy ő mondta.
— 1902-ben történt — kezdte elbeszélését. — Ak-
kor én még tejfelesszájú, nyolcéves kicsiny gyermek
voltam. Be Franzot, Ivánt és Karit, akik mindössze
néhány évvel voltak idősebbek nálamnál, talán job-
ban tiszteltem és becsültem, mint a tulajdon édes-
apámat. Kari, Iván és Franz, ők hárman elválaszt-
hatatlan jó barátok lettek.
Községünk lakói, lehettünk vagy kétszázan, az idő
tájt különösen nyomorúságos életmódra voltak kár-
hoztatva. A kopár mészkővidék üstszerű mélyedé-
seiben, dolináiban ideig-óráig csak annyi termőföl-
8 Jakucs
113
dünk voit, amennyit a hátunkon, esetleg szekérrel
odatelepítettünk. Évek múltán aztán ezt is alámosta
a sziklahasadékokba az eső.
Karlék szülei is nagyon szegények voltak. Franz és
Iván apja a közeli Fiume városában dolgozott, Karié
pedig Triesztből járt haza, olykor csak félévenként
egyszer. A fiúk így korán megtanulták a nehéz min-
dennapi élet gondjait. Már nyolc-tíz éves korukban
szakszerűen értették, hogyan kell a házak tetőzetét a
nehéz horonycserepekkel kifoltozni, ha megrongálta
őket a süvítő bóraszél.
Franz volt köztük a legkisebb, szőke és kék szemű,
vidám tekintetű, igazi kis borzos lurkó. Kari, aki nem-
csak magas termetével, de komolyságával és határo
zottságával is vezér volt köztük, mindig tudott hár-
mójuk számára valami érdekes programot javasolni,
amit azután lelkes odaadással közösen hajtottak
végre.
Egyszer Iván édesapja nagyszerű ajándékkal lepte
meg a fiát. Verne Gyula híres könyvét, a Sándor
Mátyási hozta el neki
A három fiúval ezután nem lehetett bírni. Együtte-
sen falták a ritka becsű olvasmányt. Hiszen ez volt
kezükben az első niesekönyv, az első regény! Önök
bizonyára szintén olvasták a Sándor Mátyásit Külö-
nösen önnek kell ismernie — nézett rám az öreg —,
hiszen magyar ember volt ő is. Talán emlékeznek arra
is, hogy a könyv szerint Sándor Mátyás a szörnyű vár-
fogságából végül egy hosszú barlangfolyosón át me-
nekült meg. A vártorony villámhárítóján a szakadék
114
lentikére ereszkedve, a megáradt Foiba vizébe zuhant
alá, amely aztán a barlangon keresztül a tenger-
partra sodorta.
Nos, a három ifjú barát sokáig töprengett e fejezet
fölött. Az a gondolatuk támadt, hogy a regénybeli
Foiba medre a mi eltűnő Rékánk alagútjával azonos.
Hiszen számtalanszor hallottuk az öregektől, a
tanító úrtól, hogy hasonló mélységű függőleges falú
szakadék, mint amilyen ez a mi községünk szélén
tátongó Velike-Dolina, nincs is több a világon. Ha
pedig ez így van, akkor Sándor Mátyás Matavumban
volt bebörtönözve. Ha majd felkapaszkodunk ismét
, a községbe, megmutatom önöknek Matavum régi
vártornyának a szakadék peremén itt-ott még ma is
álló falmaradványait.
Karlék éjszakákon át töprengtek. Sándor Mátyás
tehát képes volt vaksötétben, egy fatörzsbe kapasz-
kodva végigúszni a rejtelmesen zúgó, megáradt föld
alatti folyót! Sőt, arra is futotta ereje, hogy a magá-
val tehetetlen Báthory István professzort is a leve-
gőre emelje. S azután a barlang másik végén, valahol
lenn a tengerparton, ismét felszínre jutottak épségben.
Miért ne lehetne megismételni ezt az izgalmas uta-
zást alacsonyabb vízálláskor, biztonságosan világító
fáklyák fénye mellett, méghozzá kényelmes csónak-
ban? Izgatottan gondoltak arra, hogy megismerhetik
végre a titkok titkát, a hozzáférhetetlennek tartott
barlangóriásunkat, amelynek kiterjedéséről, irányá-
ról, végéről akkor még annyit sem sejtettünk, mint
manapság.
B*	115
Én bizony megértem a három fiú gondolkozását —
folytatta az öreg. — Ha egy-két évvel idősebb lettem
volna, talán én is velük tartok. Úgy rémlik, egyszer
magyarázta is nekem Franzi, hogy azok a turisták,
akik korábban, messze földekről jöttek felkutatni a
barlangot, a saját oktalanságuknak lettek az áldo-
zatai. Ők ugyanis sohasem a magától értetődő egy-
szerű víziutat választották, hanem a víz színe fölött,
a meredek sziklafalon kapaszkodva törekedtek a bar-
lang mélye felé. Nem is csoda hát, ha ráfizettek! Hi-
szen a barlang sima oldalai annyira meredekek, hogy
pillanatnyi megingás, egyetlen meglazuló kő a ka-
paszkodó ujjak alatt elég ahhoz, hogy a mélységben
száguldó vízárba zuhanjon az alpinista. Akkor pedig
kétségtelenül vége.
Franzinak ebben igaza volt, és magam is csodál-
koztam azon, vajon miért nem próbálkozott eddig
még senki sem csónakkal behatolni a barlangba.
A fiúk most már nem tudtak lemondani a tervük
ről. Igenis, ők hárman lesznek az elsők, akik bejárják
Sándor Mátyás alvilági útját, s bebizonyítják a mata-
vumi öregeknek, hogy a félelmes hírű barlangot végig
lehet csónakázni. És hátha még kincset is találnak a
mélyén? Elvégre rablók is ismerhették már a régi
időkben a barlang nyitját, s ki a megmondhatója,
nem halmozták-e fel kincseiket valamelyik belső üre-
gében?
Ök hárman igen melegszívű fiúk voltak. Már előre
megbeszélték, hogy a talált kincsből nekünk, a többi
fiúnak is adnak bőven.
116
Már június 30-án, amikor a felderítést végleg elha-
tározták, megfogalmazták az írásbeli eskütételt is. A
gyermekes betűkkel vérrel rótt esküszöveget hónapok
múlva találtuk meg véletlenül a matavumi templom
falának egyik hasadékában. A papírlapon, amelyet a
postojnai Karszt Múzeumban őriznek máig is, ez ol-
vasható:
„Esküszünk Istenre, hogy egymásra jobban vigyá-
zunk, mint magunkra. Esküszünk, hogy a talált
kincsek felét szüléink és barátaink között osztjuk
szét. Esküszünk, hogy a kincsek másik felét igaz-
ságosan osztjuk három egyenlő részre. Esküszünk,
hogy utunk végén minden holmit, csónakot, evező-
ket, vasmacskát, köteleket visszaadunk eredeti
tulajdonosának. Esküszünk, hogy felfedező utunk
tervéről előre senkivel sem beszélünk. Esküszünk,
hogy életünk végéig jó barátok maradunk, mintha
testvérek lennénk, és egymáson, egymás családján
mindenkor segíteni fogunk. 1902. évben, június 30.
Kari Jenko kapitány,
az új Sándor Mátyás,
Iván Ganter kormányos,
Franz Steiner matróz.,,
Az előkészületek tovább tartottak, mint ahogy
előre számították. Szerencsére Kari kiváló szervező
volt, aki alaposan átgondolt mindent, és tervszerűen
felkészítette társait is a várható fordulatokra. Min-
denekelőtt megfelelő számú világító fáklyáról kellett
117
gondoskodniuk. Ezt saját maguk gyártották faggyú-
ból. Gyertyából is beszereztek annyit, amennyi ele-
gendő legalább kétnapi világításra.
A barlang szája előtt az egyik apró sziklaüreget sze-
melték ki titkos raktáruknak. A holmikat már korán
idehordták. Iván vagy húsz méternyi erős kötelet tol-
dott össze apróbb darabokból, erre erősítették rá a
háromágú vasmacskát. Azért volt erre szükség, hogy
a barlangban bármikor lehorgonyozhassanak, ha eset-
leg majd ki akarnak szállni a partra. Feltételezték
ugyanis, hogy a belsőbb szakaszokban okvetlenül
kell lennie olyan oldalüregeknek, magasabb partrész-
leteknek, ahol kényelmesen kiköthetnek, sőt ked-
vükre tüzet is rakhatnak. Nagy mennyiségű fenyő-
gallyat cipeltek tehát a hátukon a barlang szájához,
és tűzgyújtó kellékekről is gondoskodtak.
A csónakot ugyancsak jó előre kiszemelték.
Bizonyára ön is tudja uram — nézett rám az öreg
—, hogy a Réka folyó, mielőtt itt a föld alá beömölve
Timavóvá válik, negyvenhét kilométer hosszúságú
szakaszon folyik a felszínen. Vize az 1796 méter ma-
gas Sneznik nevű hegytömeg környékéről ered. Nyílt
folyású szakaszai mentén a szomszéd községek lako-
sai rendszeresen halásznak vizében, s nem is ered-
ménytelenül. Nos, az idő tájban innen mintegy hat
kilométerre feküdt az a kicsiny folyóparti malom,
amelynek tágas és masszív halászcsónakját Karlék
megfelelőnek találták.
A három fiú, miután mindent előkészítettek a nagy
ígéretű föld alatti utazáshoz, izgatottan figyelte nap-
iig
ról napra a folyó vízállását. Úgy gondolták, hogy a
barlangba csakis a legalacsonyabb vízállás idején
tanácsos bemerészkedni. Ilyenkor ugyanis a folyónak
a legkisebb a sodrása, s abban bíztak, hogy szükség
esetén akár még vissza is evezhetnek.
Kari, Iván és Franz újra és újra áttanulmányozták
Verne könyvének a barlangra vonatkozó leírását, s
egész tervüket arra alapították. A könyv szerint még
magas árvízkor is van a víztükör és a sziklamennye-
zet között legalább pár ujjnyi levegőréteg. Karlék,
akik kicsiny gyermekkoruk óta jól ismerték már a
folyó szeszélyes vízjárását, arra számítottak, hogy
ezeken az alacsonyabb mennyezetű szakaszokon kis
vízálláskor könnyen átsiklik csónakjuk, hiszen a víz
tükre ilyenkor a barlang bejárati szakaszán is pár
méterrel alacsonyabb szintű, mint esőzések után.
Számításaik során azonban egyetlen dologra nem
gondoltak soha. Arra, hogy a Verne-féle leírás, amely
oly élethűen festette le lakóhelyük környékét és a
barlangüreg száját, a barlang ismeretlen belsejéről
szólva már nem élethű. Ugyan hogyan is sejthették
volna, hogy Verne sohasem járt a Timavo barlangjá-
ban? Hiszen Ivánék még azt sem tudták, hogy kü-
lönbség lehet egy regénybeli és egy tankönyvbeli ter-
mészetleírás hitelessége között. Kari, Iván és Franz
addig csak iskolai könyveket olvastak s azt hitték,
hogy ami könyvben van leírva, annak úgy kell lenni
a valóságban is.
Augusztus hetedikén végre Kari kedvezőnek tar-
totta a vízállást, s tizedikére kitűzte az expedíció in-
119
dulásának várva várt időpontját. Az időjárás tartó-
san száraznak ígérkezett, hirtelen áradástól nem kel-
lett tartaniuk.
A terv szerint Iván kilencedikén este ment el a csó-
nakért. Franz és Kari ezalatt kiszállították a szín-
helyre az elemózsiát: juhsajtot, szalonnát és mintegy
hat kiló kenyeret. Maguk előtt is restellték bevallani,
hogy bizony mindezt otthonról kellett ellopniuk.
Alig maradt valami a család számára.
Franz elhozta édesapja régi nagy ládáját is. Az
apróbb holmit, a gyertyákat és az élelmet, a fáklyák
egy részét ebbe csomagolták bele. Elfért a belsejében
minden, még szabad hely is maradt benne bőven.
Franz szerint ez így volt jó, mert legalább lesz mibe
tenni a kincseket.
Egy ásót és egy csákányt Kari hozott otthonról.
Este tíz óra volt. A két fiú itt ült a Velike-Dolina
fenekén, a Réka folyó partján rakott apró tábortűz-
nél. Megbeszélték, hogy megvárják Ivánt a csónak-
kal. Majd csak azután mennek haza nyugovóra, ha
minden helyben lesz a másnap kora reggelre terve-
zett induláshoz.
Nézzenek csak föl a magasba, Román úi! E száz-
hatvanöt méter mély függőleges sziklaverem sima kő-
falai akkor komoran sötétlettek az éjszakában. Fejük
fölött csak kicsiny darabot láthattak a fiúk az égbolt-
ból. Nem voltak távol otthonuktól, hiszen a község
közvetlenül a szakadék peremén épült fel. Mégis úgy
érezték, hogy ez a kétszáz méter, ami közéjük és a
szülői ház közé emelkedik, a világ két végét jelenti.
120
Odafenn egy-egy kutya elnyújtott ugatása zavarta
csak a tücskök egyhangú éjszakai muzsikáját, ide-
lonn a lábuknál harsogott a titokzatos Réka.
Odafenn három kis ablak kivételével minden ház
sötét volt, három édesanya várta haza aggódva a
fiát. Úgy tudták, hogy az erdőn járnak fáért.
Odafenn Kari anyja fázósan húzta össze magán
fekete kendőjét. Lejjebb csavarta a petrólámpa láng-
ját. Idelenn Kari hanyatt feküdt a tűznél, és azon
gondolkozott, hogy nem ártana még vagy két szál jó
erős és hosszú botot is faragni. Fenéktapogatónak, sőt
evezőpótlónak hasznos lehet olykor.
Odafenn Iván anyja kendőt takart a kihűlt vacso-
rára, hogy ne döngjék a legyek már annyira. Ma este
háromszor is felmelegítette, de azután újból csak le-
vette a tűzről. Idelenn talpra ugrott a két fiú. Meg-
érkezett Iván.
Alighogy partot ért a csónak, Iván Franznak dobta
a kötelet, majd sebesen kiugrott belőle a laza föveny-
re. Meg sem várta, míg Franz a csomózással elkészül,
félrevonta Karit, s izgatottan súgott valamit a fülébe.
Kari, a kapitány egy pillanatra megmerevedett, de
azután felcsillant a szeme. Barátságosan verte vállon
Ivánt.
— Ezek szerint tehát nem várhatunk holnapig.
Azonnal behajózunk, s késedelem nélkül indulunk!
Nem kockáztathatjuk, hogy éppen most leplezzenek
le! Egyetértesz Iván?
Iván még mindig izgatottan törölgette ingujjával
homlokát.
121
— Indulnunk kell, Kari, mert nincs más választá-
sunk. A barlangba biztosan nem jönnek utánunk.
Ezen azután mindketten jót nevettek.
A hir hallatára, hogy a malmos észrevette a csónak
elkötését, s a folyóparton Iván nyomába szegődött, a
kis Franz örökvidám kék szeme tágra kerekedett.
Tanácstalanul pislogott hol Karira, hol Ivanra, s nem
kis megerőltetésébe tellett, hogy el ne sírja magát.
— Hát akkor ma éjjel már nem alszunk semmit?
Igazán azonnal indulnunk kell?
— Ha a malmos szaladva teszi meg az utat, leg-
feljebb tíz perc lehet az előnyöm — válaszolta Iván,
s máris futott a sziklaraktárhoz a csomagokért.
Kari összevonta a szemöldökét. Nyugodt bizton-
sággal tekintett a tétova Franz szeme közé. De a
hangja éles volt.
— Eriggy az anyádhoz pityeregni! Ne tarts fel ben-
nünket! Most még hazamehetsz.
Franz nagy üggyel-bajjal lenyelte a gombócot, ami
a torkát szorította.
— Maradok és megyünk. Megígértem.
Öt perc sem telt bele, a csónakba került minden. A
ládát a csónak farába rakták. Itt foglalta el kormá-
nyosi helyét Iván is. Keze ügyébe volt előkészítve a
háromágú horgony. A horgony kötelének másik vé-
gét hozzáerősítették a csónak farkarikájához. A hajó
közepén halmozták fel a fenyőgallyakat. Itt ült
Franz is. Neki kellett az evezőket kezelnie.
Kari, a kapitány még nem ugrott a ladik orrába.
Lángra lobbantotta fáklyáját, majd a folyópart egyik
122
bokra alól különös kis lapos tutajt húzott elő. Három
gyertyaszálat gyújtott meg, s ezeket ráerősítette a kis
deszkalapra. Iván és Franz megdöbbenve nézték, az
jutott eszükbe, hogy a kapitány áldozati gyertyát
gyújt hármójuk lelkének üdvéért.
Karion azonban nem látszott áhitat. Rábocsátotta
tutaját a folyó sodrára, majd sebesen a csónakba ug-
rott. Fürgén bogozta ki a rögzítő kötelet, majd ami-
kor a gyertyák már mintegy harminc-negyven méter-
nyire távolodtak a barlang, mélyébe, ellökte a csóna-
kot is a parttól.
Érces hangon igyekezett kiadni az első kapitányi
parancsot.
— Arra ügyelj az evezéssel, Franz, hogy a tutajt
mindig azonos távolságon kell követnünk! Te pedig
Iván, azonnal ereszd le a horgonyt, ha a gyertyák előt-
tünk kialudnának!
A Timavo folyó a barlangnak ezen a legelső sza-
kaszán nyugodt, csendes folyású. Fodrozódó víztük-
rében táncolva csillogott a három gyertyaláng. A fiúk
jóformán fel sem fogták, hogy máris a barlangban
hajóznak. Kari fáklyájának fénye ugyanis nem tudta
bevilágítani a fejük fölé boruló nagy magasságú szik-
laboltozatot. A rőtvörös fáklyafények csak az oldal-
falakon csillantak meg olykor, ha a csónak egyik vagy
másik oldalon közelebb került hozzájuk. Ilyenkor
figyelhették meg a tovatűnő sejtelmes sötét szikla-
alakzatokon, hogy evezés nélkül is gyorsan haladnak
előre.
Az út nyugodtságát most még semmi sem zavarta.
123
A bejárati barlangkapunál zúgó vízmoraj hangja el-
csendesedett, s csak valami megmagyarázhatatlan
zizegve súrlódó hangot hallottak. Karlék olyan terü-
letre érkeztek, ahol előttük még nem járt élő ember.
Mire a molnár a barlangig érkezett, már csak gyé-
ren parázslót! a hamvadó tűzrakás. Elkeseredve fújta
ki fáradtságát, s arra gondolt, hogy a csónakkal vala-
hol a túloldali parton köthettek ki. Elhatározta hát,
hogy a barlangbejárat fölött átmászik a másik partra,
s azt is végigkutatja visszaútban. Biztosra vette
ugyanis, hogy csónakját ott megleli. Arra még csak
gondolni sem mert, hogy valaki azt esetleg a bar-
langba vitte magával.
Szegény öreg molnár! Ezen az éjszakán ő sem aludt
ágyban. Minthogy a túlpartot is hiába böngészte vé-
gig a malom vonaláig, szabályszerűen ottrekedt.
Most azután választhatott: vagy keresztülússza
a folyót, vagy ő is elköti valaki másnak a csó-
nakját.
A molnár becsületes ember volt. Nem nyúlt a másé-
hoz. De úszni sem tudott. Fáradtan leült hát a partra,
tenyerébe támasztotta a fejét, és onnan nézte elgon-
dolkozva a túloldalt.
Idegenvezetőnk itt hirtelen megállt az elbeszélés-
ben. Újból előhúzta óráját, majd megdöbbenve ránk
nézett, és fürgén talpra ugrott.
— Bocsássanak meg nekem, nagyon elbeszéltem
az időt. Azonnal indulniuk kell, mert elmegy a vonat-
juk. Későbbi vonat pedig nincs. Látják, ilyen az öreg-
ember. Csak beszélek, beszélek, és nincs se hossza, se
124
vége. Igazán nagyon restellem, hogy most miattam
szaladniuk kell az állomásig.
Savnik Román már nyilván többször is hallhatta a
három fiú történetét, mert azonnal talpra ugrott, és
készülődött az elinduláshoz. Én azonban sehogy
sem tudtam megelégedni a befejezetlen elbeszéléssel.
— Már bocsásson meg, kedves barátom, de így
képtelen vagyok elrohanni innen. Legalább azt mond-
ja még el, mi lett a gyerekek sorsa?
Öreg vezetőnk rosszalló fejcsóválással nézett a föld-
re, s csendesen csak annyit jegyzett meg, hogy ennek
a történetnek senki se mondhatja el a folytatását.
Majd hozzátette:
— Uram, ön most már ugyanúgy ismeri a barlang
bejárható részét, mint én magam. Hallotta odabenn
a belső vízesések hangját. Huszonöt vízesés sorako-
zik egymás után. Ezeken még alacsony vízálláskor
sem lehet visszaevezni. Hogy mi történhetett velük?
Hát mi is történhetett volna? Tíz napig várt Mata-
vum valami csodára. Tíz nap múlva megkértük a kő-
faragót, hogy ne számítson díjazást a munkájáért.
Rendes ember volt ő. Megcsinálta ingyen.
Most kezdtem csak alaposabban szemügyre venni
a sima márványtáblát. Valóban, a névsor közepe tá-
ján ott olvasható a három név:
Franz Steiner
Iván Ganter
Kari Jenko
(1890—1902. augusztus 10.)
(1888—1902. augusztus 10.)
(1887—1902. augusztus 10.)
]25
Savnik Román már előreindult a meredek kapta-
tón. Most már én is utána siettem. Még a turisták szá-
mára vágott keskeny lépcsősoron is nagyon nehéz
volt kikapaszkodnunk innen a pokolból. . .
A pokol szót használtam?
Talán nem is véletlenül tettem.
Mert pokol kétféle létezik: a tűz és a víz pokla.
A mitológiai, a bibliai és az egyéb fantáziaszülötte
poklokat a tűzhányók vörösen izzó krátertavaihoz
szokták hasonlítani. Bizonyára azért, met a tűzhá-
nyók iszonytató jelenségeit évezredek óta ismeri az
emberiség. A tűz poklánál azonban sokkal borzalma-
sabb, ismeretlenebb és félelmetesebb a másik pokol,
a víz pokla. Veszélyesebb, megejtőbb is, mert míg a
tüzes kráterről minden élő tudja, hogy a halál hordo-
zója, addig a víz alvilága csábító, vonzó ígéretű, és
úgy ragad karjába, hogy előre nem is sejteti szán-
dékát.
TARTALOM
S. O. S.! . .	  5
költi alatti világ......................1-
Cssppkövek és ősemberek................3'1
Elet a barlang mélyén .................6*5
Színes vizek nyomában.................. 83
Matavumi tragédia......................106